Észak-Magyarország, 1992. december (48. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-30 / 306. szám

4 ÉSZAK-Magyarország 1992. December 30., Szerda Megyei Körkép JJCVJ JL X & esfégpdéféS Nagy József Van egy korosztály, melynek tagjai ma a derékhadhoz tartoznak még, de már évek óta kacsingattak a nyugdí­jas éveik felé, amihez szó, ami szó, hoz­zájárult a rendszerváltással járó bi­zonytalanság is, hogy környezetükben egyre több a munkanélküli, hogy a vál­lalkozáshoz ez a korosztály már nem érez elég bátorságot, rettegve gondol a kifutási idő rövidségére, hiszen rég volt, amikor ők fiatalnak mondhatták magukat. Mi lesz velük, ha most azzal kénytele­nek számolni, hogy elérve a hatvana­dik születésnapjukat, tovább kell dol­gozniuk. Nem értik a döntés mögötti szándék lényegét, hiszen jelenleg még országszerte nő a munkanélküliek szá­ma és ha ez a közeli jövőben aligha változhat meg gyökeresen, miért kell a munkapadhoz kötni a megfáradt öre­geket, amikor fiatalok ezrei lötyögnek a mi megyénkben is hasznos elfoglalt­ság nélkül. Úgy vélik szerencsésebb lenne munkát adni a tizen-,huszon­évesek kezébe és engedni pihenőbe vonulni a háborút, forradalmat, nehéz és még nehezebb évtizedeket megélt nemzedék tagjait. így gondolkodik az átlagember a mun­kahelyén, vagy otthoni semmittevés közben, ha már munkanélküli. Akik úgy vélik ennél sokkal távolabbra is látnak, azok a társadalombiztosítás ennél sokkal magasabb rendű érdekeit emlegetik, nevezetesen azt, hogy a hat­vanöt évig dolgozó állampolgár sokkal több hozzájárulást fizet, mint a hat­vanéves korában nyugdíjba vonuló, aki után még ki tudja meddig, akár évekig fizetni kell. Ellenben a jóval hatvan fölött munkapadnál görnyedővei már kevesebb gondja lesz a TB-nek, mint nyugdíjas ügyféllel. Első hallásra meglehetősen morbid és riasztó ez a feltételezés, nyilván­valóan nincs is megfogható alapja. Ar­ra egyetlen társadalom sem spekulál­hat, hogy olcsóbb kivárni a dolgozó ember leépülését a munkahelyen, mint egészséges nyugdíjasként évtizedekig fizetni neki. Hazánkban, mint Európa más orszá­gaiban sok a nyugdíjas jelenleg is, bár azt is, tudjuk, lényegesen többen hagy­ják itt hozzátartozóikat nyugdíj előtt, mint bármelyik országban a konti­nensen. Lehet, hogy a nyugdíjhatárok emelése ezt a folyamatot még erősebben be­folyásolja? Valószínű, igen, ha nem sikerül változtatni életmódunkon, étrendünkön, mentális körülményein­ken. De hát ez megint a foglalkoztatás, a jövedelmek függvénye, mert például a korszerű táplálkozás feltételei éppen a szegény emberek számár a legelérhe­tetlenebbek. A nyugdíjkorhatár emelésének hát­terében nem egyszerű matematikai számítgatások állnak, hiszen akik a változások előkészítésén dolgoztak nagyon is pontosan tudják, milyen tek­intélyes lesz ezután is a munkanélkü­lieknek folyósítandó összeg - bármilyen kevés is egy személyre, egy családra számítva - amit nem ellensúlyoz a „to­vábbszolgálók” teljesítménye. • Röviden, nem a derékhad, a később nyugdíjba vonulók „bőrére” megy a játék, ahogy azt ma sokan, szívesen emlegetik. Hiszen annak az ellentétele sehol sem jelenik meg, amit a munkát, értelmes elfoglaltságot nem találó, kallódó fi­atalok jelentenek a mérleg másik ol­dalán. A hatvanon túl is dolgozók ért­hető és elfogadható keserűségei mellett talán erre kellene fordítani figyel­münket, a társadalom segítő szándé­kát amíg az új vállalkozások nem ké­pesek megfelelő életteret nyújtani szá­mukra, számunkra. A XC. zsoltár Karácsonykor Németh Miklóssal Hajdú Imre milyen öröm az egy házban, ahol Sikerrel jártál? Tudtál be­szélni vele?. Igen? Na, ez nagyszerű. És mit mondott: haza jön, vagy kint marad? Mi véleménye arról, ami most itthon történik? - szegezte ne­kem néhány kollegám a kér­déseket, tudván, hogy a ka­rácsonyra rövid időre haza­látogató Németh Miklósnál jártam, akit olvasóink szava­zataikkal megyénkben az Év emberének választottak meg. Válaszom, hogy mindezeket meg sem kérdeztem, azt hiszem csa­lódást okozott. Igen, megkér­dezhettem volna, nem tagadom. Hisz' nagyon sok ember oldalát fúija a kíváncsiság - s ezek nagy­része úgy is mondhatom Németh Miklós szimpatizáns - hogy jön- e vissza, vagy marad kint to­vábbra is Londonban. Ennek el­lenére azt mondom: 1992 ka­rácsonyán, 1992 végén ezeket a kérdéseket feltenni provokatív, mitöbb ízléstelenség. Mert gon­doljanak bele: mit válaszolhat erre? Hogy igen, vagy azt, hogy nem? S akkor mi van? Ha igen, ha nem? Hisz a legközelebbi vá­lasztásokig még másfél esztendő van hátra! De sok minden tör­ténhet még addig! Arra a kérdésre, meg hogy mit szól a hazai pártharcokhoz a mé­diaügyhöz, az Antall-Göncz konf­liktushoz, a kérdések feltevése nélkül is tudom mit válaszolna, hiszen az elmúlt évek találkozá­sai során volt módom őt megis­merni erről az oldaláról. Mint hajdani MVSC futballista azt válaszolná: - Én a nézőtérről so­ha nem kiabáltam be a pályára, hogy gyerekek nem így, hanem úgy kell focizni. Erre csak akkor van erkölcsi alapom, ha én is bent vagyok a zöld gyepen, s vál­lalom az ottani gyötrődést. Szóval mindezek után, kará­csony harmadnapján este, a sze­rencsi vár híres fejedelmek ko­rát idéző, árasztó falai között mindenekelőtt azt kérdeztem meg Németh Miklóstól: Mondd Miklós, mit jelent neked a kará­csony?- A karácsony hazahívó ünnep. Én Londonba költözésem óta im­már második alkalommal haza­jöttem karácsony ünnepére. Na­gyon egyszerű a magyarázata ennek. Én idegen földön egyetlen egyszer töltöttem el a karácsonyt jónéhány évtizeddel ezelőtt. Fi­atal egyetemi oktatóként ösztön­díjjal tanultam az Egyesült Ál­lamokban. Valahogy nagyon fur­csa érzések fogják el olyankor az embert. Az egyedüllét fájdal­mában megérti mindazt a szépet, s jót, és megérzi azok a hiányát, ami egyébként minden józanul, tisztességesen gondolkodó csa­ládban ilyenkor természetes igény. Ezért hát tavaly is, idén is én úgy gondoltam, hogy tart­suk meg a mi régi, jó hagyomá­nyunkat, s ezen a néhány napon legyen együtt a család. Ugyanis ezek a napok azok, amikor egy kicsit több idő jut egymásra, egymás gondolataira. Számot lehet adni sok mindenről és tu­dunk olyan ünnepi pillanatokat egymásnak teremteni, amiért - talán nem túlzó a kifej'ezés, de - egyik karácsonytól a másikig érdemes élni. Nálunk gyerekko­runkban, mint minden szegény falusi családnál nem az ajándé­kozás volt a fő szempont. Az ajándék az volt, hogy a kará­csonyfát meghozta a Jézuska és fel volt öltöztetve. Az öcsémmel mi azon mesterkedtünk, hogy hogyan lehet egy-egy szalon­cukrot lecsípni, levenni a fáról. De volt eközben betlehemezés, volt eközben kántálás és voltak fényesen az emlékekben maradó éjféli misék, amikre mindig eljár­tunk. A mostani ünnep egyik ré­szét a feleségem családi körében, a másik felét az én szülői házam­ban, Monokon töltöttük el. Egy év után először jött össze ismét a család, az öcsém, a húgom, a gyerekeik és mi mindnyájan. Azt hiszem, nem kell mondani, hogy még a szülők élnek, noha meg­öregedtek, s nehezebben is mozognak, de ott látnak min­denkit együtt, egészségben, egymásnak örülve.- Talán a szülőknek a legnagyobb öröm ez.- Biztos. De nekünk is az. Szá­momra ez az ünnep mindig egy­fajta melegséget, s a családi ér-* tékek megerősítését és vállalását jelentette és fogja jelenteni a jövőben is. .- Ez az időszak, az év vége, az új év várás mindig a számvetés és az előretekintés időszaka is. Az­zal, hogy kijutottál Londonba és egy másik pályára vetett a sors, ezzel kikerültél a magyar köz­vélemény, legalábbis a többség látóköréből. Azt ugyan tudják, hogy hol vagy, meg hogy mi a beosztásod, de munkádról nem­csak az országban, hanem itt, szűkebb pátriádban is keveset tudnak. Ezt az évet saját szem­pontodból, saját munkád alapján hogyan értékeled?- Számomra ez az év, sőt mind­azok számára, akik a bankban dolgozunk egy nagyon jelentős állomás volt. Politikai jószándék és politikai akarat hozta létre ezt a bankot, amely rövid, másfél éves fennállása alatt eljutott má­ra oda, hogy a közép-kelet-euró- pai országok többségében, a volt Szovjetunió köztársaságaiban már ismerik a nevét, már tudják, hogy milyen típusú tevékenysé­geket finanszíroz, hol, milyen kérdésekben érdemes hozzánk fordulni, úgy kormányoknak, magánbefektetőknek, mint fél- hivatalos, vagy hivatalos szer­vezeteknek. Eközben ezt a ban­kot olyan létszámúra kellett fel­fejleszteni, hogy ezt a tevé­kenységét, kézzelfoghatóan érzé­kelhető szerepét mindinkább be tudja tölteni. Egy 80 fős induló stábtól az év végére eljutottunk egy 570 fős személyi állomány­hoz. Több mint 30 ország szak­értője, fia, lánya van már jelen a bankban, köztük 6 magyar is dolgozik ott. Az én egyik fel­adatom ennek a stábnak az összehozása volt, valamint is­meretekkel való felvértezése, továbbképzése. Egyben ki kel­lett alakítani ennek a banknak a struktúráját, a hozzátartozó nagyon fontos, jövőbe mutató dokumentumokat, amelyeket az igazgatótanáccsal kellett jóvá hagyatni. És meg kellett szer­veznem emellett a bank belső életét, belső irányítását és még sorolhatnám mindazokat a fel­adatokat, amit nekem ebből az alelnöki székből el kell látnom. Én ezt a munkát nagyon szí­vesen és nagy örömmel végzem. Olyan kihívás ez az ember éle­tében és egy olyan új helyzet, amiben nemcsak én adok tapasz­talatokat és ismereteket, hanem egyúttal én is rengeteget tanu­lok. Én úgy érzem, megbecsül­nek. Nemcsak a bank vezetésére értem ezt, hanem a bank szak­értői állományára, dolgozóira is. Számos olyan fejlesztési program van, s nemcsak magyar, hanem lengyel, orosz vagy éppen albán, ahol az illetékes szakértők szívesen keresik a velem való találkozást és konzultációt. Te­hát azt, amire vállalkoztam, vagy amiért én odamentem, úgy érzem sikerrel és eredménnyel látom el. Természetesen, mint minden ember, aki dolgozik, hi­bázik is, így ez a bank is követ el hibákat, botladozik, de ennek ellenére jelen vagyunk, méghoz­zá elismeréssel jelen vagyunk a nemzetközi pénzvilágban, ami másfél éves működés után nem kis eredmény. Hogy számokkal is érzékeltessem ezt: több mint 50 fejlesztési projektet, magán és félállami vagy éppen állami fej­lesztési területet, fejlesztési célt finanszírozunk. Bankunk több mint másfél milliárd dollár elkötelezettséget vállalt már a térségben, ezen belül körülbelül 27-28 százalék Magyarország részesedése. És ezzel az összeg­gel mi megmozgatunk még kö­rülbelül további 3,5-4 milliárd A szerencsi vár történelmi falai között adott interjút lapunknak a ka­rácsonyi ünnepekben itthon tartózkodó Németh Miklós, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöke. Fotó: Farkas Maya dollárt. A bank politikája olyan, hogy a projekteket nem egyedül finanszírozzuk, hanem körül­belül 30-35 százalékát vállaljuk, s meghívunk hozzá másokat, nyugati befektetőket, akik szíve­sen jönnek, hiszen tudják, hogy a bankunk a nemzetközi pénzü­gyi szabványoknak és normák­nak megfelelően készít elő és fi­nanszíroz egy-egy fejlesztést. Tehát nem bizonytalankodva te­szik a mi egy dollárunkhoz a to­vábbi egy-két dohárukat, hanem örömmel. Ezt az arányt sze­retnénk tovább javítani, hogy minél nagyobb hatása és kisu­gárzása legyen az Európa Bank­nak a térségben. Nem verseny­társak vagyunk más nemzetközi pénzintézményekkel, így a Világ­bankkal vagy a kereskedelmi magánbankokkal, hanem part­nerek.- Mondd, a veled Londonban kint élő családod mivel foglalkozik?- Fiaim egy nemzetközi iskolá­ban készülnek a nemzetközi érettségire. A nagyobbik 18, a kisebbik 16 éves. Ä nagyobbik- nak még egy éve van hátra a je­lenlegi tanéven kívül az érett­ségiig. A kisebbiknek két és fél év. En elégedett vagyok mind­kettőjük teljesítményével, mert örömmel látom, hogy az új kör­nyezet, a korábbinál is nagyobb erőfeszítésre, helytállásra kész­teti őket. Feleségem nincs állás­ban, ó folytatja azt a nélkülözhe­tetlen háttérmunkát, ami nélkül én sem itthon, sem ott nem tud­nám végezni azt, amit végzek. Tehát ő a központi elem a csalá­dunk életében.- Itthon, Monokon a karácsonyi ünnepi ebédnél gondolom meg­kóstoltad édesapád idei borát. Milyennek találtad? *- Valóban megkóstoltam mind a két fajtát, s meglepően jó be­nyomásokat tettek rám, annak ellenére, hogy tudom mennyire nehezen és bizonytalanul folyt az idei szüret. Mi azt a kicsit, ami nekünk termett részben a pincébe vittük le, részben pedig különböző baráti és nem baráti érdeklődések után értékesítettük szőlő illetve must formájában.- Nem véletlenül kérdeztem édes­apád borára. Hiszen ez a beszél­getésünk a Tokaj-Hegyalja Egye­sület - amelynek te vagy az elnö­ke - évzáró elnökségi ülése előtt zajlik. Megkérnélek, hogy nagyon röviden vondd meg a mérlegét az egyesület ez évi tevékenységének. Nekem úgy tűnt, sokszor szélma­lomharcot volt kénytelen vívni.- Munkánk sokszor valóban szél­malomharc. Ez egy ilyen áta­lakuló, hatalmasat változó világ­ban majdhogynem természetes is. De azért kicsit keserű szájízzel mondom, hogy mindaz, amit annak idején úgymond fi- gyelmeztetóleg lefektettünk, akár a borkombinát privatizá­ciójával kapcsolatban, akár a piaci és értékesítési kérdésekről, azokban sajnos az egyesület el­nökségének igaza lett. De mi nem vagyunk kárörvendók. In­kább azon törjük most is a fe­jünket, hogy miképpen tudna az egyesület a maga eszközeivel lendíteni ezen a gyötrelmes fo­lyamaton, s hogyan tudná a ká­tyúból a szekeret egy kicsit ki­rántani, s ezzel előbbre juttatni az átalakulási folyamatot. Na­gyon nehéz munka ez, az lesz a jövőben is, kitartás kell hozzá és természetesen átfogó, átgondolt, megfelelő eszközökkel alátá­masztott program. Mert ezek nélkül valóban teljes egészében szélmalomharccá válik. Egy biz­tos: az itt élő népek és emberek, családok földszeretete, szőlő- és borszeretete! Ez az, amire az egyesületünk nyugodtan tá­maszkodhat. Mi értük vagyunk és nem ők érettünk.- Lapunk, az Eszak-Magyar- ország közelmúltban meghirde­tett pályázatán az olvasók sza­vazatainak nagy többségével te lettél az Év embere Borsod-Aba- új-Zem,plén megyében. Hogyan fogadtad ezt a hírt?- Első pillanatban meglepődtem a hír hallatán. Aztán egy kicsi­vel több időt eltöltve az ered­ményértékeléssel örömet érez­tem és egyfajta megerősítést. Megerősítést, hogy jómagam a rendszerváltás folyamatában közreműködve, mindig olyan erkölcsi értékek mellett tudtam kiállni, s elkötelezni magamat, amelyeket az emberek többsége értékel, tisztel. A mindennapi kapcsolataim az elmúlt két évben ritkábbak lettek a megyével, az itt élő emberekkel. Ez úgy gondolom érthető. De on­nan, a banki székből is köte­lességemnek érzem, hogy segít­sek nemcsak az országnak, hanem ennek a térségnek is. A banki üzleti titoktartás kötelez engem arra, hogy ne sorolhas­sam fel neked azt a néhány példát, akik vállalkozóként, üzletemberként ebből a megyéből is megkerestek, s igyekeztek segítségemmel finan­szírozást találni. Természetesen én nem részrehajlóan és nem kivételezve segítek nekik. Visz- szatérve az olvasók szavazatára tehát egyfelől megerősítettek ezek a voksok abban, hogy jó irányban tevékenykedtem a múltban, másrészt pedig mégin- kább arra sarkallnak, ösztönöz­nek, hogy a jövőben is így cse­lekedjem. Én megköszönöm min­dazoknak, akik kifejezésre jut­tatták, hogy munkámmal, erő­feszítéseimmel szimpatizálnak. Igyekeznem kell a bizalmat a jövőben is meghálálni. S ezt mi más módon lehetne, mint az országért, e térségért való mun­kálkodással, a felemelkedési, kilábalási program szolgálatá­val. Kedves Olvasók, Földieim! Szavazatuk erőt ad, s én is ha­sonlókat kívánok Önöknek! És persze békés, boldog új évet! Azt hiszem ránk férne! * Hogy is kezdte Németh Miklós az első kérdésre adott válaszát? A karácsony hazahívó ünnep. Igen, hazahívó... haza... hívó...„Londonban sej van szá­mos utca”... igen hazahívó, haza­hívó... azt hiszem nemcsak a karácsony hazahívó. Apropó! Észembe jut egy törté­net vele kapcsolatban 1990 tava­száról. Szerencsen vette át a kép­viselői megbízólevelét, majd azt követően ellátogatott Sóstófal- vára, ahová előzőleg a választási kampány során nem tudott eljut­ni. Az apró falu népe nagy-nagy szeretettel, lelkesedéssel fogad­ta, s többek között megmutat­ták neki a község kis református templomát is. Ott a templom gondnoka arra kérte Miklóst, ír­ja be nevét a templom zsoltáros könyvébe. Ö kissé tétován nézett körül, egyáltalán szabad ezt ten­nie? A körülállók bólogattak, amire megkérdezte: s hova ír­jam? Mögötte álltam, s megszó­laltam: - Szenei Molnár Albert XC. zsoltárához. A gondnok készséggel máris kinyitotta a könyvet a nevezett zsoltárnál, s Németh Miklós Magyarország akkori miniszterelnöke odaírta a nevét. Amikor a könyv bezárult, a katolikus neveltetésű Miklós megkérdezte tőlem:- Aztán miért pont oda javasoltad a beírást?- Nem is tudom - válaszoltam. - Talán azért, mert ez a zsoltár így kezdődik: Tcbenned bíztunk elejitől fogva...

Next

/
Thumbnails
Contents