Észak-Magyarország, 1992. december (48. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
1992. December 12., Szombat ÉSZAK-Magyarország 7 Ém Hétvége/Mindenes Boldogfalu Karácsonyra jelenik meg G. Nagy Ilián gyermekvers kötete, íme néhány vers a kötetből. Csillagot mozdít Diófa sárgul, levelet hullat az őszi kertre. Lassul a bogár, megerednek aszályba némult patakok. Begombolkozik a rét, fecskék gyűlnek az utcán. Pörögve hull a légy, sünöcske búvik avarba lustán. Egy udvaron két öregasszony füstbe kendőzve főzi a lekvárt. Pattog a tűzben a muzsikás szikra, menyecske-arcú társait hevítő táncra hívja. Mozdul az asszonyok karjaiban a munka örök mutatója. Sejtról-sejtre jár az erő, jövőnk a szívükhöz igazítva. Csodának ennyi is elég a pusztulásban, hogy építkezzen az ének. Sóhajtok tavaszra várva, csillagot mozdít a lélek. Billegő A patakon két kacsa billeg, hátukon billeg a vízcsepp. Vízcseppen billeg a szellő, szellőcskén billeg a felhő. Felhőkön billeg az ég, az égen billeg a kék. Kék égen billeg a Nap, napocskán fénysugarak. Sugáron billeg a csönd, a csendben billeg a Föld. A Földön billegnek hegyek, hegyeken billegnek vizek. Vizekből billen a patak, patakban billegnek halak. Halakon billeg a sodrás, sodráson billeg a zúgás. * Tanya Szántóföldek szigetén, látóhatár mezsgyéjén háromágú agancsfa, csodaszarvas porából fogantatott Világfa. Fönn a Nap megállt, mint elromlott óra, csak egy pillanatra, csak egy pillanatra, emlékezni hajdani lovakra. Ház kéményén kemence-füst, otthon lobogója visszabontva föld alá, visszagombolyítva. Néptelen házacska, népdal panteonja, kiürült kripta lett, fal omlik, rom épül puszta sírhalomja. Csodaszarvas porából fogantatott Világfa áll előtte, növekszik, lombtalanul, tiltakozón, lombtalanul növekszik. Rendez, forgat, szinkronizál Pogány Judit pergő napjai R. Lörincz Sándor Nem unatkozik a kaposvári Csi- ky Gergely Színház színésznője, Pogány Judit. Színpadra állította a Szélkötő Kalamonát, amelyet folyamatosan javítgat, képviselőként eljár a városi közgyűlésekre, éjszakánként pedig egy osztrák film szerepét magolja németül.- Minden előadását megnéztem idáig a Szélkötő Kalamonának, s hihetetlen boldogság tölt el, hogy a gyerekek el vannak varázsolva a darabtól - meséli. - Őrült drukkolás, üvöltés árad a nézőtérről. Egészséges igazságérzet és öröm ötvözetét érzékelem. Tudom, hogy az előadás tele van hibákkal; ezeket folyamatosan javítjuk is.- A gyermekdarab rendezése után láthatjuk-e színpadon?- Kaposváron a Csao.yBambinó- ban játszom, amelyet1 Bezerédi Zoli állít színpadra, és Ascherrel is együtt dolgozom majd. Ezekről tudok egyelőre. A nemrégiben alakult budapesti Kolibri Színház meghívására pedig Hrabal két egyfelvonásosát mutatjuk be. A Zajos magányból készült monológot Koltai Robi mondja, s én rendezem. A Házimurik című kisregényből készített monológot én adom elő Robi rendezésében. Az évad végén pedig - szintén a Kolibriben- Kárpáti Péter cigány népmeséből írt darabját rendezem.- Hamarosan Bécsbe utazik egy forgatásra. Kit alakít a filmben?- Nemrég volt egy próbajátékom A lázadás című osztrák filmben. Egy szélsőséges érzelmi világú női szerepet boldogan játszanék magyarul. De német nyelven... Egyelőre tele vagyok rémülettel hogy meg tudom-e csinálni. Ugyanis nagy kiborulások, veszekedések váltják egymást a filmben. Közben nem lehet a szövegen gondolkodni... Fájdalmas, de nem tudok nyelveket. Ez a mi generációnknak komoly veszteség. Mivel nemigen utazhattunk, mozoghattunk korábban, így igényünk sem volt az idegennyelv-tanulásra. Éppen ezért indulok dramaturgunkkal, Julian Riával Bécsbe, aki nyolc évig élt Berlinben, és nagyszerűen beszéli a németet. Joseph Roth regénye nyomán készül a film, s Michael Haneke a rendezője. A főszereplő Branko Samarocz- ky. Ó lesz a partnerem az 1918- ban játszódó filmben. Háborús özvegyet alakítok, aki egy hadirokkant felesége lesz.- Közben pedig halljuk a Kacsamesékben is „hápogni”...- Három kacsát szinkronizálok a mesefolyamban. Szakmai érdekesség számomra, hogy a három különböző hangot- amelyik közül egyik sem azonos saját, természetes hangommal -, legtöbbször nem két szalagra, hanem egyre vesszük föl. Gyakran a saját szavaimba is kénytelen vagyok belevágni. Egyszerre négy-öt részt csinálunk meg. Én élvezettel adom hangomat a kacsáknak. Örülök, hogy ilyen idős koromra is nyitott tudtam maradni a mesék iránt. Amit a normális felnőttek gyerekesnek neveznek, azt én a világ iránti kíváncsiságnak tartom. A piros kacsa, Niki a leg- vásottabb az összes közül. Viki, a kék, kicsit tudálékos, a zöld Tiki a kedvencem. Ez a kiskacsa a legnaivabb, legesendőbb; viszont gyakran a legtalálékonyabb és a legokosabb is. Bár a történeteken van mit kifogásolni, de a rajzfigurák olyan gazdagon viselik az emberi tulajdonságokat, hogy a gyenge meseanyag ellenére is szeretnivalók ezek a filmek. A disznó- Részlet a Képtelen természetrajzból Nagy Lajos A disznó háziállat. Nevét mindig így írják, hogy sertés, de mindig úgy mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon, különösen mostanában. A disznót az emberek evésre használják, mégpedig úgy, hogy eleinte ót hagyják enni, azután ót eszik meg. A disznónak négy lába van, testnagyságára nézve akkora, mint egy kis borjú, persze mint egy olyan kis borjú, amely nem nagyobb egy disznónál. Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a falusiak kanásznak, a városi iskoláskönyvek pedig kondásnak neveznek, kihajtja a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó friss füvet, neki pedig se kenyere, se szalonnája. A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál, legfeljebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletet kedélyes rö- fógéssel kíséri. Ezen kívül semmit sem csinál. Az úgynevezett disznóságokat nem ó, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a disznósá- gokkal van így, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is. A disznók életkora a tudósok előtt ismeretlen, mert míg a tudósok megfigyelték, hogy a holló kétszáz évig, a teknösbéka ötszáz évig, a ló harminc évig él, s így minden állatnak megállapították az életkorát, addig a disznóról csak annyit mondhatunk, hogy élete leöletéséig terjed, mert úgy látszik, még az nem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disznóságnak mondhatjuk, továbbá általában az állatok szempontjából szamárságnak minősíthetjük, hogy egy állat éppén disznó lett, sót talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy valóságos ökörnek kell lennie annak az állatnak, amelyik ilyen körülmények közepette disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érdemes disznónak lenni. A disznó mesterséges etetését hizlalásnak nevezik. A sertéskereskedó egy csomó disznót összevásárol, s egy telepre beállít, ahol is velük együtt hízik, de míg a disznókat, amikor már iszonyú otrombára híztak, levágják, addig a sertéskereskedőket és hizlalókat rettentő pocakjukkal és tokájukkal tovább is maguk között kell szívlelniük a szegény sovány embereknek. A házi disznónak közeli rokona a vaddisznó, melyről megemlír tendönek tartjuk, hogy a hímjét konok következetességgel mindig vadkannak mondják és írják az emberek, aminek, miután ezt más állatokkal nem csinálják, semmi értelme sincs, sót sajnálatos tévedésekre vezet, például az iskolásleányok egészen felnőtt korukig azt hiszik, hogy van nőstény vadkan is. Kiss Benedek Gesztenyehullás Zsebemben az év első gesztenyéje boldognak lennem ennyi most elég. Vagy mEgdnem. Szedem, gyűjtöm sok-sok éve a babaarcú kreol gesztenyét. Más kavicsot zörget a zsebében, kulcsokat, pénzt vagy egyéb lomot. Én egy gesztenyével is beérem. Már ettől is - majdnem - boldog vagyok. Emberibb lesz általa a múlás. Még az elmúlás is emberibb. Gesztenyéim, kreol babaarcok: életünk hát így-úgy eltelik. így-úgy telik, nem ahogy gondoltam valamikor, míg virágban állt a gesztenyefa, és a harsány lombban ezer hangszer zsongott, muzsikált. így-úgy telik, s ha megáll az ember a fasorban, csak mint a kutya a törzs mellett: nézi szikkadt szemmel, mint fakul a lombok aranya. Sárándi József Megtérés Elindul ez a szöveg is bizonytalan sorsa felé írója csupa görcs Fogcsikorgatás nappala éjszakája Nem volt ez mindig így - manapság másképpen gonosz a világ Nem tudok tovább rontani rajta Tehetetlenségem borba fojtom és ha kiheverem a mámort Istennek fogok ministrálni Aki hallja, adja át Lázár Ervin Most aztán nagy bajban vagyok. írnom kellene. Ugyanis megérkezett a szerkesztő úr megtisztelő felkérése, hogy vegyek részt a pályázaton. Sajnos, nem tehetem. S nehogy a szerkesztő úr valami hátulról- mellbe fondorlatra gyanakodjék, azt is elmondom, hogy miért. Persze csak akkor olvassa el ezt a kis mentegetődzést, ha van kedve legbelsőbb magánügyeimmel foglalkozni. Szerkesztő úr! Szívszorító dolog történt velem. Elhagyott a múzsám. Arról a bizonyosról van szó, aki állítólag homlokon csókolja az embert. Aki egyszer csak, hipp- hopp, összeáll a szobasarki félhomályból, a falra vetülő fénypöttyöcskékből vagy a kinti utcazajból, csendből, könnyedén átlibeg a negyedik emeleti ablak üvegén, és letelepszik valahová a szobába - a könyvespolc tetejére, a széktámlára, esetleg a csilláron hintázik. És mintha más dimenzióba kerülne tőle az ember. Más írók azt mondják, hogy ez marhaság. Az ember nekiül, küzd, izzad, vicsorog, birkózik a mondatokkal és kész. Persze, nincs ez másképp múzsával sem. De azért mégis... Ráadásul ez nem is az első múzsám, aki elhagyott. Ifjúkoromban volt egy szép, tüllökbe öltözött leánykám, világított a nagy, kerek, kék szeme, elárasztott csengő-bongó rímekkel, versfolyamokkal; epigrammákat, ódácská- kat lebegtetett felém, a matematika tanáromnak nyilván fogalma sem volt róla, hogy miért hallgatom olyan átszellemült arccal a másodfokú egyenlet megoldó képletének magyarázatát, nem láthatta, hogy egy tüllbe öltözött leány ül mellettem a padban, és számok helyett verset körmölök a kockás füzetbe. Hogy aztán mi nem tetszett rajtam? Nem tudom. Lehet, hogy a verseim? Mindenesetre - akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt - tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon, és soha többé nem jött vissza. Soha többé egy árva verssort nem tudtam leírni. Eleinte még próbálkoztam, megrágott ceruzacsonkok között ücsörögtem éjszakánként, tekingettem jobbra, balra, hátha jön. De nem jött. Úgy gondoltam, az írás számomra, mint ifjúkori kaland, befejeztetett. De 1957-ben egy udvarvégi, sötét pécsi albérleti szobában valaki kopogott az ablakomon. Egy meghatározhatatlan korú nő állt az ablak előtt, a szeme véraláfutásos, a ruházata különböző korok kelléktárából válogatva, gyöngyökkel kivarrt mellénykéje félig letépve fityegett rajta. „Mit akar?” - kérdeztem hökkenten, de akkor már mint a füst, fölemelkedett a földről, és besuttyant a szobába. „Mit akarhatnék, te balgatag!” - mondta némi lenézéssel. Akkor kezdtem el prózát írni. „Ez az új múzsád, öregem” - mondtam magamnak, és hogy, hogy nem, megszerettem ezt a loncsos, loboncos, szeszélyes némbert, aki olyan szép is tudott lenni, mint nap, és rút is, mint bekacsinfekete éjszaka. Nem akarom untatni sem a tisztelt szerkesztő urat, s ha úgy adódna, a tisztelt olvasót még kevésbé. Elég legyen annyi, hogy fenekestül fölforgatta az életemet, annyi rémséget kellett kiállnom mellette, hogy bele se fogok a leírásába. Volt úgy, hogy hónapokra eltűnt, máskor a kocsmákat kellett járnom utána. Vedelt, mint egy kocsis, aztán meg előkelő urak között vonult, s amikor integettem, ho hé, itt vagyok, szemérmetlenül rámöltötte a nyelvét. De aztán mindig hazajött. Tépetten, rongyosan, kóvályogva vagy fénylőn - de megjött. Tavalyig. Azóta nincs. Pedig kutattam már utána erdők mélyén, tengerparton, isten háta mögötti nádasokban, réteken, múzeumokban. Mert most már semmilyen kocsmában nem látták. Bizony, szerkesztő úr, lehet, hogy végleg itt hagyott. Talán vállalkozónak állt. Azzal hiteget valakit, hogy segít reklámot írni. Vagy memoárt. Vagy belépett valamelyik pártba. Esetleg lapot alapított. Előfordulhat, hogy egzisztencia hitel után kajtat. Vagy valahol vidéken egy hordóra állva szónokol, és dühödten szidja a kormányt. Az is lehet, hogy az ellenzéket szidja. De kitelhetett tőle, hogy mind a kettőt. Kérem, ne dőljenek be neki. Lop, csal, hazudik. Egy szava sem igaz. Amit meg komolyan mond, azt olyan különleges abrakabadra nyelven mondja, hogy senki más nem érti meg, csak én. Én se pontosan, pedig már több mint harminc éve ismerem. Kérem, ha találkoznak vele, mondják meg neki, itt ülök, és várom. Mert amíg haza nem jön, nem tudok a szerkesztő úrnak cikket írni. Aki hallja, adja át!
