Észak-Magyarország, 1992. november (48. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-04 / 260. szám
1992. November 4., Szerda ÉM-Tükör ÉSZAK-Magyarország 13 Harangszóval Erdélyben 5muißtvaff» Barabás László (Erdélyi Figyeld) Ilyenkor, a reformáció ünnepén, mindenszentek és halottak napja táján, sokszor megkondulnak az erdélyi harangok. Nagyvárosok és kisvárosok templomainak harangjai egész héten istentiszteletre, kiemelkedő egyházi személyiségekről tartott előadásokra, ének- és versműsorokra hívlák'a gyülekezeteket, a kicsiny falvakban is összegyűltek, énekeltek, verset mondtak és imádkoztak az emberek. Anyaországi testvéreikhez hasonlóan az erdélyiek virágot vittek az elhunyt családtagok, az ősök sírjára, halottak napján gyertyát gyújtottak. A templomi harangok hívó szavába, lélek-gyertyafénybc, szoborba mintázott nagyjaiba kapaszkodva él, mert csak így tud élni, remélni az erdélyi magyar. Ezernyi hajszál gyökérrel kapaszkodik múltjába, hitébe, anyanyelvéire, énekéire, verseibe. Ezernyi szállal kötődik magyarságához. I lajszálgyö- kercirc irányított kések, fejszék és furkóslxrtok fenyegetése nélkül, emberi megaláztatás nélkül szeretne szülőföldjén élni: „emberként, magyarként”. Természetes és jogos kötődéssel anyanemzetéhez. Ennek a kötődésnek a szálait a romániai hatalom mindenkori urai hiába próbálták oly sok fortéllyal elvagdosni, szándékuk - szerencsére - hiú ábránd maradt. Ezek a szála, ezek a hajszál gyökerek a „változások” után érezhetően megerősödtek. A nagypolitikában egymást keresztezik az ágak, a bogok, s ott fenn az időjárás sem jósol egyebet, mint esőt, havat és fagyot, leni a kisközösségek szintjén másként alakul a lélekmelegítő kapcsolatrendszer. A testvér-falvakat, a testvér-gyülekezeteket, testvér-iskolákat, intézményeket, kórusokat, művészegyütteseket hozhatnám példának: az együtt- léleket, a kibeszéléseket, a személyes kapcsolatok hajszálgyökereit; s azokat a művészeket, lelkészeket, minden rendű és kik e kapcsolatrendszer építésén munkálkodnak. Ezen a harangzúgásos, gyertyafényes héten Kardos Katalin előadóművésszel találkoztam közülük. A miskolciak bizonyára jól ismerik, gyakran hallhatják hangját a helyi rádió hullámhosszán. Erdélybe a lélek hullámhosszán jött, és hozta Kós Károly „kiáltó szó -ját, Tompa László, Rcményik Sándor, Dsida Jenő, Barlalis János. Kányádi Sándor, Farkas Árpád és más erdélyi költők verseit. Jó volt hallani üzenetüket Kardos Katalin szép összeállításában, átélt, belső tűzzel teli versmondásában. Ezen a héten erdélyi költők szóllak erdélyiekhez miskolci clóudóművész tolmácsolásában! Templomban és klubban, mindenütt értő, a költők szavát befogadó embereknek. mezőről hazasietó földműveseknek, gyári munkásoknak a- nyosgerenden, Mugyarkirályfalván, jobbára értelmiségieknek Dicsőszcnt- mártonban és Nyárádszerolában. Köszönet a küldetésért, az önként vállalt szolgálatért. . Mit nyújthatlak helyébe az cr yie Vendégszeretetüket, házikenyerüket, borukat és szívüket. S in^S |I|J , **’" dós Katalin szavait, harangzúgás közepette, arra gondoltain: Erdély nem is olyan „mélyben harangoz . hanem itt harangoz bennünk. Kulákkatonák 1) Az „a", „b”, „c” hadművelet Dr. Csonkaréti Károly 1950. június 27-én fontos kérdést tárgyalt a Honvédelmi Minisztérium Kollégiuma. El kellett dönteniük, hogy mi legyen a sorköteles kulá- kokkal és egyéb ellenséges elemekkel. Behívják-e őket katonának vagy sem? Az ülésen, természetesen, részt veitek a szovjetek is. Közülük Szergejev vezérőrnagy kijelentette: „...a kulákok fiait feltétlenül be kell sorozni és alapos politikai neveléssel el kell őket szakítani osztályuktól.” Evvel a magyar tábornokok természetesen egyet- ériellek. Janza vezérőrnagy szerint „a kulákokat és azok fiait, egyéb megbízhatatlan elemeket lie kell hívni, de nem fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény építő munkára kell fogni őket." Az elnöklő Nógrádi altábornagy végül így foglalta össze a Kollégium határozatát: „A kulákkérdésben, a kulákok fiainak behívásában az a vélemény, hogy nem lehet és nem szabad otthon hagyni, hanem be kell sorozni őket..." Ezen elvi állásfoglalás mellett a gyakorlati megoldásra is tettek javaslatot, amelyet a Személyügyi Főcsoportfőnökség dolgozott ki, majd adott át a Honvéd Vezérkarnak, az pedig a honvédelmi miniszternek, akinek az egész kérdést a Párt elé kellelt vinnie. A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának 1950. július 12-i ülésén azután megszületett a döntés, hogy „a kulák és egyéb ellenséges elemek a hadseregen belül estik alap- kiképzést kapjanak, de fegyveres kiképzést nem.” Akik az ellenséget minősítették A gyakorlati lebonyolítás megköny- nyítésére a honvédség létrehozott három alapvető kategóriát: az „a”-ba tartoztak a tökéletesen megbízhatók, a „c"-be a politikailag megbízhatatlanok, a ,,b"-be az egyik kategóriába sem sorolhatóak. Hogy kik és milyenek voltak a kulákok, azt akkoriban nem kellett külön részletezni, evvel volt tele minden: „A kulákok a legvadállatibb, legdurvább, lcgkegyctlenebb kizsákmányolók.” Okét és az egyéb megbízhatatlan elemeket kellett „kemény építő munkára” fogva álnevelni, mégpedig a számukra büntetésként felállításra kerülő katonai építő alakulatok kötelékében. Bár nincs rá közvetlen bizonyíték, valószínűsíthető, hogy ez a politikai diszkriminációt jelentő munkaszolgálat szovjet sugalma/.ásra jött létre, mert nagyjában ugyanekkor állították fel Csehszlovákiában és Romániában is a hasonló alakulatokat. A kulákok és egyéb megbízhatatlanok, ellenséges eleinek zöme ott magyar fiatalokból került ki... A sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság döntött, kit kell „c" kategóriába sorolni. A bizottság tagjai: a sorozott lakóhelye szerint illetékes tanácselnök, az ÁVH, a rendőrség és a honvédség egy-egy megbízottja. A kulákká és ellenséggé való minősítés joga tág teret engedett az önkénynek. Viszont semmi szín alatt sem volt szabad „c” kategóriába sorolni azokat, akik tagjai voltak az MDP-nek vagy a tagjelöltek közé tartoztak. Az ilyenek, még ha osztályidegenek voltak is, megmenekültek a munkaszolgálattól. A párttagokat jehovistákkal pótolták, akik közül azokat, akik nem voltak hajlandóak katonai építkezésen dolgozni, hadbíróság elé állították, s egyeseket kivégeztek. Mindannyian golyót érdemelnének Ilyen előzmények után állította fel a Honvédvezérkar a 05360-HVK. Had- kieg. - 1951. számú rendeletével a „c” osztályozású sorkötelesek foglalkoztatására a munkaszolgálatot. Az ide szóló behívóparancsok 1951. július 28-ra rendelték be az 1929. és 1930. évfolyamban született politikailag megbízhatatlan és kulák sorköteleseket, összesen 4300 főt. Az első tíz munkaszolgálatos zászlóalj és négy önálló század a következő laktanya és repülőtér építkezésre került szögesdróttal övezett barakktáborba: Hódmezővásárhely, Abasár, Nyíregyháza, Záhony, Szolnok repülőtér és laktanya, Tolna, Puszlavacs, Dunapentele, Kiskunlacháza, Kapos- vár-Taszár, Kiskőrös, Esztergom, Kecskemét repülőtér és laktanya, Karcag. Ezzel megkezdődött a munkaszolgálat a Rákosi-rendszerben. Az élesedő hidegháborúban meg kellett gyorsítani a katonai építkezéseket, ezért 1951. szeptember 6-ra bevonul- (attak még munkaszolgálatra 21 (X) tartalékost (az 1916 - 1928. évfolyamokból), valamint 1950 sorkötelest. Az összlétszám így elérte a 8350 főt. Velük új munkahelyek létesültek: Eger, Kunmadaras, Pécs, Mezőtúr stb. A munkaszolgálalosokra felügyelő keretet párlutasílásra behívóitokból állították össze. Olyanokból, akiknek nem volt katonai szakképesítésük, de volt bennük fanatikus proletár osz- tályöntudat és hatványozott kulák- gyűlölet. Ezek a tiszti rendfokozatot kapott pártmunkások a szocializmust építő dolgozó nép ellenségeinek tekintették munkaszolgálatosaikat és ennek megfelelően bántak velük. Már az első napokban tudomásukra hozták, hogy velük nem kell elszámolniuk, mert nyílt ellenségek s örüljenek, hogy legalább dolgozhatnak, hiszen mindannyian golyót érdemelnének... De mindenesetre ott fognak elrohadni valamelyik munkahelyen. És ebben volt igazság, mert a munka- szolgálat tervezett időtartalmáról nem volt semmiféle elképzelés. A Pórt álláspontja szerint: addig kell őket bent tartani, ameddig szükséges. Ha valahol a laktanya felépült, új építkezésre vitték őket, mint pl. Abasárról Ver- pelétre. A „kulákkatonák” - ahogyan elnevezték ezeket a régimódi egyenruhás, bocskai sapkás fiúkat a falvak lakói -, sok helyen együtt dolgoztak a kitele- pítettekkel, másutt, mint Mezőtúron, a rabokkal. „Egyikünk betont talicská- zotl a keverőtői a falig -, emlékezik Németh Szilárd. - A betont rabok keverték, a falakon munkaszolgálatosok dolgoztak. Egyik fordulónál a fiú megállt és beszédbe elegyedett az- egyik rabbal, ami tilos volt. Balszerencséjére meglátta Nagy Béla hadnagy, zászlóaljparancsnok és Serbán József „D” tiszt. Kérdőre vonták, ki volt az, akivel a tilalom ellenére szót váltott. Honnan ismeri? Mire a fiú csendesen csak ennyit mondott: az édesapám...” Kezdődött a verés A tisztek keményen hajszolták munkára az embereket, egyrészt öntudatból, másrészt mert őket is sürgették, rajtuk kérték számon a terv teljesítését. Evvel kapcsolatban Nagy Gyula, aki Szolnokon volt munkaszolgálatos, a következőket mondja: „...Miután olyan vallásnak vagyok híve, amely tiltja a szombati munkát, három társammal megtagadtuk, de felajánlottuk, hogy másik nap két műszakot teljesítünk helyette. Erre mind a négyünket letartóztattak és bezártak az épülő laktanya alagsorában egy olyan helyiségbe, amelynek nem volt ablaka és világítása. Miután a századparancsnokunk, Bőte Gyula és Kulasák „D" tiszt agitálására sem álltunk kötélnek, elkezdtek bennünket agyba-fóbe verni. Rajtuk kívül más tisztek is ütlegeltek, rúgtak minket. Mire a negyedik fiú meggyőzésére sor került, már olyan dühösek voltak, hogy őt egyenesen kórházba kellett szállítani. Hármunkat visszazártak, sem pokróc, sem fekvőhely és öt napig ránk sem nézlek. Még vizet sem kaptunk. A hatodik napon isinél kezdődött a verés, ököllel, derékszíjjal. Azután elvittek Budapestre, katonai bíróságra, ahol egy évet kaptam. Társaim, Major Pál és Pásztor Olló kél és fél hónapot kaptak... Következik: Állj! Vagy eláslak! „Az igazság nem tűr álnokságot” Pais István Az „Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák” c. gyűjteményemből válogatott alábbi szövegek révén az olvasókkal a következőket szeretném érzékeltetni: az európai kultúra alapjait a régi görögök rakták le. Ók teremtették meg a filozófiai és a tudományos gondolkodást. A társadalmi jelenségek magasszintű vizsgálata során ők dolgozták ki az etikát, az esztétikát és a neveléselméletet. A napjainkban is rendkívül aktuális szellemiségük pedig - noha ezt mi ritkán tudatosítjuk - itt lakozik a bensőnkben, s alapvetően határozza meg egész világlátásunkat és életvitelünket. „Kedves hazugságot kívánsz vagy keserű igazságot? Szólj! A választás rajtad áll.” (Euripidész) „Az ostobák, ha új bölcsességet hozol, hibbant agyúnak, oktalannak tartanak; azok pedig, akik sokszínűnek képzelik tudásukat, terhesnek érzik több eszed.” (Euripidész) „Ha szakálluk hosszáról akarjuk megítélni a filozófusokat, igazságosabbak vagyunk, ha a bakkecskének adjuk az elsőséget." (Lukianosz) „A sors...a legnagyobb dolgokat is jelentéktelen apróságokkal szokta eldönteni...” (Plutarkhosz) „...ha...gonoszság fészkelte be magát a közügyekbe, nem gyűlölet támad a gonoszok között, hanem erős barátság. Mert akik a közjó megrontására törnek, összetartva cselekszenek...” (Hérodotosz) „A római Cato, mikor megkérdezték tőle, neki miért nincs még szobra, holott sok más, mégpedig jelentéktelen embernek már van, így válaszolt: „Jobb szeretem, ha azt kérdezik, miért nincs szobrom, mint ha azt kérdeznék, miért van.” (Plutarkhosz) „Ha valaki nincs a sajátjával tökéletesen megelégedve, legyen bár az egész világ ura, mégis nyomorult.” (Epikurosz) „Jónak lenni nem annyit jelent, mint bűnt el nem követni, hanem még csak nem is akarni azt." (Démokritosz) „Az emberek egymásért születtek. Vagy tanítsd, vagy tűrd hát őket.” (Marcus Aurelius) „Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül.” (Démokritosz) „A túlzás mindenben káros, de ha politikai becsvágyról van szó, nagyon veszélyes is, mert őrületbe és eszeveszettségbe sodorja azokat, akik nagy hatalomra törnek, s nem a jót tartják dicső dolognak, hanem a dicsőt jónak." (Plutarkhosz) „...ahol az öregekből hiányzik a szeméremérzet, ott az ifjak okvetlenül szemérmetlenek; hiszen az ifjak nevelése nem a dorgálás, hanem az, ha egész életünkben azt cselekedjük, amit intésül másoknak mondunk.” (Platón) Ajándékozzunk műholdas antennát! Síké Lajos Egyrészt hivatásommal, másrészt helyismeretemmel lügg össze, hogy aránylag gyakran kísérek, illetve tájékoztatok Erdélybe látogató magyarországi csoportokat. Sokszor megkérdeznek: mit hozzanak, mivel szolgálhatják leghasznosabban az itteni magyarságot, még pontosabbon egy adott falul, gyülekezetei, iskolát vagy más kisközösséget? Indokolt, még mindig indokolt a kérdés, annak ellenére, hogy mind intenzívebbé válnak a kapcsolatok, mert még mindig divat uz érzelmi alapon való megközelítés. Vagy, ha úgy tetszik: sokan úgy gondolják, hogy a korábban tiltott nemzeti dalainkkal, színeinkkel, a magyar nótákat, kabarékat tartalmazó kazettákkal, nyugati kalandregényekkel, Tomi mosóporral, Fa illalosító- Yal, szalaggal díszített tokaji borral, barackpálinkával és mis olyan finomságokkal segítenek, amiktől még három éve *s elzártak bennünket. Ha lehet, jó előre tájékozódni, megkér- ™ a meglátogatandó falul, óvodát, iskolát: mire volna leginkább szüksége, mi az., amit nálunk nehéz beszerezni vagy amire nem jut a mind jobban beszűkülő anyagi lehetőségekből, S persze, mi az, amit könnyebben áthozhatnak, nem utolsósorban, amit nélkülözhetnek, ami pluszban van, de mifelénk hiányzik. (Erről jut eszembe, nemrég a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár igen céltudatosan és előzetes információk alapján ajándékozott néhány fontos kézikönyvet és lexikont fölösleges készletéből egy erdélyi szerkesztőségnek és az itteni magyar pedagógusok szövetségének. S nemcsak nevezett intézmény igazgatónője, Környey László- né dr., de dr. Csukás Zoltán miskolci önkormányzati képviselő, Orbánné Eördögh Ildikó, u Páneurópai Unió regionális szervezetének ügyvezetője is rendszerint előre tájékozódik, valahányszor hozzánk készülnek. Nem egyszer az apró, már-már banális dolgok is segíthetnek. Miért ne tudhatná meg az olvasó: ha nagy ritkán alkalmam van benézni az Észak-Magyarország Szerkesztőségébe, írógépszalagot kérek ajándékba. A mifelénk gyártott ugyanis nagyon gyatra: összekeni a gépet és keveset tart. Innen is tájékoztatom Nagy Zoltánt és Gyöngyösi Gábort, hogy a legutóbb kapott pár darabból a Szatmárnémeti Református Espcrcsi Hivatalnak is adtam, mert két írógépet szalaghiány miatt már napok óta nem használhattak. Jó helyre jött tehát a még oly apró segítség is!) Közösségnek, még pár személyesnek se tessék hozni csokoládét, cukrot, kávét, márkás illatszereket, mosóport és ilyesmit. Mindez jobbára már nálunk is megvásárolható, ha jóval drágábban is. (Családok, magányos öregek, gyermekotthonok túlélését viszont sokféle fogyasztási cikk segítheti). Jóval nagyobb szolgálatot tehetünk, ha ezek árából inkább egy kisdoktort, permetezőgépet, motoros kézifűrészt, személyi számítógépet, videót, két-háromszáz kötetes kiskönyvtárat hozunk, vásárolunk, akár használt állapotban. A falusiak rokonszenvét megnyerni akaró hatalom ugyanis tíz hektárig visszaadta a földet egykori tulajdonosainak vagy leszármazottjainak, ám munkaeszközökről nem gondoskodott. Ezért vidéken legnagyobb gond a föld megművelése. Honnan is lenne a parasztnak másfél-két milliója traktorra, s újabb egymillió a kisegítő gépekre? De még az új névre keresztelt volt állami gépállomások munkadíját se tudja megfizetni, hisz,, egy hektár búza elvetése - a szántással, tárcsázással - úgy tizenöt-húszezer lejbe kerül, egy hektár kukorica művelése meghaladja az ötvenezret. Szegények iskoláink. Nincs pénz a drága számítástechnikára, korszerűbb tanfelszerelésekre, videóra, ami annyi mindenben segítheti a pedagógust. S rengeteg olvasmány, a tananyagot - elsősorban a magyar irodalmat és a történelmet kiegészítő - könyv hiányzik. Annak ellenére, hogy ma elvileg mindent ki lehetne adni. Hogyan, miből, ha nincs papír, nyomdai kapacitás és megint pénz a temérdek nyomdai és könyvterjesztési költségre? S persze, ajándékozzunk parabola antennákat! Most, hogy megindult a magyar műholdas tévéadás, aligha okozhatunk kellemesebb meglepetést egy-egy hegyek közé zárt székely, kalotaszegi, mezőségi, Kükülló-vidéki falu lakossága számára, mint azzal, ha egy-két parabola antennát adományozunk, amire egy utca vagy egy kisebb település rákapcsolható. Az ilyen közös antennának az a hátránya, hogy a rákötöttek ugyanazt a műsort kell nézzék. De annyi baj legyen. Ha jó lesz a Hungária tévé műsora, nem haragszik majd olyan nagyon Marci bácsi Backa- madarason, hogy a dán pomó-filmektól - amit egy másik csatornán adnak - elesik. Szakemberek tudják, mi kell még az ilyen közös antennához, erősítők, kábelek... Ami együttesen, a felszereléssel elérheti a félmillió lejt, akár meg is haladhatja. De külön-külön honnan tudnák a Marci és Ábel bácsik megvenni a 150 ezer lejes egyéni antennát? Azért bátorkodom előhozakodni a parabola antennával, nehogy úgy járjunk, mint földdel: van műholdas adás, de nincs mivel fogni!
