Észak-Magyarország, 1992. november (48. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
8 ÉSZAK-Magyarország — -----Lát-Lelet 1992. November 14., Szombat A hol titokban még Mátyás királyra várnak Bánhegyi Gábor Huszonnyolcadik évemet élem Miskolcon, gyakran megfordulok a valamikori Bocskai laktanya környékén, és egészen néhány nappal ez előttig fogalmam sem volt róla, hogy pár lépésre a lakóteleptől olyan „lakásokban” kénytelenek élni emberek, ahová csak akkor költöznek be az új lakók, ha a karhatalom odaszállítja őket. Egy ilyen „rehabos” lakásból kellett kiköltözniük Lakatos Jenőnek, öttagú családjával együtt. Ház állott A környéken élők szerint az Eperjesi út 5. szám egyszerijen fogalom Miskolcon. Itt a postás félve csenget, a rendőrség néha csak áll és néz, itt csak az marad meg, akinek végleg nincs hova mennie, pedig - ha hinni lehet az évtizedek óta itt lakóknak - a ház falát valamikor befutotta a rózsa, a langyos nyári estéken a szomszédok kiültek a kertbe, és halkan, sorsukkal megelégedve beszélgettek. Baktatok a megadott címre Lakatosékhoz. Figyelem a hatalmas szürke épületet, bemerészkedek az ajtón, bekukkantok egy-két ajtaja- ablakasincs „lakásba” és magamban legyintve megyek is tovább, hiszen nem véletlenül nincs mozgás, ez egyszerűen olyan hely, a- hol nem lakhatnak emberek. Az ki van zárva. Csendélet Középkorú asszony közeleg, minden mindegy alapon megkérdezem, merre menjek. Bizalmatlan tekintettel méreget, elgondolkodva ismételgeti, Lakatos Jenő, Lakatos Jenő, mint akinek nem nagyon akaródzik megmondani, mert ki tudja, miért ólálkodok erre. Megpróbálok megnyerő lenni, nem sok sikerrel. Végül félolleten, ezek szerint első feltételezésem megdőlt, itt tényleg laknak emberek.- Látja, ez a falicsap az egyetlen hely, ahonnan vízhez juthatunk, minden család erre jár rá. Itt van mellette a budi, ami a nyáron eldugult, és még kimondani is szégyellem, féllábszárig jártunk a mocsokban, olyan iszonyatos bűz volt, hogy amikor jöttem haza, vettem egy nagy levegőt, befogtam az orromat, és rohantam a lakásomig. Akkora patkányok ro- hangásztak itt, mint egy nagyobb macska. Végül nem volt mit tenni, lapáttal, kézzel vittük ki a szart, utána háromszor hypóval mostam meg a kezem, és másnap mentem dolgozni. A Húsiparba. Tölteni maguknak a parizert, meg a szalámit. Nyolcezer forintért. Háromszor műtötték a kezem, most is tele mindkét csuklóm ilyen dudorokkal.- Elmondom én itt is magának a Lakatos Jenőék háta mögött, de akár a szemükbe is, hogy ritka rendes, tiszta, gondos cigánycsalád. A férfi leszázalékolt, az asz- szonya is beteg, az egyik gyerek nyomorék, itt laknak hat éve, és mégis kirakták őket, mert négy éve az emeleten feltörtek egy lakást, és ott berendezkedtek. Most itt élnek a folyosó végén, két helyiségben tizenketten. Álruhás királyra várva Fojtogató a levegő, éppen nagymosás van. A gyerekek közül még csak a legkisebb van itthon, ki-be rohangál, a széntüzelésű kályhán fő az ebéd (vacsora?), egy hatalmas lábasnyi nokedli. Amikor elkészül, mélytányérokba szortírozzák, aki éppen megéhezik, rájár. A szobában heten ülünk, valaki mindig füstöl.- Erről beszéltem magának - mutat körbe Lakatos Jenő, majd szép csendben áttérünk a tegeződésre.- Itt élünk most tizenketten, illetve nyomorgunk. Láttad a folyosón azt az ágyat? Csak éjszakára hozzuk be, mert nappal nem férünk tőle. A mosógép szinte megállás nélkül jár, valakinek mindig van mosnivalója, sok az iskoláskorú gyerek, azokat tisztán kell járatni. Megkérdezem, melyik lakásból kellett kijönniük. Felmegyünk az emeletre. Az ajtón lakat, a kulcslyukon kukucskálok, sokat nem lehet látni. Visszafelé Jenő behív abba a kifosztott, valamikor emberek lakta helyiségbe, ahol néhány perccel az ajtót, az ablakot, vitték tüzelőnek. Az emeletiek. Ott jóformán csak önkényes lakásfoglalók vannak. Ide nemigen jön önszántából senki. Még olyan is előfordult, hogy a rendőrség idetelepített egy családot, aztán mégis elszöktek.- Mennyit kell fizetni vagy kell-e egyáltalán fizetni valakinek azért, hogy itt lakhasson?- Hatszáz forint a lakbér, ehhez jön még a villany meg a vízdíj. Ennyit kell fizetni a tanácsnak - majd közbevetésem után, hogy polgármesteri hivatal, megismétli a tanácsnak, nekem már csak így marad meg. A szobába érve már a többieknek is megered a nyelvük.- írd csak ki nyugodtan a nevemet, Farkas Tibor vagyok. Most kerültem munkanélkülire, és most én is idekényszerültem a családommal együtt.- A repülőtér mellett építettem egy kis kalyibát, hogy legyen fedél a fejünk felett. Nemrég leégett a tető, addig, amíg azt helyre nem pofozzuk, kénytelenek vagyunk fiák kerülnek sorra, mert azért mégsem meztelenkedhetünk itt egymás előtt, az intimebb dolgokról nem is szólva.- A sógorral járunk ki a kohászathoz, meg a szeméttelepre vasat gyűjteni, hogy valami kis pénzünk legyen, és ne kelljen lopni mennünk. Öt éve volt egy balhém, azt letöltöttem, akkor megfogadtam, többé nem akarok visszakerülni. A múltkor szenet mentünk gyűjteni, egyszer már felhasznált, a sínek között elszórt ipari kokszot, hogy itthon legyen mivel tüzelni. Semmilyen tábla nem tiltotta, mégis ránk jöttek a rendőrök, bevittek, a többieket felvitték az emeletre, minket a sógorral le a fogdára, csak éjjel kettőkor hoztak haza, bilincsbe verve. A sógor bólogat, majd csendesen megszólal: - Azon az ágyon, ahol ülsz, hárman alszunk keresztben, legbelül a gyerek, hogy ne kapjon középfül-gyulladást, mert az ablakon, bármit csinálunk, bejár a szél. Kinéztem a családomnak egy rehabos lakást, ami senkinek sem Ház állott, most kőhalom kell, bementem, hogy elkérjem. Azt mondták, fizessek kétszázezer forintot, annyiba kerül nekik a felújítás. Mondtam nekik, adják ide azt a pénzt, én rendbe hozom ötvenezerből úgy, hogy mindenről számlát adok. Nem kaptam meg a lakást. Ha arra hivatkozók, hogy megbetegszik a gyerek, akkor fenyegetnek a gyámhatósággal, hogy állami gondozásba veszik, mert nem tudok neki normális körülményeket biztosítani. De nem is hagyják! Nincs már itt szociális háló, itt demokrácia van, ami azt jelenti, ha pénzed van, akkor élhetsz, ha nincs, akkor dögölj meg!- Kértem a tanácstól - veszi ismét vissza a szót Jenő -, csak most, a télen ne rakjanak ki, vagy adjanak egy másik lakást, vagy legalább jöjjenek ki, nézzék meg, milyen körülmények között élünk. Kellene ide egy álruhás Mátyás király, aki végre igazságot tenne.- Ha egyszer a polgármester venné a fáradtságot és kijönne egy kicsit körülnézni - veti közbe a dalasan felnéz rám: Maga a j- szerkesztőségből jött? : f'Bólintok, és ezzel bizalom kiérdemelve. Körbevezet az épüezelőtt magányos felderítésem közepette már jártam.- Látod, innen is, ahogy kiköltöztek, öt percen belül leszedték itt összezsúfolódni tizenketten. Este, amikor a lavórban mosdunk, először a gyerekek, utánuk az asszonyok, legvégül meg a férhúsiparos szomszédasszony -, akkor biztos nem hirdetné a villájából, hogy minden problémát lehet orvosolni. Egyszer el is mentem hozzá, kijött a titkára, és el akarta hitetni velem, hogy ő a polgármester. Mondtam neki, velem ne vicceljen, maga nem a polgár- mester, az egy ősz hajú stramm ember, ott lakott még az Avason a közelünkben, amikor házmester voltam. Azóta nem hiszek nekik, a papolásuknak. Azt szeretném, ha egyszer csak két hétig itt laknának! Ezt az egész épületet úgy, a- hogy van, fel kellene robbantani! Kifelé menet, bár sötét van, abban reménykedem, hogy Jenőnek teljesült a kívánsága, és a falon vakító fehér nagy „M” betű hirdeti, itt járt Mátyás, közel a megoldás. Gyerekjátékok Néhány nappal később fotós kollégával ismét kimegyünk. Amikor meglátja az épületet, ugyanúgy reagál mint én az első alkalommal. A folyosón beszédbe elegyedünk az épület házmesterével, gondnokával, Kőtai Zoltánnal, aki születésétől kezdve lakik a házban.- Ez valamikor katonai kórház volt, majd átalakították lakóépületté. Még tíz évvel ezelőtt is rend és nyugalom volt itt a környéken, ma már a rendőrök fizetésnapokon, vagy segélykiutalások környékén ki sem mernek jönni. Ott vannak az udvaron azok a kibelezett kocsik, azoknak a nyolcvan százalékuk lopott.- Itt semmi sem szent, különösen azóta, hogy megjelentek itt az éve laktak abban az emeleti lakásban, de se lakbért, se villanyt, se vízdíjat nem fizettek. Ezt unták meg, ezért lakoltatták ki őket.- De a többi önkényes lakásfoglalót még nem költöztették ki.- Annak is eljön az ideje. Körbevezet a házon: - Ha a nyáron jöttek volna, láthatták volna a patkányokat. Itt a sarokban majdnem rászakadt a plafon a lakókra. Az én lakásomban is rohad a fal. Hiába takarítunk, sikálhatnánk a padlót reggeltől estig, akkor sem lenne látszatja, de megcsináljuk, mert kapunk érte hétezer forintot. Bármelyik lakásba megy be, sehol nem talál parkettát, akik beköltöztek, szinte abban a pillanatban nekiestek, felszedték és eltüzelték. Kimegyünk az udvarra. A garázsokra mutat:- Azt a két garázst csak úgy, engedély nélkül felhúzták, majd kiadták a katonatiszteknek. Azt hiszi, tudott erről valaki? Ezeknek a sufniknak is volt ajtajuk, végül tűzifa lett belőlük. A megmaradt ajtókat is csak addig fogja látni, amíg nincs nagyon hideg. Akinek van féltenivalója, rácsot szerel az ablakára.- A kiskatonák szinte minden héten jönnek azt az ottani kaput he- gesztgetni, mert valakik egyszerűen összerombolják. Most nyugalom van. Akkor jöjjenek ki, amikor osztják a segélyeket, akkor megláthatják, kik élnek itt. „Most nyugalom van" önkényes lakásfoglalók. Rajtuk kívül már csak az marad meg itt, vagy jön ide lakni, akinek muszáj. Legtöbbjüknek nincs munkája, a Ne zavarj, most játszom! segélyből élnek. Egymást érik a balhék, a verekedések. Tokostól kitépik az ablakokat, ajtókat, felszedik a parkettát tüzelőnek. -Hogy mit tudok a Lakatosékról? Voltain bent a múltkor a hivatalban, ennek is utánanéztem. Négy Lassanként búcsúzkodunk. Három gyerek játszik egy ablaknál. Az egyik kisbabával szorgosan aprítja az ablakkeretet, egy kisebb kezében kéttenyérnyi bakelit darab, ami valamikor egy tévéhez tartozhatott. Elmélyülten tanulmányozza, forgatja, néha- szinte dédelgeti. Odamegy hozzá egy i- dősebb és elveszi a játékot. A kicsi keservesen sírni kezd. Eszembe jutnak a tévéreklámon élő, rózsaszín ruhás gyerekek, akik órákat üldögélnek a video előtt a Hófehérkéi nézve, akiknek a Barbie baba hétköznapi dolog, akiknek nem számít, ha elveszett a Lego, apu majd vesz másikat, akiknek fogalmuk sincs, milyen nagy kincs lehet egy poros bakelit-darab, aminek elvesztése miatt könnyekben kell kitörni. Az Eperjesi úton élő gyerekeknek minden így kerek, ebben a környezetben boldogok, számukra ez a világ teteje, órákon keresztül képesek földön talált kacatokkal játszani, mert nem is tudják, hogy élnek tőlük pár méterre mások. De a gyerekek felnőnek. Látod, én is itt lakom Fotók: Fojtán Lászk
