Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-10 / 240. szám
1992. Október 10., Szombat Ém Hétvége/Kaleidoszkóp ÉSZAK-Magyarország 9 Utószezon Bekecsi Szabó László Nincs már negyven fok árnyékban, nincs már az az őrült kánikula. Szép, csendes, lombhullásos őszelő... Most már elviselhető a hosszú utazás. Mert hosszú utazásra szánta el magát az öregember, le egészen a Balatonig. Már el is tervezte, hogy aznap összetakarítja a lakást, kisöpör, hacsak úgy a ház közepén is, ahol a papok táncolnak. Olyan nagyon nem készült, nem szokott sok ajándékot cipelni, a két unoka el van látva mindennel, nincsenek azok ráutalva semmire.- Csak felülök a keszthelyi gyorsra, aztán ott meg leszállók - mondta és dörzsölte a kezét, de jó, hogy ilyen okos ötlete támadt. A veje se fogja már mondani, hogy a papát egész éven várták az unokái, dehát ő nem hagyja a horgászatot. Inkább a halak mint az unoka! Most aztán majd fognak nézni nagyot, ha meglátják. Majd,, nyolc órát ült a gyorson, kora délután látta meg a Balatont, most bánta már, hogy nem hozott legalább egy teleszkópos botot, meg az engedélyt is otthon hagyta. Mert amúgy nagyon szép, nyugodt, zöldeskék volt a vízfelszín, dehát előbbre való most a látogatás. Az állomásról gyalogolt fölfelé az alig ismert utcában, már látta is a vője házát, ez volt a környéken a legmagasabb, a legflancosabb. Lánya a padlásszobát takarította, szellőztette, amikor a férje az ablakhoz hívta ijedtében.- Jól látok én? Apád sétál itt felfelé? - kérdezte. S az asszony nem mert örülni sem, szólni sem. A nő folytatta tovább meglepetésében:- Hát nem a múlt héten írtuk neki, hogy még most is milyen jól megy a bolt, az utószezonban is visszajöttek a németek, még írtam is neki, hogy ez a család minden évben visszajön, most is itt vannak, én viszem őket a Duna-kanyarba. Hát az öreg már elfelejtette? Tudhatná, hogy mi is kitint alszunk az udvari sátorban. Hál őt hová a francba tegyük?- Majd kipuhatolom, hogy meddig marad, tudod vele ilyet nem lehet megbeszélni, olyan érzékeny, meg amióta egyedül maradt mindig mehetnékje van, mindig úton van, mint a retikül.- így csitítgatta férjét az asszony, mire az öreg megérkezett. Puszi, puszi, ölelés, kézfogás, unokavisongatás, meg nagy-nagy dicsekvés mindenféle nyáron szerzett, csereberélt bélyegekről, apró mütyür játékokról. Nagyon örült is a vénember, hogy ilyenkor jött. Nincs már az a nagy jövés-menés a házban, bár úgy érezte, még nem szabadult fel teljesen az ő padlásszobai kuckója, és jól sejtette, hogy valami hívatlan idegen még itt lehet, mert nemigen neki főznek odalenn, főként hogy nem is tudták, egyáltalán jön-e, és mikor. Vacsora után a lánya csak elmondta neki, hogy bizony ők még mindig a sátorban alszanak az udvaron, mit csináljanak, ha a németeknek még mindig tetszik az idő. Apám, két katonai sátort összegombolnak, abban elfér egy-két éjszakára, még el nem mennek a vendégek - mondta lánya és az öreg el is fogadta a tippet. Ott kuporgott éjszaka a sátorban, melegítőt, pálinkát, finom pokrócot kapott, de csak nem jött álom a szemére. A szomszéd sátorból hallotta a két lótó-futó ember horkolását, akik a napi hajtás után az igazak álmát aludtak. Csendes, s szép, teliholdas éjszaka volt. Hallotta a sátorban, hogy egy-két szúnyog dalolgat, akkor eszébe jutott: ezekre is jön a nemszeretem idő. És eszébe jutott az is, hány éjszakát töltött el az asszonnyal a vízparton negyvennégy év alatt. Milyen szépek is voltak a vízparti hajnalok, milyen szomorú ez az éjszaka. Valami hihetetlenül erős vágyat érzett, hogy kimenjen a tópartra, hogy érezze az enyhe, langyos szelet a víz felől, hogy emlékeivel teljesen egyedül maradjon. Összeszedte a motyóját, s a bőrtáskájával együtt lecammogott a vízhez. Nézte a hatalmas vízfelületet, a szemközti parti apró imbolygó lámpafényeket, de nem jött már vissza az a varázs, amit úgy remélt, hogy itt talál. Fájdalmas volt minden magányos perc, s alig várta, hogy minél hamarább maga mögött tudja, ezt az egész bizonytalan éjszakát. Visszabukdácsolt a vasúti síneken át az állomás épületéhez, s böngészni kezdte a menetrendet az indulási oldalon. A váróterem nagy órája lassan-lassan koppant egyet, jelezvén, még csak hatvan másod- percnyi csendet hagyott maga mögött. Az öreg fázósan nekilátott, hogy átöltözzön a rendes ruhájába. Míg a melegítőt a táskába gyömöszölte azon gondolkodott, de jó is, hogy ezt már nem élte meg az asszony. Különben mit mondana most neki, ha látná, már délben visszaérkezett... AHatterelő szavak Kun József Ma már teljes bizonyossággal tudom, hogy szülőföldem magyar népe elsősorban a nyelvével kötötte le minden különös iránt fogékony gyermeki figyelmemet. Rengeteg szavukat, beszédfoszlányukat rögzítettem, és semmi sem fogja őket kitörölni az emlékezetemből. A székelységet és a csángóságot leszámítva, egyetlen nyelvterületünk sem őrizte meg olyan sokáig ősi jellegét, mint a dél-bihari Köröstárkány. Ezúttal csak állatterelő szavaikra hivatkozom, amelyek gyermekkoromban kizárólagos használatúnk voltak: „Csa Jámbor!” Ez azt jelentette: jobbra térni az útkeresztezésnél. „Hője Miska!” Balra térni ugyanott. „Csá bé!” Előre figyelmeztetés: betérés lesz jobbra, a ház felé. „Hője bé!” Ugyanaz ellenkező irányban. „Csá bé héjk, ide héjk!” Betérni jobbra, a kapuba. „Hője bé héjk, ide héjk!” Betérni balra, ugyanoda. Megáll az eszem. Ezek az állatok tudtak „magyarul.” Másképp hogyan hallgattak volna az okos szóra? Ma is látom az akkor még fehérgatyás tárkányiakat. Megszerettem őket: embert, állatot, szekeret - mindenestől. A világ legszorgalmasabb emberei voltak. Láttam őket hazamenni este tíz körül, s hajnali háromkor már ismét dolgoztak. Megfigyeltem tevékenységüket nyáron, kánikulai hőségben és dermesztő hidegben, télen. Megcsodáltam őket. Csak a hangyáktól szégyellték magukat, de mindenki más pirulva követte őket. Újabb és újabb földeket vásároltak, már majdnem az egész környéket ők birtokolták. Minek is köszönhették sikereiket? Hogy szorgalmasan és tökéletes összhangban végezték munkájukat - jószágaikkal. Ismétlem: „összhangban”. Ember és jószág. Ok még nem tudták, mi a „konfrontáció.” Sajnálom, hogy nem készíthettem filmet róluk. Most haszonnal forgathatnám „magasabb” körökben. Jó szót kérek Miskolc (ÉM - Iglói Gyula) - A letűnt, úgynevezett szocreál építészeti korszak nemcsak városunk arculatán, hanem szóhasználatunkon is ott hagyta a nyomait. Olyan kifejezéseket használnak még napjainkban is a városrendezési tervek elnevezésére, amelyeknek eredete az ötvenes évekre nyúlik vissza. Legkorábbi példám egy 1958-ból származó térkép kiegészítésére készített tervezői jelmagyarázat, amelyen ez áll: „Kilián-D.szöv. lakások”. Lehet, hogy a tervezés megrendelője így jelölte meg a tervezési területet, holott sem akkor, sem most, senkinek nem tanítják, hogy van: Ainerika- Észak, vagy Afrika-Dél! A minap olvastam egy iskolai gézengúzról, (ÉM. 1992. 09. 29.), aki a „bocsánatot kérek” helyett, a „bocsánatot kívánok”-kal kért elnézést tanárjától. A tanárja, aki a cikk szerint még csak töri a magyart, az írás címével kezdte az óráját: „Jó napot kérek!” Pár sorral e cikk felett egy városházi közlemény volt, amely az „Erenyő-Nyugat és Kilián- Észak” közötti területek tervezési ügyében hívta tanácskozásra az érintett lakosokat. Ezek szerint, nemcsak az iskolában, hanem a városunkban máshol is vannak olyanok, akik „a nyelvünket nem éppen a Lőrincze Lajos tetszésének megfelelően” beszélik, vagyis: törik a magyart! Egy levéltári kiadvány szerint, 1864-ben az akkori Miskolcon volt „Zöldkert... utczácska a, végiben lévő kertről vette nevezetét.” Az biztos, hogy száz év múlva is előkereshető lesz a kommunista lakatosmunkás Kilián György neve a lexikonból, amely szerint: 1939ben a Szovjetunióba emigrált és „1943-ban partizánnak jelentkezett magyarországi bevetésre, Lengyelország felett ugrott ki ejtőernyővel, s nyomtalanul eltűnt.” Azon viszont a nyelvészek törhetik a fejüket, hogy az „Észak-” és a „Dél-”, mint földrajzi irányok miért nincsenek a Kilián, vagy az Avas főnevek előtt?! Még szerencse, hogy nem folytatódott a Tatárdomb és a Szinva közötti terület városrendezési tervének készítése a hetvenes évek elején, amelynek volt egy ilyen neve is: „Kilián-Dél-Dél”! Gyarmati Béla Urizál, uraskodik, úrhatnám... Nem tudom, más nyelvekben mennyire élnek ezek, vagy az ezekhez hasonló kifejezések. Tény, hogy a magyarok úrhatnám- ságáról már Széchenyi István is elítélően szólt. Mert miről van szó? Majmolásról! Egy életmódnak, modornak, magatartásnak az utánzásáról. Nyilván nem kizárólag hazai jelenség ez, Jourdain úr már 1670- ben színpadra lépett Moliere jóvoltából, de úgy lett ismert, mint fennhéjázó és a maga sorsával meg nem elégedett balga. Csak nálunk vált „úrhatnámmá”, illetve előbb „úrhatnékká”. Ami nemcsak a fordítók (Csiky Gergely, Mészöly Dezső) nyelvi leleményének köszönhető, hanem a magyar ugar bűne is, melynek talajából az uraskodás kisarjadt. És a gyökerei' igen szívósak lehetnek, mert ez a gyomnövény még mindig él. Magyarán: mi nem tudunk- bár közben a szocializmussal is próbálkoztunk - a feudális beidegzettségektől szabadulni. Mi sem jellemzőbb erre, mint, hogy a felszabadulásnak nevezett sorsfordulat után sem mondtak le nálunk a megyebálakról, melyeknek egyikén a kommunista főispán neje imigyen enyelgett értelmiségi partnerével: „Mintha magának zsenánt volna velem táncolni? Pedig - ha nem ilyen a rendszer - én méltóságos asszony lennék.” Vagyis, miközben szidták a hazaáruló Mikeczeket meg Kállayakat, szívesen majmolták őket. Talán említettem már egy ízben azt a földmunkásból lett rendőrkapitányt, aki csákóban és glasszé- kesztyűben feszített faragott íróasztala mögött, s aki a rossznyelvek szerint nemcsak a hivatali hatalmat meg az uniformist örökölte az elődjétől, hanem a városka színtársulatának szubrettjét is. És nehogy azt higgyék, hogy ez a főkapitány ostoba ember volt. Már a harmincas években publikált a Népszavában - magam is olvastam akkori cikkeit. Gazember se volt, csak áldozatul esett az úrhat- námságnak. Az új demokratikus hadsereg frissen verbuvált tisztjei ugyanúgy kilovagoltak reggelenként, mint ludovikás társaik. De nem ez a baj, hanem az, hogy a lovaglás lényegi dologgá vált. Mint ahogyan a kártyázás és a vadászat is. Vagyis egy merőben más minőségűnek hirdetett rendszer őrizte a régi formákat és allűröket. Ennélfogva tartalmában sem változhatott meg igazán. Namármosl a hatalom új birtokosainak mindig nagyon sok mindent meg kellene tanulni, át kellene venni a régi rendszer embereitől. Már csak a zavartalan működési mechanizmus érdekében is. Rengeteg igazgatási, jogi ismeretre volna szükség, aztán nyelveket kellene tanulni, s elmélyülni a szaktudományokban. Ehelyett azonban vadászni kezdenek és beülnek az Operaház páholyába. Hogy történelmileg mikor kezdődött - mikor vált általánossá, következésképp veszélyessé - az úrhatnámság? Talán a kiegyezés után, mikor a polgárosodás, a polgári fejlődés annyi szép eredménye ellenére sem a polgáreszmények váltak uralkodóvá, hanem a díszmagyarság. A gyáriparosok - a legeredményesebb polgárok - feudális birtokokat és bárói rangot vásárolnak; egész életvitelükben hasonlítani akarnak a születési arisztokráciához. És mivel nem született urak, hát annál jobban igyekeznek ezt bizonyítani. A millenium különösen jó alkalom erre. Aztán még királyt is koronázunk Ez lehetne az utolsó feudális gesztus, mert pillanatokon belül elveszítjük a háborút, darabokra hull a monarchia, s Trianonon véglegesítik ezt az állapotot. Most kellene múzeumba tenni az ünnepi, a vitézkötéses magyarságunkat, s elővenni a mindennapit; a munkás, türelmes, szívós, eszes magyarságot, hogy az újjáformálódó Európában becsületet szerezzünk ennek a kis népnek. Tudjuk mi következett. Márai Sándor rezignáltan emlékezik ezekre az évekre: „... Azelmúltúri világnak nagy hibája éppen az volt, hogy már nem volt úri: csak úrhatnám volt, uraskodó.” Az író a továbbiakban arról szól, hogy ezt a neobarokk ál úriságot a régi társadalom jobbjai is megvetették. Ami így igaz, de hát nem a legjobbak kezében volt a hatalom! Az úrhatnámság ama címkórságos társadalom időszakában kulminált, mikor szinte megszámlálhatatlanul sok volt a kormányfőtanácsos és a munkanélküli, mikor - ahogyan Szabó Zoltán írja - az értelmiségi létre készült fiatalemberek (gazdatisztek, orvosok és jegyzők) elszántan és szorongva ittak, cigányoztak. A dzsentri derűje, bája, könnyelműsége és patriarchalizmusa hiányzott ebből az ivásból - tehetjük hozzá -, ezért volt nemcsak sorsrontó, hanem szánalmas és visszataszító is - ordenáré. A nép egyetlen szólással képes summázni: „Nem mind nagyságos úr, kit annak mond a cigány.” Márai pedig így figyelmeztet 1943-ban: „... Milyen aljas emberek viselik a legmagasabb címeket és rangokat! Maradj címte- lenül és dísztelenül ember. S akkor csakugyan lesz valamilyen rangod az emberek között. Máskülönben csak méltóságos vagy kegyelmes úr leszel - ilyen szerény vagy?”A magára adó polgár irónikus böl-csessége ez; fél évszázaddal kimondása után talán megértjük. Megértjük-e? Nem tudom. Hisz még benne éltünk a pártállami formációban, mikor a hivatali ajtókon már kezdtek megjelenni az előnevek, mikor az előrelátó emberek már - őseiket kutatva - ostromolták a levéltárakat, mikor előkerültek az állítólagos családi ékszerek, s a tanácsi titkárnő megsúgta régivágású főnökének, hogy a nagymama méltóságos asszony volt. Nekem már akkor felfordult a gyomrom, s azóta is többször környékez a rosszullét. Mert hivalkodást és önteltséget tapasztalok szinte minden szinten. Hogy az újgazdag arannyal rakja meg magát, s úgy fest mint egy maffiózó, vagy egy menő strici, aki a legjobban kereső lányokat futtatja - az még csak hagyján. De, ha arra gondolok, hogy milyen retorikával, milyen igazságokat fogalmaznak meg, ott ahol valaha Apponyi Albert és Eötvös Károly beszélt, s hogy az említetteknél mindezt jóval nagyobb mellénnyel teszik a mostani honatyák - akkor, akkor... És megjelent a vitézkötés is! De milyen szív dobog a vitézkötés alatt? Fejtő Ferenc francia irodalmi díja Párizs (MTI) - Fejtő Ferencnek, a Párizsban élő magyar történésznek és újságírónak ítélték oda idén a francia nemzetgyűlés által alapított irodalmi díjat. Fejtő „a népi demokráciák vége” című munkájáért részesült a magas elismerésben. A három évvel ezelőtt alapított díj nyertesét a nemzetgyűlés elnöksége által létrehozott tekintélyes zsűri javaslata alapján határozzák meg. Barczi Pál rajza
