Észak-Magyarország, 1992. május (48. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-02 / 103. szám
1992. május 2., szombat ÉSZAK-MAG YARORSZÁG 12 Szanticska Erre tévedt egyszeregy újságíró. Fent bóklászott a dombtetőn, a gerincen, ott ahol az. országút is tovaszalad. Eközben vette észre, hogy lenn a völgyben -mint egy kráter gyomrában-jegenyék „pipálnak"’. A jegenye nem nő csak úgy magától, mint az. akác, melyből sok van errefelé, vagy mint a kökény, mely akkortájt már valóságos bozótligeteket alkotott. Szóval a jegenyék integettek, s az újságíró lement a kráter gyomrába. S lelt ott egy térképen nem található falut, pár házat, s még kevesebb pipáló kéményt. S kistemplomot, kápolnát, valamint gyöngyvirágos temetőt. Egy csereháti töredéket. Csendeset, enyhén szomorút. Egy virágkorában sem nagy falu naplementéjét. S megírta c szívéhez közelállót. Nem egyszer, nem kétszer. Afféle nekrológok voltak ezek az írások. Tudta ő. másban nem tud segédkezni, mint a tisztességes búcsúztatásban. S aztán ő is csak várt. Várta mikor fogy cl onnan az utolsó lélek, s miként ver fel minden portát az. őstermészet, s mikor kezdi bontani kőről kőre, tégláról téglára házait az. enyészet. Aztán az újságíró már csak értesült róla, hogy talán úgy, mint hajdanában ő, ugyanerre tévedt egy ember. Egy ember, akit hasonlóképpen völgybe hívtak a jegenyék, a dombok karolta mélységet betöltő csend. Ez. a másik is szívébe zárta ezt a sok szilva- és körtefás lakhelyet. Ám ő nem siratta el, mint előtte már oly sokan mások, hanem mindenekelőtt házat vett ott. Házat, hogy első fellángolásából tartós tűz legyen, s szándéka valóban gyökeret eresszen. S a csoda lám lön! A szándék gyökereiből a tettek fája kezdett kite- rebélyesédni, évről évre több levelet hozva. Új funkciókat adva, életet lehelt az a másik ember, Pál István, (vagy ahogyan mindenki nevezi őt, Pál Pista), s a később hozzá-, mellészerveződött, kultúrmissziót felvállaló kis csapat a csereháti Szanticskába. Evekkel ezelőtt a szanticskai jegenyéken üresen maradtak a fészkek. Mára viszont, mintha a madár is érezné, érdemes visszarepülni. Hisz tavaszt kell itt dalolni, víg nótát, s nem az életet elsirató, fájdalmasan szomorút. (hajdú i.) Fotó: Farkas Maya A SONKA LASSÚ TŰZÖN főtt puhára, s most hűl a levében - jónak ígérkezik. A borról viszont már korábban - még a mádi pap pincéjében - kiderült, hogy milyen jó. Pár liternek meg kell érnie a föltámadást. Talán nem lesz nehéz, mivel van szellemi táplálékom is: két frissen vásárolt könyv.- A vörös postakocsi megvan nekünk - jegyzi meg a feleségem, fölemelvén a kis piros kötetet; az új kiadást. Most mit mondjak? Krúdy talán azt válaszolná: persze, hogy megvan, csak hát a könyvekkel éppen fordítva áll a dolog, mint az asszonyokkal - ugyanabba akár többször is beleszerelmesed- hetünk. A kirakat előtt hirtelen gusztusom támadt a Postakocsira, mert eszembe juttatta a várost, ahol egykor én is Rezeda Kázmér útjait jártam - a Bujdosón és a Morgó-temetőben randevúzva- s azt vallottam, amit Beöthy László nemzedéke, hogy: „Színésznő szerető nélkül igazán nem lehet komoly számba vehető munkatársa senki a sajtónak." A Postakocsi becsábított a kereskedésbe, s akkor látom, hogy Radnóti naplóját most féláron is megkaphatom. Itt van tehát a két könyv, a „Naplót”-t nem ismerem, azért nyúlok hát először. S mit ád Isten (ne mondja nekem senki, hogy nincsenek csodák) alig, hogy felütöm - csak úgy találomra -, ezek a sorok fogják meg a szemem: „Tegnap éjjel Krúdyt olvastam, A vörös postakocsi-t. Erkölcstelenül megnyugtató epika... Krúdy tanított meg újra, hosszú idő után, olvasó módjára olvasni. Nem véletlen, hogy az ember mikor nyúl egy könyvhöz, egy íróhoz. Eddig őszintén untatott.” A „halálraítélt” 1939. szeptember 10-én vetette papírra az idézett sorokat. Bizony nem véletlen, hogy az ember mikor nyúl egy könyvhöz! Krúdy inspirációja nélkül - bár bennem volt, szívemben, agyamban megtelepedett - soha nem írtam volna meg a következő történetet. Kellett hozzá a húsvét (Krúdy a sonkáról is többet tudott, mint most az egész húsipar - bár ezzel nem mondtam sokat), kellett hozzá a két színészkisasszony a Pattantyús utcából - a szép lábú Fátyol Szilvia és ringó csípőjű Horváth Klára - s szükségem volt egy vidéki cukrászda emlékképére is, ahol mályvaszínű függönyök lengtek az ablakon (mint látni fogják ilyen lesz majd a Korona Szálló függönye), és a likőrösüvegeken virágkosaras vignetták voltak... S kellene még (nagyon is elkelne!) a Krúdy tolla is. De ha nincs, hát nincs. Itt van helyette a mádi pap bora, tán ez is segít. Az isteneket nem merem kérni, mert pogány dolgok következnek, vagy Radnóti szavaival: „erkölcstelenül megnyugtató epika”. HA IDŐBEN IS meg akarjuk határozni az eseményeket, vissza kell menni addig a tavaszi délutánig, amikor - két előadás között - néhány ősz hajszálat talált az érettségiző diáklány (szorgalmi idő!) a bonviván sötét fürtjei között. A dolog fölött viszonylag könnyen napirendre tértek, hisz annyi minden más foglalatosság is adódik egy ilyen langyos májusi délutánon (két előadás között és szorgalmi időben), mikor a vidéki szálloda csapjai halkan duruzsolnak, a szél éppen csak mozgatja a nikotinszagú függönyöket (melyek mályvaszínűek voltak valamikor), lenn a konyhán pucolják a halat, pirítják a hagymát, az utcán pedig bóbiskolnak a konflislovak. Most le kellene írnom a szereplőket. A kislányt hagyjuk. Egy utazó társulat balettkarában végezte szegény. Én előbb ismertem mint a színész, de megérinteni nem mertem soha, ahogyan Rezeda Kázmér se Horváth Klárát. A bonviván pontosan olyan volt, mint a bonvi- vánok - amikor még voltak bonvivánok. A blattolás ugyan nem ment neki igazán, ha kezébe adták a kottalapot, de egészséges, szárnyaló, szép tenorja volt; tudta viselni a frakkot, feszült rajta az uniformis - a járása ruganyos volt, természetes. Nem voltak pózai, de volt tartása. Mindezt így együtt talán charme-nak nevezhetnénk. Rendelkezett annyival, hogy a bódult kis diáklányok megvárják a színészbejárónál, őrizzék fényképét a logaritmustáblázat borítója alatt, hogy aztán esténként a párnájuk alá rejthessék. A merészebbek még randevút is kértek tőle, s aligha volt lány a felsőbb osztályosok között, aki el ne képzelt volna vele egy intimebb találkozást. A bonviván fehérneműjét egy idősebb kóristanő mosta, illatosította, s mesélték, hogy valamelyik kisvárosban (ahol csak nyári szállása volt a színháznak) öngyilkos lett érette a balettkar valamely tapasztalatlan tündére. De mit sem mond ez, ha nem tudjuk... Tulajdonképpen még semmit sem tudunk, legfőképpen azt nem, hogy hősünk lekéste jelenetét az esti előadáson. A primadonna kétszer írta meg (illetve egyszer megírta aztán nagy leleménnyel „felolvasta”) Sybill levelét, a karmester már izzadt, s az ügyelő jelt adott a függöny zsinórjának megragadására - mikor végre felhangzott Petrov belépője: Én édes asszonyom Sybill... Persze túlzunk, ha azt állítjuk, hogy „felhangzott", mert nem volt az a belépő egyéb - ahogyan egy jóindulatú pályatárs megjegyezte tisztulás kapaszkodásnál. Ami pedig a külsőt illeti, mintha a derék testőrtiszt farkasokkal birkózott volna az orosz hómezőkön, miközben lóhalálban követte megszökött szerelmét. A botrány a levegőben lógott, hanem aztán a tapasztalt primadonna és férje, aki a nagyherceget játszotta (mindketten a társulat erősségei) rendes kerékvágásba terelték a színpadi eseményeket... A bonviván igyekezett, nagyon igyekezett (ennélfogva merev lett sőt suta), de egyszer sem mert a partnernője szemébe nézni. Szökésről szó sem lehetett. (Az élet nem olyan, mint az operett.) A bonvivánnak az öltözőben kellett megvárnia sorsa beteljesedését. S az be is teljesült, ahogyan azt jó előre megírták valami égi, vagy pokolbéli színészügynökségen, ahol számontartják a komédiás népeket. Előadás után kivágódott az öltöző ajtaja- ahol a bonvivánt pillanatok alatt egyedül hagyták a vele együtt öltöző kollégák (s mint haragvó isten- asszony, megjelent a primadonna. Nem, még nem is öltözött át, csak jelmezét dobta le, s rövid pongyolát kapott magára. Először nem talált szavakat, csak a keblei (s micsoda keblek!) emelkedtek-süllyedtek egyre dinamikusabban, meg a szemei szikráztak. Az öltöztető nesztelenül csukta be az ajtót- kívülről. Hogy ezután mi történt azt senki nem tudja pontosan - még a két főszereplő sem. Amennyire a tényeket rekonstruálni lehet, a primadonna stricinek nevezte a bonvivánt, mire az némi flegmával (bajban mindenféle szerepjátszással próbálkozik az ember) megjegyezte, hogy ő nem fújná fel ennyire ezt a kis késést. Különben még hálás is lehetne a partnernő, mert így legalább volt alkalma megismételni Sybiil levelét, amire rendes körülmények között nincs lehetőség... ha, ha... Na ez a kis göcögő nevetés nem kellett volna, s a hófehér fogak villogtatása ugyancsak felesleges volt; enélkül talán megmaradhattak volna a verbális kommunikáció talaján. így azonban a felhevült nő tíz körömmel esett a férfinak. A küzdelem valódi volt és elkeseredett. A nő gyönyörű vörös haja kibomlott, a könnyek elhomályosították szemét, hosszú körme két ujján is letört, lepattant. Mindezt azonban nem vette észre: rúgott, harapott. A bonviván, aki naponta ölelte ezt a testet a színpadon, most mikor igazán meg kellett fognia - mert az épsége forgott kockán - meglepetéssel tapasztalta, hogy... S ekkor bekapcsoltak az ösztönök. Mert a férfi tudott valamit, ami Rezeda Kázmérnak soha nem sikerült. Tudta, hol kell a nők nyakszirtjén elhelyezni azt a bizonyos csókot, ami - Krúdy úr szerint - a szentéletű apácát is megőrjítheti. S a primadonna nem volt szentéletű apáca. Érett nő volt, ezen a tavaszon éppen negyven éves (3-4 évet mindig letagadott), s kicsit unta már a gondoskodó asszony, a mintafeleség szerepét... Tény, hogy mikor másnap Petrov a levelet író Sybill mögé lépett, az asszonyt mintha áramütés érte volna. (A súgó később a váll lúdbőrzésére is megesküdött.) Az igazgató, aki a portálból nézte a jelenetet, megkérdezte az ügyelőt: Te, ezek privátin is? (Új konstellációk a társulatban, hogy a fene enné meg...) De sokáig nem történt semmi. A férfinak ki kellett állnia a szerelem próbáját. Esténként egyedül járt haza a csendes Károlyi-kerten át, ilyenkor meg-megállt a testőr-író szobra előtt, áliához illesztette kezét, s együtt gondolkodott Bessenyei Györggyel. Volt a parkban egy virágnaptár is, de már nem tudom melyik évet mutatta... Sok, hosszú idő telt el azóta. Biztosan több, mint harminc esztendő. Húszévenként a színpad deszkázatát ki kell cserélni - elkopik. A színész nehezebben kopik. Az játszik, amíg bír-amíg él. Szereplőink még élnek, így hát játszanak is. Száz kilométerre sincsenek egymástól, de legalább tíz éve nem találkoztak. De mikor a madárcsontú matrónának - mintegy véletlenül - megemlítem egykori szerelmét, felfénylikaszeme. A hajdani bonviván - többszörös nagyapa, aki nemrég siratta el feleségét - türelmetlenül szokta kérdezni: Mikor láttad, mit csinál, hogy él? Most is olyan sokat cigarettázik? Aztán fogadkozik, hogy majd meglátogatja Sybillt. De hát nem szánja rá magát. Miért is kellene nekik találkozniuk ahhoz, hogy beszélgethessenek? A SONKA KIHŰLT, kár, hogy a bor kicsit megmelegedett. Ezúttal megengedtem magamnak azt a luxust, hogy ceruzával írjak, a térdemre fektetett papírosra. Vagy valami láthatatlan szellemkéz nem engedte, hogy a géphez üljek? Mindegy. Jó volna, ha valaki lekopogná a kéziratot. De hol vannak már azok a szerkesztőségi kisasszonyok, akik befejezték helyettünk a mondatot, akiknek diktálás közben belestünk a blúzuk nyílásán, s beszívtuk hajuknak illatát, ami olyan volt... Csak Rezeda Kázmér tudná, hogy milyen!
