Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

1992. január 2., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Hány szűk esztendő? „A kapitalista világban is fölényben van a nagyüzem a kisüzemmel szemben. Nálunk azonban az a parasztság útja, hogy erőit egyesítve a szocialista termelő- szövetkezetekben, ura és gazdája marad a földnek. A kapitalizmusban a tőkés nagyüzem elsöpri és földönfutóvá teszi a kisparasztokat . . . Türelmes és meggyőző szóval megmagyarázni a még egyénileg dolgozó parasztoknak, hogy milyen szép, új emberi életet nyit számukra a szocia­lizmus, amikor megszabadulnak a bilincs­be verő régi paraszti életmódtól, és nem lesznek többé rabszolgái se a jómódú embereknek, se a jószágnak ... A szövet­kezeti parasztok egy-két esztendő múlva szégyellik, vagy ha jó kedélyű emberek, akkor maguk nevetnek a legjobban azon, hogy belépés előtt milyen aggodalmaik voltak." (Részlet Kádár előadói beszédé­ből a VII. pártkongresszuson, 1959. XI. 31.) A megígért-jósolt nevetés immár vég­képp elmaradt. Néhány „apróság" azonban megvalósult: nem a kapitalista — a szocialista termelőszövetkezeti nagy­üzemek tették földönfutóvá a kisparaszto­kat. Két évtized alatt mintegy 3 millió fa­lusi fordított hátat szülőföldjének, felduz- zasztva az ipari városok lakásínségben szenvedő népét, vagy agglomerizációs térségükben igyekeztek maguknak otthont teremteni. A kongresszus — mondhatjuk! — temér­dek gépet, korszerű munkaeszközt „üte­mezett be", például ötször annyi traktort ígért öt év alatt (1960—65), mint amennyit a falu 1949-1956. között kapott. És az eredmény? 1965. szeptemberé­ben 200 ezer behordatlan búzakeresztet vert az eső, szikkasztott a nap, és még október végén is zúgtak — nem kombáj­nok — a cséplőgépek a Csereháton. A táj parasztja nem ismerte a vendégkaszá­sokat. Akkoriban mundérba öltöztetett parasztlegények, kényszerszabadságolt munkások (szintén „volt szántóvetők) vágták a rendet - szocialista munka­versenyben. És történelmünkben talán először esett meg, hogy Magyarország kenyérgabona-behozatalra szorult a 60- as évek elején. Látva a munkára foghatók rohamos fogyását, a kormányzat felélesztette-alkal- mazta Werbőczi Tripartitum-át: megtiltot­ta, hogy állami vállalatok falusi illetősé­gű munkaerőt alkalmazzanak, illetve csak a tanács és a tsz engedélyével, hivatalos lemondó nyilatkozatával rendelkezők kap­hattak munkát. „A paraszt maradjon a földnél!" A tanács- és tsz-elnökök több­sége, tapasztalva a mérhetetlen nyomort, kiadták az elbocsátót. (Gondoljunk bele: a csereháti Büttösön 82 fillért „ért" egy munkaegység 1964-ben!)/ Kik rekedtek otthon? Az a korosztály, amely már életkora miatt nem ragadha­tott vándorbotot, vagy olyan fiatalabbak, akik nem merték vállalni az életmódvál­tás kockázatát. Nem egy, hanem két-három „hét szűk esztendőt" is megértek, amíg az a bizo­nyos „közös" ha nem is csurrantott, csep­pentett. Egyetlen menedékük, megélheté­sük hátországa háztáji gazdaságuk volt. A szó szoros értelmében otthon, a háztá­ji jövedelméből laktak jól. De, a túlélés legfőbb feltétele, a ház­táji is állandó céltáblája volt az ideojó- gusoknak, a „polgázosoknak", akik a ház­tájiban a kisparaszti „tulajdonosi tudat letéteményesét látták. 1961-ben az encsi járás politikai „atyaistenei” elrendelték: mindent munkaegységre! Nincs résziben kaszálás, kapálás. És a fű a réten, a ló­here, lucerna lábon öregedett meg. A tömegtakarmány nélkül maradt háztáji tehenek között valóságos tömegpusztítást végeztek. A vásárokon eladatlan tehene­ket hagytak gazdáik. Törvény volt rá, hogy üszőborjút eladni tilos. Az állat­gondozók meglepetve tapasztalták, hogy reggelenként megszaporodott a szopós üszőborjú a közös karámban, miközben- az eltékozolt takarmány miatt - a tsz- nek se volt „kitartása”. De a közös, a „szocialista mezőgazda- sági nagyüzem" jogi megítélése se volt- úgymond — problémamentes. A szövet­kezeti törvény egyre késett, a tsz-ek te­hát szabad prédái voltak a felvásárló ál­lami vállalatoknak. A gyár, az üzem, az állami gazdaság össznépi tulajdon, míg a mezőgazdasági termelőszövetkezet „alacsonyabb rendű" tulajdonforma, így a dolgozói is másodrendű állampolgárok. (Évente általában 17 ezer tsz-tag vehe­tett részt szervezett üdülésben, természe­tesen bérelt üdülőkben. A tagok nem is igen kaptak utána, hiszen a háztáji gaz­daságuk „röghöz" kötötte őket. De ha él­tek is volna alkotmány biztosította pihe- nési jogukkal, csak 40 évenként jutottak volna hozzá — életükben legfeljebb egy­szer.) A tsz-alkalmazottnak lehetett szak­szervezete (MEDOSZ), a tsz-tagnak nem, mert ugye, ő „tulajdonos", önmaga ellen szervezkedjen? Ha jogsérelem érte - mondjuk - az elnök, a vezetőség részé­ről, mehetett a jóistenhez panaszra. De maga a termelőszövetkezet is így volt ezzel. Nézzünk egy-két esetet. A fancsali Egyetértés Tsz (az encsi já­rás legkisebb — 1000 hektáros sincs — de legjobb tsz-e) 1962-ben csirkenevelésre kötött szerződést a Barnevállal. Saját erőből hozták tető alá az istállót. Az alapanyagot, a takarmányt is hozzá az állami vállalat adta. A szorgos asszonyok olyan odaadással gondozták a csirkéket, hogy a tervezett elhullást „megtakarí­tották". Jött a húsvét (vagy búcsú?). A tagok rágták az elnök fülét, „szorítson ki” a nagy ünnephez pénzelőleget. Az el­hullástól „megtakarított" csirkék már „el­adósorban” voltak. Lesz, ami lesz, a le­szerződött darabszám megmarad. Hát akkor rajta, asszonyok! Megraktak egy vontatóval, és beállítottak vele a miskolci Búza téri piacra. Percek alatt sorba verődtek a vásárlók a szép jószág láttán. A csirkéjük igen kapósnak bizo­nyult, ahogy mondani szokás: vitték, mint a cukrot. Egyszer csak — derült égből a villám- csapás! — ott terem a vállalat megbízott­ja, és nekitámad az elnöknek, hogy ez szerződésszegés, minden darab a válla­latot illeti meg. Hogy merészelte áruba bocsátani?! Az elnök (közfelkiáltással vá­lasztották meg, és elnökként onnan ment nyugdíjba) — nyakas kálvinista — próbál­ta magyarázni, hogy ez nem a vállalaté, az asszonyok kivételes hozzáértésének az eredménye. Szó szót követett. A vállalati ellenőr megparancsolta, azonnal állíttassa le az eladást, mert rendőrt hív. Állíttassa le maga, ha van bátorsága. Látva a sor­ba rendeződött vásárlók tömegét, az úr nem mert közbeavatkozni. Elment rend­őrért. Amikor az utolsó darab is elkelt, az eladó asszonyoknak be kellett menni a piacfelügyelőség irodájába, és az utolsó fillért is az asztalra kellett rakni. Az el­nököt majd szétvetette a düh — a tagság hideg vizet ihat a pénzelőlegre. Az elnök felesége az eladás idejére a városba ment vásárolni. Amikor befutott, üres volt a vontató, mondják neki az asszonyok, mi történt, a férjedre rendőrt hívott egy alak. Rohant az irodába. És akkor hajszál híján tettlegességre került sor. Az ellenőr ráripakodott, hogy rakja csak ki a pénzét az asztalra. Ez már a posztoló rendőrnek se volt ínyére, hiszen ez az assizony itt se volt, a csirke órá­ból forint nem kerülhetett a zsebébe. Fancsalban soha többé nem neveltek csirkét a vállalatnak. És a pénzszűkében szenvedő tagság nem kapott egy fillért sem. Ezt az esetet elmondásból ismerem. A következőnek magam voltam szem- és fültanúja. 1966. november 4. A borsodi kommu­nisták legmagasabb fóruma, a megyei pártértekezlet tartja ülését a miskolci központi leánykollégium hatalmas ebéd­lőjében. Egy alacsony férfi beszél, a finkei tsz elnöke. (Már nemcsak a tsz-t, a falut is eltün­tették a közigazgatási térképről — Ede- lényhez „csapták” . . . ) A férfi panaszkodik. (A meghívottként jelen levő, tanácskozási joggal nem ren­delkező újságíró minden szavát papírra veti: hiszi, eljön az idő, amikor meg is írhatja . . .) „Aratás előtt 49 darab hízott marhát adtunk át az Adatforgalmi Vállalatnak. Mivel nem lehettem ott az átvételnél, szóltam az átvevőnek, írja rá a szállító­levélre, hogy utókalkulációt kérek a foga­dó vágóhídtól. Késő délután értem haza. Egyből az átvételi elismervényt kerestem. Hát persze, nincs rajta az általam köve­telt megjegyzés. Rögtön kocsiba vágtam magam, be Miskolcra, a nagy postára, és sürgős táviratot küldtem a pesti vágó­hídra, hogy az ilyen és ilyen számú szál­lítmányra utókalkulációt kérek, s az ered­ményről szíveskedjenek tájékoztatni. Saj­nos, kicsit megkéstek a válasszal, addig­ra a Borsodi Állatforgalmi Vállalat már át is utalta a pénzt az egyes számlánk­ra. Nos, én egybevetem a budapesti vá­góhíd és a borsodi átvevő minősítését és mit látnak szemeim?! Tizennégy darab marhát felülértékeltek, egyet le, a többit helybenhagyták. Tizenötezer forinttal be­csaptak minket. Éppen aratás előtt áll­tunk. A mi termelőszövetkezetünk kicsi, éppen ennyi pénzt szerettem volna előleg­ként kiutalni az aratásban részt vevők­nek, ugye, ez nehéz munka, üres zsebbel nem szabad nekivágni. Már régen túl voltunk a cséplésen, mire kijártam azt a pénzt. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem árt néha az állami kupecek körmére nézni, ott csapják be az embert, ahol tudják." Még most is futkos hátamon a hideg. Miért? A megyei első titkár — neve em­lítésre se méltó — dühödten belerikácsol a mikrofonba: — Márpedig vegye tudomásul, H. Jó­zsef elvtárs, hogy első az állam! Támadt olyan csönd, ha nem novem­bert írunk és lett volna légy, hallani lehe­tett volna zümmögését. Vannak mély csöndek, amelyek elfojtott, dühödt lármát akasztanak a torkokon. Mindenki ugyan­arra gondolhatott, amire én: de hát ez kész rablás! A budapesti vágóhíd becsü­se nem lehet szakmailag alávalóbb, mint az a vidéki állami kupec, ráadásul az a vágóhíd is az államé. Vártam, mennyire vártam, hogy feloldja valaki ezt a rémítő csendet, ha nem is utasítja rendre a „megye első emberét”, tréfával, valamivel, elüti az ostoba kije­lentés élét. Egyetlen ember tehette volna meg, a „központi elvtárs". Valósággal szugge- ráltam, szólaljon már meg, hiszen azt hallottam önről, Rákosinak a szemébe merte mondani: „önt már nem szereti a magyar nép, Rákosi elvtárs!” (Igaz, Sztá­lin „legjobb magyar tanítványának" a ha­talma már a végét járta.) Az volt az érzésem, Cseterki nem „hall­ja" a — csendet, talán nem is érdekli ez az egész „felhajtás”: akik előtte ülnek, „káposztafejek” (tökfejek?), netán egytől egyig gyáva nyulak. Több száz em­ber között egy se akadt, aki ki­nyissa a száját. Ez volt a diktatúra természettana? De hát kilenc év múlva ugyanez a csend némult bele az idege­inkbe. A Miskolci Egyetem nagyelőadója, és egy polbiz-tag demagóg rögtönzése támasztotta azt a vérfagyasztó csendet. Az ördög bele, nem jut eszembe csak a keresztneve. . . milyen Sándor? Nyúlkál bele kabátja kis zsebébe, ahová a nyak­kendővel egyszínű díszkendőt szokás ten­ni jobb helyeken. „A magyar munkás- osztály a kis zsebéből ki tudná fizetni azt a negatív hatást, amit a kapitalista kör­nyezet gazdasági életünkre gyakorol . . .” És csak mondja a magáét, rá se hederít a hirtelen beállt csendre. Ágál, hadoná­szik, nyúlkál abba a jelképes kis zsebbe, mintha az volna a nemzetgazdaság meg­mentésének „bőségszaruja". Mindenki csak nem lehetett tökfej, a csend választ harsogott: egy ország, amelynek nemzeti jövedelme felerészben a nemzetközi piacon realizálódik . . . aho­vá „begyűrűzik” ez is, az is. . . Hát mi­nek itt beszélni? Ezek a „nagyok" meg­vonták tőlünk a véleménynyilvánítás - értelmét. De hát a tsz-ekről akartam szólni, a tagokról, akiket „túszul" hátrahagytak a menekülők, hadd kísérletezzen velük a sokat emlegetett pártállam. Hányszor vertek végig rajtuk a csalódás furkósbotjával mérleghiányos zárszámadá­sokkor. A felvett pénzelőleggel, termé­szetbeni juttatásokkal „többet" kaptak, mint amennyi megillette őket. Ök csak ar­ra emlékeztek, fogukhoz verték a garast — ami pénz jött a házhoz, otthon dolgoztak meg érte: hízott disznót, marhát, tojást, gyümölcsöt adtak el az államnak. A sztálinista típusú kolhozt is „megja­vították", hazaivá, saját képmásukra gyúrták, magyarrá. Igen, nemrégiben még „magyar csodának" is nevezték, hogy ná­lunk nemcsak kirakati dísz az élelmiszer­bőség. (Félő, drágításával nagyobb is le­het, a hazai vásárlóerő maholnap nem éri el a tejet, kenyeret, s a csecsemők Coca-Colát fognak cumizni.) Küszködésük emlékei, a sok-sok szűk esztendő ezernyi napja . . hát azt felej­teni? A semmi startvonalától indultak. El­jutottak valahová, de amikor számba ve­szik, mire is mentek, valami nagy-nagy történelmi mérleghiány keserűsége szorít­ja össze a torkuk. Megint elölről kezdeni . . . Újat? Régit? Mit? A megmagyarított szövetkezeti mozga­lom ugyanúgy csődbe ment volna, mint a korszerűsödés képességét elvesztett ipar? Sorsdöntő idők járnak hazánk mező- gazdaságára. Egyelőre az „alagút" ama részén bot­ladozunk, ahonnan nem látni a végét, még csak nem is dereng fény, annyira messze. Kap-e kárpótlást, aki megragadva ott­hon, megkoplalta-szenvedte a sok szűk esztendőt? Gulyás Mihály „...szánkón siklani \o Laczó József felvétele Tény-képek Sose értettem egyet az imént odahagyott rendszer diszkriminációival, amely a gyerekeket büntette, vagy éppen jutalmazta a szülők származásáért. Senki se vá­lasztja a szüleit, mint aho­gyan a nemét, szem és haj­színét sem, éppen ezért senkinek nincs joga ez alap­ján megkülönböztetni. Tu­dom, a diszkriminációt (faj, származás szerint) .nem a bolsevikok találták ki, de hiszen éppen ez a rettenetes hasonlóság a bal- és jobb­oldali diktatúrák között, hogy mindkettő preferál, előnyhöz juttat, illetve el­nyom rétegeiket. Középisko­lás koromban még létezett az X kategória, amely a „volt uralkodó osztályt” mi­nősítette. Ez volt a legrosz- szabb. Az E (azaz egyéb) valamivel enyhébb volt (eb­be tartoztam egy időben), de ez is hátrányt jelentett. Ennyit előre kellett boosá- tanom, hogy indokoljam a rosszkedvemet, mert most meg mintha a másik irány­ba lengene ki az inga. Gye­rekkoromban találtam a padláson egy halom Üriiasz- szonyak Lapját. Érdeklődve, furcsálkodva, idegenkedve olvastam a beszámolókat X és Y grófnő, hercegnő, bá­rónő, stb. fogadásairól, to­alettjeiről, éppen, mert egy sort se írt az (akikor!) mun­kanélküliekről, hajléktala­nokról. (Ez se új jelenség ám Magyarországon). A szom­szédunkban lakott egy horthysta ezredes, aki (csa­ládjával) megjárta a Horto- bágyot is. Rettenetesén saj­náltuk, s a tőlünk telhető módon (mi is szegények vol­tunk) segítettük is őket. Na­gyon 'is rendjénvalónak éreztem ezt, de sehogy se tudtam „méltóságos asszony­nak” szólítani a nénit. Apám pofonjai ellenére sem. Szü­leim és más felnőttek elbe­széléseiből tudom, hogy mi­lyen kényes ele voltak a haj­dani urak abban az anti- anti világban a megszólítá­sokra. Széles volt a skála a tekintetestől a kegyelmesig, s aki elvétette, megnézhette magát. Torgyán Űir azt mond­ta a tévében, hogy ez a gró­fi (például Bethlen Istváné) esküvő vezet el minket Európába. Nos, nem hiszem. Nem akarok én most ízet­len hangulatot kelteni az arisztokrácia ellen, csupán néhány halk megjegyzésem lenne. Pontosan a polgári forradalmak, már ahol volt (Angliában1, Franciaország­ban, stb.) tették a helyére a dolgot Európában. Az angol arisztokrácia megtanult ke­reskedni, gazdálkodni, azaz gyarapította, s nem csak él­vezte, felélte a nemzeti va­gyont. Ez nem mondható el egyértelműen a magyar arisztokráciáról. Sőt! A Széchenyiek, Batthyányk, Károlyik számítottak kivé­telnek, de ezeket a saját kasztjuk lenézte, kivetette. Pontosan Széchenyi tiltako­zott a kiváltságok ellen, szorgalmazta a jobbágyfel­szabadítást. Mindenkit az érdemei, azaz a teljesítmé­nye alapján kell megítélni — mondotta, azaz a rang (származás) nem kiváltságo­kat jelentsen, hanem fel­adatvállalást, kötelességtu­datot. Rosszízűnek éreztem azt is, amikor azt firtatták, hogy az ifjú (?) ara édes­apja (újságíró volt egy vi­déki lapnál) mennyire volt kommunista. Amennyire kellett — válaszoltam én, hiszen 1989-ig az volt az elv, hogy aki a párt lapjánál dolgozik (volt más?), annak be kell lépnie a pártba. Nem mindenki lépett be (én sem), de a párt elleni írni, azt bírálni? Nonszensz, ana- chronisztikus még a kérdés is. Ha már a pártról van szó, el kell mondani azt is, hogy a történelmi arisztokráciánk „haladó hagyományait” (lásd vadászat, halászat, re­zervált üdülők és más ki­váltságok) éppen a nó­menklatúra vette át és él­tette tovább. Olyan színvo­nalon, amilyenen, de soha nem az istenadta nép egyet­értésével, hozzájárulásával! Ennek a nómenklatúrának viszont az a bűne, hogy hagyta lerombolni, lezüllesz- teni a kastélyokat, kultúrá­kat, tehát a nemzeti vagyon becses értékeit, azaz nem gazdaként viselkedett, ha­nem herdált, mint a vicc­beli arisztokraták Ta-sziló és Arisztid. A bolsevik kitérő (szociál- feudalizmus) nem szüntette meg a kiváltságokat, csupán szerep- és helycseréket haj­tott végre. Ám az eredmé­nyét látjuk. Ne kövessük el újra ezt a hibát, ne idézzük föl a már meghaladott múl­tat. Van éppen elég baj, fel­adat ebben az országban! A cél a polgári állam, jólét le­gyen, s ne holmi nosztalgiák. Illetve azok maradjanak szi­gorúan magánügyek. Az én őseim jobbágyok voltak, de ez is magánügy ... hs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents