Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-07 / 261. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 14 1991. november 7., csütörtök A magam nevében nem kérek. Tizedma- gammal 6,5 katasztrális hold szántóterületet örököltem elhalt szüleim után, melynek aranykorona-értéke 97,92. A kát. h.-kénti 15 aranykorona értékű szántó majdhogynem kiválónak számít a Hernád mentén. Én mégse kérek belőle. Átok fekszik rajta, s nem a földönfutóvá tett nagybirtokos átka. Anyámé és apámé. 1945, földosztás. Igavonó állat nem lévén, egyik, egyben nagyobb részét a magunk két kezével kapáltuk fel, mint tette azt a többi garad- nai szegény. Kisebbik bátyám 18, én 16 esztendős voltam. A perje, ez a legveszedelmesebb gyomnövény annyira beszőtte, hogy egy mesebeli óriás, megragadva egyik sarkát, hatalmas abroszként leránthatta volna. Nem gyújthattuk meg összegöngyölt zöld szőnyegként, szálanként kellett kitép- desni, ugyanis elsősorban gyökere útján szaporodik, csak egy arasznyi maradjon a földben, agresszív élniakarással mohón burjánzani kezd. (Évek munkájába került, mire kitakarították.) Apám riasztó képet festett róla. Kepéskorában egy felnőtt für- jet talált, melyet még mindig szülei tápláltak. Pici. még tehetetlen korában egy felszínre jutott perjegyökér combján átfúrta, a földhöz covekelte. A felkapált területet — két hold lehetett — bátyámmal boronáltunk be. Hogy ne tessék-lássék munkát végezzünk, mezsgyekövet kötöttünk a szerszámra nehezéknek. De hát így volt ezzel más is, panasznak helye nem lehetett, bár a vonókötél véresre „smirglizte” vállunkat; a magnak időben földbe kellett kerülnie. Eljött 1948. a „fordulat éve”, hazánk szerencsétlenségének kezdete. Beszolgáltatás. kényszertagosítás, örökös zaklatás. Már két tehene volt apámnak. Maga faragta a jármot, szekeret ügyeskedett össze, faekével szántott, leleményességéből két boronára is futotta. Szegény tehenek, és szerencsétlen apró testvéreim. A jószágnak nemcsak dolgoznia kellett szinte inaszakadtáig. borját elleni, és tejelni, tejelni! Mert 800 liter beadandó tejet róttak ki, 70 kg marhahúst, egy hízott sertést, de a magának vágott disznó zsírját is megdézsmálták, és a tyúk nem a családnak tojt. Mama sírva vitte a begyűjtőhelyre a gyerekei szája elől. De egy szép, vagy inkább rút napon azon kapta magát, hogy — nincs a háznál kenyér. Napszámos, részesarató, pásztor korában sosem hiányzott asztaláról. A gyerekek — ez csak természetes — nem járhattak rá, a tisztes szegénység kemény szokástörvényei szerint beosztással kellett élni vele. (Nem zárták előlünk lakattal, csak az asztal fedelét kellett volna letolni, és sosem tettük!) 1952 gyászba borította a családot. „Pártunk és kormányunk” úgy döntött, hogy felemeli a „szocialista iparosítás” első 5 éves tervét, pedig 1950-ben száznál több nagyberuházásba fogtak. Ősz, krumpliásás ideje. A család apraja- nagyja a határban. És mire jön haza? A kamra, ajtaja tárva-nyitva, holott azon mindig volt lakat. Rablók jártak itt? Rablók. Nemcsak a fejadagnak szánt búzát vitték el, a vetőmaghoz is hozzányúltak. És két. vetésre előkészített holdba nem jutott. A gyerekek nem értették, apjuk miért káromkodik annyira, mama miért zokog, és miért akar nekirontani édesapának. „Ugye, megmondtam, ne fogadd el azt a rohadt földet — rablóit vagyonra Isten nem adja áldását! Most megkaptad! Átkozott annak a földnek minden röge!” „Asz- szony. befogod a pofád, mert ha én fogom be ...” Honnan, uramisten, honnan az erő, mely felemelt kezét lefogta? Mama áldott állapotban volt, a tizedik .. Encs, Járásbíróság. Egy, ötvenhetedik esztendejét taposó parasztember ül a vádlottak padján. Még sose volt baja a törvénnyel, pedig ok lett volna rá — két és fél évi frontszolgálat és orosz hadifogság után arra tért meg. hogy a demarkációs vonal faluja határában húzódik. Mivel jól beszélte a szlovákot és az oroszt, kiment az „új” határba — éjszaka jőve meg, szüleinek nem tudott hinni. „Nagykalaposok” állták útját Hidasnémeti előtt — cseh légionáriusok. Sértően magabiztosak. Az egyik a tenyerébe köpött: „Magyarország már csak ennyi.” Megtudta, nemsokára megindulnak és meg se állnak Budapestig. Amikor fogságba esett és egészen a „Kafkáz” (Kaukázus) lábáig vitte a vonat, megesküdött: soha többé nem vesz puskát a kezébe — 1919 áprilisában ismét fegyverben, és egész a bukásig. Senki fel nem jelentette a 23 éves fiatalembert. (Egyedül a főjegyző akarta, mondván: tud ő a múltjáról. „Piti” ügy miatt rúgták össze a patkót. Azt merészelte mondani, hogy „bagóért” még a főjegyző úr fáját se hajlandó felaprítani. 1943- tól csak egy esztendő telt el. A megszállás — akkoriban így mondtuk — utáni első napon „magas vendég” toppant be portánkra. „János, ha Istent ismer! Van két jó nadrágom...” A szegényember végigmérte és nevetett: „Főjegyző úr, már hogy’ állna rajtam az a nadrág? Másod- magammal beleférnék. Tőlem ne tartson! Mindnyájan Isten kezében vagyunk, senki se tudja, mit hoz a holnap ...”) A bíró felolvasta a vádiratot, miszerint két holdat vetetlenül hagyott, ezzel közellátást veszélyeztető bűncselekményt követett el. Megértette a vádat? „Kirámolták a kamrámat, rövidesen hat éhes szájat kellene etetnem, de maguk még a fejadagot is elvitték, el a vetőmagot is. hát akkor miből vessek?” „Mért nem vette meg a búzát szabadpiacon?” „Az árpa 1200, a búza 800 forint. Én nem tudom kiszorítani az árát. Most is azon fő a fejem, hogyan fizetem ki a 3000 forint pénzadót. Nekem csak gyerekből van sok. Vegyen a bíró úr tőlem egyet, majd annak az árából ...” „Ne szemtelenkedjen! Bíróság előtt áll! A volt szegényeknek igen kinyílt a csipájuk. nem akarják teljesíteni államunk iránti kötelezettségüket.” „Bíró úr! A volt szegények most szegényebbek, mint bármikor. A gyerekeim éheznek, nincs rajtuk ruha. Ha volna pénzem kenyérre, a boltban akkor se kaphatnék. mert őstermelő a nevem ...” Négy hónap börtön, valamint a bíróság megsértéséért 800 forint készpénz, de azt is leülheti napi 30 forintjával. Fellebbezett. Ment a levél Özdra két felnőtt fiához és lányához. Idősebbik fiának azért kö- nyörgött, szerezzen neki valami állást, mert ő tovább egy kapavágást nem tesz azon az istenverte földön. De mit kezdhet a vasgyár egy 57 éves paraszttal? Egy fia Pesten tanult — elsőéves bölcsészhallgató volt. Szobatársai nem tudták mire vélni, hogy — sír, felnőtt ember létére. Kérdezgették, látva előtte a levelet: „Meghalt valakid?” Erőt vett magán, megtörülte az arcát, és felolvasta: „Kedves egy fiam! Kívánom, levelem jó egészségben találjon. A tanács kifosztotta a kamrámat, elvitette a vetőmagot, és én nem tudtam elvetni két hold búzát. Most már elmondhatom, jót, nagyon jót hozott nekem a demokrácia — négy hónap börtönt. 800 forint bírságot. Testvéreid rongyosak, kenyeret hétszámra nem látnak, az egyetlen disznót az államnak nevelem. Megyek én is Kazincbarcikát építeni. Mert tudd meg. fiam, nálunk már csak háromféle ember van: aki megjárta Kazincbarcikát, aki most van oda és aki ott lesz. Anyádnak volt igaza, átkozott, százszor elátkozott az a föld. Szegény csak sír oszt sír, meg nem tágít mellőlem, azt hiszi, kiteszek magammal valamit. Szegény? Gazdag? Nincs csak szegény. Abban van minden bizodalmám, hogy a bátyáid szorítanak nekem helyet Özdon, akár budipucolónak is elszegődök, csak pénzt keressek, mert nehéz télnek tekintünk elébe. Ha az adóért is bebörtönöznek .. . Nincs egy fillér a háznál. Mi már csak Istenhez fohászkodunk, tegyen valami csodát. Neked jó dolgod lehet, talán hetenként is ehetsz húst...” A diák nem adta fel a reményt. Irt Rákosinak, az igazságügyi miniszternek. Ha kidobták az ajtón, bement az ablakon, főhatóságok ajtaján dörömbölt. 1953 áprilisa. Levél otthonról. Apját amnesztiában részesítették. De... „Most majd írod, ugye, édesapám, mégiscsak van igazság a földön. De vésd jól a fejedbe, akármennyire odavagy a rendszerért. nem minden parasztnak van egyetemista fia. Mi van a többivel? A többi paraszttal? Most már nemcsak Kazincbarcikára viszik őket. Miskolcon valami nagy- nagy iskola épül...” Apám, korunk „Tiborca” nem alkudott, átérezte és elkiabálta az egész paraszti osztály panaszát. Nyolcvanhat évesen távozott körünkből, tíz gyermeket, huszonnégy unokát, 13 dédunokát hagyva hátra. A millennium esztendejében született. Tizennyolc év híján végigélte a 20. századot, a magyarság, az egész emberiség legszörnyűbb évszázadát. Ha ma élne, mit szólna, hogy a történelem visszaperelte, visszakaphatná földjét? Velem értene egyet: „Földet vissza nem kérek!” A szegényparasztság sérelmeit ki hánytor- gatja? Zorán — Zorán maradt Zorán miskolci estjén fényesen, lelket melengetőén kiderült: szomjasak vagyunk a hozzánk szóló dalra. Volt, aki csak látni jött Zoránt, mások azért is, hogy élőben együtt legyenek dalaival. Valójában idézőjel járna a fenti gondolatnak, hiszen betű szerinti másolatról van szó. De félre az idézőjellel; egyrészt a sorokat magam vetettem papírra nyolc esztendővel ezelőtt, másrészt szóról szóra megtörtént a dolog Zorán legutóbbi, diósgyőri fellépésén is. (Bármi hihetetlen is, egy zsúfoltházas Zorán-koncert is lehet ma ráfizetéses. Ez az országjáró bemutató is csak a Neményi MMW Rt., valmint a Trendex Kft. támogatásával valósul meg.) Az élet dolgai — ez a legújabb nagylemez; ez a lemezanyagot élőben bemutató műsor címe. Éppúgy hallgatják hatvanon túliak, mint tizennégyen innen valók. Azt mondja: — Nincs semmilyen felmérésem arról, hogy előadásaimon hányán voltak tizenévesek, hányán negyvenesek, vagy hatvanasok. Ilyen szempontból nékem a közönség — közönség. A dalok sem céloznak meg egyetlen réteget, vagy adott korosztályt. Egyszerűen ez jött ki a dalokból, ilyen alapállású Dusán, aki a szövegeket írja, és akinek leginkább köszönhetem a fogadtatást, ami olyan — amilyen. Tehát ez a fajta szeretet neki is szól. — A szeretet évtizedek óta szinte „kézzelfogható”. Vajon miből táplálkozik? — Ez az a kérdés, amire csak feltételezésekkel lehet válaszolni. Sose jutott eszembe, hogy ezt egyszer vizsgálja már meg valaki.. Ez így nem is működik az emberben; ezt nem regisztrálom ilyen módon, hogy „mennyire szeretnek” ... — Az élet dolgairól szólnak a dalok. Előadójuk számára mik a mai-napi élet legfontosabb dolgai? Ha mondanál vagy hármat.. . — Miért éppen hármat? — Mesebeli szám ... — Nem lehet csak úgy hármat megnevezni, mert az önkényes kiemelés lenne mindabból, amit az élet jelent. Szerintem senki nem akar, én se szeretnék hármat vagy éppen négyet kiemelni, mert elferdíteném a bensőmben működő dolgokat. Aki kíváncsi rá, mi érdekel engem az élet dolgaiból, annak én gyakorlatilag válaszoltam a két és fél órás műsorral. — Naponta hallani ma a rendszerváltásról. Ez a zenétekben hogyan működik? — Nem történt rendszerváltás ebben a műfajban, mert az már a hatvanas években megtörtént. Akkor, amikor a beatzene egyáltalán megszólalt Magyarországon. És amikor megszólalt, amikor megszületett, akkor „fű alatt”, a háttérben létezésével gyakorlatilag leváltotta a rendszert . — A rendszert, amelyik sok beatzenész szerint „elnyomó” volt...? — Elnyomásról annyiban lehet beszélni, hogy monopolhelyzetben volt egy lemezgyár, amelyik ha eldöntötte, hogy valakinek nem lesz lemeze, annak nem lett lemeze. Most sok kiadó van, ha az egyik nemet mond, elmehetsz a másikhoz. Megszűnt tehát a monopolhelyzet, és ma már senki nem mondhatja azt. hogy X. Y. pártember politikai meggyőződése miatt nem jelenik meg neki lemeze. Ezek a szempontok már nem működnek. — Es a minőség? — Attól függ. hogy éppen ki ül ott a lemezcégnél. Nem biztos, hogy mindenütt minőségi emberek vannak. És a piac sajnos olyan, hogy nem mindig a minőséget díjazza. Nem azért, mert rossz emberek azok, akik ezt csinálják, hanem azért, mert nálunk a közízlés ilyen tud lenni. Nézd meg, mennyit lehet eladni a lakodalmas rockból, és mennyit lehet eladni Koncz Zsuzsából; a kettő összehasonlításából kiderül, hogy mi a közízlés. Legalábbis a lemezt és kazettát vásárlók körében. — Maradjunk Zoránnál. Mégis izgat, mi lehet a titka, hogy unokák és nagyszülők, egykorú- ak egyaránt szeretnek? — Ha már mindenáron ki akarod húzni belőlem, akkor nem mondhatok mást: csak azt tudom elképzelni, hogy az emberek ösztönösen megérzik, ha valaki hazudik és azt is, ha nem hazudik. Valószínűleg azt érezhetik, hogy amit évtizedek óta csinálok — amögött az van, amit valóban gondolok a dolgokról; valószínűleg ezt hitelesnek érzik. — Tehát a hitelesség a fontos? — A hitelességen azt értem, hogy az ember nem próbál más lenni, mint amilyen. nem próbál valami álarcot fölvenni; nem más a magánéletben, mint a színpadon és a többi .. — Közelmúltban hallottam egy televíziós műsor vezetőjétől, hogy „Zorán — a rockzene klasszikusa” .. . Hogy viseled? — Ügy viselem, hogy nem veszem komolyan. Aki ezt komolyan veszi, azzal régen nagy baj van, akkor előbb-utóbb tévútra téved az önértékelésben. Ügy látom, hogy aki valamit is letett az asztalra — tudós, művész, vagy bárki legyen —, azt sose érdekelte igazán az azért járó különösebb elismerés. A dolog érdekelte, amit csinált. — Egy tisztelőd üzenetét tolmácsolom végül: mintha a Zorán-nóták egy kicsit szomorkásak, borúsak lennének ... — Szerintem nem annyira borúsak. Mindegyikben van egy kis irónia; mindegyikben van — és ezt jó értelemben veszem — kicsit nem túl komolyan vétele annak, amiről szól a dal És mindegyik mögött van egy kikandikáló napsugár, ami nem a végső kiborulás felé ösztökéli az embert. Legalábbis én így énekelem el a dalokat, úgy, hogy egyik után se kelljen sírni... Elmereng az ember —, de azért nem megy a Dunának .. Sok minden (ki) változott körülöttünk. Jó tudni, hogy Zorán — Zorán maradt. (t. n. j.) Szegény vállalat ötlettel főz Többezer kilométeres kerülő után ismét Magyarországon teljesítenek szolgálatot azok az autóbuszok, amelyeket Németországból vásárolt meg a Borsod Volán. Az Ikarusokat annak idején még a Német Demokratikus Köztársaságnak adták el a külkereskedők. A két Németország egyesítése utón a két-három évet futott magyar buszok dobra kerültek, mert életkorukban öregebb, ám konstrukciójukban modernebb Mercedesekre, Vol- vokra, Fiatokra cserélik őket. A Borsod Volán embereinek jó szimatát dicséri, hogy sikerült ezekre a viszonylag még jó állapotban levő járművekre lecsapni és a hazai utazóközönség számára megszerezni. A. megyei önkormányzat legutóbbi ülésén Sárközi György, a Volán igazgatója beszélt a tranzakcióról, érthetően nem kis büszkeséggel a hangjában. Az egyik képviselő ismételt kérdésére az igazgató az üzlet részleteiről is nyújtott némi információt, megjegyezve, erről bizony már nem szívesen beszél, nehogy mások is megorrontsák az olcsó és jó buszok beszerzési forrását. Annyit azért az Északban is elárulhatunk, hogy a Volán negyvenmillió forintot kért kölcsön, s ezént összesen húsz darab két-három- éves autóbuszt sikerült visz- szahozni Erich Honecker egykori birodalmából. A megtért Ikarusok most a legkedvesebbek, hiszen ilyen áron és ekkora mennyiségben keveseknek sikerült még autóbuszokhoz jutni,. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egy új Ikarus vásárlásának költségei — az adat szintén elhangzott a megyegyűlésen — negyedévszázadnyi üzemelés után térülnek meg, de a magyar ipar egykori, büszkeségének számító gyárakban épített buszok 10 esztendő múltán életveszélyessé használódnak el, akkor mi is csak gratulálhatunk a Volán huszáros akciójához. Szegény vállalat ötlettel főz, amelynek megtért autóbuszok az eredményei. Apropó, szegény vállalat! A közelmúltban adtunk hírt róla, hogy Budapesten jövőre 35 százalékkal kényszerülnek emelnii a tömeg- közlekedés árait. A költségek — lásd a mai benzináremelést — folyamatosan emelkednek, míg a szubven-, ciókat ugyanilyen következetesen megszünteti az állam. Csak azt tudnám, mit csinál az Antall-kormány a bérből és fizetésből1 élők! utolsó fillérig behajtott adójával? Egy biztos, a Volán, is arra kényszerül, hogy üzleti alapjon működtesse mé,g( a félreeső kisfalvak lakosait/ szállító autóbuszait is. Ami magyarul áremelést jelent. Ennek mértéke — tett: ígéretet a megye parlamentje előtt Sárközi úr — nem éri el várhatóan a székesfővárosi arányt. Várhatóan „csak” húsz százalék ‘fesz. (udvardy) Földet vissza? Gulyás Mihály: Az élet dolgairól...
