Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1991. november 2., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Akiket megszólított a történelem a mi Istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi. Azoknak bálványa ezüst és arany, emberi kezek munkája Szajak van denen szolnak szemeik vannak, de nem látnak: füleik vannak, de nem hallanak, kezeik vannak, de nem tapintanak: lábaik vannak, de nem járnák, nem szolnak az ő torkukkal." (Biblia. Zsoltárok könyve 115.) A történelem életünk során rnmdarmy'iunfoat megszólít, némelyeket többször is, ám ezt a megszólítást nem mindenki hallja meg, sőt, akik meghallják, sem értelmezik ugyanúgy. Harmincöt évi hallgatás, elhallgatás után az 1956- os miskolci forradalmi napokra, az azt követő megtorlásokra emlékeztek a minap a Miskolci Egyetem egykori diákjai, akkori és mai tanárai. Emlékek töredékeiből igyekeztek összerakni a történelmi tabló helyi darabjának mozaikját. A találkozót emléktábla-avatás előzte meg, amely előtt régi barátok ismertek egymásra gesztusokból, kiejtésből, mert az emberi külsőn 35 esztendő nagy munkát tud végezni, és különösen így van ez, ha az ember rettegésben, mellőzöttségben, börtönben éli ,meg a három és fél évtizedet, vagy annak egy részét. Megfakultak az ’56- os októberi napokban különös fénnyel égő tekintetek is. A kérdések kora lejárt, azokat ki-ki magának már nagyon sokszor feltette azóta, miért kellett, hogy így legyen, mi is történt valójában, és ki adta kezébe a hátaimat azoknak, kik vádlóként kérdeztek, s ítélkeztek? Mára alaposan meghiggadtak a válaszok is. A többség lelkében bizonyára: — Mi igazán tudjuk, mi történt, de azt is, hogy mi miért nem történt meg. — A' Miskolci Egyetem talán kicsit későn állít emléket a forradalmi cselekmények szereplőinek. — Véletlen áldozatokból is letek hősök, ,de a többség jól tudta, mit akar. — A szüleimnek akkora fájdalmat okoztam, hogy azóta sem tudom feldolgozni magamban, volt-e jogom hozzá. — Felejteni akartam, szabadulni szerettem volna az álmái mitől. — Harmincöt évig inkább csak szemvillanásokból tudtuk, ki mire gondol, ha találkoztunk ... Az egyetem nagyelőadójának széksorait megtöltő em’lékezők szájából hangzottak el az idézett mondatok. A történelmi események szereplői olykor egymást szólították: mondd el te is, hogyan érzel ennyi év után? Tóth Tihamér, Renn Oszkár, Dörnbach Gyula a hallgatóság előtt Ungváry Rudolf asztalához ülve vállalta a múltbané- zést. Az idő ’:útjából tiszta képek, jól kivehető alakzatok és történések csillogtak föl. Felolvasták Szíj Zoltán levelét, amit betegágyáról küldött: Azért is mérnök lett belőlem.' második diplomámat is itt szereztem meg, ezen az egyetemen. A család, a barátaim, a velem együttérzők támogatása nélkül többször összeomlottam volna. Azt, is tudom, vannak itt az egyetemen ma is olyanok, akik akkor is, most is a másik oldalon álltak, állnak, akik az Utána néma csönd cimü vallomásunkat, dokumentumértékű munkánkat fehér könyvként tartják számon ...” Oláh Péter hangfelvételeket hozott, melyeket a távoli szülői . ház egy zugában őrzött eddig. Amikor a hanganyagot felvette, maga sem tudta, kinek, mikor, mire lehet ez „jó”, mire használhatják fel, ha előkerül. Most a nagyelőadó lámpái rövid hunyor- gás után félfényre váltanak, és megelevenednek az egyetemi október szereplői. Nincs az a film, video, grandiózus produkció, ami most itt, 35 év múltán többet tudna adni a korabeli történésekről. Zúg a szabadságot mámorosán óhajtó tömeg, a szólók szavait kitörőén lelkes belna' bálások erősítik tel a Nemzeti dal „esküszunkje- ve" száz torokbol érkezik a refrén. Ha a felvétel minősége miatt, a neki-neki- lóduló indulatok sodrásában, a kintről érkező hírek morajló fogadásától kiesett egy szó, most ott áll már előttünk egy írásvetítő nagyításában, ám szöveghűen! Maga a megőrző Oláh Péter sem hallgatta meg eddig ezeket, hiszen, ahogy mondja, ilyen magnója nem volt. Ki hol állt, kivel indult rendfenntartóként a városba, evett-e, ivót*-e aznap, mit remélt akkor a holnaptól? „Azt a hajnalt, Nagy Imre felhívását. a tankok érikeztét soha nem lehet elfelejteni, de most itt van mindez ismét, kézzelfogható közelségben. áhogy a történelem szólt, megszólította mindnyájunkat, amire a befutott életpálya volt a válasz. Molnár Károly Svájcból érkezed. A forradalmi eseményeket követően gránát vitte le a lábait: Három egymást követő amputálás után szentbe kellett néznem a valósággal. Leghatásosabb erőforrásom a családom volt. Anyám először 1934-ben, majd 1956-ban adott nekem életet. A kórházban ott „vigyázott rám gumimatracon fekve, mellettem aludt. Erőt adott a gyárak munkásainak gondoskodása. Látogattak, öt- venegynéhány ezer forintot gyűjtöttek, ami bizonyság volt nekem, hogy a mi harcunk közös volt velük. Svájcban szabadságszerető emberek segítettek hozzá, hogy befejezzem a tanulmányaimat. (Megjelöl tségemmel sem a miskolci, sem a budapesti egyetemen nem maradhattam.) Molnár Kálmán emelt fővel, kiegyensúlyozott családi háttérrel, megbecsült svájci atomkutatóintézeti tevékenységével egy teljes élet birtokosa. Az immár nagyelőadóvá terebélyesedő kerekasztal mellett mélységesen szép emberi vallomások hangzanak el. Ungvári Rudolf: Nem mondom, hogy nagyszerű volt és dicső, mert valóságos volt, hogy féltünk, amikor kezünkbe vettük a fegyvert, hogy fenntartsuk a rendet Miskolc utcáin. Ahogyan a részleteket kutattuk újra, meg újra, a megtorlás momentumaiba ütköztünk. Papírok kerültek elő, bizonyítva: előre eldöntötték, kire mi jVár, kinek az ügyét hogyan kell kezelni. Mégsem személyeket kell most kipellengérezni, hanem a jelenséget, a kirekesztők szándékait. Mi valójában mind többet felejtettünk a kelleténél, mert ölni akartunk. Renn Oszkár: A forradalom diagnózist készített a társadalomról, hogy lássuk: egy minimális kisebbség manipulálni képes egy egész országot fegyveres támogatottsága biztos tudatában. Arra a kérdésre, mit tartanak ma nagyobb bűnnek, ha bíráik, bántalma- zóik tetteiket meggyőződésből, vagy karrierizmusból, opportunizmusból követték-e el, Renn Oszkár ezt mondta: Akit tönkrevertek, megrugdostak, azt nem érdekli a különbség. Dörnbach Gyula ugyanerről: Aki karrierizmusból cselekedett így, az aljasabb. Szarka Zoltántól tudakolták (akit egyébként szintén meghurcoltak), mi változott az egyetemen ’56 után, hogyan számolhattok be nekünk, akiket eltávolítottak, bebörtönöztek? A válasz: Azt reméltük, egy jöbb világ jön ránk, helyette a durva fellépést tapasztalták, durvábbat, mint ami a hatalmukat féltőik részéről magyarázható lett volna. Kompromisszumot kötöttünk. Olyat, ami a hatalomnak is, nekünk is elfogadható volt, hiszen élni kellett. Mert igaz, hogy nem jöttek visz- sza a Rákosi—idők, a történtekről mégis csak négy- szemközt, vagy olykor te- kvntetváltásókkal „beszéltünk”. Mint az Utána néma csönd című könyv szerzője, Ungvári Rudolf írja, társai visszíaemlékezéseinek közreadásával sem sikerült a teljességre törni, hát akkor hogyan is adhatná vissza töredékét is az évfordulón feltoluló érzéseknek véleményeknek egyetlen újságcikk, amelyik csak a fontosabbnak tűnő, a mának is üzenő részletek megragadására igyekezett szorítkozni. Visszaadni néhány órának sokáig megmaradó élményét, azt, ami három és fél évtized után végre mindannyiunké lehetett. Nagy József A szerencsi Rókóczi-vár kiállítótermében két geisenheimi festőművész mutatja be munkáit ezekben a napokban. Az egyikük Szász István, magyar származású művész, 1956 novembere óta él Németország nyugati felében. Képeiről az egyik kritikusa, dr. Ulrike Eldracher azt irta: „Szász István összeköti az elvontat a tárggyal .. . Káosz és rend mindig mérlegben van nála.” A másik művész, Norbert Bret- schneider képeiről pedig azt állítják kritikusai: „Művészet a festészet és a fényképezés határa között. Művei színnel és formával közvetlenül hatnak a tárlatlátogató érzelmére." (Fotónkon: Szász István Torzók című alkotása.) Titkon arra számítottam, hogy apám sírján most is ott lesznek az apró kövek. De nem, most nem. A kis kavicsok hiányoztak, és furcsa mádon ez lehangolná tett egy, kicsit. Eggyel kevesebben emlékezünk (talán vagyunk) azok közül, akik ismerték és szerették őt. De hát 14 év elég hosszú idő. Csak én érzem rövidnek. Azaz nem is érzékelem a temetés óta eltelt időt igazán, merthogy apám most is annyira velem van. 1 Magamnak is öreggé kellett válnom, hogy igazán értsem életét, példáját. Végtelen türelmét, tűrőképességét, humorát, s mindenekfelett (nem találok más szavakat) azt a nagyvonalúságot, eleganciát, ahogyan embertársai gyengéit, a hivatal packázásait, ahogy az egész életet kezelte. EMBEREK VAGYUNK, FIAM — mondta (nekem is, másnak is), ha mi háborogni, vagy hő- börögni kezdtünk. S ebben, hogy „emberek vagyunk” volt — egész nemünkkel szemben — valami eleve megbocsátó gesztus. Milyen furcsa, szokatlan - szinte csodalatos —- egy kisember, akiben semmi kicsinyes nincs. Ha nagyon kihozták a sodrából, akkor is inkább csak keserű lett, vagy dühös, de a felháborodást nem ismerte. — Nekem beszéltek az iskola demokratizmusáról, meg a hátrányos helyzetűekről, aki már 1931-ben iskolát alapított a cselédemberek, meg a béresek gyerekeinek? (Az iskolaalapító bírósági ítélettel tiltatott ki falujából, az iskolából pedig szeszfőzde lett - AZOKBAN AZ ÉVEKBEN ...) Mindez talán összefügg azokkol a kicsiny kövekkel, melyek időről időre megjelentek apám sírjának szélén. Vajon ki a kegyeletes emlékező? Egy régi tanítvány, volt kolléga, vagy valaki a rabtársak közül? Mindenféle könyvektől manipulált fantáziám persze egy asszonyt is odaképzelt a kövek mögé, Egy gyönyörű zsidó nőt. Mert csakis a zsidók rituális szokása itt nálunk, hogy virág helyett köveket tesznek a sírra. (A hagyomány egyébként nagyon régről ered. Még a vándorlások idejéből, mikor az elhaltak tetemére köveket kellett halmozni a sivatagban, hogy a ragadozók ne kezdjék ki, ne csúfolják meg a testeket). Én nagyon szeretem ezt a rítust, akármennyire is szokatlanok a kereszttel jelzett sírokon a kövecskék. Anyám nem szereti, bár érti. Az elmúlt másfél évtizednyi időben mindig vitatkoztunk kicsit a köveken, a kövek fölött. Mindazonáltal magammal hoztam néhányat, mert talán megillet. Miért illetne meg? Mit tettem én apámért? Csak egyet tehettem: SOHA NEM TAGADTAM MEG! Kellett volna? Nem. KÍVÁNATOS LETT VOLNA! Mondjuk mikor megjelentem (1954 nyarán) az egyetemi felvételi bizottság előtt. ■ Mielőtt még bármit produkáltunk volna, ki kellett tölteni egy kérdőívet. A többi között, a következőkre várták tőlünk a választ: Ki volt a családból büntetve: börtönben, internálva, kitelepítve. Van-e a hozzátartozók között: pap, katonatiszt, csendőr, kulák? Egyetlen kérdésre adhattam csak nemleges választ: CSENDŐR NEM VOLT A CSALÁDBAN. Már-már azon tűnődtem, hogy beírok egy csendőrt is — az már úgysem rontott volna rajtam —, aztán mégse tettem, hanem bementem a tanszék- vezető profhoz, aki a felvételi vizsgán egyetlen kérdést sem intézett hozzám, de láttam, hogy viszolyogva szemléli azt az élveboncolást, amit a bizottság DISZ-funkcionáriusai műveltek velem. — Hát elvben félvehetnénk kérem - mondó kedvesen (valóban kedvesen!) az öregúr —, praktice azonban ... A furcsa az - akik nem jártak hasonló cipőben, nem tudhatják —, hoqy velem később is mindig csak praktice volt gond, elvben soha. Már évtizedek óta építettem a szocializmust — azt hiszem tisztességesen és elég sokat dolgozva —, mikor a kollégák közül valaki megkérdezte: vajon tudnám-e prezentálni apám rehabilitációs okmányait? Véletlenül tudnám — válaszoltam —, mert apám levéltór- cája hozzám került a temetés után. Van is az okmánynak érdekessége, mert ugyanaz az ember rehabilitálta (immár más minőségben), mint aki annak idején bíróként elítélte. De, de mégsem mutatom meg. Neked nem I Akkor kellett volna kilépni a pártból. Csakhogy én komolyan gondoltam. Hittem a reformtörekvésekben, a tisztulásban, a minőségi változásokban. Lépjenek (szoruljanak) ki a bunkók, a törtetők, a demagógok, a purifikátorok — akiket mindig is legjobban utáltam -, s maradjunk mi, akik akarunk, s tán merünk is valamit. Ami pedig a múltat illeti, a családban minden régi szenvedést és megaláztatást behavazott az idő. Az unokák már semmiről sem tudtak. Apám utolsó 15 éve nyugodt és békés volt, sőt boldog. Rehabilitációja utón még tanított tíz évig. Már csak matematikát. De azt kitünően. Egyik dolgozata tán’ máig is kötelező olvasmány. Néha dühös voltam rá apostoli jóságáért. — Tudod, ő is csak ember ... így intézte el, ha valaki rosszat tett. Viszont minden emberben az értéket — azt a kicsi szikrát — kutatta, aminek mégiscsak fel kell villannia. Számára nem volt buta, vagy elvetemült gyerek. Aztán ilyeneket mondott: a lágerek őrei közül nem mindenki kegyetlen ám. S még hozzátette: ha például két ávós egyszerre ver, kisvártatva rájössz, hogy az egyik menynyivel szelídebb, mint a másik. A Hortobágyon — a melankolikus, neurózisra hajlamos - gróf Széchenyi Sándornak ő volt a pszichiátere, mivel évekig együtt őrizték a birkákat AZOKBAN AZ ÉVEKBEN. Széchenyi ót is vészelte a kitelepítés nehéz éveit — szabadulása után lett öngyilkos. Csörgetem a kis sírszéli köveket a kezemben, melyeket - pár évvel korábban — VALAKI apám hantjaira helyezett, s a halálra gondolok, amitől korántsem kell annyira félni, mint oz élettől. Aztán magam elé teritem o hivatalos okmányt is, amit most kaptam anyámtól, s még egyszer elolvasom az első sorokat: „Az Országgyűlés határozatainak szellemében a Magyar Köztársaság kormánya is megköveti önt és hozzátartozóit a személyes szabadságot korlátozó, jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt”. A hatósági bizonyítvány szerint — melyen az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal koronás pecsétje díszük- anyám 819 napig (2 év 89 nap) volt kitelepített. Nem kívánok arról szólni, hogy miként éltem át - egyedül és tizenévesen - ezt a 819 napot. Mindenesetre jelentős emberismeretre tettem szórt ezekben az években ... A kövecskéket ráhelyezem a hatósági bizonyítványra: ENY- NYI AZ ÉN ÖRÖKSÉGEM! 4 < Művészek Geisenheimböl
