Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
1991. március 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Jelenetek az Aréna-kápolnából (Folytatás az 1. oldalról) E településen az idős emberek iránti figyelem sok szép ipéldája található meg. A számukra megnyitott napközis klubban harmincán kaptak helyet; a gondozói hálózat dolgozói pedig otthonokba hordják az ebédet, ötvenen részesülnek ilyen gondoskodásban. Néhány napja pedig mi is hírül adtuk: a művelődési házban ..hagyományosan” megvendégelték az idős embereket .. . Mindezt természetesnek tartják. A településen élők több mint huszonöt százaléka 60 éven felüli ember .. . Kisgyőr mégsem sorolható a ^kiöregedő” falvaik .közé, A maradást, a falujö- vőt jelzik az új házak; a fiatalok építőikedvét új — méltányos árú — telkekkel tartja ébren a helyi önkormányzat. Amikor erről beszélgetünk a polgármesterrel, hirtelen visszaérkezünk a bevezetőhöz. Azt mondja: — Itt talán nem maradna ember, ha a vízellátásban nem sikerült volna már korábban néhány intézkedést megtenni. Ennek jelentős állomása az vollit, hogy öt évvel ezelőtt kiépítettük a vezetékes ivóvízhálózatot... Giotto-freskók Padlovában Megbecsülik ai idős embereket ... Csak Kovács Károlyt jelölték polgármesternek Amint utaltunk rá, mindez kevés a boldogsághoz, hiszen a vezeték és a csap kevés — ha nem jön a viz. Kisgyőr „magasan” van, s ha elapadnak a források — mint egy hónappal ezelőtt —, akkor nagy a baj. A márciusban rendezett falugyűlésen jelen voltak a megyei vízművek és az ÉRV szakemberei is. Elmondták a falu népének a műszaki problémákat, beszéltek mindarról, amiről a megoldás érdekében gondolkodnak; szóltak az elképzelésekről. Egy bizonyos: amíg a jelenlegi rendszert kell működtetni, addig erősen kell bizakodni is; bízni abban, hogy a források elegendő vízmennyiséget adnak ... (t. n. j.) Fotó: Fojtán László Mindössze egyetlen filmkockát sikerült, hazahoznom a padovai Aréna-kápolnából. S már ez is merő szerencse. Hiszen szóltak, hogy nem szabad fényképezni. Mielőtt megértettem volna, még gyorsan elkattintottam a gépet... így tulajdonképpen véletlen, hogy ez a két jelenet — Jézus megkeresz- telése a Jordán folyóban, s kereszthalála — maradt bármikor elővehető emlék erről a néhány percről. Ám, ha valaki megkérdezte volna, hogy melyik képpár tetszik legjobban a tizenegyből, talán akkor is ezt jelölöm meg. * „És íme egy égi hang ezt. mondja vala: Ez ama/, én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” (Mt. 3, 17.) Jézus a kép közepén, csillogó zöld vízben áll. Keresztelő János a partról jobb kezét Jézus fölé emeli, megkereszteli. Erős fény világítja be a jelenetet: Isten dicsősége. „A V-alaikban összetartó sziklaaldalak a Végtelen, az Ég leereszkedését, beleékelődését jelzik a földi világba, amelyet Jézus alakja képvisel. Keresztelő János remegve hajol Jézus felé, akinek arcáról és feszes tartásából isteni hatalom ár-ad. Egymásba kapcsolódó tekintetük a művészetek egyetemes történetének legnagyszerűbb, szavakba nem önthető csodája.” — írja a képről Prokopp Mária művészettörténész. Az alsó képen a dráma kiteljesedése: Jézus meghal a kereszten. Halálát — még ha értünk valónak is — ám értelmetlennek érezhetik az ábrázolt személyek, s bár Jézus megmondta, hogy. harmadnapra feltámad, kinek jutna ez most eszébe, s egyáltalán ki hinné el ? ... Most itt nincs más, csak fájdalom. Sírnak az emberek, az angyalok. Mária szenvedéstől eltorzult arcán azonban már nincsenek könnyek. Csönd van a képen. A mennydörgés elmúlt, a templom függönye kettéhasadt. Feszültséggel teli nyugvást, zokogást, hangos siralom utáni letisztulást, a fájdalomba belefáradt test pillanatnyi felejtésre való törekvését ábrázolja — oso- dá latosan — QJottó. * A padovai Santa Maria della Capita’ kápolna freskósorozatát Giotto 1303 és 1305 között készítette "el. Jézus életéről, haláláról, feltámadásáról szólnák az egyes jelenetek. Mindegyik teljes lélekkel, odafigyeléssel alkottatott. A művész minden kis részletet precízen kidolgozott. Pedig — talán furcsa, szentségsértő gondolat, de — el tudom képzelni, hogy néha bizony unta már a művészetet. Hatalmas munka lehetett a 29 méter hosszú, a és fél széles és 13 méter magas kápolnahajót, s a szentély belső falfelületét teljesen freskókkal borítani ... Dobos Klára Örkény István: Meddig él egy fa? című zseniális egyperces novellájára rímel írásom alcíme. Néhány apró, egymástól elszigetelten jelentkező utalásból ítélve úgy tűnik, némelyek körül oszlik a ködfátyol a magyar Parnasszus házalóján. A feledésre, szilenciumra ítélt íróik, költők, művészek életműve nyomokat hagyott a kor társ nemzedék tagjaiban. A polgári progresszió eszméi a köznapi társadalmi érintkezés alkalmain, a legváratlanabb pillanatban tükröződnek, annak ellenére, hogy versben, prózában, kéfpzőiművészeli alkotásban alkotóik több. mint egy emberöltőn keresztül nemkívánatos személyéknek bélyegeztettek meg. Tűnődöm afelett, bizonyos társadalmi rétegek kollektív emlékezetében megszűnik-e az időeltolódás? Visszanyerhetik-e népszerűségüket azok a költők, akik jó ötven évvel ezelőtt otthonosan, megbecsültén forgolódtak szűkre szabott hazánk szellemi életében? Akik országos méretben tetteik szert ismeretségre és elismertségre, akik után lelkes, rajongó tömegek (indultak. Aikikről Nemeskürthy István irodalomtörténész így szól: „Aki hallgatja, úgy érzi, értéket kap, érzelmileg gazdagodik”. Aztán Mécs László. Reményük Sándor, Erdélyi József. Sinika István, Szabó Dezső és sokan mások gondolatvilága ki- lúgozódott a magyar fejekből, mert költészetük. írói munkásságuk katolikusnak, protestánsnak, nacionalistának, revizionistának esetleg csak antimodernnek bélyegeztetett meg azok által, akik nem szenvedték időeltolódásban, mert közlési lehetőségeik nem korlátozódtak, sőt pnivilégizálódtak a közelmúlt szellemi „szmogjának” időszakában. Mécs László nevét 1941-ben ismertem meg. Kecskeméti diákéveim idején jelent meg előttem fehér reverendás, robusztus alakja. A nagykaposi premontrem plébánia, majd a Ikirályhelmeci plébánia lelkésze akkor már országos hírnévre tett szert lírikusként, és verseinek kitűnő előadójaként. Tucatnyi verséneik meghallgatása után. „Be szép az ország, ha szeretik. fi *■ Avagy; Meddig világít Mécs László „mécsese”? csak a csodálat, és nem kevés büszkeség, hazafiúi érzés töltött el bennünket, az, amit később a számlájára is írtak. Re- ményik Sándor: Ahogy lehet... c. verséneik szellemisége, a megalázott magyarság tudata. Mécs László: Cívis Romanus sum. . . hazafiúi hitvallásával együtt épültek be tudatunkba: Én magyarságom soha nem tagadtam, de soha nem is kérkedtem vele. nem pávatoll: egy mártír pillanatban csak a bőrömmel együtt jönne le. A szociális bajok közepette vígasztalt, a jövő reményeivel adott erőt; együtt érzett a nélkülözőkkel. Akkor otthon volt, szívesen hívott és látott vendég volt iskolákban, falusi gyülekezetekben, de munkás lakótelepeken is. 1945 után kettős „hazátlanság” jutott néki osztályrészül. Királyhelmecet akkor ismét KráV ovsky Chlmec-nek hívták, és a kövesd! hegy árnyékában meginogtak az Első Köztársaság demokratikus berendezései. A szociális követeléseket versbe foglaló Mécs László a Masaryk- respublika idején szabadabban hirdethette gondolatait, vallhatta meg magyarságát, mint a szocialista államrend, a magyarsággal szemben egyértelműen^ türelmetlen viszonyai között. A Benes-lkormány- zat erőszakos „szlovakizációja”. másodrendű állampolgárokká degradálta a kulturális élet kiválóságait. Mécs László is „földönfutóvá” lett, Dobos László szlovákiai magyar író frazeológiájával élve; az anyaország fogadta be a későbbiek folyamán. De a hivatalos magyar pártállam csak a testének nyújtott ' menedékjogot. Szelleme, költészete nem léphetett a nyilvánosság elé. Amikor 1943 nyarán feltekintettem a Rirályhelmec-Perbenyik vasútállomásának táblájára mint országjáró kisdiák, gazdagnak éreztem magam. Akkor még csak Mécs László adott ennek a helynék elismertséget. Akkor még nem tudtam, hogy a genius loci néhány évtized múltán egy .másik jelentős irodalmárnak, Dobos László felvidéki írónak is termékennyé teszi ars poétikáját. Napjainkban már nem szenvednék idő- eltolódásban. A percemberek rövidlátó kultúr- és nemzetiségi politikájának napjai leperegnék. Nem is csodálom, hogy a magyar politikai élet és művészi, alkotói kör lépten-nyomon hivatkozik (mindarra, ami Mécs László költészetében maradandó, és Dobos. László alkotásaiban me- mentóként szolgál önismeretünk elmélyítésére. Mert világít Mécs László mécsese sokak számára. Mécs Imre, az 1956-ban halálra ítélt unokaöccs. orzággyűlési- képviselő a legutóbbi ülésszakon idézete: „Be szép az ország, ha szeretik .. anélkül, hogy nepotizmussal vádolhatnánk. Másik honatya is utalt Mécs Lászlóra, aki verseiben — .már akkor—szenvedélyesen ostorozta az új hős ideálokat, a negatív hősöket, akik a tagadásban, pusztításban, az összerendezett erkölcsi rend fellazításában veszélyeztették a keresztény magyar társadalmi berendezkedést. Mert voltaik ilyenek, akik számára a szép szó, az egyetemes emberi érzelmek közérthető kifejezése ósdinak, korszerűtlennek, megmosolyogni valónak (tűnt. A modernkedés vitatható eszközrendszerével akarták közömbösíteni a jószándékú, nemzetnevelő Irodalmat. A ikozmopolitiz- mus platformjáról lőtték ki szatírájuk nyilait, miként Szabolcskára is rásütötték: „Nincsen abban semmi pláne, azért, olyan egyszerű”. Bálint György, az egyébként jeles kritikus, ebben a megközelítésben értékelte Mécs László költészetét: „Deniiko’ltinizált és veszélytelen kivonatot készít mindabból, ami az utolsó húsz évben modernnek szoktak nevezni”. Versei ennek ellenére széles publikumban együttérzésre találtak. A jelek azt mutatják, hogy Mécs mondanivalóját a közönség megtudta emészteni,, míg a modernkedőkre alig hivatkoznak a Ikontársak. Költészetének pozitívumaiból mi is épülhetünk. Jászai Joli néni a televízió műsorában, midőn hosszú évtizedék múltán találkozott egykori osztálytársaival, életvitelének alapszabályait Mécs László költészetére hivatkozással magyarázta. A Borsodnádasdi Lemezgyár munkás- kolóniáján 1942-ben járt Mécs László. Korabeli képek tanúskodnak missziójáról. Özdi Ferenc nádasdi munkással szót váltok időnként. Jön a sátoros ünnep, hazalátogat az itthonmaradottakhoz. Kérdeztem is tőle: „Hát a kanonok úr?” Már nem kérdezhetem, mert a kanonok úr, Mécs László, a pannonhalmi bencés apátságban élte utolsó éveit, és ott adta vissza lelkét Teremtőjének. Élete utolsó szakaszában testi ereje megfogyott, de a misékre, ikörmenetekre paptestvérei elvitték a kanonok urat, 1978-ban bekövetkezett haláláig. Özdi Ferenc, alti Cseljabinszík környékén 1945—1949 között egy osztályon aluli, ötágú csillagos kvártély viszontagságai között tengette életét, egy kanonokkal osztotta meg a tábor testet-lelket nyomorító szenvedéseit. Megfogadta, ha hazatér. Istennek szenteli életét. Forgatta a lemezt a hengerészollóval, de a siktán kívül szolgálta az egyházat. Nyugdíjas korában a pannonhalmi apátság adott néki otthont, és biztosította számára a (mindennapi lelkigyakorlatot. Mécs Lászlóval együtt a békességet már itt a földön elnyerte. Nemesik Pál Kisgyőri hétköznapok
