Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-30 / 75. szám

1991. március 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 „Azigazi művészet megtalálja a közönségét" A Jászai-díjas Árkosi Árpád A második évadot tölti a Miskolci Nemzeti Színházban Arkosi Árpád. Amikor legutóbb a Sirály-bemutató előtt be­szélgettünk, szerényen utasította vissza a bemutatkozást sürgető kérésemet, mondván: a néző, az olvasó számára nem a személye fontos, hanem, amit tőle a színpadon lát. S most, hogy március 15-én megkapta a Jászai-díjat, sikerült rávenni a beszélgetésre. — '48-ban születtem, a Mérleg jegyében — kezdi a bemutatkozásit. — Ügy gon­dolom, hogy ez fontos, külö­nösen az utóbbi időben jel­lemzi az életem valamifajta kiegyensúlyozottságra, komp­romisszumra való igyekezet. Szabolcs-Szatmár megyében, Mátészalkán születtem. Az egzisztenciális nyomorúság, az elmaradottság, s mindaz a jelző, amivel ezt a me­gyét illetni szokták, hatá­rozta meg a család minden­napjait. Édesapám bérko­csis volt, öten vagyunk test­vérek, a hatodik gyerek meghalt. Csak most érzem a súlyát, hogy magam is több­szörösen átéltem az anyagi válságot, hogy milyen nehe­zen lehetett a családot fenn­tartani. Kezdetben sem a szülői eszményképek hatá­rozták meg a törekvéseimet. Senkire nem számíthattam, sem rokoni, sem társadalmi segítséget nem éreztem ma­gam mögött. Sókkal inkább ebből a magamra hagyatott­ságból fejlődött ki valami­fajta céltudatosság. Megbir­kózni a ' világgal, legyőzni, nem hagyni magam... A tanulást, a hivatásomat min­dig magasabb rendű dolog­nak, az emberi élet céljának tartottam. — Pályaválasztása mesz- sze esett a színháztól. Látom az ujján a gépészgyűrűt.. . — Debrecenben építőipari technikumot végeztem. Bár voltak képzőművészeti tö­rekvéseim, de az egziszten­ciális érvényesülés miatt ezt a középiskolát választottam. Itt történt az első találko­zás az irodalommal, a vers­mondással. Amikor pedig Miskolcra kerültem, pezsgő művészeti életet találtam az egyetemen. Mindenféle ön­tevékeny közösség működött. Én az irodalmi színpadhoz csapódtam, onnan csábítot­tak át a Silány Kínipad együtteshez. Játszottam, je­leneteiket írtam, majd IV. éves koromtól vezettem az együttest, műsorokat szer­kesztettem. A főiskolai és egyetemi színjátszófesziti- válon aranydiplomát kap­tunk. Nagyon jó volt az együttes, felül tudtunk emel­kedni a mindennapokon. Ezek fantasztikus idők vol­tak. Annák ellenére, hogy nyaranta kemény munkával kerestem meg a tanulásom­hoz szükséges pénzt. — S aztán véget ért az egyetemi élet. .. — Tanulmányi szerződés kötött Mátészalkára, de egész lényem tiltakozott az ellen, hogy visszamenjek. Nem akartam, akikor már mérnökként a pecázó, vadá­szó, párt- és állami vezetők­ből álló kisvárosi „felső tíz­ezerhez” tartozni. Gyermek­ként is gyűlöltem ezt a kasztot. Elmentem Szegedre, egy építőipari nagyvállalat­nál a Délépnél kaptam mun­kát. — Miért éppen Szegedet választotta? _ Találkoztam Paál Ist­vánnal, láttam, amit az Egyetemi Színpadon csinál­nak. Szerettem volna foly­tatni, amit Miskolcon el­kezdtem. Mint hegesztő- szakmérnök dolgoztam a vállalatnál, köziben játszot­tam az Egyetemi Színpadon, megalakítottam a JATE ka­baréegyüttest. Itt már nyi­tottadban, a politikai élet visszásságait is kifiguráztuk. Boldog időszak volt, megnő­sültem, megszületett a két gyermekünk, az Egyetemi Színpaddal külföldi és hazai fesztiválokra jártunk. Ami­kor Paál István elment pro­fi színházhoz dolgozni, rám- testálódott a csoportvezetés. Ezt csináltam egészen 1980- ig. Aztán elérkezett az az idő, amikor éreztem a ki­fáradást az együttesen. Ezek az öntevékeny formák már nem vonzották igazán a fia­talokat, a könnyedebb szó­rakozás felé fordultak. Mint­ha ki,fulladt volna a ’68-as lendületet tápláló lelkesedés. Amikor a vállalatnál kine­vezték osztályvezetőnek, el kellett döntenem, hogy mit csinálok. A mérnöki hivatás teljes embert kívánt. Tanul­mányaim, újításaim jelen­ték meg, felfutó ágban vol­tam, ennek ellenére a szín­házat választottam. Ennek a döntésnek anyagi hatását a mai napig érzem, a ko­rábbi fizetésem töredékéért lettem a színházban játék­mester. Azóta sem tudom ezt a hátrányt behozni, hó­napról hónapra élünk. De látva a szolnoki és kapos­vári példát, hittem, hogy majd én is megtalálom a magam útját. A szegedi színház után Szolnok követ­kezett, a főrendező, Paál István hívott oda. Ez jelen­tős állomás volt az életem­ben. Tehetséges színészek, rendezők, dramaturgok kö­zött dolgozhattam. Számom­ra nagyon fontos, mert ki­hívást jelent a másik ember tehetsége, öt évig voltam Szolnokon, olyan váratlanul ért a vezetőségváltás, hogy nem tudtam elszerződni. Most már nehéz lenne meg­mondani, hogy mi volt az erősebb, a kényszer vagy az elhatározás, de egy évig sza­badúszó voltam. A Skéné Színháznál dolgoztam, aztán leszerződtem Szegedre, a megújulni látszó társulathoz. Két év után újabb vezető­ségváltás következett. Aztán hívtak és önként elhatáro­zásból mentem Debrecenbe. Egy évig maradtam, s ami­kor jött az új vezető, öt mondat után éreztem, - hogy nem tudóik vele együtt dol­gozni. Tehát újabb kopogta­tás következett. Szeged óta Kovács Lajos színészíbará- tommial jártuk végig ezt az utat Nem volt bennem vi.sz- szateresi szándék, amikor Miskolcra jöttem, nem lép­hetünk kétszer ugyanabba a folyóba. — A főiskolát meg sem próbálta elvégezni? — Az egyetem után szí­nészként próbáltam meg fel­vételizni, de csak a kapuig jutottam, a portásnő rám­mordult, hogy túlkorosként mit keresek ott. Aztán a szolnoki évek alatt elkezd­tem a színházelméleti sza­kot, két foglalkozáson részt is vettem. Lehet, hogy sok dolgot tanultam volna, de úgy éreztem, nincs rá szük­ségem, csak a papír miatt nem végzem el. Valami ele­mi irtózás vett rajtam erőt. — iNem is hiányzott soha a papír? — Egyszer. Szolnokon nem akarták beírni az iga­zolványomba, hogy szellemi szabadfoglalkozású. Megalázó volt, amikor a hivatalnokok azt kérdezték, hogy milyen jogon akar maga rendezni A papírhiány okán az em­berbe beletörölhették a lá­bukat. Most, hogy Jászai-díjas lett, mondhatjuk azt, hogy révbe ért, elérte a célját? — Ez egy mezsgyehelyzet. Eddig mindig ott volt á ki­lépés lehetősége. Abban a reményben házaltam, hogy majdcsak találok egy helyet, ahol megszületik az a szín­ház, amelyről álmodom. Most el kell gondolkodnom azon, hogy miféle egyéb köteles­ségeket róhat rám iez a díj. Mennyire kell figyelembe venni, mint példaképet Já­szai Marit, a színházi szak­ma gesztusát? Azt jelenti-e a díj, hogy hasonlóan foly­tathatom, vagy ezzel emel­tek be valamiféle színházi elefántcsonttoronyba? Saját magam, tudatosan szakítot­tam meg a kapcsolatot a színházi szakmával. Nem mindig tudtam, akartam vál­lalni, amit a színházról, az irányításról, a képzésről, a társadalomban betöltött sze­repéről hirdettek. — ön szerint milyen len­ne az ideális színház? — Nincs ilyen, hogy ide­ális színház, egyfajta művé­szet létezik. Azt gondolom, hogy a színház olyan intéz­mény, ahol olyan egyedek hozzák létre a művészetet, akik benne élnek a valóság­ban, művészetük táptalaja alapvetően ez a valóság, de ebből úgy táplálkoznak, hogy amikor ezt művészetté pá­rolják, nem próbálnak meg­felelni sem a fenntartónak, sem a közönségnek. Ekkor biztos, hogy jó művészetet csinálnak, és az igazi művé­szet megtalálja a közönségét. Óhatatlanul hazugságokba bonyolódunk, ha megpróbál­juk egymás kegyeit keresni, ha nem szuverén a művész. Nem szabad, hogy a színház átlagos esti szórakozást nyúj­tó kulturális intézménnyé váljon, ha létezik „aluljáró irodalom”, ennek a megfe­lelője a színházban is meg­jelenik. Ha könnyen emészt­hető és könnyen felejthető darabokkal akarjuk szóra­koztatni a közönséget. Min­dig is arra törekedtem, hogy ne hódoljak be az intéz­ményeknek, az elvárások­nak. Tehát legfontosabbnak tartom a művészet szuvere­nitását. Lehet, hogy idealisz­tikus, de ehhez kell az em­bereket szerződtetni. A füg­getlen színház, Ruszt Józse- fék példája is azt bizonyítja, hogy a színház a mesterség­hez, a hivatáshoz való elkö­telezettségen, a napi rend­szeres felelősségteljes mun­kán múlik. Kolozsváron ta­pasztalhattam, hogy mekko­ra erőt adhat a legnyomo­rúságosabb helyzet. A tehet­ség díszletek nélkül is va­rázslatos tud lenni. Most úgy tűnhet, hogy magam el­len beszélek, de csak látszó­lagos az ellentmondás. A művészet, mint a vallás is, megtartó erő az emberek életében. A hívők, ha a há­zukat alá is kell dúcolni, a templomaikat feldíszítik, ki­festik. A túléléshez szükség van ezekre a lelkeket ne­mesítő intézményekre, és én ebbe beleértem az iskolákat is. Nem lehet, hogy méltat­lan helyzetbe kerüljenek a pedagógusok, a művészek. Ha azt akarjuk, hogy tiszta szívűek lélekben erősek le­gyenek, nem rohadhatnak bele a mindennapok gond­jaiba. Ezért jajongnak a színészek is. Magyarországon nem volt szuverén a mű­vész. Mindannyian fertőzöt­tek vagyunk egy kicsit. Itt nem úgy történt, mint Len­gyelországban, vagy Romá­niában, ahol inkább vállal­ták a hallgatást, bujkálást, minthogy a hatalom kegyeit keressék. Az igehordozóink elvesztették hitelüket. Nem fér meg együtt a szent mű­vészet a kicsi haknival, a kicsi pojácáskodással. Ez bi­zalmatlanságot, meghason- lottságot idézett elő. Felnőtté kell válni, meg kell őrizni a függetlenségünket, és akkor talán létrejön egy igazabb, tisztább művészet. Filip Gabriella „Ne féljetek!... ’ Egy világjáró képviselőnk elmondja Dr. Hörcsi.k Richárd, az MDF Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Szervezetének vá­lasztási listájáról került tavaly a parla­mentbe. Képviselői munkájáról beszél: — Tagja vagyok a kisebbségi, emberi jo­gi, vallásügyi bizottságnak. Az elmúlt év őszétől pedig az Országgyűlés elnöke olyan megbízatásokkal látott el, amelyek külföldi utazásokat kívánnak. Egyházi kapcsolataim révén is többször hívtak meg külföldre... — Az elmúlt év augusztusában az Ame­rikai Egyesült Államokban töltöttem két hetet, a Kálvin-konferencián. Az a meg­tiszteltetés ért, hogy a hat plenáris-előadás egyikét én tarthattam, közel kétszáz kutató előtt. Ott-tartózkodásom idején ellátogat­tam Lansing városba, ahol Michigan állam kormányzója él. Ennek eredményei talán már az idén beérnek. Akkor kezdtük el a tárgyalásokat arról, hogy Michigan állam hogyan tudna segíteni Magyarországnak, elsősorban az oktatás területén. Most esé­lyünk van rá, hogy húsz-huszonötfős szak­értői gárda látogat hozzánk, fölmérnénk, milyen konkrét segítségre számíthatunk. Szeretném elhozni őket Észák-Magyaror- szágra is (tárgyaltam erről a Művelődési Minisztériumban), itt a szakmunkásképzés­től az egyetemi oktatásig meg lehetne mu­tatni, mi a helyzet... — Ugyancsak tavaly, 1990. október—no­vemberében három előadásra kértek fel a Koreai Köztársaságból. Ennek az utamnak az adta a különös jelentőségét, hogy én voltam az első képviselő, aki a Koreai Köztársaságban járt. Átadtam az elnök úr­nak Göncz Árpád üzenetét, amelyben kife­jezte, hogy a politikai kapcsolatok mellett az egyháziak is lényegesek. Találkoztam politikusokkal, üzletemberekkel. Ennek a gyümölcse .most érik: április 11—18. között a Koreai Keresztény Üzletemberek Társa­ságától harmincán jönnek hazánkba. A bu­dapesti találkozók mellett másfél napot töl- tenének Sárospatakon. Egyrészt szeretnék látni a Református Kollégiumot, másrészt szeretném összehozni őket a pataki és kör­nyékbeli cégek vezetőivel. Az utóbbiaknak elmondtam : az csoda, ha egy külföldi üz­letember eljön és itt ragad Budapesten ..., de nagyobb csoda, ha tehetős, tőkeerős em­berek eljönnek a Dunától Keletre, és lehe­tőségeiket felajánlják. Ügy hiszem, nekem az a feladatom, hogy ezeket a találkozókat segítsem létrehozni, aztán már a cégek, a vállalatok vezetőin múlik, tudnak-e partne­rek lenni, tudnak-e üzletet kötni. El kell ezzel az utammal kapcsolatban azt is mon­danom : nekem sose tetszett, hogy mindig csak kérünk. Előtte ajánlani is kellene. Ép­pen ezért, amikor a Koreai Köztársaságban előadást tartottam Keresztény misszió — ke­resztény üzleti befektetés címmel, akkor megemlítettem : ha megnyílik a Sárospata­ki Református Kollégium teológiai akadé­miai részlege, fogadhatnánk ösztöndíjjal koreai fiatalokat. Ügy gondolom, ha van egy picike lehetőségünk az ajánlásra, akkor azt meg kell tennünk. Visszatérve az ápri­lisi találkozóra: nagyon remélem, hogy egy­két üzletember megmarad Patakon vagy a környéken. Minden politikai beszédnél töb­bet jelentene, ha munkalehetőséget tud­nánk itt teremteni, hiszen közismert : a zempléni vidék többszörösen sújtott a hát­rányos helyzettel. — Részt vettem tavaly Varsóban az Eu­rópai Tanács ülésén. Idén januárban Brüsszelben tartottam egy rövid beszámolót bizottsági ülésen Munkanélküliség és mun­kaerőpiarc Magyarországon és Kelet-Euró- ban... — címmel. Ugyancsak ebben az év­ben két hetet töltöttem Washingtonban a fiatal, kelet-európai politikusok számára kiírt pályázat egyik elnyerőjeként. Módunk volt ismerkedni a politikai élettel, a tör­vényhozási munkával, részt vettem a kong­resszus egyik bizottságának ülésén is, volt alkalmam szólni a magyarországi politikai helyzetről. — Márciusban az a megtiszteltetés ért, hogy a magyar parlamenti delegációt ve­zethettem az Európa Parlamentben. Jelen­tős, történelmi léptékű volt ez a látogatás. Nyolcán mentünk, s számomra megnyugta­tó volt, hogy pártvillongásoknak a nyomát sem lehetett találni. Itt mindenki az össz- magyar érdekeket képviselte. Az elmúlt évi választások óta ez volt az első delegáció Strasbourgban. Reménységünk van rá, hogy 1992. január 1-jével társulási tagságot kap Magyarország az Európa Parlamentben. Az idő nagyon rövid a szerződések kidolgozá­sára. Az érdemi tárgyalásokat az Európa Parlament Magyarországgal foglalkozó bi­zottságával folytattuk. Rövid beszédet tar­tottam, ennek az volt a címe : Vissza Euró­pához! Arról beszéltem, hogy az elmúlt hat hónap során — mióta ez a bizottság hazánkban járt —, mi történt nálunk. Azt foglaltam össze, amit ez alatt az idő alatt Magyarország az Európához vezető úton megtett, ezekről a lépésekről beszéltem. Ugyanakkor Békési László úr hazánk gaz­dasági helyzetéről tartott előadást. Rendkí­vül fontos: a delegáció tagjai imponálóan felkészültek voltak. A tárgyalások után vi­lágossá lett, hogy az Európa Parlament ál­tal támasztott feltételek közül a politikaia­kat döntő részben mi már teljesítettük. Ez előttük is világossá lett. Ami probléma, az a gazdasági feltételek teljesítése, már ami minket illet. Tudniillik, ha mi azonnal tag­jai lennénk az európai közösségnek, ben­nünket egyszerűen letarolna a nyugati piac. Nagyon fontos tehát a fokozatosság elve. Azt gondolom, hogy Nyugat-Eu répának nincs szüksége arra, hogy egy szegény ro­kon állandóan ott kullogjon a sor végén. Kifejeztük : kölcsönösséget szeretnénk és nem másodpolgárságot... Ha 1992. január 1-jével tagságunk lesz, szeretnénk közös parlamenti bizottságot létrehozni. Teljes és tevékeny tagjai szeretnénk lenni az euró­pai közösségnek ; vagyis dolgozni szeret­nénk, feladatokat kérünk és várunk. Ha ez a bizottság létrejön, akkor megvalósulhat egy igen lényeges dolog, az információk naprakész cseréje. Ennek borzasztóan nagy pénzügyi kihatásai vannak. Például : kulcs­kérdés. hogyan tudjuk beintegrálni Nyugat- Európába a magyar mezőgazdaságot... A mai politikai előmunkálatoknak néhány éven belül látványos gazdasági eredményei is lehetnek. A választópolgárt ez érdekli, tudom, de ahhoz, hogy mindez bekövetkez­zen. ezeknek a tárgyalásoknak most kell beindulniuk. Ezek nagyon sok előmunkála­tot igényelnek. Nem lehet készületlenül ki­menni, mert kérdéseket tesznek fel, mert tudják a helyzetünket nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is. Tisztában vannak a munkanélküliség rátáival is. Tapasztalatból mondom: ha ma Nyugat-Európában meg­jelenik egy fiatal, kelet-európai politikus, azon túl, hogy beszélnie kell a nyelvet, nem árt, ha van egy jó adag történelmi felké­szültsége, és nem árt a naprakész felké­szültség az európai politikából — hogy elemi hibákat ne vétsen az ember. Mindez kemény felkészülést jelent. — Májusban Habsburg Ottó Hercegkútra és Sárospatakra látogat. Előadást tart a Református Kollégiumban ; találkozik kör­nyékbeli, kárpátaljai, meg szlovák önkor­mányzati vezetőkkel ; polgármesterekkel, politikusokkal. Mindennek a vezető gondo­lata ez : a páneurópai eszme gazdasági le­hetőségei térségünkben. Ügy érzem, meg­van a jó esélyünk arra, hogy a felső-ma­gyarországi részekben megcsináljuk azt, amit a „fekete”, a „KGST-piac” csinál, s mindezt hivatalosan, vállalati kapcsolatok­ban. Ennek lenne egyik bevezető politikai lépése ez a májusi találkozó. Meg kell próbálnunk a határmenti piacot létrehoz­ni... — Éppen tavaly húsvétkor, egy amerikai gyülekezetben prédikáltam. Visszacsengenek a szavak : azt mondtam, ha kételkednek abban, hogy a feltámadott Krisztus hogyan él és hat ma, akkor ne csináljanak mást, csak jöjjenek el Kelet-Európába és nézzék meg, milyen változások történtek negyven év után. Bár nem szeretem összekeverni a vallást és a politikát, de mint lelkésznek el kell mondanom : hiszek benne, hogy az Űristen teremtette számunkra mindezt a lehetőséget. A kérdés az, tudunk-e élni ez­zel vágy nem. Aki keresztény, annak azt a húsvéti üzenetet szeretném tolmácsolni, hogy az Ür feltámadott, ma is él és dolgo­zik érettünk. Emlékeztetek : amikor össze­rezzentek a tanítványok, s a jövőt fürkész­ték, hogy Istenem, most mi lesz, hiszen olyan korszak következik, amikor nem lesz velünk, aki megmondja, hogy mit kell csi­nálni, Ö így szólt : „Ne féljetek ! az én lelkemet hagyom nektek” . És én azt hi­szem, hogy ez az üzenet ma is érvényes. Azt mondja a feltámadott Űr, hogy : ne féljetek ! Hiszen ő nemcsak a lehetőséget, hanem az erőt is adja. Ezt persze az kapja, aki kéri, de természetesen mindenki szá­mára érvényes lehet ez a biztatás. T. Nagy József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents