Észak-Magyarország, 1991. március (47. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1991. március 15., péntek Hetvenöt éve hunyt el az „andornaki remete” Mocsáry Lajos (1826—1916) Vannak személyiségek, kikről megemlékezve első­sorban nem őket, hanem magunkat tiszteljük meg. Az 1826-ban, a Nógrád megyei Kurtányban született és 1916-ban, az akkor borsodi Andornakon elhunyt Moesá- ry Lajos ilyen személyiség volt. A XIX. század jelen­tős politikusa és közírója. Kurtány — az anyai birtok — csak szülőhelye volt, éle­tének túlnyomó részét az andornaki kúriában töltötte. Apja Nyugatot járt felvilá­gosult földbirtokos volt, s fiát liberális szellemben ne­velte. Anyja — a korabeli irodalomból ismert — igazi nagyasszony. Az apa korai halála után (1842) ő a csa­lád erős bázisa. Mocsáry gimnáziumi vizs­gáit Eperjesen tette le, alig tizenöt éves korában. Ezt követően a pesti egyetemre kerül, s itt tevékenyen részt vesz az egyetemi ifjúság mozgalmában. Deák Ferenc a példaképe. Már az egye­temen sokat betegeskedik, ezért hosszabb időre Frey- waldau fürdőhelyen kezel­teti magát. Itt ismerkedik meg báró Wesselényi Mik­lóssal és feleségével, Lux Annával. A szabadságharc veresége után gyógyultan tér haza Andornakra. Közben elláto­gat Zsibóra, Wesselényi birtokára. 1850-ben — a sók megpróbáltatás következté­ben is — hirtelen elhunyt Wesselényi Miklós, és Mocsá­ry 1851-ben feleségül vette Lux Annát. A zsibói Wesse- lényi-birtokról „váltott lo­vakkal” mentek a kurtányi birtokra, ami akkor üresen állt. Mocsáry nagy felelős­séggel vállalja a két Wesse- lényi-árva nevelését, közben több cikket ír, majd 1855- ben — az önkényuralom mélypontján — megírja el­ső jelentősebb politikai röp- iratát: A magyar társaséle­tet, melyben a korabeli ma­gyar társadalomról fest ér­zékletes képet. E műve nagy visszhangot váltott ki, egy- csapásra a magyar politikai élet jelentős személyiségévé válik. Még nagyobb feltű­nést keltett az 1858-ban megjelent Nemzetiség c. műve. Véleményéről széles körű polémia alakul ki, melyben részt vett báró Eöt­vös József is. 18(T0-bnn — az abszolitiz- mus átmeneti enyhülése után — a meginduló megyei politikai élet során öccsé­vel, Miklóssal együtt bevá­lasztják Borsod megye köz­gyűlésébe. Közfelkiáltással másodalispánná választják, ezt azonban nem fogadja el, mert úgy látta, hogy Páló- czy Lászlót, a legtekintélye­sebb miskolci reformpoli­tikust, felső nyomásra mel­lőzték az alispáni szék be­töltésénél. Ezt követően 1861-ben szülőföldjén, a me­zőkövesdi kerületben ország- gyűlési képviselővé válasz­tották. (Megválasztása csak a második menetben lett érvényes, s a visszaélések, verekedések elkerülése vé­gett Mezőkövesd és Sziha- lom határán — a mai Zsóri- l'ürdő tájékán — tartották meg a választást.) A képviselőházban tevé­keny munkát végez. Deák1 Ferenc köréhez tartozik. Amilyen mértékben Deák kiegyezési politikája kiala­kul, úgy távolodik el tőle Mocsáry, és Tisza Kálmán mellé csatlakozik. 1867-ben a kiegyezés létrejöttekor, a „közösügyek” ellen szavaz. Mezőkövesdi választóinak megírja, hogy nem tehetett másképpen, lelkiismeretére hallgatott, mert a tárgyalá­sok során a magyar nemzet sokkal nagyobb eredménye­ket érhetett volna el. Mocsáry olyan következte­tésre jutott, hogy a „korlá­tozott függetlenséggel” bíró kormánnyal szemben a meg­újuló megyei önkormányza­tok lehetnek az ellensúlyok. Nem véletlenül, hanem a szándéktól vezérelve mond le képviselői mandátumáról és indul a borsodi tisztújí­táson az alispáni szék meg­szerzéséért. A Honban, Jókai lapjában világosan kifejti álláspontját: „Ha keresztül megy a 67-es bizottmány kö­zösügyi javaslata, fájdalom, nem lehet benne kételkedni, hogy vékony lábon fog álla- ni hazánknak önállósága és alkotmányos szabadsága. Minél inkább meg lesz in­gatva az államélet felsőbb ré­gióiban alkotmányunk, an­nál szükségesebb, hogy ra­gaszkodjunk egész erővel szabadságunknak és alkot­mányosságunknak még fenn­álló garanciáihoz... Tartsuk fenn a megyei autonómi­át. .. Soha sem volt rá na­gyobb szükségünk, mint most.” Ezzel a hittel készült a megyei szolgálatra. A válasz­tást megelőzően rendkívül elmérgesedett miatta a jobb- és baloldal közötti harc, de amikor Mocsáry Miskolcra érkezik, hogy beiktassák a miskolci református egyház főgondnaki tisztébe, már egyhangú lelkesedéssel üd- vözlik, majd pedig közfel­kiáltással választják meg al­ispánná. Természetesen a megyei közgyűlésben nem sokáig volt béke. Az ún. adóügyi vitában a harc még erőtel­jesebben bontakozott ki, mert1 a Deák-párti jobbol­dal feltétel nélkül elfogad­ta a kormány álláspontját, míg a baloldal elutasította azt. Mocsáry számos intéz­kedést tett a megyében és főleg az alsóbb rétegek kö­zött nagy tekintélyre tett szert. Közben szenvedélyes, sajtóvitát folytatott a köz­ponti lapokban Deák Ferenc­cel, Gyulai Pállal és mások­kal. A megyei tisztviselők — szándékával ellentétben — egyre inkább a kormány politikájának kiszolgálóivá váltak. 'Mocsáry belátja, hogy a megye nem alkalmas a központi törekvések befo­lyásolására, s újra az orszá­gos politikai harcba kap­csolódik be. 1869-ben meg­pályázza Miskolc egyik or­szággyűlési képviselői he­lyét, s ugyan kis többséggel, de meg is választják. A mis­kolci baloldali gyűlésen el­mondott beszéde már az or­szágos politikát szolgálta. A beszédet országos .szinten terjesztették: „Egy baloldali program” címmel. Az 1872-ben sorra kerülő választáson Mocsáry alulma­rad Miskolcon, s csak két évvel később, Kecskeméten választják be a parlamentbe. Az Országgyűlésben a me­gyei önkormányzat védelmét, de főleg a nemzeti kérdés célszerű kialakítását tartja fő céljának. A későbbiek során a karánsebesi kerület­ben lett képviselő, hogy gyakorlatilag is részt vehes­sen a nemzetiségi ügyek vi­telében. Deák és Tisza kiegyezései után Mocsáry a szélsőbal felé távolodik el, egyik szer­vezője (egy ideig elnöke) a ’48-as és Függetlenségi Párt­nak. Számtalan cikke közül kiemelhetjük a „Néhány szó a nemzeti kérdésről” (1886), a terjedelmes „A ré­gi magyar nemes” (1889), az 1890-ben megjelent „Az ál­lami közigazgatás”, és „A függetlenségi párt”, vala­mint az 1901-ben írt „A kö­zösügyi rendszer zárszám­adása” című írásokat. Utol­só munkái 1905—1906-ban jelennek meg >(A válság; A függetlenségi párt), s ezek­ben bírálja az elveit feladó Függetlenségi Pártot. „Eljön az idő — mondta sírjánál Mezei Ernő —, ami­kor meg fognak érteni, akik a féreértés gőzein át nem látták lényed és indokaid ne­mességét.” Az andornaki te­metőben hiába keresünk dí­szes sírhelyet. Ott nyugszik apja mellett, a temető köze­pén, az alig kiemelkedő „kunhalom” alatt. Dr. Lehoczky Alfréd Hz élőnél is könnyedebb pillangó... Móra már kiment a divatból a csipke. Az a kevés is, ami a leg­újabb divatirányzatokkal kezd visszaszivárogni ruhatárunkba, gé­pekkel, nagyüzemben készül. Hol vannak már a régi vertcsipke- csodák? A Gömöri Múzeum különleges, a rozsnyói társintéz­ménytől külcsönkapott anyaga most némi ízelítőt nyújt a csipke­verés művészetéből. Elene Holéczyová már nem élhette meg a kiállítást, modern csipkeékszereket, díszeket készítő munkásságá­nak azonban már van ifjú követője. Gömör északi vidékén nem hal ki egyhamar ez a mesterség. Mesterség? A 18. századi ha­lottaslepel, a 20. század elején .készült főkötök, s a mai pókhá- lófinomságú ékszerek mintáit nézegetve inkább művészetnek érezzük ezt a kifejezetten női, mégis igen nehéz és szemrontó munkát. A rozsnyói csipkevilág e szelete áprilisig marad Put- nokon, aztán Gyöngyösre utazik, s ott dicséri tovább a gömöri asszonykezeket. Fotó: Laczó J­Újra indulnak (árpátaljára a buszok? Nehéz helyzetbe került a szovjet gazdasági és politi­kai élet átalakulása miatt a Borsod Volán Utazási Iroda is. Amint azt Szabó Imre vezetőtől megtudtuk, szinte teljesen megbénult a Kár­pátaljára irányuló, és az on­nan bejövő autóbuszos tu­ristaforgalom. Holott egy-lkét- háromnapos munkácsi, ung­vári útjaik igen népszerűek voltak, s naponta sokan ér­deklődnek: mikor indítanak ismét ilyen utakra autóbu­szokat. Nos, máris folynak a tárgyalások a volt szocialis­ta országok, így a Szovjet­unió illetékes utazási irodái­val, s remélhetőleg hamaro­san újra indulnak a buszok Kárpátaljára is. Laboda Kálmán: Vallomás a színekről A piros — az tilos, a zöld meg - szabad. A fehér? — Arrébb áll, nézi a hátadat. Hogy melyiket válaszd? Hát rakd, ahogy a zászló, sorba, s máris szíven-üt a friss íz, a csoda: Magyarország, „ haza! Igen, a barátom a szó legszorosabb értelmében milliomos. Persze nem dollárban, hanem csak úgy, inflálódó forintocskában. Ha jól belegondolok a barátom helyzetébe, nyu­godtan elmondhatom, „megfogta az Isten lábát”, mert valamikor.. . Szóval őt is (körül) abajgatta a sors az 1945 utáni évek­ben. Kezdem azzal, hogy alig húszévesen megpró­bált átugrani Jugoszláviá­ba. Persze útlevél nélkül, hogy onnan továbbmenve, Itália kék ege alatt kössön ki. Sajnos Fortuna nem rejtette bőredőjű szoknyá­ja alá, s bokorugrása nem sikerült. Mondanom sem kell, elkapták. Kapott há­romévi börtönt és a Sze­les-aknára került, a rab- bányába. Akkor még nem ismertem, pedig ugyancsak közel dolgoztunk egymás­hoz, mivel akkoriban az ormosbányai kettes aknán vágtam a szenet. Pocsék munkahelyem volt. Negyvenfokos hő­ségben hajtottunk egy kamrafejtést a tűzfészek irányában, mert begyulladt a szén. Ilyen esetben a cél: minél jobban meg­közelíteni a tűzfészkét, majd berabolni a fejtést, hogy a tűz ne kapjon oxi­gént. Persze van falazásos módszer is, de félre most a szakmai kifejezésekkel. Abban az időben volt ne­kem éppen elég bajom. Szendrőben laktam, ha délelőttös voltam, már hajnali háromkor keltem — télen, Szuhogyig gyalog tettem meg a négykilo­méteres utat — a nagy hó miatt lehetetlen volt a ke­rékpározás —, majd Szu- hogytól fakarusz vitt ben­nünket Ormosbányára. A szendrői, veres parti bá­nya sajnos még 1944 októ­berében bedöglött. Elöntöt­te a víz, pedig igen jó mi­nőségű lignitet termeltünk. Istenem! Már megint el­kalandoztam a megírandó témámtól. Azaz a millio­mos barátomtól, aki egy­szer szökni próbált a rab­bányából. Lent a föld alatt a munkahelyen befeküdt az üres csillébe, széldesz­kát tettek rá, majd a szál­kákra pakolták a szenet a rabtársak. Természetesen a napon, az ürítőnél dol­gozók — szintén rabok — tudtak az érkezéséről. Ám pechükre éppen akkor ért oda a szolgálatos járőr, s felettébb elcsodálkoztak, amikor a mellékvágányra tolt csilléből kiborították az élő, már-már fuldokló rakományt. Mondanom sem kell, a barátom óriási „ruhát” kapott, minden kedvezményt elvontak tő­le. Többek között a pok­rócos látogatás kedvezmé­nyét is, ami azt jelentette, hogy látogatáskor a bün­tetést töltő férfi pokróc alá bújhatott a feleségével, vagy nőjével, a bánya erre kijelölt területén. Es meg­ajándékozták még egy esz­tendővel. Attól kezdve — okulván a dolgokból — az akna szájánál ezután min­dig állt egy smasszer, aki egy hosszú, vékony vas­rúddal beleszúrkált a föld alól jövő, szénnel telt csil­lékbe. Mindezeket a mária- nosztrai börtönben volt szerencsém tőle megtudni, egy első emeleti cellában, ahol 1957 őszén mindket­ten találkoztunk e nemes intézmény vendégeiként — rabruhában. Azóta tart a mi ismeretségünk, bár igen ritkán találkozunk, miután ö megyénk egyik kisvárosában telepedett le. Szóval itt vagyok nála, meghit vendégként, ezen az alig tavasznak induló márciusi estén. A földszin­ti, kellemes hőmérsékletű, úgynevezett irodájában ücsörgünk. A haliból behal­latszik a vendégek zajon­gása, moraja, mi pedig bontogatjuk, pergetjük az emlékezés guzsalyát. De hát a mában vagyunk és... — Alig hittem, hogy el­jössz — mondja a bará­tom, teletöltvén whisky- vel poharainkat. Jégkocká­kat perget, majd folytatja. — Tudod, eleget kellett tennem a feleségem óhajá­nak. Igaz, még tavaly ősz­szel befejeztük ennek a kis vityillónak a felépíté­sét, karácsonyra berendez­kedtünk, de most került sor az úgynevezett ház- szentelőre. Itt van minden­ki, aki számít a városban, — az egész notabilitás. — Azt mondtad, hogy vityilló? No, szeretnék én magamnak egy ilyen vityil- lót. Az ördögbe is! Alig bírtam végigjárni a szobá­kat. A fördőszobád mesés, süllyesztett medence, olasz csempe, az emeleten kék, rózsaszín szobák, a kony­ha a félszuterénben, ház­vezetőnő, két gépkocsi. Hogy az ördögbe tollasod- tál így meg? A barátom■ mosolyog: — Persze te most azt hi­szed, könnyen jött minden. Először is már 1986-t.ól el­kezdtem nyüzsögni. Akko­riban kezdett helyezkedni a diktatúra. Két pecsenye- sütőm és két lángossfitőm volt. Természetesen, az én nevemen csupán egy sze­repelt. Kitűnően mentek az üzletek, közben megnyitot­tam a maszek műhelyem is. Szóval gyűltek a forin­tok, néha magam is meg-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents