Észak-Magyarország, 1991. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

1991. január 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Mindazolk, ákiknek méltó feladat adatott — mert, hogy Európa biztonságát védik — érdemeseik a tisz­teletünkre. És a többiek? A csendőr­ködők, az agresszorok, a fanatizálták? A katona ne politizáljon, ne legyenék skrupulusai, er­kölcsi gátlásai. Egyáltalán: a Ikatona ne nagyon 'gon­dolkozzék. Ugye ismerjük ezt. Negyvennyolc évvel ez­előtt egy magyar tábornok gondolkodni kezdett. S mi­után megbizonyosodott ar­ról, hogy katonailag tehe­tetlen, emberileg erkölcste­len parancs végrehajtását követelik tőle, feloszlatta hadtestét. Stomm Marcellt — ennek ellenére — halál­ra ítélte Rákosi Magyaror­szágának bírósága, de ugyanígy halálra ítélte vol­na Horthy tábornokainak hadbírósága is. Az ítélet ki­hirdetése előtt azonban al­kalma lett volna önkezűleg véget vetni életének — mondja most az évfordulón egy szákértő, Kiderül, hogy amit végül megtett a pártállam, vagy­is. hogy rehabilitálta a II. Magyar Hadsereg volt had­testparancsnokát — azt má­ig sem tette meg a hadtör­ténet. A katonáktól katonás tet­teket várunk. Dehát mi a katonás. Jány Gusztáv had­seregparancsnok telikén leg­alább 150 ezer magyar éle­te szárad, Stomm 40 ezer katonának teremtette meg az életbenmaradás lehetősé­gét. Jány hazatért — kitüntet­ték. Stomm vállalta katonái sorsát, a fogságot. Vállalta a fizikai kínokat, mert lá­ba lefagyott, s vállalta a lelki kínokat is: a fogoly­táborban, majd itthon a hos­szú siralomházi létben, s ké­sőbb a börtönben. Jányt a háborús bűnöst kivégezték. Méltán. Ez ugye tiszta képlet. Stomm Mar­cell gróf tette, sorsa soha nem lesz tiszta képlet. Leg­alábbis a hadtörténészek számára. Abszurd dolog a háború. Jó, jó. Ide tisztességes dolog-e leírni ilyesmit, mi­ikor éppen háborúzunk? Mi­kor az ENSZ Biztonsági Tanácsa most tényleg min­dent megfontolt és meggon­dolt. És csak azután dön­tött. És csak így dönthetett, ha fontos néki ez a töré­keny világ. Több, mint negyedszáz állam egy akarattal — ösz- szehangolt terv szerint — harcol ezúttal nem újabb területekért, hanem éppen bizonyos területek sérthe­tetlenségéért; egy kis or­szág önrendelkezési jogai­ért. Persze tudom én, hogy korántsem mindegy az, hogy geopolitikailag milyen a helyzete annak a lero­hant kis államnak. Mert nemcsak Allah van, hanem van geopolitika, és van olaj... Mindazonáltal némi meg­nyugvással veszem tudomá­sul, hogy a háborúnak sen­ki sem örül. Sem a politi­kusok, sem a katonák. Pe­dig a szövetségesék győzel­me — csodát ritkán tesz­nek az istenek — kétségte­len. De a háborúban meg lehet halni, azonfelül elég sóikba ikerül. S tán’ nincs is igazi győzelem / 4’ A bitófa közelében I. Interjú dr. Kopácsi Sándorral, Budapest egykori rendőr-főkapitányával, az 1956-os Nemzetőrség helyettes parancsnokával Budapest forradalom előt­ti rendőr-főkapitányát, az 1956-os Nemzetőrség helyet­tes parancsnokát bizonyára sokán ismerik széles e ha­zában. ’Ismerhetjük, hiszen a forradalom napjaiban só­ikat hallatott magáról ren­díthetetlen hazaszeretetével, objektív helyzetmegítélésé­vel, és persze részt vállalt a forradalom utáni konszo­lidációból is. — Honfitársaink közül kevesen tudják, hogy dr. Kopácsi Sándor Miskolc, illetve Diósgyőr szülöttje, ifjú éveit e vidéken töltöt­te és édesapja örökébe lép­ve vasesztergályosként aktí­van részt vett a munkás- mozgalomban. Kérem, mondja el lapunk olvasói­nak, ennyi év múltán ho­gyan érez Ön, ha Miskolc­ra, illetve Diósgyőrre gon­dol? — Amikor az emberek visszanéznek egy életútra, a fiatalságra már eleve jó ér­zéssel és nosztalgiával gon­dolnak. Egész további éle­temet meghatározta az, honnan indultam. Hogy édesapám ott dolgozott ab­ban a gyárban, ahol már nagyapám is dolgozott. Va­lahogyan a munkásélet foly­tatójaként, természetesség­gel vettem át ezt a mun­kás-stafétabotot. Ebbe a légkörbe születtem bele. Nem akarok részleteikbe belemenni, hogy édesapám a miskolci szociáldemokra­ta pártnak volt vezetőségi tagja, hogy a munkások felemelkedéséért szállt sík­ra, és ez töltötte be az éle­tét. Ám ilyen szempontból is példakép volt apám, aki­nek megadatott volna, hogy kiemelkedjen, és a művelt­ségénél fogva nagy karri­ert fusson be a miskolci villanytelepen és más he­lyeken. ö mégis a szegény emberek és a közösség éle­tének szentelte magát. Vi­lágos, hogy rajongó szere­tettel az apám nyomdokain indultam el. Hogy milyen állomásai voltak ennek az ifjúkori harcnak? Már 15 éves koromban átestem a tűzkeresztségen, tűzharcban sebesülést szenvedtem. Részt: vettem a miskolci ellenál­lásban, ott voltam annak idején a háború kitörése­ikor a lengyel menekültek segítésében, segélyezésében, mentésében, amire az egész város büszke lehet. S én is büszke vagyok erre a vá­rosra. Amikor tavalyelőtt Kanadából hazatérve meg­kaptam a barátaim és a gépipari technikum osz­tálytársainak a meghívóját az 50 éves osztálytalálkozó­ra, örömmel fogadtam el. Jöttem, hogy barátaimmal az öreg „ifjalkkal” együtt tölthessék és feleleveníthes­sek néhány órát a boldog ifjúkorból. Ez is mutatja, hogy csakis jóérzéssel és a legnagyobb szeretettel gon­dolhatok arra a helyre és tájra, amelyet az emigráció­ban, mint egészet ki akar­tam törölni a gondolataim­ból. De a Bükk mindig fel- felsajgott bennem, mint visszasóvárgot.t emlék. Nem hittem, hogy megélem azt a napot, amikor felkereshe­tem a szülőházamat és kör­nyékét. Mert nem sok emig­ránsnak van része abban, hogy eszmélnék diadalát megünnepelve visszatér­hessen a szülőhelyére. — ön fiatalemberként került a budapesti rendőr- főkapitányság élére. Itt is, mint mindegyik fegyveres testületben, dolgoztak szov­jet tanácsadók is. Tehát nemcsak a magyar ÁVH. hanem a szovjet titkosszol­gálat is felügyelte a rend­őrséget. ön hogyan látta, milyennek érezte működé­süket. Vajon nehéz volt az egyenruha? — Én magam is kifejtet­tem könyvemben, álmom­ban sem gondoltam volna arra, hogy rendőr legyen belőlem. Hiszen annak ide­jén éppen a baloldali „töl­tés” miatt, ha rendőrt lát­tam, inkább átmentem az utca másik oldalára, mert nem szerettem a rend em­bereit. És akkor, amikor a MÓKÁN fiatal tagjai közül többeket besoroltak a rend­őrség kötelékébe, akkor kényszeredetten vettem tu­domásul, hogy ideállítottak erre a posztra. Közben el­végeztem a rendőrtiszti is­kolát, és aztán a tehetet­lenségi erő, a környezet ha­tása és minden úgy hozta, hogy mégis itt maradtam. Megragadott ez a rendőri szolgálat, különösen a bűn­üldöző tevékenység. Először a miskolci rendőr-tanosz- tály, majd aztán Budapes­ten különböző beosztások­ban tevékenykedtem. Két­éves pártfőiskolát végeztem 1949 és ’51 között, utána nem sokkal nevezték ki nagyon fiatalon, 29 éves ko­romban a Budapesti Rend­őr-főkapitányság vezetőjé­nek. Nyilvánvaló, hogy eb­ben a kinevezésben szerepet játszott az előző életem, az ellenállásban való részvétel, sok minden egyéb tényező. Meg (kell mondani azt is, hogy én nagyon megijed­tem ettől a tisztségtől, kü­lönösen a feleségem félt, mondván, ebből a beosztás­ból még senki nem végezte valami jól. Vagy börtönbe, vagy tmás helyekre került, de jó vége nem lett a do­lognak. Mégis elvállaltam ezt a beosztást. El kellett vállalnom, abban az időben ezt nem lehetett visszauta­sítani. Én egészen 1956-ig, a for­radalom leveréséig ebben a pozícióban voltam. Ezeken a területéken, mint minden ■más területen voltak szov­jet tanácsadók, tehát nem­csak az Államvédelmi Ha­tóság ellenőrizte a rendőr­séget. A budapesti főkapi­tányságon két tanácsadó te­vékenykedett és arra szá­mítottunk, hogy „fejlett” bűnügyi tapasztalatokat ad­nak át számunkra. Ebben csalódnunk kellett. Kide­rült, ^ hogy olyan dolgokról beszélnek, amelyeken mi ■már majd egy évszázada túlléptünk. Például az erdei banditákról -tartottak ne- fcünk előadást. Amikor a bűnügyi szakembereinkkel egymásra néztünk, az egyik nyomozó odasúgta nekem: főnök, én úgy tudom, hogy már a múlt század­ban nálunk vége volt a be- tyarkodasnak. IHég nóta is van róla: „Vége van már, vége van már a betyárvi- lágnalk!” Amit pedig a bűnügyi technológia területén bemu­tattak nekünk, az szintén legalább ötven évvel volt elmaradva a mi akkori bűnügyi felszereltségünk­től, jóllehet a miénk sem volt világszínvonalú. Per­sze erről beszélni, ugye nem nagyon volt tanácsos, -mert aki ezt megpendítet­te,^ azt nagyon kurtán-fur- csán elintézték, és örülhe­tett, ha csak leváltották és alacsonyabb beosztásba he­lyezték. Hogy milyen volt ez a kapcsolat a forradalom alatt? A szovjet tanácsadóik- 1956-ban semmibe nem szól­ták bele, a legteljesebb za­varodottság állapotában voltak és nem tudtak egyet­len tanácsot sem adni. Meg is jegyeztem helyetteseim­nek: én még ilyen tanács­talan tanácsadóikkal soha az életben nem találkoztam. Az a jelenet ragadt meg legjobban bennem a tanács­adókkal kapcsolatban, ami­kor a parlamenti vérengzés után, október 25-én három szovjet tank jött a buda­pesti főkapitányság előtt, a parlament irányába, g a több ezres tömegből ma­gyar orosz nyelvű röplapo­kat osztogattak, amelyen a következő Marx-idézet sze­repelt: „Nem llehet szabad az a nép, amely más népe­ket elnyom. Ha hűek ákar- tolk lenni eszméitekhez, tér­jetek vissza hazátokba ..” Az eredmény, a diákok megölelték a szovjet kato­nákat. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a tankoknak a lát­ványa ijeszthette meg az államvédelmistákat, vagy másokat, • akik parancsolási joggal rendelikeztelk, s nyi­tottak tüzet. Mindez csak feltételezés részemről. A szovjet tanácsadók termé­szetesen rögtön telefonáltak a Belügyminisztériumba a feletteseiknek, hogy a tömeg barátságosan viselkedik a szovjet katonákkal és ma­guk is rövidesen eltávoztak. Tehát ők nem akartaik és nem tudtak ebben a szituá­cióban tanácsot adni. Van egy olyan érzésem, hogy ezek a tanácsadók nem ré­szesültek dicséretben a szovjet parancsnokság ré­széről. — 1956. október 23. Nincs olyan magyar, aki ne em­lékezne erre a napra, ön­nek harmincnégy év múl­tán mi jut az eszébe? — Október 23 az, amiről most nagyon sóikat beszél­nek, amire nagyon sóikat hivatkoznak, amelynek ré­vén sokan hatalomra kerül­tek és valahogy szép szám­mal akadnak, aikilk szeret­nék szőnyeg alá seperni az egész ’56-ot. Persze túljutot­tunk rajta és a történelem más kérdéseket vet fel. Nos, azért beszélek erről így, mert akkor, amikor a Nagy Imre perben vádat emeltek ellenünk, az volt a legsúlyo­sabb vád, hogy Nagy Imre és áruló köre már évekkel, vagy legalábbis egy eszten­dővel korábban összeeskü­vés keretében készítette elő a forradalmat. Hát erről egy szó nem igaz. Minden­ki tudja, hogy ez spontán módon tört íki. Még azok, akik az utcára menték és tiltakozásuknak . volt vala­mi kialakult elgondolása, azok se tudták, hogy esté­re, vagy másnapra mi lesz az október 23-i felvonulás­ból. Tehát, ha azt mond­ják, hogy Nagy Imre szer­vezte meg, ákikor azt kell mondani, hogy Nagy Imre el akarta kerülni. Mind­egyik röplapja és tanulmá­nya azt mondta, hogy vi­gyázzunk, ma még az új szakasz politikájához való visszatérés megoldhatja a helyzetet, és kerüljük el, hogy az utca vegye át en­nek a vezényletét, mert ak­ikor jóval messzebb kell visszamenni. Tehát Nagy Imre egy évvel előtte Er­kölcs és etika című tanul­mányában, a pártvezetőség­nek címzett tanulmányában erre külön felhívta a fi­gyelmet. Nos, ’56-ban. ami­kor megindult a tüntetés, amit először betiltottak, ok­tóber 23-án délután egy órakor Piros László behí­vott a Belügyminisztéri­umba, és megkérdezte, ho­gyan készül fel a budapes­ti rendőrség? Elmondtam neki, hogy a budapesti rend­őrség, éppen azért, mert azt mondták, hogy a szo­cialista rendőrség, nem ke­rülhet szembe a tömegek­kel. Egyébként is semmi tömegfeloszlató felszerelés­sel (gumibot, vízfecskendői nem rendelkeztünk, dehát ez végül is nem rendészeti, hanem politikai kérdés. Azt javasoltam, hogy a Politikai Bizottságtól kérjenek erre utasításit. Amikor ott meg­kérdeztek, akkor ott volt egy szovjet tanácsadó, fris­sen jöitt Moszkvából, aki nagyon kritikusan fogadta a szavaimat, hogy a budapes­ti főkapitányság nem haj­landó fellépni. Mint kide­rült, az új szovjet tanács­adó, Szeröv hadseregtábor­nok, a KGB akkori főnöke volt. — önnek, mint Budapest rendőr-főkapitányának, a forradalmi kormány fegy­veres karhatalma vezetőjé­nek, milyen volt a kapcso­lata Nagy Imrével? — Az akkori felettesem­mel, Piros László belügy­miniszterrel, október 23-át követően néhány napig még volt kapcsolatom. Ami­kor 24-ére virradó hajnal­ban feltettem a kérdést a belügyminiszternek, milyen tanácsot ad, azt válaszolta, cselekedjem a saját belátá­som szerint. Ez is mutatja, hogy az akkori vezetés mennyire ingatag volt, hogy órák alatt szétesett, mert nem tudott még a saját ér­dekében, a saját védelmé­ben sem konkrét parancso­kat megfogalmazni. Nos, Nagy Imre ebbe a körbe került be. El volt szigetel­ve az utcától és a töme­gektől is, több kísérlet tör­tént, hiszen ennek egyik ré­sze volt, hogy küldöttség, miskolci és borsodi is ke­reste, de Budapestről is számos nemzeti munkásta­nács, megalakult forradalmi bizottságok küldöttei ke­resték. Keresték az ő régi barátai, társai, írók, művé­szeik, akik szintén az utcát járták. Október 27-e volt az időpont, amikor Nagy Imre kezdte látni, miilyen az iga­zi hangulat és akikor — úgy tudom, Mikojannal és Szuszlovval is folytatott megbeszéléseket — alakult meg az első koalíciós kor­mány. Nos, 28-án jött a konmánj'mak az a bizonyos nyilatkozata, amelyikben forradalomnak ismerték el az addig ellenforradalminak nyilvánított tömegmeg­mozdulást. Élttől kezdve gyorsan követték egymást az eseményék. Mi akkor mentünk be Nagy Imréhez először, amikor már a kar­hatalmat, tehát a Nemzetőr­séget szerveztük. A Nem­zetőrség megszervezésének jóváhagyására ment egy küldöttség Nagy Imréhez. A későbbiekben a parla­mentben futólag találkoztam Nagy Imrével, két küldött­ség találkozása között egy­két szót lehetett vele vál­tani, miközben a semleges- ségi nyilatkozatról és a Varsói Szerződésből való ki­lépésről a rádión keresztül értesültünk. Nagy Imrének én személy szerint akkor adtam jelentést Király Bé­lával együtt, amikor a tá­madást megelőzően megkez­dődött a szovjet felderítés. Ennek során egy szovjet őr­nagyot és sofőrjét elfogták és erről adtunk jelentést Nagy Imrének, aki már nyilván sejtette, hogy miről van szó. Az utolsó beszél­getésre pedig november 4- én hajnalban, amikor a tá­madás megindult, került sor. Ekkor Király Bélával felmentem Nagy Imréhez és kérdeztük, mivel a támadás megindult, milyen parancsot ad. ö azt mondita, hogy nem ad tűzparancsot. Ö tudta: felesleges áldozat lenne, és akkor kaptam az utasítást, hogy a meglévő rendőri erőikkel menjek be a parlamentbe. Ez megtör­tént, ott volt a fegyverleté­tel. Akikor már Nagy Imrét nem találtam ott, csak a magnótékercs forgott, amin a nyilatkozatát olvasta be a rádióban mindaddig, amíg azt egy szovjet ezredes meg nem szakította. A következő találkozásom Nagy Imrével 1957. február 6-án volt, amikor az első Nagy Imre-per tárgyalását kezdték meg, mely két na­pig tartott. Utána 1958-ban a Nagy Imre-per idején ta­lálkoztunk utoljára. (Folytatjuk) Lovas Lajos Nem is tudom, miért tö- magam? Néhány nap Wva alig lesz valami idő- j abból, amit most le- a°*- Az eseményeket csak v . elekttronikus sajtó képes *>elyest követni. Némi latnai irigységgel íigye- a BBC kommentátorát, jseS a mi műsorvezetőinket t, a rádiót hallgatva, a Revíziót nézve — hogy mi- 1 nt; próbálnak gyors, hite- 3 Pontos képet nyújtani fi, öböl-háború eseményei­ig' A háborúról, melynek bn fájában már hatezer yetést hajtottak végre a kétségesek. A számok — most a har­f.aoík napon — még be­hatók; még körülbelül fülűik, mi mennyi. De mi- ezelk a sordk megjelen- (Ha megjelennék . ) ,, hlire vége lesz a hábo­Mak ? tekintélyes amerikai (jJJbirat — természetesen l'-árban számolva — meg- alarozta, hogy mikor hn.yire rúgott egy em- j meggyilkolásának átla- Itáh üzemköltsége. A trójai j ö?cú idején még csak 50, L°mai birodalom háborúi- Mk az első világhábo- már 5 ezer, és a má- világháborúban 65 k d°llár per ember (hogy költ -Zet'ű legyeik) volt a tségráfordítás. b0 még mondja valaki, olcsó az emberélet. teB®Ze — a tömegpusztító Ver®k bevetésével — le- a költségeket csölkken- taj- Dehát ott még nem ‘rnnk. Swslen sírja reszket a 1^ 1 honban...” Össze kel- tart számlálni, hogy Vörös- tejjty óta hányszor reszke­tetífZern a képernyőt, hall- ? rádiót — alig al­tiam néhány órát. Így van- 8ari~ Vele mások is. Kollé- ín azt mondja, hogy Dij^mbb, mint a harci re- 8yar/’ vagy a tengerész­ig ®°sok. Kényszeredet- nevp^vet, s mi ugyanúgy 'tlit n'k vele. Mert igaz. et&r Il^nnb. Mi civilek — CselpJ .métereikre a harci ^(jy^ményelktől — beleía- ha,, a háborúba már a adik napon. C^ibe sem fárad bele SE.al ember, mint a szo- ótás^sba. s mi nem napok ^szorongunk! a modern harci irányzó műszeré­szt ^ólkeresztjét, s a ke- •utu-. tengelyében az objek- m ' Most kell megnyom- aHg gombot. A dolog Mik- alszik bonyolultabb- i^ékok*'11*' az elektronikus második világháború- !téPikór. ,pilóta — csak tér­fa a (- • u§yan — még lát- «0» at. Most eleíktroni- •? cél Uszere!k tapogatják ki S fontot. Az elektronj­áé |ufy milliónyi infonmá- trZelim'Z^el;il'^súre képes, de aZtipii ' 1mpulzusok nem lé­számára. 's úgv'iúMért azonban most jStya, aggódik egy édes­ig is mint ahogyan min- I, borúK a®gódtaik az anyák Cikkért 3 küldött gyerme- avi, £ oélponton pedig Az ,,.b s6rt1 ^beriség erkölcsei n ót^aitozta,< az antifk- K^okbari a- A szaktudomá­nyi mű-,, ,.va,ó jártasság bin VajooeltSé8- nem kultú- til 9riat mikor jön el a ké,;dezzü;k már (,,, Ohihn,.- - óla —• mikor leu'll8 megérti, hngv Van aMbb olyan szülk- j, ' mint technikusra H 8yverelk között hallgat- ^''árjaj múzsáik, a világ ^mcsak1Tl0St a ’-ábornokok. hflhi a a harctéren, ha1 'képernyőn is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents