Észak-Magyarország, 1990. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-17 / 270. szám

Az elmúlt napokban nem kisebb feladatra vállalkoztunk, mint arra, hogy megpróbáljuk felderíteni a miskolci éjszaka titkait. Vállalkozásunk reméljük, több sikerrel járt, mint kudarccal. Az eredményt e két oldalon láthatják az Észak-Magyarország olvasói.

Kezdjük azzal, ami nem sikerült. Éjjeli pillangóval nem készítettünk például interjút. Ennek több oka van. Az egyik: a miskolci éjszakában csak nagyon kevés üzletet kötnek a klasszikus formában. A „fuvarra" a hölgy többnyire csak ígéretet tesz, ám a pásztorára nem következik be, mert a palit a pillangó barátai leütik, megverik, kifosztják. A módszerekről egy rendőrtiszt ad részletes tájékoztatást. Közvetítőkön keresztül egyébként ajánlatot kaptunk, hogy egy hölgy hajlandó szóba állni velünk, ha húszezer forintot még az interjú előtt leteszünk az asztalra. Nos, ennyi pénzünk természetesen nem volt, csupán azért említjük meg az epizódot, hogy érzékeltessük, mi forog kockán, ha valaki beleveti magát az éjszakába.

Nem készítettünk riportot olyan emberrel sem, aki szavaihoz nem adta a nevét. Hitelesen kívántuk tájékoztatni

oívasóinkat, így elkerültük a zsákutcát, amelybe oly sok bulvárlap oly szívesen belemegy. Nem vállalkozhattunk rá, hogy felszínes pletykákat adjunk közre Anonymus nagyotmondók szavaira alapozva. Ilyen cikkeket az újságok tengerében bőséggel talál az olvasó.

így tehát csak sejtjük, hogy vannak titkos kártyabarlangok, ahol egy-egy este százezrek, esetleg milliók cserélnek gazdát. Létezik a prostitúció is, hiszen ma már égyetlen telefonra fiatal hölgy érkezik a házhoz, aki a meglehetősen borsos díjért kellő szolgáltatást nyújt. Róluk máskor, más helyen írunk. Nem szerepel az összeállításban az éjszakai pályaudvar sem, hiszen a közeli napokban többször beszámoltunk a várótermek világáról.

Végül arról, kik szólalnak meg az összeállításban. A rendőr a miskolci éjszaka bűnözőiről beszél. Jártunk az öngyilkosoknak segítséget nyújtó kórházi osztályon, tudósítunk az éjjeli menedékhelyről. Megszólaltatjuk a vendéglátós szakembereket, s a nagy idők tanúit, akik elmondják, milyen volt egykor a miskolci éjszaka, s miért nincs ma igazi éjszakai élet a városban.

Kint hideg és nyirkos éjszaka. bent meleg és álomittas félhomály. Az intenzív szobából alig hallatszik ki a szív működését jelző halík gépi hang. az alvók csendjét csak az éjszakás nővérek hangja töri meg. A betegek többsége mór alszik, csak egy van, aki most ébredezik lassan gyógyszerrel mérgezett álmából, amit ő véglegesnek szánt. A megyei kórház II. idegosztályán, a toxikológián ha van is szabad ágy. nagy a forgalom: ide szállítják a mérgezést szenvedetteket, s mindazokat. a'kik kilátástalannak, fölöslegesnek vélt életüket el akarták dobni.

A hosszú, nyugalmas este után újabb, — az ügyeleti idő alatt már a negyedik — mentő érkezik. A tolókocsiban egy fiatalasszony sápadtan, meggyötörve és egy kicsit kívülállóként nézi a körülötte és miatta felboly- dult életet. Szófogadóan válaszol minden kérdésre, bár a választ alig hallani, inMiért nincs Miskolcon éjszakai élet? Csak éjszaka, méghozzá sűrű és sötét? Ha a semmiféle szempontból nem előnyösebb helyzetű Nyíregyháza, vagy az éjszaka szakemberei szerint nem számottevő, minden útvonalból kieső Székesfehérvár el tud tartani drága és műsoros éjszakai bárokat, akkor nehezen hihető, hogy Miskolcon ne lenne esténként 50 ember, aki ilyen szórakozást keresne magának. S ha még sincs, annak mi az oka? Az éjszakát jól ismerő emberekkel, Lang László menedzserrel, Gratzl Ferenc zenésszel és Képes Miklós üzletvezetővel kerestük erre a választ.

— Régi, húsz évvel ezelőtti telt házas táncestekről gyakran hallunk még ma is jóízű történeteket. Mi történt ez alatt a rövid idő alatt, hová tűnt a kulturált esti szórakozás lehetősége Miskolcról?

— A Jereván még ’82—’83- ban is működött, s az Anna sem oly régen égett le és zárt be. Addig, ha csak nyáron is, de működött a bár. — Gratzl Ferenc győri származása ellenére igazán jól ismeri a miskolci éjszakát, hiszen több mint húsz évig dolgozott benne. — Az egész helyzet romlása azonban már a ’70-es évek elején elkezdődött. Akkor voltak az első leépítések. A Pálmát — a Szemere utca környékén volt — 1965 táján záratta be a város vezetése, mert kétes értékű és biztonságú helynek tartotta. A négy éjszakai bárból ez volt az első, amit eltemettek. Azután jött

Nem akarok mun ka nélkül!"

kább csak szájáról lehet leolvasni. Teszi amit mondanák, ellenvetés nélkül tűri, hogy a székhez kössék és kimossák a gyomrát, engedelmesen követi az orvosi utasításokat, majd pillanatok alatt elalszik. Szerencsére nem örökre, mint azt a nyolc szem nyugtató, s a rá ivott alkohol elfogyasztásakor tervezte.

Hogy hogyan jutott el idáig? Reménytelen vállalkozás lenne kideríteni. Az azonban világos, mi volt az utolsó csepp a pohárban. A fiatalasszony éppen felmondási idejét tölti, még néhány nap, s már nem fizetés, csaik segély jár neki. Az eddiginél is kevesebb pénznél talán jobban bántotta a fölöslegessé válás. „Nem akarok munkanélküli lenni!” — irta a búcsúlevéllé aljára.

Azok a régi szép idöjí

a Hámor 1974-ben, majd később az Anna és a Junó bár. De akkor még hajnali kettőig volt nyitva a Katowice és a Polónia, a mostani Aranycsillag is. Egyszóval volt választék.

— A kérdés hasonlít a tyúlc és a tojás problémájához. Mégis kérdés, hogy a vendégek száma csökkent-e először, vagy a vendéglátás színvonala?

— A hatvanas években még biztos megélhetést nyújtott az ipar — folytatja Gratzl Ferenc. — Jobban volt az embereknek pénzük, s még nem volt tv, videó, sőt a saját telek is csak álom volt akkoriban, köny- nyebben kimozdultak hát otthonról. Csakhogy éppen az ipar vonzott ide olyanokat is szép számmal, akiknek nem a kulturált szórakozásra volt igényük. Így azután, mikor a peremkerületek italboltjait bezárták (merthogy a szocialista kultúrával összeegyeztethetetlen volt a létük), a törzsiközönségük szépen beszivárgott a városi, sőt a belvárosi szórakozóhelyekre. A többi vendégnek pedig elég volt egy-két kellemetlen tapasztalat, vagy elrontott este, s többé nem ment oda. A tulajdonosok — bocsánat —, a boltvezetők ekkor kezdtek a zenén, a zenészek számán

SS

másodszor próbálja itthagyni az életet, csak mert nincs elég pénz valamire, amit nagyon szeretne? S hogyan lehet segíteni valakinek visszatalálni a többiek iközé, ha éppen azért akart öngyilkos lenni, mert valamiért vagy valakiért otthagyta addigi életterét, otthagyott mindenkit, s most egyetlen társa is elhagyja, vagy mert ő képtelen vele élni durvasága miatt.

A mentő érkezése után komorrá vált csöndben hiába keressük ezekre a kérdéseikre a választ a fiatal ügyeletes doktornővel, Kerékgyártó Máriával. Alig mérhető hónapokkal az az

idő. amit az osztályon töltött, mégis számtalan halálra szánt ember történetét ismeri már. Orvosi és emberi hitvallása szerint mindig az életért küzd. bár tudja, aki komolyan meg akart halni, annak szörnyű az ébredés. Sejti azt is, — vannak, lehetnek eseteik —,

mint a debreceni Kölcsey? Vagy, mi a hír mostanában a Gárdonyiról, ami egykor az ifjúság fellegvára volt? Hány város van az országban, amelyik megengedhetné magának, hogy egy olyan csodálatos adottságokkal rendelkező szálloda, mint az Avas, parlagon heverjen ? Hol hagyják ennyire kiaknázatlanul a természeti adottságokat? Itt nincs se műemlék-, se konferencia-turizmus, csak bevásárló, az pedig nem sokat hoz a konyhára. Vagy melyik városban engedték ennyire tönkretenni a belvárost? Az épületeket és közbiztonságot egyaránt. önmagát fojtotta meg Miskolc. Egyszóval nemcsak az éjszakáról van itt szó.

A másik baj pedig, hogy a mostani vendéglátósok nem mernek vállalkozni. Csak ülnek a pénzen, gyűjtik, s nem forgatják. Mert kérdem én, miért nincs a Pannóniában éjszakai bár? Oda be lehet állni taxival, nem úgy, mint a Jerevánhoz, nem esik messze a várostól, mint a Junó. No, persze befektetést igényel. De a vendéglátásból sem egyszerre kellene meggazdagodni, nem rablógazdálkodást kellene folytatni, márpedig az oly divatos szerződéses rendszer éppen erre ösztökéli az embereket.

— Beszélgettem külföldet is megjárt táncos lányokkal, s bizony nem szívesen állnának itt színpadra. S nemcsak azért, mert külföldön a kocsmákban is színpaddal és technikával — tehát felkészülve — várják a műsort, hanem azért, mert itthon a táncosnőket eleve mindenre kaphatónak tartják. Nem ismerik, de legalábbis nem fogadják el a konzumálást. Nem veszik tudomásul, hogy az üveg pezsgőért, amit fizettek, nem várhatnak mást, mint beszélgetést.

— Ha lenne rá alkalom, talán előbb-utóbb megtanulná mindenki a viselkedési normákat. A magyar bár- művészek java egyébként is inkább külföldön dolgozik, vagy legalább arra kacsintgat. De vannak helyettük külföldiek. Az éjszakában dolgozók élete vándorélet, egy hónapra szólnak általában a hazai szerződések, azután csomagolnak, mennek újalbb városiba, újabb műsorba. Ezért is kötődik talán hozzájuk annyi félreértés. A zenészekkel más lenne a helyzet, de közöttük egyre nagyobb a munkanélküliség. Régebben csak az Avas 10 zenészt foglalkoztatott, most az egész városban alig van annyi. Beérik egy szintetizátorral egy helyen. Próbáljon valaki egy ilyen zenésztől régi számot kérni! A színvonalról nem is beszélve. S ráadásul ez a szemlélet csak a billentyűsöknek kedvez. Egyszóval a jövő nem éppen rózsás, s ez a térség nagyon függ az országos helyzettől. Nincsenek tartalékai. Azt azonban reméljük, minket nem akarnak majd átképezni, mert ha egy dobosból billentyűst szeretnének csinálni, az körülbelül olyan, mintha egy szobrászt arra kényszerítenének, hogy fessen. Lehet, hogy születik valami, de az csak festék és vászon, s nem festmény, vagy ha az, akkor sem oly értékes, mintha ugyanazt kőbe véste volna.

amikor a betegnek van igaza. Ha biztos, hogy halálos j

beteg, vagy ha olyan káro- '

sodást szenvedett már a ’

szervezete, amivel már nem élhetne teljes életet. De ő az életre esküdött Az épületben csönd van mindenütt, csak a dühöngő betegeknek készült rácsos ágyak egyikében horkol fel időnként egy inkább részeg, mint mérgezett sárgás-ősz Ikóchajú nő. Még néhány perc, s átlépünk a holnapba. Mindannyian, a ma megmentett többi életre ítélttel együtt. Az utcán egy vidám részeg pajzán nótát énekel, lassan az utolsó ablakokban is kihúny a fény.

S hiába \ an oly’ közel, mégsem lehet tudni, mit hoz az új nap. Mert mindig van valaki, aki álmatlanul virraszt, aki nem tudja levenni szemét a plafonról lógó csillárról, vagy egyszerűen elindul a gyógyszeres szekrény felé.

Szórakozóhelyről szórakozóhelyre

Árnyak a sétálóutcán

vihet, de akkor ott .várnáik a cimborái. Egyszóval: tökéletesen be vagy kerítve.

A rendőr főhadnagy tíz éve járja a .miskolci éjszakát. Leírva banálisán hat, de igaz: ami másnak szórakozás, az neki munka.

— Az íróasztal mellett nem lehet megismerni az életet — mondja. — Egy- egy bűncselekmény tetteséhez gyakran az apró információik vezetnék el. Kisebb hírek, értesülések, amelyeket csak akkor szerezhetek meg, ha talpalok utána. Egyébként sok-sok éjszaka télik el látszólag eredmény nélkül. De egy jó rendőrnek már az is információ, ha egy „zsivány” oldalán hirtelen új ember tűnik föl. Ez a lézengő alvilág csak látszólag nyitott, ám valójában rendkívül zárt. Nagyon nehezen fogadnak a bizalmukba bálik it is, s csak hosszú, kitartó munkával fogadtathattam el magam. Néha persze az ellenkezőjére fordul az egész. A „zsivány” — többnyire az italtól — elveszíti tartását és bánatában vagy örömében elmond olyan dolgokat is, amelyeket soha ki nem ejtene a száján. Előfordul, hogy haragosa van és megtörténhet, hogy dicsekedni szeretne. Persze kellő fenntartással kell fogadni, bármit is mondanak. Egy jó rendőrtiszt tudja, hogyan kell kezelnie éjszakai ismerőseit, tudja miként értékelje a fülébe jutott információkat.

— A tíz év nem kis idő.

Ezerkilencszázkilencven

miskolci éjszakája nyilván másabb, mint 1980-é volt.

— Lényeges különbségek vannak. A legfontosabb az, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy beüljenek egy szórakozóhelyre. Az alvilágnak persze élettere ez a világ, ám tapasztalataim szerint a középosztály is elmaradt már, s csák a hirtelen szerzett nagy vagyonok tulajdonosai engedhetik meg maguknak, hogy alkalmianként ne törődjenek a pénzzel. Érzékeltetésül mondok néhány árat. Az első osztályú szórakozóhelyen egy üveg bor három-négyszáz forintba kerül. Egy whisky Colával kétszázötven, egy féldeci már száz forintnál kezdődik. Ezek az árak ma már szinte mindenkit elriasztanak a miskolci éjszakától, a kalandvágynak elsősorban a zseb szab határt.

Miskolc leghangulatosabb helyszíne, a Sötétkapu, esti fényben.

— Tételezzük föl — mondom a rendőr főhadnagynak — hogy akad egy magányos férfi, aki beleveti magát a miskolci éjszakába. Kalandvágy fűti, vagy elkeseredés, mindegy. Felöltözik, pénzt tesz a zsebébe, elindul. Mire számíthat?

— Semmi jóra. A miskolci éjszakában ma nincs egyetlen szórakozóhely sem, ahol veszélyes következmények nélkül ismerkedhetne az említett magányos férfi. Ha szerencséje van, csak a pénze nyakára hág rá és üres zsebbel megy haza, ugyanolyan egyedül, mint ahogy elindult. Balszerencsés esetben még be sem rúghat, mert hamarabb megszabadítják a pénztárcájától. Előfordulhat, hogy megverik, sőt a ruhájából is kivetkőztetek. Felesleges tehát próbálkoznia. Ezeknek a férfiaknak azt tanácsolom, böngésszék inkább az apróhirdetéseket. Az újság segítségével jóval hamarabb találhat bárki partnert magának.

Harsányi Attilának nem sokkal tíz óra után tettem fel az előző kérdést. Előzőleg jártunk az A vasi Kávéházban, voltunk a Rácz- ban, a Roráriuszban, benéztünk a Sörgödörbe. Egy válságos időket élő város esti-éjszakai szórakozóhelyeit láttuk. Néhány vendég kókadozott csupán az elhagyott asztalok mellett, fáradt, üres tekintetű pincérek várták a zárórát. A sétálóutca kihalt és népte- len volt. Helyesbítek: majdnem kihalt és majdnem néptelen. Időről időre kisebb-nagyobb csoportokba botlottunk amelyek

egyik helyről a másikra vándorolták.

— Ezek kétes, kóborló elemek — magyarázta a főhadnagy. — Arra várnak, hogy váláki meghívja őket egy-egy kólára, jobb esetben féldecire. Vannak közöttük ápolt, szép, csinos lányok is.

— Akikor mégis van .esély az ismerkedésre ?

— Arra igen, de arra, amit a magányos férfi ebből az ismerkedésből remél, már nem. A miskolci éjszáka alvilága egy sajátos, zárt közösséget alkot. Mindenki ismer mindenkit. Ha egy új arc tűnik föl, szinte pillanatok alatt levizsgáztatják, s már osztályozzák is. A legelső szempont: ivott-e az illető, ha igen, mennyire részeg? A ruhájáról következtetnék, mennyi pénz lehet nála. Ha előkerül a pénztárcája, vagy netán a markában szorongatja a bankókat, azonnal felmérik, hogy mennyi lehet nála. Nem kell senkit megszólítania, rövidesen mellékerül egy-fcét lány. De ezék a hölgyék soha sincsenek egyedül. A „hátország” éles szemmel figyel, s akcióba lép, ha szükségesnék tartja. Kiszúrják, hogy veszed-e a lapot, s hajlandó vagy-e valamilyen márkásabb italt fizetni. Ha nem vagy kellően éber, a zsebesek szinte pillanatok alatt ellopják a pénzedet. Ha nem veszed a lapot, valamilyen ürüggyel beléd- kötnék, verekedést provokálnák. Ha a földre kerülsz, kíméletlenül megrugdosnák. Előfordulhat, hogy a lány egy sötétebb helyre csábít, ahol leütnek, kifosztanak. Lakásba is elrr rr 5T DJ

Q pénzig öl...

S nem ő az egyelj

nem a megváltozta lannalk tűnő jelene. ? a bizonylalan jövő e'0,( nélkül. A „hagyolll,1( szerelmi, házastársi P. mák mellett egyre g)'11 ban öl az anyagi 8° munkanélküliség réríA olyan, aki előző önfP sági kísérlete után és 'lelkileg egyaránt' ve távozik az ősz1* majd rövid idő uitán nyugtátokkal mérge21 magát, mert nem munkahelyet magám*11, dig mindent eh'11 Mindent, bármilyen erőiltető fizikai mufl® j De nincs hely. s ág)

5 dolgozók között nincs M akkor az élők között

Mehet.

.

/^tragédiák végső állo- ^ ez a hely. S ami a l!°morúbb, csak a dön- 'f tudnák beleszólni az >sok, a kiváltó okokba Nem tudják megjaví- ' sem az iszákos férjet, kaz. ellenséges munkáját, r.cm tudják visz'°2ni az elveszített sze- et, de pénzt sem tudódni az újrakezdéshez.

lelki támaszt, any- ■ amennyire erejükből, a gyógyítása mellett ide- jut erre. De mit lemondani a 20 évnél is ^abb fiúnak, aki már

spórolni, ami minőség1 láshoz vezetett.

Az, hogy az előbb M tottam magam, ko1'3. véletlen. Óriási P^j volt, hogy még az 0^' évek elején lefejezték j j gánvendéglátást. AZ .!<: zetők többsége Pc,r i tisztelet a kivételnek^ < saját zsebére dóig02, ; mivel fejétől bűzlik \; ez a szemlélet a .1 ] 1 esetben a pincérekig j, tott. A régi szákernb«1',, i dig lassan mind W1 mentek, meghaltak^« egyszerűen félreál'J. j őket, mert nem Völ^V pártosak. No, meg ° L i volt, hogy ha egy ^ kicsit többet költött; ^ l arra voltak kíváncsi»^ s vatalos” emberek, ! van pénze ? A bárok»1.; az R-csoport létezés» t elég sokat zaklatta Ml t őrség. Volt, hogy ,, j kétszer is „betértek fl i: revánba, leállíttatták , nét. kérték az igazol''» .j| 1 Igaz, így néha sike'M emelniük egy-két 15 , de ezt megtehették ^ [.

finomabb, nem ilyen D ^ riasztó ellenőrzési M j rek nélkül is. Egy-e^ h zia után akár be is J l| tott volna a bár, a jl3. | már úgysem jött vis5' !•

— A mai nemzed^T

pisszo kellene szoktatni ^tíkozóhelyekre, mert a **atos leszoktatással előz igény is?

Igen, most tényleg s igény az ilyesmire, s .Pénz sincs. — Képes *ós véleménye eléggé letoló. — Ha indul is va- 1 áj, előtob-utóbb színvo- mpláshoz vezet, ha meg ‘iák tartani a közönsé- á. legtöbb fiatalnak elég s*kó. A harmincon felü- jönnének ugyan, de '•ig másra kell a pénz. meg sok van valakinek, k elmegy Debrecenbe, fc, vagy a Dunántúlra. ^ szeretnénk egy ideá- Mrt nyitni viszonylag 'á árakkal, igényes műki, ugyan ki jönne be? k szemlélet, hogy egy ] mindent támogattak, csak az volt a fontos, jól érezze magát az ^Polgár, hogy lássa, több toki, mint a többi keleti *8 lakójának, most üt to.

? már alig lehet találni Myet, ahol este 10 után at*hat vacsorát a vendég.

iág László az ország °n részére „ad el” bár- ®szeket, tudja, hol, ho- . hiennek a dolgok. — ^ háromtagú, vagy an- Mgyobb zenekar van a sban? Miért nincs itt valódi kultúrközpont,