Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
1990. szeptember 1., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Aki kultúrházat vett feleségül Tarczy Gyula — Kiváló népművelő A végén azt ikérdezem tőle, hogy kiváló népművelőnek tartja-e magát. Azt mondja, hogy — „Népművelő vagyok”. — „Ám azokból futkározi'k még néhány száz, meg ezer” — vetem közibe. — „Státusz szerint bárki .annak vallhatja magát. Valójában és igazából sokkal kevesebben vagyunk. Szűkíteni lehet a kört. Az, hogy én bekerülhettem ebbe a szakmai, erkölcsileg megbecsülő, kiváló körbe, az lélegzetelállítóan felemelő, jó érzés. Ad még egy nagyon fontos üzenetet. Nevezetesen azt, hogy .még többet és még jobban kell dolgozni”. — Egyébként hogy érzed magad? — Én az elmúlt tizennyolc évben összesen nem éreztem magam olyan jól, mint az elmúlt egy esztendőben. — Ez így túlságosan általános ... — Nagyon érdekesen fogalmazták meg a véleményeket rólam a korábbi időkben. Volt, aki menedzser típusúnak tartott, volt aki kicsit bohémnek. Rovásomra azt mondták, hogy mindig mást akarok, mint ami a megszokott, .mint amit elvárnak. Nem aratott osztatlan elismerést a működésem ... Az elmúlt egy évben végbement változások ezeket az embereket, ezeket az „irányítókat” kicsit megfékezték. Nekem viszont gyönyörű talajt, lehetőséget biztosítottak annak a munkastílusomnak a gyakorlására, ami korábban is a véremben volt. Ma könnyedebben, nyugodtab- ban, feszültségektől mentesebben dolgozhatunk. — Ügy tűnik nekem, hogy a mai helyzet ia népművelők számára is elhozta az alkalmat, hogy elpanaszolják, mi mindent nem lehetett megcsinálni az elmúlt időkben .. — Ez félreértés. Nem panaszkodom, a múlton siránkozásnak semmi értelme. A magam tevékenységét átgondolva azt mondhatom, hogy a gátak ellenére is szabad teret kaptam, elképzeléseimet megvalósíthattam. Ez nem jelenti azt, hogy nyugodtan alhattam. Olyan típusú ember vagyok, aki azért van jelen — ha úgy tetszik igazgatóként — minden rendezvényen, eseményen, mert izgatja a „dolgok menete”; az tehát, hogy mit lehet legközelebb jobban csinálni, mi nem. .ment jól, milyen fontos .momentum, maradt ki... Lehet, hogy ez a „mindenütt ott kell lennem” féle magatartás rossz tulajdonság, de ezt vállalva; úgy gondolom, értékelni lehet azt az oldalát is, hogy jelenlétem valamelyest megnyugvást is ad a munkatársak-, nak és a „megrendelőknek”. Megnyugvást annak értelmében, hogy amit elvállaltunk és megígértünk, azt tehetségünk és lehetőségünk szerint a legjobban teljesítsük. Mindenről pontosan kell tudni, minden apró részletet póntosan kell ismerni ahhoz, hogy korrigálni tudjunk. Engem egy adott eseményen, rendezvényen intézkedni még nem láttak és nem is fognak. Hiszen, ha valami .hiiba csúszott az előkészítésbe, akkor hiába minden főnöki hatalom meg szigor... — Milyen funkcióváltást hozhat, mondjuk éppen az encsi művelődési központ életében a kiteljesedni szándékozó rendszerváltás? — Sejtem a kérdés motivációját. Persze hogy nem műsorokat kell szervezni; régóta nem azokat kellett, nem rendezvényeket csinálni... Az a tevékenységi, a funkcionális körben csak jó értelemben vett rutinmunka. Korábban feszü 1 tség mentesebb időről beszéltem. Ez persze csak látszólagos, hiszen a kívülről irányítókkal szembeni górcsőik oldására, oldódására gondoltam. A belső feszültség fokozódott. Ez a mostani szituációban természetes, mert bennem, munkatársaimban — és úgy gondolom, hogy a pályán dolgozókban — volt és van egy egészséges drukk: a korábbinál jobban kell dolgozni, a szakmai becsületünkre ma igazán adni kell. Másként kivet bennünket „a befogadó”, a velünk szemben igényt támasztó ember, szervezet, intézmény... — Régen ismerjük egymást. Tőled tudom, hogy „gyütt-ment" vagy ebben a megyében, közelebbről Aba- újban és Encsen. Van szerencsém ismerni a művelődési központot, annak minden kicsiségét, tárgyi-technikai felszereltségét. Miért nem mentél el nyugalmasabb helyre, jobban dotált művelődési intézményekbe? Miért vállaltad inkább az alvatlanságot, az éjszakai szorongásokat, a sokszor — szerintem — kilátástalannak tetsző küzdelmet? — Tizennyolc évvel ezelőtt jöttem Encsre, Abaújba. Tizenöt éve vagyok a művelődési központ igazgatója. Megkedveltem, megszerettem az itt élő embereket. Ügy is mondhatnám, mint alföldi, hogy ösztönből a szívemhez nőttek. És az évek során — lévén járási funkciójú az intézmény — szerénytelenség nélkül mondom, hogy sikerült a hagyományok folytonosságának biztosítása mellett, olyan új dolgokat meg- h o n osí tanunk, amelyekhez én is szervesen kapcsolódtam. Ez a vidék, ez a hely tehát inspiráló és kötőerejű volt számomra. .Ezért itt vállaltam a nehézségeket, minden jobb hívás ellenére .maradtam itt. Azon az áron is, hogy ebben a házban és ebben a környezetben kétszeres-háromszoros energiát kellett kifejteni ahhoz, hogy azonos eredményre jussunk, mint egy jól felszerelt, jól „kiglancolt” intézményben. A mi munkatársainlknak ebben, volt, és ma is ebben van a spiritusza. Igen kicsi, de igen jó csapattal dolgozom együtt. Tarczy Gyula — Kiváló népművelő. Most már hivatalosan is, pecséttel hitelesítve. Remélem, családja is örü’ a dolognak. Sok hiányzás talán pótolódik. Hiszen „az emberről” solenn állították az elmúlt másfél .évtizedben: „Ez a Tarczy kultúrházat vett feleségül”. A hites feleség ezt hallván — csa rábólintott .. ■ T. Nagy József Harcom a jövőért Nádszálkarcsú, roppant törékeny — így írható le a külseje. Nagyon erős, sziklaszilárd, és tele a szíve szeretettel — fogalmazom meg a jellemét beszélgetésünk után. Verespey Miklósnénak hívják, a miskolci Zsolcai kapui óvoda vezetője. — Honnan az ismeretsége Sándor Endre lelkész úrral, interjúláncunk előző alanyával? — Vele és feleségével diáktársak voltunk és én vagyok az ötödik gyermekük keresztanyja. A debreceni Református Gimnáziumban érettségiztem, mivel édesapám református lelkész volt. Édesanyám ágán a dédnagyapámig, mindenki pedagógus volt. — Bizonyára ezért lett Ön is óvónő? — Bizonyára, bár gyermekorvos szerettem volna lenni, ami azért nem sikerült, mert férjhez mentem és hamarosan megszületett a kislányunk, Zsuzsanna. Feleségként, anyaként végeztem el a sárospataki tanítóképző óvónői szakát, 28 éves koromra. Az biztos, hogy mindig úgy képzeltem, gyerekekkel töltöm majd el az életemet. Egyelőre így van, bár abban cseppet sem vagyok biztos, hogy gyerekek közül megyek nyugdíjba ... — Miért? Belefáradt? — Szent elhatározásom, hogy csak addig leszek vezető óvónő, óvónő, amíg a tudásom javát tudom adni. Amint úgy érzem, elfásulok, elkopik a lelkesedésem, elköszönök az óvodától és olyan munkát keresek, amelynél nem olyan fontos a szív, a lélek. No, mindeddig nem panaszkodhatott!, sok, különleges feladatot kaptam. A Kilián György utcai gyakorló óvodában kezdtem, majd Bujdos Já- nosné vezető óvónő helyetteseként részt vettem az akkor új, a Reményi utcai óvoda megszervezésében. Ez is gyakorló óvoda, ezen a két helyen készülnek fel gyakorlatban a Kossuth Gimnázium és Óvónői Szak- középiskola diákjai. Aztán a ’80-as évek elején, három év alatt három új óvodát indítottunk Fábián Károly- néval, aki most a Pedagógiai Intézet munkatársa. Négy éve pedig vezetői kinevezést kaptam a Zsolcai kapui óvodába, ahol ma is egy összeszokott, jó közösségben dolgozom. — Milyen a Zsolcai kapui óvoda? Mert ma ahány ház, annyi szokás, többféle kísérleti módszert követnek. Az óvoda mindeddig biztos hely volt, biztosan jó, ahová a gyerekek nagy többsége szeret járni. Csak az iskolában váltak az örökös kísérletezések szenvedő alanyaivá. Nem kell ettől tartani? — Az óvodai nevelés programja kötelező érvényű kézikönyv, ami lehetőséget ad mindemellett arra, hogy az óvónők önállóan, saját módszerük szerint dolgozhassanak. Mi a vegyes csoport lehetőségeit próbáljuk ki ebben az óvodában, ami azt jelenti, hogy különböző korú gyerekeket nevelünk egy csoporton belül. Szeptembertől már a másodikat indítjuk. Arról van szó, hogy nem az életkorhoz, hanem az egyén fejlettségi szintjéhez igazítottan foglalkozunk a gyerekekkel. Mint ahogy manapság az iskolába kerüléskor is egyre jobban figyelembe veszik a gyermek fejlettségét. A szülők is elfogadják ezt a módszert és nem sértődnek meg, ha a gyermekük később kerül iskolába. Egyébként ma nagyon jó óvodásnak lenni, a játék dominál, nem az oktatás. Az óvodák korábban nevelő-oktató intézmények voltak, most már „csak” nevelő intézmények. A gyerekeink okosak, vidámak, kedvesek. Nagyon-nagyon szeretem őket. Az óvodában nyolcvan gyerek osztozik Zsuzsa néni szeretetében, magánéletében még nagyon sokan. Mondja, egykor népes volt a család baráti köre, ám a körülmények úgy hozták, hogy mára már csak néhányan maradtak. A körülmények. — 1978-ban megszületett a kisfiúnk, Miklós Tamás. Kis súllyal született, inkubátorba tették. Amikor először megnéztem, sírva fakadtam, mert csúnyácska volt szegény ... Repedezett a bőre ... Sírdogáltam emiatt magamban, amikor aggódó kérdésemre egy nagyon fiatal orvosnő a következőket mondta: — Nincs a maga fiának más baja, csak idióta. Elájultam. És akkor, abban a pillanatban megváltozott az életem, az életünk. Kisfiúnk Dawn-kórral született. Értelmi fogyatékos, ehhez mozgáskorlátozottság és gyenge szem társul, nincs térlátása. Kisebb korában súlyos légzési panaszai is voltak, gyakran töltöttük az éjszakát a Csanyik- ban, a kocsiban alva. Ez szerencsére már megszűnt. Miklóska most 12 éves, érthetően beszél, rendesen jár, csomagol, nyitja-zárja a Trabant ajtaját, képes órákig eljátszani egymagában, és logikusan válaszol a kérdésekre. Az ő sérülésénél ezek páratlan képességek. — Édesapámtól örököltem a hitet és a kitartást, édesanyámtól a gyermekszeretetek Ezeknek az örökségeknek köszönhető, hogy Miklóska ma ilyen, és megkezdheti az általános iskola negyedik osztályát. Felneveltem egy egészséges gyereket (Zsuzsanna 21 éves) és nevelem most a kisfiámat, tehát tudom azt, amit kevesen, hogy mit jelent egészséges és beteg gyereket neve.lni. Ezt elmondani nehezen lehet. Én nem aludtam végig 12 év alatt egyetlen éjszakát sem, mert a kisfiam rossz alvó, és többnyire éjszaka főztem, hogy nappal minden időmet vele tölthessem. Csak én játszottam ugyanis vele a homokozóban, csak én rúgtam neki a labdát... Tíz éve lakunk ezen a lakótelepen, mostanra sikerült elfogadtatnom kisfiámat a környezetünkkel. Most már néha rúgnak neki is egy labdát a fiúk ... Viszem az iskolába, hozom, logopédushoz hordom hét éve, aztán orvoshoz, bizottságokhoz. És járom-járom a bürokrácia sötét és még sötétebb útvesztőit, hogy elérjem azt, ami egy icipicit segít rajtunk, vagyis a kisfiámon. — Kérem, ne haragudjon meg: nem gondolt arra, hogy intézetbe adja a kisfiát? — Szakemberek és barátok tanácsa ellenében döntöttünk úgy az édesapjával együtt, hogy soha. Hiszen nagyon szeretjük ..., én nem tudnék meglenni nélküle. Hogy friss levegőn legyen, hogy megfelelő mozgásteret biztosítsunk számára, házat építettünk egy tanácsi bértelken ... Soroljam, mit kell megtenni azért, hogy egy mongoloid csecsemőből ilyen tizenkét éves legyen ? — Sorolja, hátha másokon is segítenek a tapasztalatai. — Ki kellett harcolnom, hogy két és fél éves korában egészségesek közé kerüljön a bölcsődébe, majd az óvodába. Nagyon fontos, hogy az ilyen beteg gyerek, ha nem sérti az egészségeseket és viszont, egészséges kicsik között nevelődjön. Persze ehhez olyan óvónőkre van szükség, mint azok a kolléganők, akik Miklós- kát nevelgették a Szinva- népkerti óvodában. Az óvoda után elvittem a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahol az erre illetékes stáb arra a döntésre jutott, hogy a kisegítő iskola előkészítőjébe mehet. Az első év jól sikerült, a második után éreztem, visszafejlődik a gyerek. Üjra elvittem a főiskolára, ahol továbbra is javasolták a kisegítő iskolát. Itt meg kell jegyeznem, hogy sajnos Miskolcon nincs olyan intézmény, ahol a kisfiámhoz hasonló képességű gyerekeket fejlesztenék. Két alternatíva van csupán: vagy az iskola, vagy a foglalkoztató. Szerencsére ekkor találkoztam a 47-es Általános Iskola igazgatójával, aki fölvette a kisfiámat. És ott hozott össze bennünket a sors két kiváló pedagógussal, Ildikóval és Jolika nénivel. .. Ök mentették meg őt a foglalkoztatótól. — Mennyiben érzi a társadalom segítségét a család, amely beteg gyereket nevel? — Én még csak három évig maradhattan gyesen, és hatéves koráig mehettem vele táppénzre. Most valamivel jobb már a helyzet, mármint a kisebbek szüleié. Nagy gondom, hogy ha beteg a kisfiam, egyetlen napra sem írnak ki, így fizetés nélküli szabádságot kell kérnem, no és itt van a nagy nyári szabadság, amikor meg kell valahogyan oldanom a felügyeletét. Édesanyám és a lányom segítségével sikerül. Nagyon nehéz gépkocsihoz jutni, holott az nálunk nélkülözhetetlen. Véleményekig, kérvényekre van szükség, és az autó árának a felét ha be tudom fizetni, a másik felét a legnagyobb kamatra adják. A benzinköltség a régi áron közel háromezer forint volt havonta, most szeptemberben nyilván sokkal több lesz. A családi pótlék? Pontosan nem tudom, három-négyszáz forinttal magasabb csak... Nehéz beszélni a múltról, a jelenről, de a jövőről még nehezebb. — Tizenhat éves koráig járhat ebbe az iskolába. Aztán? Aztán nem tudom, mi lesz. Az édesapjától jó manuális érzéket örökölt, ha nem vigyázok, szétszereli a televíziót is. Vajon megta- nulhat-e majd valamilyen szakmát? Istenem, de jó is lenne! — Mondta Zsuzsa, kertet béreltek, arra házat építettek, hogy jobb körülmények között tanulhasson és levegőn tölthesse el szabadidejét Miklóska. (Amikor ezt a kérdést meghallja a fiúcska, azonnal csomagolni kezd. Tálat, tányért, evőeszközt, poharat. Szépen egymásra rakja az edényeket, frissen mosott- vasalt szalvétákat keres és mindezt egy jókora folpack- ba csomagolja precízen. — Na, mehetünk is a telekre! — jelenti ki.) — Sajnos ezt a kérését már úgy, mint régen nem teljesíthetem. Ugyanis Miklóska édesapja elhagyott minket, elváltunk, egyedül kell minden problémámat megoldanom. — Hol él most az apa? — Budapesten, és egy egészséges, sportszerűen úszó hétéves kislány nevelésén segédkezik — egy fiatalabb nő oldalán. A távolság miatt havonta egy hétvégét tölt fiúnkkal, mely a gyerek számára kevésnek bizonyul. Zaklatottabb, nagyon hiányolja, sokszor keresi édesapját. Tévedés ne essék, Verespey Miklósné, Zsuzsa óvó néni nem akarja otthagyni szép hivatását. Még nem. Tart az ereje, hiszen, mint írtam, sziklaszilárd és mindennap felfrissül a szeretet- ben, amit visszakap azoktól, akiket szeret, ök pedig sokan vanak. Lévay Györgyi
