Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. szeptember 1., szombat Becsöngettek... Higgadt rendszerváltást az iskoláklian! Várjuk a Holnapot Űj tanév elején a beköszöntőket visszatekintéssel szokták kezdeni, és statisztikákkal: hány új iskola épült, mennyi tantermet adtak át, ezt és amazt felújították ... Szóba kerül a tankönyvellátás helyzete is. Nevetséges lenne, ha az idén is hasonlókkal kezdenénk. Valójában a kiindulás 1946 lehetne. A forint bevezetésével összekapcsolt bérrendszer, amely a pedagógusok fizetését az 1938. évi húsz (!) százalékban állapította meg. Azzal kellene folytatnunk, hogy képesítés nélküli nevelőket állítottak a katedrákra. Utána következhet a körzetesítés, kiváltképpen annak a hetvenes években tetőzött második hulláma, amely a legkisebb falvak alsó tagozatos iskoláit is — tanítóikkal együtt — magával sodorta. Szólhatnánk az elhibázott tantervi reformokról, a megváltó tanítási módszerekbe vetett gyemeteg hitekről, arról az illúzókról, hogy részenként megújítható a magyar oktatásügy. Ám maradjunk a legfrissebb fejleményeknél! Elvi viták és sok-sok sürgetés után az előző kormány áttért a fejkvótás alapon, történő normatív finanszírozásra. Már tavasszal kétségbeesett segélykiáltások érkeztek, főként a mezőgazdasági vidékekről: a legszdká- rabb költségvetés szerint is októberre, novemberre csődbe jutnak az óvodák, általános iskolák. A közvélemény nyomására és zajos egyetértésével megszűnt a kötelező oroszoktatás, és elkezdődtek az orosztanárok átképzését kísérő anomáliák. Majd következett az új művelődési és közoktatási tárca megegyezése a hitoktatásról az egyházak képviselőivel, s annak ingerült fogadtatása, a sajtóviták, majd új egyezség, a második megállapodás. Eközben az oktatási-nevelési intézmények körül is mozgolódtak a pártok, szervezkedtek a szülők. Minden valamirevaló politikai csoportosulás oktatáspolitikai koncepcióval (tervezettel, programmal, tézisekkel) rukkolt elő; valóságos számháború kezdődött arról, hogy 8+4-es, 4+8-as, 6+6- os legyen-e a magyar iskolaszerkezet. Mit mond a Művelődési és Közoktatási Minisztérium? Óva int a megalapozatlan döntésektől. Azt mondja: meg kell óvni az iskolákat az ötletszerű intézkedésektől! Vajon nem tudják-e a főhivatalban az illetékesek, hogy a társadalmi változások méhében már rég megérlelődött az egész oktatási rendszer gyökeres megváltoztatásának szükségessége, és igénye? Tudják, ám hozzáteszik: az oktatási rendszer napi működtetéséhez is hiányoznak a feltételek. Ezért most csupán azt ajánlják a minisztériumban: csak olyan változásokat vezessenek be az intézmények, amelyekhez helyben megteremthetők a személyi és a tárgyi feltételek. A megújulási törekvések még nem álltak össze egy jól megalapozott stratégiai programmá. Az új tanév kezdetén kimunkálatlan a kormányzati és a helyi ön- kormányzati oktatáspolitika, valójában nincs működőképes intézményrendszer. Űj oktatási törvényre lenne szükség. Csakhogy még nincs új oktatási törvény, ezért csupán rendező elvekre futja. •Alapvető elv az, hogy az iskola nem válhat a politikai harcok színterévé. Rendszerváltás ide, vagy oda, még érvényesek a hatályos jogszabályok. Jogsértő például az igazgatók rög- tönzéses leváltása, ám az is, hogy a szabályosan lefolytatott pályázatok után, a nevelőtestületek egyetértésével sem neveznek ki új igazgatókat. Ugyanakkor már most érvényesülnie kell annak a követelménynek, hogy a vezetői megítélés kizárólag a szakmai teljesítmény. Ám tudjuk, hogy a parlament időközben módosította az 1985-ös oktatási törvényt. Kimondta, hogy az iskolák fenntartása már nem állami monopólium. A magániskolák indítását a helyi tanácsok engedélyezik, csakhogy nem tisztázták, a költségekből mi hárul az államra. Ezért a mai kormányzat nem vállal semmiféle garanciát. Pontosabban: ha az engedélyező állami feladatokkal is megbízza az iskolát, megkapja a költségvetési törvény szerinti „normatív” finanszírozást. És hiába volt hangos a sajtó a jelenlegi iskolaszerkezettől eltérő nyolcosztályos gimnáziumok, illetve a hatosztályos alapiskolák programjától, nincs pénz a központi forrásban egyikre sem. Változtatni lehet, ha a megújítás nem az állami költségvetést terheli. Vállalkozhat az iskola, nyújthat külön szolgáltatást a szülők pénzébő, saját leleményéből. Megszűntek azok a korlátok is, amelyek a kötelező óraszámok felhasználásában kötötték meg az iskolaigazgatók kezét. Az iskolák maguk dönthetnek arról, hogy mit lehet beszámítani a pedagógus kötelező óraszámába, mit kell külön díjazni — csak legyen rá az intézménynek pénze. Egyetlen fillérbe sem kerül — egy új rendelkezés módot ad rá, hogy az iskola elismerje a másutt szerzett nyelvtudást. Az a középiskolás, aki közép- vagy felsőfokú -nyevvizsgával rendelkezik, mentesül a tanulás, a vizsga, az érettségi kötelezettsége alól az adott nyelvből. A minisztérium valamennyi iskolatípusban visszavonta a történelem, a társadalomismeret, a bevezetés a filozófiába tárgyak tanterveit, és megszünteti a szakközépiskolák politikai gazdaságtan tantárgyát, helyette a közgazdaságtant vezeti be. Sovány a mérleg? Türelem, csak türelem... Az iskolarendszert nem lehet szanálni, a gyerekek nem kaphatnak munkanélküli segélyt. Igaz ugyan, hogy a türelem véges; becsöngetnek, kicsöngetnek. De nem ok nélkül, és nem idő előtt. M. L. Holnapváró nép vagyunk. Nemcsak itt és most tesz- szük ezt, de talán mindig ezt tettük. A holnap számunkra a jövő ígérete, a haladás reménye, a felzárkózás, a beérés, netalán a beérkezés hite, ami a köznek éppúgy vágya, mint az egyénnek. A holnaposok, a hajdani két nagyváradi antológia ifjú költői, a magyar irodalom mindmáig dédelgetett értékeit létrehozó toliforgatói: Ady, Babits, Balázs Béla, Dut- ka Ákos, Ernőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka is ezt érezték, így gondolták. A holnapban hittek, ezért nagybctűsítették — tették címévé antológiáiknak, kimondva ezzel — a mában élünk, de a Holnap a reményünk. Azóta — igaz — majd egy évszázad telt el. Soksok hamvába holt bizakodással, nem kevés köldöknézéssel, múltidézéssel, és ma dicsérettel, de nem kell ebből semmit megtagadni, sem elfelejteni. Ez a történelmünk, a múltunk, s talán a jelenünk is. És most mégis. Mintha ismét ilyen holnapváró napokat élnénk. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy egy Miskolcon, 1990 őszén induló folyóirat — folytatásaként a pályájukat helyben becsülettel befutot- taknak és befejezetteknek, most ezt a címet írja homlokára: HOLNAP. Mi testesül meg, mi fejeződik ki ebben? Túlnyomórészt ifjú szerkesztői úgy vélik, úgy remélik, úgy hiszik, hogy egy újfajta, a jövőben ismét bízni tudó gondolkodás. A mában élők, de a jövőre gondolok életszemlélete, az olyanoké, akik megkísérelnek térben és időben egyformán eligazodni. Olyanoké, akik nem félnek a holnaptól, mert tudják, hogy anélkül nem sokat ér a jelen. A jelen ugyanis véges, csak a holnap végtelen. Az olyanoké, akik az idők katonái, az olyanoké, akik nemcsak a helyet, de az időt akarják meghódítani. A helyet az időbe emelni, és méltóságot, rangot, erősödő, izmosodó létet biztosítani neki a folyamatban, amely egyedül egyformán adott minden ma élő ember számára. A Holnap szerkesztői ennél is többet akarnak. Nem félni, hanem szeretni, meghódítani akarják a holnapot. Üzenni akarnak a jövőnek, s üzenni a mai bírálóknak, kétkedőknek. Nem félnek tőle! Nem félnek a jövőtől. Nem „megforgatni” akarják, hanem építeni, szebbé tenni és benne hatékony tényezőként továbbélni. A Holnap szerkesztői viszont nemcsak időben élnek, hanem térben is. Térben pedig — ahogy ma mondják — vidéken. Munkatársai az országban, városokban, falvakban, s az országhatárokon túli magyarlakta területeken élnek. Nem hagyhatják tehát ezt a tényt sem figyelmen kívül. Vissza szeretnék — és tudatosan törekszenek erre — adni a vidék méltóságát. Olyan állapotokat teremteni, amelyben Tompa Mihály irodalmi rangján élhet Kclemé- ren egy református lelkész, Erdélyi Jánosén egy pataki tanár, a Lévay Józsefén egy miskolci hivatalnok. Olyan állapotokat, amelyben a leszakadt részek, az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki tájak, embercsoportok legjobb alkotói — miként a helybeliek, megélhessék, megérhessék a magyar irodalom alkotóinak léleknyitó, szcllemszárnyalitató sikerélményét, amelynek olyannyira híján voltak az utóbbi évtizedekben. Nem akarnak ezzel mást, csak csűrjeinkbe gyűjteni azt a termést, mely az általunk is művelt térségeken érik be, s amelynek íze, zamata, illata és tápereje minden más szellemiségétől megkülönböztethető, ami magyarnak nevezhető. Vállalhatja-e mindezt egy — még meg sem jelent vidéki folyóirat? A Holnap szerkesztői úgy gondolják, igen. A magyar irodalom a közhiedelemmel ellentétben nem fővárosi, illetve ma sem kizárólagosan fővárosi termés. Nincs a fővárosban sem Széphalom, se Kassa, se Kolozsvár, se Nagyvárad, de még Biharugra, vagy Balmazújváros sem. A holnaposok, nyugatosok, szárszóiak, marosvécsiek, szépmívesek, hclikonisták, pásztortüzesek nem voltak fővárosiak, mégis tettek valamit — nem is keveset — a magyar irodalom asztalára. Hátha ennek az új Holnapnak is sikerül. A Holnap szerkesztői bíznak abban, hogy sikerülni fog. Különben nem csinálnák azt amihez hozzáfogtak. Sikerélményre nekik is szükségük van. Arra, hogy minél több embernek mondhassák a folyóirat utcára kerülése után, hogy „íme, ezt csináltuk.” Ezt tudjuk, ennyire vagyunk mi itt képesek, de többet akarunk. Bízzatok bennünk. Örüljetek annak amit elértünk, s azért drukkoljatok, hogy több, jobb is sikerüljön. Így, bizalommal, a pártfogást és segítséget megelőlegező szeretettel várjátok a Holnapot, mert minderre igen-igen szüksége van.* Gyöngyösi Gábor * A Holnap című új miskolci folyóirat szeptember első teljes hetének végén vásárolható meg. Miskolc nevezetes postamesterei a I. században II. A nemesített Szedliczkyek Borsod Vármegye Nemes Egyetemessége 1794. november 14-én ünnepi közgyűlését kíváncsi várakozás előzte meg, új armális nemeseket jegyeztek be a megyei nemesek sorába; Szedliczky József miskolci, aki szikszói postáját 1793. november 1-én cserélte fel Bakos László miskolci hivatalával, és testvére Szedliczky András tállyai postamestereket. A közgyűlés előtt bemutatott 1794. január 7-én kibocsátott armális (nemesi oklevél) bemutatásával és tudomásulvételével az érdekelt személyek Borsod vármegye nemesei közé tartoznak a vele járó jogokkal és kötelességekkel. Megtudni az armálisból, hogy I. Ferenc király 1794. januárjától nemcsak a két postamestert, hanem Józsefnek Antal, István, János, fiait, leányát Annát, Andrásnak pedig három fiát és két leányát, valamint anyjukat, majdani leszármazottaikat is a nemesség sorába felvette. Érdemül azt hozta fel az oklevél, hogy Szedliczky József a miskolci postaállomás elnyeréséért a királyi kincstárnak 1800 rénes forintot tett le, (ez volt a postaállomás királyi értéke), míg testvére 16 év óta tölti be a tállyai postamesterséget, mindketten hasznos polgárai az országnak, hű alattvalók, azonkívül a két magyar „lovag” saját költségén egy lovas katonát állított ki a király számára ... Szedliczky az új miskolci postamester elődjénél nagyobb határozottsággal követelte, hogy adják meg hivatala után járó fun- dust, a hozzávaló réttel, szántóval és legelővel, amit az Ónodról öt évvel azelőtt áthelyezett posta az ottani földes uraságtól felsőbb rendelkezés alapján járandóságként megkapott. Megismételt kérésére csak 1817- ben tudta elérni, hogy az új kamarai prefektus határozott utasítására adatott a várossal „egy sessió földet mind a három nyomásban 10 köblivel, rétet pedig 12 ember váltóval számítva a miskolci postahivatalhoz köttetett terhek könnyebb elviselése érdekében.” így használhatta a miskolci posta 1913-ig egy arany névleges bérért az ún. postaföldet, mely 22 khold 457 négyszögölt tett ki. Szedliczky József 1818 januárjában a posta tulajdonosi jogát felsőbb jóváhagyással István fiára ruházta át. Az apa és fia közti utódlási szerződés kiterjedhetett az apától az ordinária és a postaszekér jövedelméből visszamaradt té- rítetlen postadíjakra, mert a főszolgabíró a budai posta prefektus kérésére sürgette annak kifizetését. Ennek Szerviczky István két részletben eleget is tett. Szedliczky 1829-ben a posta tulajdonának eladására szánta el magát, amihez a Helytartótanács és az Udvari Kancellária is hozzájárult. A vétel megtörténte és a hivatalos átadás között elég hosszú idő telt el ezalatt a postaállomás munkájába többen beleszóltak, ami veszélyeztette a megbízható postai munkát és a bevételt. Erről a budai postaprefektus, ahová Miskolc tartozott tudomást szerzett és a felsőbb szerv intézkedését kérte. A vármegyét felhatalmazták az avatatlan közreműködők, legyen az a régi postamester, vagy az expeditor (kiadó) eltávolítására, amennyiben ilyet tapasztaltak. Szedliczky István postamester nevezetes alakja volt a városnak. Kedélyes társalgó, vígkedélyű agglegény, igazi táblabíró típus volt, mindenkivel jó kapcsolatban állt, kivált Szűcs Miklóssal a naplót író miskolci ügyvéddel, aki 1849. augusztus 27-i napló- bejegyzésében így emlékezett meg róla: „Meghalt Szedliczky István a volt posta- - mester, miután végső betegségében gazda- asszonyával összeesküdt volna.” A KÉT DURONELLI Szedliczky utóda a hatvanéves Duronelli András, neve után ítélve olasz származású egyén, a miskolci postát 12 090 rénes forintért mint az állomás királyi értékéért (praetium regale), valamint a postaállomás felszereléséért, jószágaiért- 11 000 rénes forintért vette meg, nem is magának, hanem inkább törvényszéki bíró fiának Alajosnak szánta a postát. Maga nem dolgozott, hanem kiadót tartott. Duronelli András postai működésére esik a reform korszak időszaka, mely a posta forgalmában is éreztette hatását. Duronelli András működését 1837-ben kellemetlen esemény zavarta meg. A Helytartótanácstól leirat érkezett a megyéhez, hogy a postának Duronellitől va-ló átvétele végett megjelenő Beringer Mátyás budai főposta igazgató részére adjanak törvényhatósági segítséget s ha kell karhatalmat. A vármegye az ügy kivizsgálásával Sebe József főszolgabírót bízta meg. Ennek jelenté- [ séből kitűnik, hogy a bécsi Udvari Kamara a miskolci posta királyi értékét az eddigi 12 000 forintról 2009 forintra, a postamester fizetését, mely a levelek vitelbére hasznának fele részéből állt, annak negyedére szállította le. Duronelli így 10 000 forint kárt szenvedett, hiszen a postáért 12 000 forintot fizetett elődjének királyi engedéllyel és jóváhagyó szerződéssel. A postamester ezt a jogilag elfogadhatatlan rendelkezést nem akarta tudomásul venni és öt éven át a korábbi módon a szerződés szerinti jövedelem felét tartotta meg rhagának, jóllehet számadását öt éven át az elrendelt módon (csökkentve) vezette. A vizsgáló főszolgabíró jelentése alapján a közgyűlés nem talált okot sem törvény- hatósági, sem karhatalmi beavatkozásra, a jelentést elfogadta és a Helytartótanácshoz felküldte. További fejleményre adatot nem találtam, tény, hogy Duronelli 1845-ig ténykedett és hivatalát fiának Duronelli Alajosnak öröklési jogon adta át. Az idős 75 éves postamester 15 évi hivatali birtoklás után 1845 szeptemberében hunyt el. Sírjára a kegyelet egy Fazola Henrik vasgyárában készült öntöttvas emlékművet állított a miskolci Mindszenti temetőben, mely még ma is dacolva az idővel hirdeti Duronelli postai munkásságát. Duronelli Alajos 1845-ben mint ügyvéd, négy vármegye táblabírája öröklési jogon kapta meg a postát, kiadót tartott, de maga is tevékenyen részt vett a napi munkában és teljes szakismeretet szerzett. Az 184'8/49-es szabadságharcban önkéntes nemzetőrként szolgált, megválasztották a 2. század parancsnokának, csak amikor táborba kellett vonulnia és Miskolcot elhagyni, kért és kapott mentességet, mivel a postáért ő tartozott felelősséggel. Duronelli Alajos 1851-ben tett hivatalos esküt, átvészelte a Bach-korszakot, inkább a maga hivatalának működésével, a gyakori áradások elleni védelmével foglalkozott. Ö látta. el a szállító postamesteri teendőket 1859-től, amióta a Tiszai Vaspálya Társulat megnyitotta a miskolci indóházát és a postaanyag szállítása vasútra került. A kiegyezés után Duronelli Alajost mint miskolci postamestert 1867. június 23-án megbízták a kassai postaigazgatóság kerületi hivatalainak szakmai ellenőrzésével. 1870-ben, mikor Miskolc és Kassa postája kincstári kezelésbe került Kassa postamesterét Bene Károlyt a miskolci, Duronellit a kassai posta vezetőjének nevezték ki. A miskolci postaszállítást ugyanekkor Duronelli Alajosné vette át, mint szállító postamester. Nem hagyhatom említés nélkül azt a mende-mondát, hogy a kiegyezés utáni első országos postafőigazgató Gervay Mihály megbízása Duronelli Alajosnak volt köszönhető. A jóhírű postamester a kiegyezés idején találkozott Gorove Istvánnal, az új kormány földmívelés, ipari és kereskedelmi miniszterével, aki panaszkodott régi jogász társának, nem talál alkalmas személyt a posta vezetésére, tőle kért javaslatot, legyen jó postás, merje vállalni a feladatot. Duronelli gondolkodott, majd megnevezte Gervay Mihályt a nagyváradi postaigazgatót, régi ismerősét, kollégáját. így került Gervay Mihály a posta élére. Dr. Kamody Miklós
