Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-22 / 223. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6

1990. szeptember 22., szombat

Egyik barátom fia meglepő, pontosabban megdöbbentő kérdéssel állt elém:

— Miskolcon is volt német koncentrációs tábor?

— Hová akarsz kilyukad- , ni?

A következőket adta elő.

A miskolci egyetemistákkal társadalmi munkát végeztettek. A hepehupás terepről eltalicskázott föld alól előbukkant egy hajdani épület téglafala, aminek i maradványait ki kellett „termelni”. Lefelé ásva, teljes „pompájában” előfe- hérlett egy vészjósló, kar- nyi betűkből álló, feltehetőleg „jó” festékkel pingált mondat: „Innen az őr felszólítás nélkül lő!”

|| Az akkor már 20 éves, tehát felnőttkorú fiatalember és társai nem tudtak másra gondolni: itt csakis német koncentrációs, tehát haláltábor lehetett. Az őrök — és ez számukra természetes volt — németek, az őrizetesek magyar zsidók i| lehettek.

Válaszom mi mással kezdhettem? Feltételezésük csak azért lehetett teljesen hamis, mert elzárták előlük a ’45 utáni magyar történelem valós ismereteit. Mivel iskolában nem tanították (remélem, ezután fogják!), tudatuk csak abból építkezhetett, aminek a hivatalos oktatáspolitika szabad utat engedélyezett.

Sok-sok parasztember emlékezetében úgy él a „Dudujka”, a Miskolci Egyetemváros mai területe, mint Recsk, Sajóbábony vagy Kazincbarcika, a ki- telepítetteknek a Hortobágy. Az „igazi” szabadság korának nevezett Kádáréra (az „éra” latinul korszakot jelent) a gyakorlatban bizonyította, hogy természetes jogutódja a Ráko- si-rezsimnek, hiszen e sorok írójának se engedte | meg. hogy „magánúton” szerzett ismereteit megosz- sza másokkal, a közvéleménnyel.) Szívesen megtette volna, de mivel a téma hivatalos tilalmi listán tartatott számon, azt lehet rá mondani: „kiszolgálta a rendszert” .. .)

|| Nem, fiam, mondtam, tudtommal Magyarország területén nem volt német koncentrációs tábor. Azok az őrök, akik arról a pont- i ról „felszólítás nélkül” lőhettek, magyarok voltak, s az őrizetesek is. Kisebb részük köztörvényes elítélt, a nagyobbik hányad elsősorban „közellátást veszélyeztető bűncselekményért” | kényszermunkára fogott parasztember, és szép számmal munkás, aki beleunt a | sztahanovista-mozgalomba, mert nem tudott, de nem is akart sokszáz-százalékos | munkateljesítményt produkálni, miközben szeretteinek csak egvre véknyuló kenveret tudott szegni. „Járatta a pofáját”, és | ment építeni a ti egyetemeteket. Ment? Vitték!

Egyszer egy putnoki taMegyénk

barátai

nító állított be hozzám. (Sorsom véletlenjeként irodalmi folyóiratot is szerkesztettem a Kádár-rezsim kiszolgálójaként...) Megmutatta egyetlen megjelent verskötetét (kívánom, soraim jó egészségben találják!), bizonyítva, hogy az én irányításom alá tartozó „irodalmi üzem” munkása lehet. Félős tartózkodását nehéz volt fellazítani, de végül is „elhitte”, hogy — négyszemközt — szabadon beszélhet.

És beszélt is. Tisztesként szolgált a háborúban, Orosz fogságba esett, és csak valamikor 1950-ben térhetett haza. Micsoda boldogság volt, amikor szerelvényük befutott a Keletibe. „Otthon vagyunk! Szabadok vagyunk!”

Nos, aláírattak velük egy kötelezvényt, hogy „szabad elhatározásukból” Kazincbarcikát, a „szocialista iparosítás — büszkeségét” fogják építeni. Az aktus megtörténte után rájuk vágták a vagonajtókat, és a kazincbarcikai állomáson gép- pisztolyos, farkaskutyás katonák részesítették őket „meleg fogadtatásban”. Két- vagy talán háromméteres nádkerítés mögött találták magukat. „Kioktatták” őket, hogy — rabok. És ő ugyanolyan feliratot látott a frissen húzott falakon, mint amit a miskolci egyetemisták kiástak. Megszabták, hány méterre közelíthetik meg a kerítést — aki a tilalmi zónát átlépi, a halál fia.

Keserves tapasztalatai meggyőzték, hogy Rákosi, „Sztálin elvtárs legjobb tanítványa” szintén nem ismer tréfát.

Putnok, szeretteinek lakóhelye itt a szomszédban, akiket már hat éve nem látott. Hát van ennél rettenetesebb? -És teljes hírzárlat, a levelezés kizárt, üzenet, szóbeli értesítés szigorúan tilos!

És mire vetemedett? Senki se tudta — legjobb cimborájának se árulta el — mi végre „gyakorlatoz”. A kíváncsiskodóknak azt lódította, hogy a kődobálás az „egy irányú mozgás” legjobb ellenszere. Nagy kincset, egy kétdecis üveget talált, amit féltve őrzött. Ki tudja, hányszor, százszor, talán ezerszer dobott, amíg elérte a kívánt „csúcsot” — át tudta hajítani a követ a „halálzónán”.

Igen, következett élete legnagyobb — dobása. Egy levelet dugott az üvegbe, az ismeretlen megtalálót az Isten szerelmére kérve, továbbítsa Putnokra.

És átszállt a palackposta a kerítésen.

Szieme könnybe lábadt. Mit élt át hétfőtől vasárnapig! Jóravaló ember kezébe jutott-e az ő levele? Vagy most is ott héver, rejtőzködik a fűben, egyáltalán merészel-e ember a kerítés közelébe, hiszen mindenfelé lőtornyok?

És vasárnap beállított felesége, családja apraja- nagyja. Csak a köztörvényesek élvezhették a jogot „beszélőre”. Nem, beszélgetésről szó sem lehetett, de, messziről láthatta övéit. Legyen Istennek hála, ezerszer hála, hogy ismeretlen jótevője, egy ember az embertelenségben továbbította levelét. Nem az a fontos, hogy ő él — kedvesei megvannak, nem pusztította el őket a háború.

Micsoda veréseket kellett megszenvednie. „Elméletileg” képtelenségnek tartották, hogy ember olyan messzire el bírjon dobni. A „titkos kapcsolatok” felderítése volt az „elhárítósok” legfőbb célja, Ilyesmit nem tudtak kipofozni- rugdosni belőle. És jött a próba, a dobás. Az agyongyötört ember összeszedte minden erejét, és — hurrá! — sikerült.

Abban egyeztünk meg, ott és akkor: nem verset i kell írnia — az emlékeit. Tudom, mennyire rossz újraélni ezeket, mégis meg kell tennie, függetlenül attól, hogy egyelőre semmi remény a közléséhez. De az idő — minden korban! — az elhallgatott igazságok kimondása felé egyengette az utat, s mi lesz, ha az em- lékezők nem emlékeznek?

A történelem nem töltheti be hivatását: história est magistra vitae (a történelem az élet tanítómestere).

A meeszenvedett múlt ki- i mondásának eljövendő szabadsága ezekből az emlékekből is védőbástvát"építhet. hogy soha többé ne ismétlődhessen meg az „államosított embertelenség”.

Azt is mondtam annak a | fiatalembernek, ha bővebbet akar tudni arról a hazai koncentrációs táborról, forduljon bizalommal saját nagybátyjához.

Megtette.

És a nagvbátvia valóság- : ga! kiverte házából szere- I tett. unokaöccsét. Nem akart emlékezni a Duduikára.

Emlékezésre hivatottak. | emlékezzetek! Hogy a ve- I lünk élő hamisságok helyé- | re igazságok kerülhessenek.

I

Gulyás Mihály

Borsod-Abaúj-Zemplén Budapesti Baráti Köre és az Ősi Miskolci Gimnáziumok Egyesülete szeptember 25- én, kedden délután 5 órakor a budapesti Csehszlovák Kulturális Központban (VIII. Rákóczi u. 15.) klubestet rendez. Horváth Barna sajó- szentpéteri református esperes, a Mikes költője: Lévay József címmel tart előadást, közreműködik Béres Ferenc énekművész. A baráti kör minden Budapentan tartózkodó megyénkbelit sok szeretettel vár.

Kétszáz emelet

A világ legmagasabb felhőkarcolójának megépítésére készülnek Japánban. Kétszáz emeletes lenne az épület és mint tervezői közölték: a mostani japán építési árak negyedéből tudnák felépíteni. A világcsúcskísérletre készülő japánokat egyelőre persze még nem a költségek foglalkoztatják, hanem, hogy miként tudnak, egy 800 méter magasba szökő építményt felhúzni. Hengerformájú acélszerkezeteket készítenének, ezeket belülről betonnal erősítenék meg és így állítanának ösz- sze előbb ötven emeletes épületet, amikből négyet raknának össze, hogy kijöjjön a kétszáz emelet. A felhőkarcoló stabilitását az adná — és nem mellékesen esztétikus külsőt is kölcsönözne neki — hogy a kétszáz emeletes szivarhoz három alacsonyabb henger épületet is kapcsolnának — ezek százötven, száz, illetve ötven emeletesek lennének. Ügy képzelik, hogy két év alatt tudnák felépíteni a tornyokat mintegy 700 millió dolláros költségből. A hivataloknak, szállodáknak helvet adó felhőkarcoló amely kétszer olyan magas lenne, mint a mostani csúcstartó, a chicagói Seattle-torony, természetesen tökéletesen állna ellent az errefelé gyakori földrengéseknek. (MTI)

A közelmúltban zajló

0 társadalmi változások a vadászok negyvenezres táborát is jócskán el- bizonytalanították. Sokan teszik fel maguknak, társaiknak a címbeli kérdést, hogyan tovább? Cikkek látnak napvilágot arról, hogy a föld privatizációja nyomón mi lesz a „világhírű” magyar vadállománnyal.

Itt azonban álljunk meg egy szóra! Tényleg világhírű a magyar vadállomány? Bizonyos állandó jelzőket az elmúlt évtizedekben annyira megszoktunk, hogy annak igaz voltát eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni.

Nos, ha az apróvadra gondolunk, akkor a világhírű jelző enyhén szólva túlzás. Igaz, hogy a két világháború között elsősorban fogolyból és nyúlból olyan terítékadatokat produkáltunk, melyek — ahogy Széchenyi Zsigmond híres vadászírónk írta a ’60-as években — soha túl nem szárnyalhatok; azóta azonban a fogoly nem vadászható, szigorúan védett státuszba került. A nyúl pedig a háború szörnyű vadpusztulása, majd az ’50-es években a vadásztársaságokat sújtó vadbeszolgáltatási kötelezettség, azután pedig a nagyüzemi mezőgazdaság kemizálásra alapozott technológiája következtében a fennmaradását is megkérdőjelezhető mértékben lecsökkent. A végső döfést az állománynak a ’70-es, ’80-as évek élő nyúlbefogásai, a gátlástalan hálózás jelentette, mert a nyugati piacok megtartását a vadkülkereskedelmi vállalatok erőltették.

Az intenzíven tenyészthető és korlátlanul kibocsátható fácán a rendkívül rossz hatásfokú visszavadászás miatt annyira drága, hogy csak a nyugati bérvadásztatással gazdaságos. Az intenzíven tenyésztett fácán és réce röpkészsége nem megfelelő, a kényesebb ízlésű nyugati vadászokat nem elégíti ki. Akkor talán a nagyvadállományunk világhírű?

Az őzek a nagytáblás gazdálkodás, a sok gyomos parlagföld, az elhagyatott tanyák lehetőségei között tényleg soha nem látott módon elszaporodtak. A tömeges nyugati bérvadásztatás következtében azonban az utóbbi években az állomány „elfiatalodott”, s minőségileg leromlott.

A legnagyobb mező- és erdőgazdálkodási vadkárt okozó vaddisznó is mértéktelenül elszaporodott. A kí- méleti idő nélküli állandó vadászás miatt az állomány minőségét meghatározó agyarasok, idő előtt, fiatalon kerülnek terítékre.

Odajutottunk tehát, hogy csak a szarvas- és dám- állományra használhatjuk a világhírű jelzőt.

1945-ig nálunk is a tőlünk nyugatra fekvő államokhoz hasonlóan a vadászati jog a földtulajdonhoz volt rendelve. A 200 kát. holdnál nagyobb egybefüggő földterületét önálló vadászterületként használhatta a tulajdonos. A 200 holdnál kisebb földdarabok csak egymással társulva alkottak bérbe adható vadászterületet. Ennek a rendszernek az volt a legnagyobb előnye, hogy a

HOGYAN T0VÄBB?

föld tulajdonosa részesült a vadászat hasznából, érdeke volt a vad óvása, s a keletkezett vadkárt is „lenyelte”. 1945. után a nagy államosítási hullám első ténykedése volt a vadászati jog állami tulajdonba vétele. A vad is az állam tulajdona lett, s a bérlő vadásztársaságok a bérleti díj lefizetésével váltak jogosulttá a vad hasznosítására.

Ezek különösen az ’50-es években, az előírt beszolgál- tatási kötelezettségekkel sújtott vadászterületek kirablásához vezettek. A vadászok a beszolgáltatott vadmennyiség lelövése után, még a saját szükségletüket is kilőtték. Akkor keletkezett a máig élő mondás: „Egyet a MAVAD- nak, kettőt meg magamnak”, így alakult ki a jelenlegi igen ellentmondásos helyzet. Egyrészről a zártterületes vadásztársaságok, melyekbe új tagként bekerülni szinte reménytelen, másrészről, az ún. bérkilövő vadásztársaságok sokezres, vadászterületnélküli tagsága önmagában is feloldhatatlan konfliktust hordoz. A jelenlegi földhasználóknak nem érdeke a vad óvása, szaporítása, mert a termelvényekben okozott kárt a vadásztársaságok alig képesek megfizetni.

A bérkilövő vadásztársaságok nem értik, hogy miért kell nekik drága pénzen megvásárolni a vadászati lehetőséget a területes vadász- társaságoktól, ugyanakkor a területes vadásztársaságok tagjai rendkívül alacsony tagdíjakat fizetve, mintegy megszerzett kiváltságot őrzik az ingyenes vadászat lehetőségét. A tőlünk nyugatra fekvő országokban a vadászat igen drága passzió, s nem engedheti meg magának mindenki, hogy-e szenvedélynek hódolhasson.

Hacsak a vadászterületék bérleti díját hasonlítjuk ösz- sze, Ausztriában pl. hektáronként és évenként egy közepes terület, 300—400 schilling körül mozog, míg nálunk 40 fillértől 2—3 Ft-ig terjed, és még e nevetségesen kis összeg sem a földön gazdálkodót illeti meg.

A vadkereskedelmi vállalatok vadhús-értékesítésből és külföldiek bérvadásztaíá- sából kb. 40 millió dollár bevételhez jutnak, de a föld használója ebből sem részesül. Mindezeket az ellentmondásokat az új vadászati törvény úgy oldhatja fel, ha az áttekinthetetlen, összefonódó, protekcionista, vadászati viszonyokat egyetlen rendezőelvvel a piacgazdaság törvényével rendezi.

1. Vissza kell adni a vadászati jogot a föld tulajdonosának. A jelenlegi osztrák vagy német szabályok mintája alapján.

2. A bérleti díjakat kapja a föld tulajdonosa, hogy érdekelt legyen a vad óvásában. (Skóciában a terméketlen hangafüves legelők tulajdonosainak egyetlen jövedelemforrása, a skót hód- fajd vadásztatásának eladása; s nem is élnek rosszul.)

3. Meg kell szüntetni minden vadászati kiváltságot, a területeket nyilvános árverésen a legtöbbet ajánlónak kell adni.

4. A vadászterületek fel- .aprózódása nem rontja szükségszerűen a vadállomány helyzetét. (Bizonyított tény!)

5. A vad szívesen tartózkodik a mezőgazdaság számára értéktelen vadvizes, gazos területeken, s így ezek is jövedelemtermelő területekké válnak.

Igaz, így a közel 40 000 vadászból jó néhányan nem fognak területhez jutni, s az állandó vadászat helyett meg kell majd elégedniük a ritka vadászati lehetőségekkel. Megszűnnek majd a közvéleményt irritáló, s vadászatellenessé hangoló ingyenes protokoll vadászatok, ahol egyes vezetők egy nap alatt elfogyasztott lőszer- mennyisége többe került, mint egy egyetemi tanár havi fizetése. Nem lehet majd reprezentatív vadászatok és vadászvacsorák díszvendégeként jelentős vadhúsmennyiséghez és aranyérmes trófeákhoz jutni. Meggyőződésem, \hogy egyetlen igaz vadász sem fogja sajnálni, hogy nem hall többet a gáspárok, lázárok, cinegék fejedelmi, a rekordok könyvében jegyzett vadászatairól.

Az új vadászati törvény messzemenően figyelembe kell, hogy vegye a természet- és környezetvédelem szempontjait. Felmerülhet a kérdés, hogy mi az a legkisebb terület, amelyen vadászatot, ill. vadgazdálkodást lehet folytatni. Ausztriában ez most 110 hektár. Magyar- országon talán az 500 hektár lehetne az alsó határ, azzal a megkötéssel, hogy az így kialakított területek lehetőleg ökológiai egységet képezzenek és jól meghatározható természetes határokkal rendelkezzenek. A vadászterületeket a települések önkormányzata licitálással a legtöbbet ígérőnek, 5—10 év időtartamra adná bérbe. A vadászat jogszerű gyakorlását a megyei vadászati felügyelő és a megyei vadászszövetség ellenőrizné, megszabva a levadászható vadmennyiség felső határát is.

A vadászfegyver tartási rendelet megváltoztatásával lehetővé kell tenni, hogy akik nem. jutnak területhez, fegyverüket megtarthassák. Meg kell szigorítani az. orvvadászat jogi kezelését. A romló gazdasági helyzet, s a sok kintlévő fegyver miatt emelkedni fog az orvvadászatot megkísérlők száma.

E néhány papírra vetett gondolat továbbgondolása, érvek és ellenérvek ütköztetése itt megyénkben is igen fontos lenne. A vadászatról a Miskolci Vadászklub ke- rekasztal-beszélgetést tervez november 16-án, melyre minden érdeklődőt hívunk és szívesen látunk.

Nagy Lajos megyei vadászklub titkára, Miskolc

Száz külföldit várnak

Az erdőt járó vadászok, a vadváltókat figyelők már meghallották a bikák „böffe- néseit”. Tapasztalták, hogy mind a zempléni részeken, mind a Csereháton, Perikupa környékén, már „köszörülik” - a torkukat a bikák. Ez még nem az igazi szarvas- bőgés ideje — ez még csak amolyan „előgyakorlat”. Nem az „öregbikák”, hanem a tüzesebb, türelmetlenebb, középkorosztály és a legfiatalabbak adják tudtul, hogy készülnek a nászra.

Mint Kiss Lászlótól, a Vadászok és Vadgazdálkodók Észak-magyarországi Területi Szövetségének mb. ügyvezető titkárától megtudtuk, megközelítőleg 400 golyóérett és selejtbika kilövését tervezik a vadásztársaságoknál. Amint a korábbi években is. úgy az idén is várják a külföldi vendégvadászokat erre a nagy őszi vadászese- ményre. Megközelítőleg 100 külföldi vadász jelezte érkezését, akik mintegy 125, golyóérett bikát ejthetnek zsákmányul. Nem maradnak trófea nélkül a hazaiak sem. A kilövés nemcsak a bőgés idején lehetséges, hanem a selejtezéskor is, egészen az év végéig.

A vadásztársaságok már rendbetették a magasleseket, megfigyelték, s tudják, hol váltanak ki a golyóérett bikák, ismerik a küzdelmek színhelyét. Most már az időjáráson múlik, mikor zendül meg az erdő szarvasbőgéstől.