Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-15 / 217. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1990. szeptember 15., szombat Kiirtják az erdőt, hogy pénz legyen? Cáfol a szakember Fa kell az utódoknak is! A lift melletti táblán —, ahol az embereknek kénytelen-kelletlen várakozniuk kell — gyászjelentés: Fájdalommal tudatjuk, hogy... Az elhunyt csak 46 éves volt. Mindannyian ismertük, akik most itt a lift ajtajánál összetorlódunk. Mindenki tudta, hogy az asszony egyre nagyobb lépéseket tesz a sír felé. Nem tudtuk, nem bírtuk megállítani, visszatartani. Fönn, a szobámban, ahogy kiterítem az új ságot, egy közeli öngyilkosság krónikáját olvashatom. És persze olvasom is, hiszen az illetőt ismertem, szinte csak most találkoztam vele... A hírlapíró az öngyilkosság okát kutatja, megszólaltatva tragikusan távozott embertársunk ismerőseit, környezetének tagjait. Az „önkezűségre” nincs reális ok. Dehát hol vagyunk már a realitásoktól? Ügy általában, hol vagyunk? — Csak egyik napról a másikra élek — panaszolja nekem még ugyanezen a napon egy tisztességes és szorgalmas hivatalnok. Aki mindeddig azt hitte, hogy tisztességgel és szorgalommal, különösebb gond nélkül eljut majd a megérdemelt nyugdíjig. Ám addig még évek vannak, s körülötte, körülöttük minden összezavarodott. Hátha az új önkormányzatnak nem lesz szüksége egy ilyen szorgalmas és becsületes hivatalnokra. Vagy: hátha nem őrá lesz szüksége? Persze van szakmája, tanult mestersége, de azt már régen nem gyakorolja. Ha netán egy új közösségben kell munkába állnia talán kinézik majd onnan. Mindenesetre nem lesz könnyű. Az erőteljes, még korántsem öreg férfi szorong. Többé-kevésbé mindannyian szorongunk. Egzisztenciális vagy más okok miatt. „A magyaroknak időnként van arra alkalmuk, hogy más magyarokkal leszámoljanak” — írta néhány évvel ezelőtt Konrád György. A leszámolás újabb éveit éljük. (Még szerencse, hogy ez a leszámolás vértelen. Bár bizonyos vérveszteségünk van és lesz is még.) A nemtelen indulatokkal, a korrupcióval, a demagógiával, a tudálékossággal azonban egyelőre nem vagyunk képesek leszámolni. De ha már nem vagyunk képesek — egyik napról a másikra legalábbis nem — gyarlóságainkat kiirtani, legalább meg kellene azokat fogalmazni. Ám mi vitáinkban is szinte mozdíthatat- lanok vagyunk. Nem érvelők, hanem tudá- kosok. A tudákos ember pedig körülbástyázza magát „bölcsességeivel”. Miért? Mert félti biztonságát. A világért sem merészkedne a valódi viták mezejére. Mert ő is szorong. Mert holnap esetleg minden másként lesz. Mert vannak — jól felfogott — érdekei. Vannak csoport-, vagy, ha úgy tetszik, pártérdekek, amik mögül talán nem is látszanak népünk, nemzetünk egyetemes érdekei. Az ember nem tud aludni éjjel, s bekapcsolja a tévét. Most már több csatornán is jelentkezik a világ. Hogy óvtak bennünket a pártállam ideológusai ezektől a műholdas adásoktól. „Mire jelentkeznek a holdadások, a maguk fellazító nézeteivel, addigra fel kell vérteznünk népünket eszmeileg” — hangoztatták. Ez valahogy nem sikerült. Most nézzük a holdadásokat, amik se erkölcseinket, se esztétikai érzékünket nem javítják, s nincs megfelelő nyelvismeretünk se. De mégiscsak jobb szexis lányokat bámulni a tengerparton, mint — a hazai csatornákon — arról értesülni, hogy Szlovákiában meggyalázták Szenczi Molnár Albert szobrát, hogy Kubában már a gyufát is jegyre adják, s hogy a Szovjetunióban hiánycikk a cigaretta. Ezeket a dohányos híreket hallva meditálni kezdek. Baj, ha nincs Kubában elég gyufa, mert a szivart — mint tudjuk — csak gyufalángról lehet meggyújtani. Sőt, egy szivarhoz több szál gyufa is kell. Ne aggódj — mondja valaki. Szivar már régen nincs Kubában. Legfeljebb csak Castro szivarozik, ö még szivarozik. Még mindig ő szivarozik. A Szovjetunióban legalább mahorkát lehet kapni. De mit ér a mahorka, ha nincs vécépapír, amibe csavarják. Az utóbbit egy testes asszonyság mondá a napokban a Magyar Televízió kamerája előtt. A hölgy a szocialista dohány jövedék szakembere. Azonnal örökségemre, a Pallas Nagylexikon köteteire gondolok. Kicsit hiányos ez az öröksék, mert (korábban is megírtam már) a katonák kitépték a színes képeket borító hártyalapokat, hogy abba sodorják a mahorkát, vagy a frissen vágott magyar dohányt. Mind ez 1944 októberében történt. Akkoriban, mikor Kéry Kálmán még az Első Magyar Hadsereg vezérkari főnöke volt. Elég sok idő eltelt közben. De még most sincs mibe sodorni a mahorkát. Kéry tábornok neve viszont többet forog, mint valaha. Mert van parlament és van ellenzék. Az ellenzék a minap kivonult. A külügyminiszter újságközleménye borzolta fel a kedélyeket, s az ezt követő interpellációra adott válasz. Nemcsak a kormányon levő pártok a letéteményesei, a méltó képviselői a magyar és az egyetemes értékeknek — hangoztatták az ellenzékiek az éjszakába nyúló tévévitában is. Felélénkültem, mert tetszett Vitányi Iván okos okfejtése, s Fodor Gábor karizmatikus egyénisége. E fiúból még miniszter lesz, akárki meglássa. Persze akkor sem galop- pírozhatja el magát, mert az ellenzék ugyanúgy megszorongatja majd, mint a mostani külügyminisztert az ellenzék. Mert a régi módon élni és politizálni már nem lehet. Mert a parlamenti demokrácia — előbb-utóbb — megtenni majd a maga gyümölcseit. Ami semmiképpen nem jelenti azt, hogy közel a Kánaán, de legalább kevésbé kell szoronganunk. Mindenkit és mindent a nevén nevezhetünk. / Az önkormányzatokról Mit jelent H|i képviselőnek lenni? Az önkormányzatok belső szervezetében — legalábbis jogilag — a képviseleti testület és azok függetlenített vezetői játsszák a meghatározó szerepet. Az igazgatási apparátus az önkormányzati testülethez képest jogilag nem önálló, annak alárendelve működik. Az önkormányzati szisztémában éppen ezért a képviseleti testület és annak bizottságai általában nem afféle helyi parlamentként kívánnak működni, hanem döntő szerepre törekszenek a folyamatos igazgatásban. Ennek viszont fontos előfeltétele, hogy a helyi képviselők időt fordítsanak a képviseleti munkára, megfelelő legyen a képviselő testületben végzett munka anyagi kompenzációja, és ezt a tevékenységet sokféle módon segítsék érdemi tevékenységgé tenni. * Nemzetközi időfelmérések bizonyítják, hogy az önkormányzati képviselők munkája nagyon idő- és munkaigényes elfoglaltság. A fejlett nyugat-európai országokban heti 10 óra körül ingadozik, és havi átlagban 50—60 óra 'körül alakul a képviseleti munkára fordított idő. Ráadásul roppant szerteágazó is ez az elfoglaltság. Nemcsak a plenáris üléseken vagy a bizottságok jóval sűrűbben tartott ülésein illik részt venniük, de ezekre fel is kell készülni, fogadóórákat kell tartani, rengeteg időt kénytelenek fordítani a különböző megbeszélésekre, reprezentatív jellegű közszereplésekre, és sok egyéb elfoglaltságra. Annak ellenére, hogy a megválasztott helyi képviselők többsége sehol nem főállásban végzi képviseleti mun-* káját. A fentiek okán a helyi képviselők mindig valamilyen javadalmazásban részesülnek. Számukra többnyire napidíjat (jelenléti díjat) és költségtérítést biztosítanak. Az úgynevezett képviseleti díj feltételezi, hogy a képviselő a munkáltatójától erre az időre nem kap fizetést. Jelenléti díjat adhatnak a munkaidő után tartott tanácsülésekre is. Vannak olyan országok, amelyek kissé szűkmarkúbbak, és például kikötik, hogy csak több órán át tartó testületi ülésekért jár díjazás. A költség- térítések közt „hagyományos” rész az úti- és szállásköltségek megtérítése. Ma már azonban sok helyütt felmerül egyéb költségek térítésének gondolata, sőt, a gyakrabban ülésező végrehajtó bizottságok (nem tévedés: sok nyugat-európai országban léteznek ilyen nevű és nagyjából az egykori vb-k funkcióit ellátó testületek) tagjai, a tanácsnokok (úgynevezett aldermen-ek), a bizottságok elnökei, a frakciók vezetői a jelenléti díjon felül kiegészítő díjat, vagy egyszerűen fizetést kapnak. Természetesen csak a nagyvárosokban. A helyi képviselőknek, főként a nagyobb településer ken, sorozatosan kell nagyon bonyolult, nagy szakértelmű'' kívánó kérdésekben állást foglalniuk. Emiatt a képviselői munka szakmai alátámasztásának és segítésének Kongatják, kongatjuk a vészharangot erdeinkkel kapcsolatban. Ki-ki lelkiismerete, vérmérséklete szerint szapulja, szidja, vagy védi az erdők használóit. (Hogy azt ne mondjam — kihasználóit). Van, aki a túlzott irtás ellen emel szót, van, aki a gondatlanság miatt, közös bennük az, hogy általában féltik, féltjük az erdőt. Mert aki az erdőt félti, a jövőért aggódik, és manapság nem is alaptalanul. Egyik olvasónk azt írja: >rA mi kis falunkban körülbelül kétezer hektár az erdő, nagyrészben tölgyfák vannak benne, szeretném, ha Önök is látnák: ennek az erdőnek a harmadrésze kiszáradt, fái a földön fekszenek, és sokan azt gondolják, hogy ezt az ott nevelt lovak okozzák. Hát mi lesz ebből a pusztuló erdőből harminc év múlva? Másik olvasónk így ír: „Azzal a kéréssel fordulok a szerkesztőséghez, hogy lenne szíves kivizsgálni a Her- nádvölgyi Igazgatóságon Mórát, mely a Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdasághoz tartozik. Mert ezen a területen legalább hárommillió forint érték ment tönkre. Két éve széldöntés volt a Fony községhatár 56-os erdőrészében kidőlt kb. 800 bükkfa és azóta is ott hever a földön befülledve, megrohadva. Sajnos, még most is ilyen vezetői vannak gazdaságainknak, akik nem törődnek az ország vagyonával, pedig fánk az nagyon kevés van, és azt sem becsüljük meg. Apáink megvették az erdőt, nevelték, az állam elvette és egyes vezetői tönkreteszik.” Valószínű, hogy az ilyen vélemények késztették Horváth Gábort, a Mezőgazda- sági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének titkárát, hogy véleményt alkosson az erdővel, a fakitermeléssel kapcsolatos szövetkezeti magatartásról. — Az elmúlt esztendőben megnőtt az erdőkkel szemben támasztott társadalmi igény. Erősödött az a nézet sokféle formáját alkalmazzák. Ahol kisebb létszámú testületek működnek, ott a képviselő mellett kisebb iroda dolgozik. Ezekben az irodákban társadalmi munkásként a képviselő politikai segítői és — mint az Egyesült Államokban — a helyi politikai életben tapasztalatot gyűjtő egyetemisták vesznek részt. Az európai országokban a testület titkársága, illetve ennek szerepe a meghatározó. A szakapparátustól független titkárság az apparátusi előterjesztések felől rendszeresen külső szakértők véleményét kéri, esetleg a tanácstagok egy csoportja kezdeményezésére ellenjavaslat kidolgozásáfa ad megbízást. Általában az apparátusi előterjesztések formai követelményévé teszik azt is, hogy azokban alaposan ismertessék az előkészítés során felmerült, de az egyeztetések eredményeként kisebbségben maradt véleés felfogás, hogy az erdő, mint nemzeti kincs a természeti táj sajátos eleme, több mint nyersanyagforrás. Elsőrendűen fontos és nélkülözhetetlen környezetvédelmi, közszolgáltatói és humánökológiái funkciót tölt be. Értékes esztétikai és kulturális kincsünk is. Mindezek alapján méltán áll a közvélemény érdeklődésének középpontjában és érzékenyen reagál mindenre, ami az erdőt érinti. Napjainkban gyakoriakká váltak a fakitermelések leállítását követő fellépések, kampányok, a sajtó hasábjain megjelenő, indulatos írások a fakitermelések ellen. Mindezek méltán hökkentik meg az erdőt féltő „laikusokat”, az erdőgazdálkodókat, köztük a termelőszövetkezeteket és az erdővel hivatásként foglalkozó erdészeket is. Hangsúlyozni kell, hogy az erdőgazdálkodók fakitermelési tevékenysége nemcsak az erdőtervekben szabályozott, hanem az erdőtörvényben biztosított joguk is kötelességük. Végeredményben betakarításról, aratásról van szó. A mezőgazdaságban az aratás egy természetes folyamatnak, tevékenységnek minősíti a közvélemény. Nincs semmiféle fellépés, tiltakozás ellene, ellentétben a manapság divattá vált fakitermelések leállítását, akadályozását követelő kampányokkal. Az erdőgazdálkodók — köztük a termelőszövetkezetek is — csupán azt végzik, amire az erdőterv lehetőséget nyújt, és amit az állami erdőfelügyelet kritikus szemmel figyel és ellenőriz az erdőtörvény szellemében. Esetenként felröppennek a „nagyobb méreteket öltő erdő- kivágások”-ról szóló hírek is. Mindezek már eleve gyanút ébresztenek az újságolvasóban, és mindjárt az ádáz vitát kiváltó és indulatot gerjesztő rablógazdálkodást juttatják eszébe, egyenesen annak ítéli, amit látott, holott az erdőgazdálkodók, az erdészek csak munkájukat végzik, azaz a vágásérett állományokat kitermelik, majd ményeket is. Ez a helyi képviselők döntésmérlegelő munkáját segíti elő. * A helyi választásokon a legtöbb fejlett országban igen alacsony az állampolgári részvétel. Angliában például a szavazásra jogosultaknak csak mintegy harmada vesz részt rendszeresen a helyhatósági választásokon. A választásokról tehát igen jelentős tömegek maradnak távol, így a megválasztott képviselő csak egy viszonylag szűk réteg akaratából lesz képviselő. Másfelől az önkormányzati választások — akár a parlamenti választások — többnyire olyan képviselők győzelmét hozzák, akik vagy tanult szakmájuk szerint politikai érveléshez értő személyek, vagy közszerepléshez szokott befolyásos, tekintélyes emberek. Reménykedjünk, hogy az önkormányzati választások során tényleg ilyen, politizálni tudó, és a meglehetősen bonyolult kommu- nálpolitikában is eligazodni képes férfiak és nők jutnak majd mandátumhoz. —h —l a keletkezett vágásterületeket „felújítják”, néhány esztendős lomb, vagy fenyőcsemetével beültetik — erdősítik. Sajnos, a nagyközönség ritkán minősíti erdőnek a néhány esztendős erdősítést, pedig ez az induló erdőállapot már a jövő erdejének Ígéretét hordozza magában, a magasba szökkenő, méltóságteljes lombkoronát hordozó, egyenes szálfák alkotta erdőket. Egyébként immár évek óta a termelőszövetkezetek — országos viszonylatban — kevesebbet termelnek, mint amennyi az erdőtervi lehetőségük. Ugyanakkor az is tény, hogy a véghasználatra besorolt erdők jelentős hányada túltartott. Ezen erdőállományok fenntartása az értékük csökkenéséhez vezet, korlátozza a kitermelt faanyag feldolgozását, ipari hasznosítását, csupán tűzifává „alacsonyodik” le az évszázados, büszke tölgy. Nyomatékosan leszögezendő, hogy az erdőállományok ismeretében a fakitermelési lehetőségek növekedésével kell számolni. Tehát a fakitermelések, leállítását sem szakmai, sem más szempontok nem indokolják. A leállítást követelők a letűnt pártállam hibájába esnek. Szakmai és gazdálkodási tevékenységbe avatkoznak bele. A megalapozatlan hangulat- keltés és szándék mögött rejtett egyéni, csoportérdekek kívánnak a nemzetgazdasági érdekek fölé kerülni. Nem számolnak azzal, hogy a fakitermelés leállítása nemcsak felelőtlenség és törvényellenes, hanem milliárdos gazdasági kárt is okoz. Megyénk egyik erdőfelügyelőjét, Hernyák Lajost kérdeztem, minderről mi a véleménye: — Harminchét éve dolgozom ebben a szakmában, 12 ezer hektár állami, szövetkezeti és magánerdőt felügyelek, s mondhatom, hogy mind a kitermelést, mind a telepítést hozamszabályozási tervek alapján engedélyezzük, és állapítjuk meg a kitermelhető fatömeget. Hosz- szú távú tervek alapján állítjuk össze az üzemek éves kitermelését és hagyjuk jóvá. Ez független attól, hogy tsz-ről, állami gazdaságról, vízügyi, vagy közbirtokossá- gi erdőről van-e szó. A kitermelt véghasznált területeket pedig teljes mértékben fel kell újítani. Ha a gazdálkodó ezt nem teljesíti, akkor az elmaradt hozadék (várható köbméteréért) ezer forintot fizet. Tehát kivágást csak az általunk jóváhagyott terv szerint végezhet bárki, mert ha nem teljesíti a pótlást, a további kitermelést megtagadjuk. Az üzemek igyekeznek teljesíteni felújítási kötelezettségüket annál is inkább, mert az erdőtelepítés célcsoportos beruházásként az állam finanszírozza, ugyanakkor az erdő az üzemé marad. Jó tudni, hogy az erdőfelújítással, vághasználattal, kitermeléssel kapcsolatos törvények ugyanúgy érvényesek a nagyüzemekre, mint a reprivatizált, vagy a közösségi, a kincstári erdőkre. Tehát: az állami felügyelet minden erdőre egyformán vonatkozik. (bekecsi)
