Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-15 / 191. szám
1990. augusztus 15., szerda eSZAK-MAGYARORSZÁG 3 NDK—magyar kereskedelem Egy korszak vége Mi veszíthetünk többet A német valutaunió és az ehhez kapcsolódó gazdasági változások nehéz helyzetbe hozták a magyar gazdálkodók egy részét. Az exportban az NDK-beli vállalatok rendelés-visszamondása okoz máris közvetlenül pénzben kifejezhető veszteséget, az import „átstrukturálódása”, a behozatal feltételeinek változása pedig az egész gazdaságra jelentős hatással lesz. Az eddig transzferábilis rubelért beszerzett alapanyagokért német márkával kell fizetnünk. Ez önköltségnövekedéshez vezet, ami óhatatlanul beleépül a fogyasztói árba. Gérnyi Gábor, a Nemze*közi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának főosz'ály vezető-helyettese tagja volt annak a magyar küldöttségnek, amelyik tisztázni kívánta a keletnémet—magyar árucsere jövőjét. Csak egy céljuk lehetett: megpróbálták csökkenteni a Magyarországot érő veszteséget. — Milyen számok jellemzik az idei NDK—magyar kereskedelmi forgalmat? — Az áruforgalmi jegyzőkönyvben előirányzott több, mint egymilliárd rubeles import 90—95 százalékát vállalati szerződésekkel lekötötték. Ez érthető, hiszen minden „megkeresett” transzferábilis rubelért 2,34 márkát kapnak az NDK-beli cégek. Számukra ez nagyon kedvező. A magyar kivitelnél — amely szintén körülbelül egymilliárd rubelt tesz ki — már kedvezőtlenebb a helyzet: exportunknak csak 82 százalékát biztosítják a vállalati szerződések. Az NDK gazdasági minisztériuma úgy orientálja a vállalatokat, hogy maradéktalanul eleget tegyenek szerződéses kötelezettségeiknek. Ennek ellenére az eddig visszamondott rendelés értéke 60—70 millió rubel, de becslések szerint az év végéig 100 millió rubeles magyar export válik kérdésessé. Ezeket a visszamondásokat természetesen mi nem fogadtuk, és nem fogadjuk el. Az NDK export-termékeinek köre hirtelen kibővült az NSZK-beli cégek gyors előrenyomulása következtében. Egyszerűen kiszorították a keletnémet termékeket a belső piacról. Itt főleg a mi exportunk körül lesznek bonyodalmak, mert a rubelért importált áruknál az NDK-beli vállalatoknak le kell tenniük a márkafedezetet. — Milyen álláspontot képviselt a német tárgyaló- partner? — Az NSZK tartja magát az államszerződéshez, amely kimondja, hogy az egyesülés során az NDK külgazdasági kapcsolataiban a bizalom megőrzésére, s az érvényes szerződések megtartására kell törekedni — figyelembe véve a pénzügyi unió feltételeit. Az NSZK-ra hárul a finanszírozás, de ennek összes részletét — tudomásom szerint — még nem dolgozták ki. A tárgyalások során kértük az NDK- partnert, hogy a kétoldalú árucsere érdekében dolgozzon ki külön szabályozó- rendszert. Azt válaszolták, nagyon sajnálják, de ott már „kitört” a piacgazdaság, ők adminisztratív eszközökkel nem avatkozhatnak a vállalatok életébe. Ez a „spontaneitás” azért túlzott. Bár a nagy elzárkózás mellett hagytak azért egy kiskaput. Megállapodtunk, hogy az év végéig nagy volumenű bartercserék révén még rubelalapon kereskedhetünk. így talán sikerül megmenteni a magyar export nagy részét. Amíg a két német állam egymás között nem tisztázza a financiális kérdéseket, addig mi csak tárgyalhatunk, konkrét megállapodásokra nem nagyon számíthatnak. — Milyen ágazatokat érint leginkább a kereskedelmi kapcsolat megváltozása? — A mezőgazdaságot és az élelmiszeripart kell az első helyen említenem. A Közös Piac határai kitolódtak. s az NDK-ra is érvényesek lesznek a szabványok. a kvótarendszer, a lefölözés. a vámok. Igaz. a keletnémet fél megígérte, közvetíti kérésünket, hogy eddigi kedvezményeinket megőrizhessük. Teljesen „átstrukturálódik” a két ország közötti áruforgalom, és ezen mi veszíthetünk többet. Az eddigi összetétel úgy alakult. hogy — sarkosan fogalmazva — zöldségért szereztünk be kemény cikknek számító vegyipari alapanyagokat. Ennek most vége. — Nem tart attól, hogy az NSZK figyelme túlságosan is az NDK felé fordul, s ezért kevesebb tőke érkezik Magyarországra? — A nyugatnémet tőke expanzív, de Maevarország- ra nem érkezett belőle anv- nyi. hogy most észrevehető visszaesést tapasztaljunk. (Ez a félelem sokkal reálisabbnak tűnik fel a harmadik világ országaiban.) Túlzás lenne azt mondani, hogy kedvezőnek látom a helyzetet. De biztos vagyok abban, hogy két-három éven belül normalizálódnak a német— magvar kereskedelmi kapcsolatok. Véleménvam szerint legelőször a kisvállalatok ocsúdnak majd fel. H. Z. A tokaji sóhivatalban Kettőt se tud lépni az ember Tokajban, hogy egy-egy „táblás” házzal szembe ne találná magát. Nemcsak a hosszú, kanyargós főutcán, hanem a keskeny, szűk kis utcácskákban is műemlék vagy műemlék jellegű épületek egész sora, s rajtuk márványtáblák hirdetik, hogy ezek valamikor a Sza- polyai Jánosé, a Rákócziaké, Esze Tamásé, a Dessewffyeké vagy éppen a városban megtelepedett görög kereskedőké voltak. Azt is megtudhatjuk, hogy a Görög utca elején levő házban lakott 15 éves koráig Nikolaus Lenau, a jeles német költő, akinek a mostohaapja orvos volt Tokajban, a Hajdú közben pedig Paulay Ede szülőháza látható. Egy épületet azonban hiába keresnénk, nyoma sincs ma már a nagy múltú városkában. Pedig századokon át messze földön ismert „intézménye” volt Tokajnak. Igaz, nem történelmi, irodalmi, művészeti események vagy személyiségek emléke fűződött hozzá, hanem a gazdasági életben játszott nagy szerepet, sőt réges-régen bizonyos hatósági ügyeket is el lehetett intézni benne. A sóhivatal volt ez a hajdan nevezetes intézmény, amely a gyönyörű ívelésű híd közelében épült a Tisza partján. Valamikor magam is jártam benne — kíváncsiságból. Bizony jó régen volt, pontosan egy fél évszázaddal ezelőtt, 1940-ben. Már akkor is elhasználódott, rozoga épület benyomását keltette. A háború után egy ideig a kopár, pörsenéses foltokból még lehetett következtetni az épület alapjaira. Mára semmi sem maradt belőle, csupán az idős tokajiak tudják felidézni az emlékét. A sóbányászat, sóárusítás évszázadokon át állami monopólium, a belőle származó haszon, a sójövedék a kincstár kizárólagos jövedelme volt. Erről már az aranybulla is intézkedett, két cikkelyben. Egyébként a sóval kapcsolatos mindennemű kérdésben az országgyűlés döntött, így a só árát is mindenkor az országgyűlés állapította meg. Pontos szerepe volt tehát a tokaji sóhivatalnak a város, sőt az egész zempléni, abaúji, szabolcsi, szatmári táj életében. Annál is inkább, mivel mint kincstári intézménynek bizonyos hatósági ügyek intézésére is joga volt. Fő feladatként természetesen a máramarosi sóbányák: Szlatina, Rónaszék, Akna-Sugatag kincseinek fogadását, tárolását és elosztását végezte. A Tiszán vízi úton szállították Tokajba a sót, nemcsak a belföldi fogyasztásra, hanem a külföldi eladásra szánt mennyiséget is. A kirakodás és azt követően az elosztás hosszú ideig tartott, mivel messzi vidékek sószükségletét Tokaj látta el. Ezért a tiszai tutajosoknak és a sót tovább fuvarozó kocsisoknak napokat, olykor heteket kellett a várakozás miatt Tokajban tölteniük, ami — a borszállításokhoz hasonlóan — nagy forgalmat jelentett a városnak. Említettük, hogy a Nemzeti Színház kiváló igazgatója, aki Madách klasszikus művét, a Tragédiát elsőnek vitte színpadra, Paulay Ede Tokajban született. Apja sóhivatali tisztviselő volt, s a tokaji sóhivatal körül zajló mozgalmas élet látványa bizonyára megmozgatta a gyermek fantáziáját, és talán tudat alatt ez is erősítette vonzódását a színészi, majd a rendezői pálya iránt. A tokaji sóhivatal a letűnt századokban az ország legjelentősebb ilynemű intézményei közé tartozott. Különösen a 18. században, Mária Terézia uralkodása alatt játszott nagy szerepet. Ez érthető, hiszen a kincstárnak tetemes haszna származott a sójövedékből. Tokajnak a sószállítás szempontjából kedvező földrajzi fekvése miatt hazánk legjobban kifejlesztett sóhivatala itt működött. Megemlékezik erről Márton János rigmusos krónikájának két sora is, ekképpen: „Lerakása sónak e városban vagyon, / JVÍelyből királynőnek bizony megyen haszon”. Több idős tokaji lakossal együtt e sorok írója még láthatta a negyvenes évek elején« a sómarta, hatalmas vörösfenyő gerendáza- tú, rozzant épületet, amelyben semmi fémfélét nem lehetett tartani, a szegecselések is faanyaggal történtek. Még beszélgethettünk a nyári hőségben kellemesen hűs sóraktárban a sótárnokkal, akinek természetesen akkor már hatósági ügyek intézésére semminemű jogosítványa nem volt. Hiszen ez nagyon régen, talán még a 18. században megszűnt. Es mivel fél évszázaddal ezelőtt maga a sóhivatal is eltűnt a Tisza-partról, így ma már sem levesbe való ízesítőért, sem egy- egy reménytelennek látszó ügy elintézésére a valóságban többé senkit, legfeljebb — az ismert szólással élve — bárkit is csupán képletesen lehet küldeni — a tokaji sóhivatalba ... Hegyi József «PlIMfÉMj A nyár kemény arca Régóta pusziit már az aszály, a harminc fok körüli, gyakorta azon fölüli hőség. Igazi, kiadós esőre már nem is emlékszünk, ha néha hullik néhány szem, hát nyomban elpárolog, még le sem ér a repedésekbe. Vizkorlátozásokra kényszerülünk, minden eddiginél erélyesebb takarékosságra. Növeli a szárazságot, hogy sem a múlt télen, sem előtte nem hullott hó, de már a korábbi telek is fukarul hozták a csapadékot. A földben viztar- talék gyakorlatilag nincs. A növények senyvednek, a gyep kipusztult, az erdők avarja porszáraz, bárminő kis szikrától lángra lobban minden. Szinte csoda, hogy a tűzoltók még győzik. Tegnapra pedig a forró Afrikából érkezett hozzánk perzselő szél. Ha lúd, hát legyen kövér... (Felvételeink: két jellegzetes kép az idei nyár kemény arcáról.) (I- j ) Nincs nyugalom __________________________ a nyugtaadás körül Egy többé-kevésbé szabad országban aligha képzelhető el olyan parlamenti, vagy kormányzati döntés, amelynek egyformán örül minden állampolgár. Nem kétséges tehát, hogy a július elsejétől a magánszektorban is kötelezővé tett nyugtaadás egyeseknek szimpatikus intézkedés, mások elhibázott lépésnek tartják. Az intézkedés bevallott célja az volt, hogy felszínre hozza az eltitkolt jövedelmeket. Az adóhatóság az önadózás alapján bevallott és az állami statisztika adatai alapján számított összegek egybevetésével mintegy százmilliárd forintra teszi azt bevételt, amit a magánszektorban eltitkolnak. Márpedig az eltitkolás manapság aránylag egyszerű és veszélytelen, hiszen az adózás alapja az önbevallás, a hatóságnak pedig nemigen van kapacitása azt ellenőrizni. Az egyetlen megoldás a könyvelő funkciókat is ellátó pénztárgépek használatának elrendelése — vélték a pénzügy gazdái. A törvényalkotók, hogy könnyítsenek a vállalkozók terhein, s ne zsebből kelljen nekik megvásárolni a 70 ezer forint körüli áron kapható gépéket, létrehozták a Pénztárgép-technikai Bizottságot. Ez döntött arról, hogy mely géptípusok nyugtáit fogadják el hitelesnek, azok a vállalkozók pedig, akik ilyen gépeket vesznek bizonyos összeghatárig levonhatják a beszerzési árat a fizetendő forgalmi adójukból. A nyugta-rendelet bírálói — leginkább az érintett vállalkozók — elsősorban azt sérelmezik, hogy őket adócsalással vádolják — jogtalanul. Szerintük a láthatatlan jövedelmeket nem a bejegyzett ipari, kereskedelmi tevékenységet folytatóknál kellene keresni. Az előbbi megállapítást pro és kontra nehéz minősíteni, mindenesetre a jelenlegi bevallott kiskereskedői és kisipari bevételek arra utalnak, hogy e vállalkozói réteg több mint kétharmada a létminimum közelében, vagy az alatt él. Amit azért a köznapi tapasztalat nem igazán támaszt alá ... Ami pedig a valóban láthatatlan jövedelmeket illeti, abban is csak részben van igazuk a nyugta-csapdába esetteknek, hiszen egy réteg — a seftelők, valutázók, üzérkedők — törvénytelenségei nem adnak felmentést egy másik rétegnek hasonló dolgokra. Alaposabbnak látszik az a kritika, hogy' a nyugta-kötelezettségbe bevontak és az alóla mentesítettek köre túlságosan is önkényesen van megállapítva. Sokan nem értik, miért a kormány feladata eldönteni melyik üzletben kell, melyikben nem kell géppel könyvelni és számlával igazolni a vásárlást. Mi indokolja, hogy ha a lakásomon akármilyen nagy értékű munkát végeztetek, arról nem köteles nyugtát adni a mester, s nem vezet-e korrupcióhoz, hogy egyedi kivételezési lehetőségek, egyedi mentességek kérhetők az adóhatóságnál. A nyugta-ügynek van még egy, kevéssé feszegetett ösz- szefüggése. A fogyasztói érdekvédelem szemmel láthatóan mindinkább háttérbe szorul, a szabad piac a lakosság nagy tömegei számára egyelőre szabad rablásként jelenik meg. A kötelező nyugtaadás némi reménysugár, hiszen amiről papírt kell adni, azt talán mégsem lehet bármennyiért adni. Ugyanakkor talán szerencsésebb lett volna, ha a számlaadás szabályozásába jobban belevonják a magán- vállalkozók érdekvédelmi szerveit is. Egy sor ma vitatott kérdés — például a mentesítések dolga, — szélesebb körű egyetértéssel rendeződött volna, s a kiskereskedők, kisiparosok saját szervezeteik közreműködése révén ma inkább magukénak éreznék a végeredményben közérdeket szolgáló intézkedést.
