Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-07 / 158. szám
1990. július 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Rajkai Zsolt államtitkár: Jó fél nap várakozásba telt, míg megbeszélt találkozásunk létrejött Rajkai Zsolt államtitkárral, a kisgazda- párt országos alelnökével, a párt Borsod megyei képviselőjével. Még szünetekben is egymást váltották az érdeklődők az államtitkárnál, a miniszteri patkóban. Segítőnk, közvetítőnk Iván Géza miskolci kisgazdapárti képviselő mondta még az államtitkárral való találkozás előtt: Rajkai Zsolt frissen került ebbe a pozícióba, csaknem váratlanul emelkedett a párt élvonalába. Ugyanis Algériából való hazajövetele után tulajdonképpen még nem sok pártmunkával dicsekedhetett, ám a megyében vezetési stílusa szimpatikus volt. A kisgazdák jól érezték, hogy a fiatalítás elengedhetetlen, ezt meg kellett lépni. Ám sokan úgy gondoltuk, hogy nem az öregek félreállításá- val. Rajkai Zsoltnak megfelelő világlátása van feladatai ellátásához, és persze segít a párt, amelynek legfontosabb feladata most a földtörvény megfelelő módosítása. Az államtitkár ott folytatja, ahol az imént abbahagytuk a beszélgetést Iván Gézával: — Igaz, hogy az eddigi gyakorlatban egy politikus általában csak többéves közéleti szereplés után juthatott el bizonyos vezető szintekig, most viszont a rendszerváltással olyan helyzet állt előj hogy azoké lett a vezetői szerep, akik eddig nem juthattak szóhoz. Ami viszont nem azt jelentette, hogy mi nem követtük volna nagyon- iis érzékenyen a napi eseményeket, változásokat — így az államtitkár. — Mikortól adatott meg az önnek, hogy véleményével előbb kisebb, majd tá- gabb körben érvényesíthesse nézeteit, a kisgazdapárt szellemiségét, akaratát? — Valójában két, két és fél esztendő állt rendelkezésre, hogy rendezzük a párt sorait, ám, ha reálisak akarunk lenni, hozzá kell tennem, hogy csak akkor számolunk jól, ha nemcsak az eltelt időt, hanem a munka intenzitását is figyelembe vesszük. Mert amióta politikai pályára léptem, nagyon aktívan vettem részt a kisgazdapárt arculatának, politikájának alakításában. — Volt ennek valamilyen mélyebb gyökere is, netán támogató, segítő szülői háttér? — Édesapám a kisgazdapárt titkára volt Sajószent- péteren, és azt lehet mondani, hogy kisgyermekkorom óta nagyon érdekelt: mivel foglalkozik. Innentől aztán érthető, hogy ennek a pártnak a tagja lettem, hiszen szándékait évtizedék óta követhettem. — Nyilván szereti a földet, szoros kapcsolatban áll az agrárgazdaság érdekköreivel. — Kezdem az alapoknál, ott, hogy a földeeken, izzadó, dolgozó mberek életét, gondolkodását jól ismerem. Később erre rakódtak rá azok az élmények, amelyeket mint mezőgazdasági naérnök szereztem a paraszt- emberek körében. Tsz-ben, egyéni gazdálkodóként, bér- és segédmunkásként együtt dolgoztunk. Azok, akik az egész napjukat együtt töltik jóban-rosszban, mondhatom, minden rezdülését ismerik egymásnak. De jól ismerem a tsz-ek munkáját., a tagok véleményét, a meglevő, olykor közöttük munkáló problémákról is. — Rendelkezik saját földdel is, hiszen mint a kisgazdapárt egyik vezetője, nyilván a magángazdaságok létrejöttének, megerősödésének egyik szószólója? — Jelenleg csupán két hold földön gazdálkodom, és amióta az államtitkári munkakörben tevékenykedem, ez a két hold sem dicséri any- nyira a gazdáját, mint korábban, mert egyre kevesebb időm marad a megművelésére. Ebből majdnem egy hold szilvás, ami igencsak rendben van, és ennek megfelelően, gazdag termést is ígér. — Ha már a földnél tartunk, van-e Rajkai Zsoltnak a kisgazdapárt állásfoglalásától eltérő egyéni véleménye a földtulajdon módosításáról? — Végig részt vettem e program kidolgozásában. Annak mindén részletét, ízét jól ismerem. Elképzeléseink ennélfogva megállapodottak, kikristályosodottak. Nagyobb vonalakban úgy mondhatnám, hogy a kisgazdapárt programja a vidéknek szól. A kérdés olyan fölvetése, hogy maradjanak-e a termelőszövetkezetek, vagy 6em, eleve hibás, helytelen. Mert aki szövetkezetekben kíván dolgozni, attól ezt a jogát elvenni nem szabad. Bár megjegyezném, a mi fogalmaink szerint a termelőszövetkezet nem gazdasági, hanem politikai szerkezet, ugyanis ezeket .politikai elhatározás alapján indították. Véleményünk szerint csakis úgy működhetnek igazán jól a termelésre, árusításra, szállításra, feldolgozásra alakult szövetkezetek, ha azok egy jól átgondolt érdekszövetségen alapulnak. Ezekben elsősorban a közösségi munkának kell dominálni. A szövetkezet vezetője pedig ne egy politikai irányzat helyi képviselője legyen, hanem az ott dolgozók szakmai képviselője. — így viszont felmerül a kérdés, hogy miként alakulhatnak ki azok a helyes tulajdoni arányok, amelyek egyrészt a nagyüzemek oldaláról hosszú távon is garantálják a mostanihoz hasonló, kifogástalan élelmiszerellátást, másrészt valóban teret nyitnak a jól prosperáló farmergazdaságok előtt. — A szerencsés arányokra csak fokozatosan lehet majd szert tenni. A 3,5—4 millió hektár „átváltását” sem a földművelő, sem a társadalom egésze nem bírná ki. Valószínűnek tartom, hogy egy fokozatos átmenettel azok fogják visszakérni, -kapni a földjüket, és kívánnak gazdaként dolgozni, akik földművesként tevékenykednek jelenleg is. Akik naponta kijárnak a földekre, megvan bennük a föld szeretető, a szakmai gyakorlat, és a műveléshez szükséges eszközökkel is rendelkeznek. A másik részük, es itt nem szeretnék ré busz ok ban beszélni, is földhöz kell jusson. Azok, akik most a tsz-ekben dolgoznak, és erre van is lehetőség az állami tartalékföldek és a már régebben államilag kezelt földek bevonásával. — Az imént azt mondta, hogy a kisgazdapárt a vidék pártja, csakhogy most a vidék nagyobbrészt a tsz-eket jelenti. Mennyire tudják felvállalni a szövetkezetekben dolgozók sokféle érdekeit? — Igaza van, nekünk most azok szavára kell figyelnünk, akik a termelőszövetkezetekben dolgoznak. Ám ne feledje, hogy közülük nagyon sokan várják a váltást, hogy végre a maguk urai legyenek saját földjeiken. Mondhatom, az ellenségeink állítják be úgy, hogy mi szegénységet akarunk, meg árnövekedést. Erről csak annyit, hogy azok beszélhetnek ilyenképpen, akik nem állnak közel a földhöz, és nem ismerik igazán a mezőgazdaság legégetőbb kérdéseit. A hozzáértők szeme előtt a holnap magángazdája nem igavonóként jelenik meg, ahogyan ezt sokan felvetik, hanem a 40—50 holdját korszerű munkagépekkel, traktorral művelő szakemberként. Nagy József Az alapötletet tartom korszakalkotónak Tisztelt Szerkesztőség! * É rdeklődéssel olvastam lapjuk június 26-i számában Kiss Bertalan eszmefuttatását téeszvezető- ellenességének okairól, vélekedését a parasztság kártalanításának módjáról. Figyelemre méltó teljesítménynek tartom, hogy egy volt MSZMP-tag, értesüléseim szerint nem akármilyen hatalmú téesz-elnök, most, mint neofita kisgazda, leföl- desurazza, lezöldbárózza a mai téesz-vezetőket. (Még csak nem is az elnököket, hanem így, egyszerűen: a téeszvezetőket.) Mindegy, lelke rajta. Ami különösképpen megragadta figyelmemet nyilatkozatában, az a kártalanítás módjára vonatkozó elképzelése, idézem: „Ne az állam, ne a református, meg a katolikus pap fizessen, hanem a téesz, amely az államosításnak hasznát vette.” Ne firtassuk, mondott-e valaha valaki is olyat, hogy a parasztságot a papok kártalanítsák. Tekintsünk el attól is, hogy az államosításnak a téeszek nemigen vették hasznát, a téeszek legfeljebb a szövetkezetesítésnek vehették, már amennyit az állam a haszonból meghagyott, de mondom, hagyjuk ezt. Magát az alapötletet tartom korszakalkotónak, azt, hogy az kártalanítson, aki a károkozásnak hasznát látta. Az ötletet javaslom továbbfejleszteni, és minden szóba jöhető esetben alkalmazni, így a recski kényszermunkatáborba elhurcoltakat kártalanítsa a recski bányavállalat. Hiszen ő húzta a hasznát az ingyenmunkának. A Hortobágyra internáltakat pedig — mondjuk — a Hortobágyi Nemzeti Park. Dr. Jobbágy Károly Mezőkövesd DEBRECENBE KENE HENNI H egyvidéken születtem, nem szeretem az alföldet, nem szeretem Debrecen cívisségét sem. Mégis egyre szívesebben járok utcáin, s mivel valami megmagyarázhatatlan lokálpatriotizmus köt Miskolchoz, némi irigységgel is. Hiszen elég szétnézni a Kálvin téren. Ott van egycsokor- ban a Nagytemplom a templomkerttel, az Állami Biztosító és a Posta szép épülete, amit a múlt hagyott a városra, a híres Arany Bika szálló, ami — feltéve, hogy pénztárcánk nem egészen lapos — egyre vendégcsalogatóbb hely. No és az „udvarház”, az üzletközpont. A miskolci Centrum átépítésére gondolva, csak egy sóhajra telik. A ház ugyanis szép, hagnula- tos, tágas. A kicsiny üzletek pedig nem a zsúfoltság, hanem az otthonosság érzetét keltik. De még mielőtt valóban sopánkodni kezdenék a két város összehasonlításának számunkra nem épp kedvező eredménye miatt, „átadom a szót” a képeknek. Beszéljenek helyettem. Remélem, egy-két ötletet merítenek belőle — akiknek meríteni kellene. —k —n Fotó: Farkas M.
