Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-07 / 158. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1990. július 7., szombat E felvétel 1983-ban készült. Képünkön II. János Pál pápa fogadja a Vatikánban P. Dr. Rákos Balázs Raymundot. DIÁK DIDÁK... ...avagy válasz Lokálpatrióta Jenőnek Miként az ízlések és pofonok, úgy az egyazon témában írt levelek sem egyformák. Persze a mi szakmánkban — miként a színművészeknél is — minderre azt szokás mondani: teljesen mindegy, jót vagy rosz- szat (elmarasztalót) tartalmaz is egy-egy reagálás, egy-egy levél, a lényeg az, hogy írjanak, beszéljenek róla, rólunk, s az általunk „elkövetett produkcióról.” Aki közszereplésre — így újságírásra — adja a fejét, annak természetesen fel kell készülnie rá, hogy a dicsérő és elmarasztaló reagálásokból egyaránt kijut. S bár az iménti megállapítás — „mindegy, csak reagáljanak” — általánosságban igaz, mégsem hiszem, hogy akad egyetlen kollégám is, aki a bíráló, olykor bizony sértegető reagálásnak éppen úgy örülne, mint az elismerő, a köszönetét kifejező leveleknek. Nem tagadom, így vagyok ezzel jómagam is. Példaként említem az alábbi esetet. Április 28-i számunkban Páter Kelemen Didák minorita szerzetes halálának 256. évfordulójára készítettem egy írást a szentéletű páter sok vonatkozásban Miskolchoz kapcsolódó életpályájáról. A ritka név, Didák megzavarta az egyébként nagyműveltségű gépírónkat, s a leadott kéziratban a Didák szót az értelmesebbnek tűnő Diákra (így nagybetűvel) gépelte át. Az természetesen már az írás szerzőjének, jelen esetben jómagámnak a vétke, hogy a legépelt kézirat futó átolvasásakor a hiányzó d betű elkerülte a figyelmemet. Mentségemre szolgáljon, elsősorban az írás tartalmi fontosságára (évszámaira, helymegjelöléseire) koncentráltam. De hogy rendkívül bosszantott a dolog, jelzi, már a következő lapszámban Didák című jegyzetemben korrigáltam a bakit, annak ellenére, hogy néhány kollégám tanácsként javasolta, „nem érdemes, mert csak felhívom rá a figyelmet, hiszen legfeljebb kéttucat ember tudja ebben a megyében, hogy élt, létezett egy Kelemen .Didák nevű ember”. Ennek ellenére korrigáltam. Nos, a Didák jegyzet után rögtön jött is egy olvasói levél. Küldője művésznevén Lokálpatrióta Jenő. (Én nevezem így). Valódi nevét szerénységből —, mert mi másból? — elhagyta levele végéről. Nos, őtő- le aztán megkaptam a magamét. „F. évi április 28-án megjelent írásából következtetve sok mindent el lehet mondani, képzelni önről, egyet azonban semmiképpen sem, nem teng túl önben a lokálpatriotizmus. Járt már valaha életében a Minorita templomban? (Így írandó, nagy kezdőbetűvel.) Vagy egyáltalán nem érdekelte városunk eme építészeti remekműve, melyet az ön által „Kelemen Diák”- nak nevezett ferencrendi szerzetes alapított. (Ha a diák volt a szentéletű öreg, akkor kis kezdőbetűvel írandó). Nem hiszem, hogy elnézően mosolyogna azon sem, hogy egyik helyen népiesen „Deák"-nak titulálja, gondolom, a nagyobb siker reményében. Gyűjtse egybe egyik hétvégén kis ateista családját, keressék fel ezt a páratlan szépségű műemléket, a Minorita templomot, lehet, hogy még kívülről sem látták, nemhogy belülről. Sajnos, nem áll ön egyedül kis országunkban ilyen felkészületlenül, a tévében is mondanak olyan elképesztő hibásan fogalmazott dolgokat, hogy egyik ámu- . latból a másikba esünk, hol szerezték tudásukat ezek az emberek, miféle pedagógusok készítették fel őket a pályára, és mely „Oskolákban"? A jó pap, talán még Kelemen Didák is holtig tanult. Mindenki fejlesztheti tudását, ha összeszedi magát és jobban odafigyel, mit ír, vagy írat le. Gépírónőjét ne marasztalja el egyértelműen a hibásan megjelent cikkért, valószínűleg úgy kapta a kéziratot, vagy úgy diktálták le neki. Nem mentség az sem, hogy a szerkesztőség olykor egy bolondokháza. Tizenkétszer említi a cikkben tévesen Kelemen Didák nevét. Elnézést, nem mosolyogtam rajta. Egy olvasójuk" Ez van — mondtam széttárt karral, e levél olvastán, persze nem kevés hosszússággal. Írtam már vagy 8— 900 helytörténeti írást, s lám most egv ..kedves” olvasó azt állítja, nem vagyok lokálpatrióta, s még a Nagvboldogasszony templomot sem láttam. Szerencsére a levél után érkezett egy másik is. Egy hosszabb, egy nyolc oldalon, sűrűn megírt levél. Az egészet természetesen nem ismertetem. csak részleteket, idézek belőle, s tulajdonképpen válaszul szánom Lokálpatrióta Jenőnek. „Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr! Engedje meg kérem, hogy hálámat fejezzem ki becses lapjuknak, az Észak-Magyarország ez év április 28-i számában közölt Páter Kelemen Didák szent halálának 256. évfordulójára példás történeti hűséggel és rendkívüli tudással megírt tanulmányáért, amelyet a tiszteletreméltó minorita szerzetes képe még felemeltebbé tesz. Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr! Nagy Zoltán jogszerinti Főszerkesztő Űr, bizonyára megbocsátja nekem, hogy önt is így szólítom. De nem azért, mert meglepően pontos adatokkal megírt Kelemen életrajzát hét év előtti római levelem idézésével kezdi — ami igen megtisztelő —, hanem azért, mert Kelemen Didákot hitelesen megismertette hatalmas olvasótáborukkal, sőt az egész országgal ... Az ön igényességére, de írói és szerkesztői kötelezettségére is vall. hogy már másnap, április 29-én „Didák” címszóval megjelent derűs magyarázata az előző napi téves szedésnek, a „Diák”-nak. Teljesen világos, hogy a hiba a kézirat átgépelésénél történt, hiszen még az én levelemben is „Kelemen Diák” szerepel. De nem baj, diák volt ő, a szó legszebb értelmében, előbb a Kézdivá- sárhely—Kantai minoriták gimnáziumában, majd 1698- tól 1702-ig Kolozsvárott a jezsuitákéban. Igazi, deákos, klasszikus, humanista tudással... Mélyen tisztelt Főszerkesztő Űr! Legyen szabad önön keresztül kifejeznem szívből jövő hálámat az Észak-Magyarország egész szerkesztőségének, a minoriták lelkipásztori és nevelői tevékenységét figyelemre méltató közleményeiért, önnek pedig ismételten Kelemen Didákot magasba emelő, ritka értékű tannlmányá- ért." E levél alatt a következő aláírás áll: P. Dr. Rákos Balázs Raymund, minoritarendi áldozópap, volt pápai magyar gyóntató (1958— 1986 között), Kelemen Didák boldoggá avatási perének helyettes ügyvivője. Nos, Jenő, mit szól mindehhez? Hajdú Imre Az út végén Kettős ünnep Hernádpetríben Régen látott ennyi embert a hernádpetri katolikus templom. A védőszentek, Péter és Pál apostolok tiszteletére megtartott búcsúi szentmise elején szentelte fel a templomot és áldotta meg a híveket Csontos Barna helynök úr. A több mint száz éve — 1866 és 1869 között — épült templom felújítása nemrégiben fejeződött be. Üjraszi- getelték, átfestették a falakat, padokat, megtörtént az orgona korszerűsítése is. Mindez a község lakóinak, az önzetlen adományozóknak, és nem utolsósorban a plébános, Kertész Ferenc áldozatos munkájának köszönhető. Hogy miért tartjuk jelentős eredménynek a templom felújítását, csak az érezheti igazán, aki valamelyest ismeri a falucska múltját és jelenét. Hernádpetri az abaúji dombok között megbúvó aprófalvak egyike. A szomszédos települések: Pusztarad- vány, Hernádvécse, Hernád- szurdok, északi oldalról pedig a csehszlovák határ választja el a legközelebbi falutól. Az országút innen már nem megy tovább, Pusztaradvánnyal földút köti össze a falut, a Hernád- szurdokra vezető gyalogutat pedig már régen benőtte a gaz, a buszközlekedés megindulása óta nem sokan járnak erre. Napjainkban már a novajidrányi vasútállomáson szállnak vonatra az utazni kívánó petriek. A község élete nagymértékben függ a szomszédos Hernádvécse sorsának alakulásától. Az összevonás után odakerült a termelőszövetkezet központja, ott van a közös tanács, a körzeti általános iskola, az orvos, a posta. Autóbusszal járnak a gyerekek bölcsődébe, óvodába. A Hernádpetríben lakó, egyre több idős embernek onnan hozzák naponta a meleg ebédet. A faluba érkező idegen az első pillanatban talán még nem veszi észre a pusztulás jeleit. Egyelőre még a legtöbb ház lakott, még működik az egytantermes általános iskola, egy-egy osztályt minden tanévben itt helyeznek el. Hetente kétszer misére hív a harangszó, bár a református templomban már csak a nagyobb ünnepekkor tartanak istentiszteletet. A A hálaadó körmeneten Egyre több az idős ember a fa lu ban legtöbb udvaron már csak öregeket látunk. Munkalehetőség szinte semmi nincs a faluban, néhányan a termelőszövetkezetben dolgoznak, de a sorozatos veszteségek miatt nem nagy jö- ' vöt jósolnak a téesznek. A fiatalabbak közül a többség Encsre és Miskolcra jár be dolgozni. Aki például hatra jár Miskolcra dolgozni, annak legkésőbb háromnegyed háromkor fel kell kelnie ... A közelmúlt egyik nagy eredménye, hogy elkészült a falu egyetlen fúrt kútja, addig még az újszülöttek fü- rösztéséhez is másik faluba kellett vízért menni. S végül még néhány szomorú beruházást kell megemlíteni, portalanították a temetőbe vezető utat, s az idén elkészült a ravatalozó is. Szomorú, mert a hétköznapok sorát egyre gyakrabban szakítja meg egy-egy temetés. Többen indulnak utolsó útjukra a temető felé, mint ahány csecsemőt fürdetnek az új kút vizében. (fg) Fotó: Dobos K. Sárospatakon Népfőiskolások találkozója Az első népfőiskolái tanfolyamot 54 évvel ezelőtt, 1936-ban rendezte a Sárospataki Református Kollégium. A finn, dán, holland mintára szervezett pataki népfőiskolát kezdeményező, szervező Szaibó Zoltán, Üj- szászy Kálmán teológiai tanárok mellett Móricz Miklós, Túri Sándor, Szabó Ernő, Képes Géza és Harsányi István vett részt a népfőiskola munkájában. A téli hónapokban a kollégium vonzáskörzetébe tartozó falvakról, tanyákról 4 —5 hétre behívták Patakra 40—50 tehetséges parasztifjút, akik együtt laktak a teológusokkal, s együtt étkeztek velük a konviktus- ban. Órarend szerinti foglalkozásokon vettek részt, előadásokat hallgattak a ■korszerű mezőgazdaságról, a falusi egészségügy, építkezés időszerű kérdéseiről. Irodalom, történelem, néprajz is szerepelt a „csizmás diákok” tanrendjében. Az előadók között volt például Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Pál, Veres Péter. Mint oly sok szép népművelési kezdeményezést, 1949- ben a pataki népfőiskolát is betiltották, s a Kazinczy ■Ferenc Társaság és a Co- menius Tanítóképző Főiskola szervezésében csak négy évvel ezelőtt folytathatta új_ ra munkáját. Szelleme azonban a „tilalmi” időkben is tovább élt és hatott, s az egykori népfőiskolások szükségét érezték egy-egy találkozó rendezésének. Először 1976-ban gyűltek össze Patakon, s azóta „háborítatlanul” tartják összejöveteleiket, minden július elején: ez idén július 7—8-án immár a tizenötödik alkalommal találkoznak. Programjuk július 7-én, szombaton délután 2 órakor kezdődik. Az előadók közt ismert közéleti személyiségek, politikusok is lesznék, akikkel mai életünk szorító gondjait: társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és önkormányzati kérdéseket, nemzetgazdaságunk jelenét, lehetőségeit, az aprófalvak sorsát, jövőjét kívánják megvitatni az idei találkozón részt vevő pataki népfőiskolások. <h. j.) Ez a feszület akkor is itt maradt, amikor már nem római kato- ikus volt az általános iskola.
