Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-28 / 176. szám
1990. július 28., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 LÁTÓKÖR Az Észak-magyarországi írócsoport rovata Szerkeszti: Serfőzö Simon Három fiatal kassai költő Nyugalmasabb időkben a költők fiatalok voltak, tizenévesek, jöttek, s tüneményként egyik napról a másikra irodalmunk egére kerültek. Amiként Petőfi Sándor, vagy József Attila. Századunk második felében aztán egyre több lett a harminc és negyven közötti „fiatal” költő; mintha a költészet idő-ritmusa — vagy az emberé? — meglassult volna... A szlovákiai magyar irodalom-költészet sem kerülte, mert nem is kerülhette el azt a fáziselto'ódást, bár a nyolcvanas évek ele- jén-közepén a fölzárkózás korosztály szerinti megoszlása a tizenéves Kendi Máriától a negyvenen túli Finta Lászlóig terjedt. Ezért hát nem kis öröm számomra — bárha Bodnár Pál valamivel előbbre jár PETRIK SZILÁRD: korban két társánál —, ha olyan fiatal szlovákiai, mi több, a keleti régióból induló költőkről szólhatok, akik pályájukat valóban jó időben kezdik, kifogván az imént említett idő-ritmus zavarain, s akkor lépnek elibénk, amikor illik: éveik szerint is fiatalon. Lukács Zsolt és Petrik Szilárd a kassai magyar gimnázium végzős diákjai, míg Bodnár Pál már dolgozó ember — vasutas. Gondolom, azon túl, hogy verseket írnak, alig különböznek kortársaiktól. Osakhát amit ők tesznek, azaz írnak, az költészet. Tágas, szabad gondolattársítások, szójátékok, a groteszk, s a szatíra elemei egyaránt fellelhetők verseikben. Frissek, naivak, s persze ebből következően olykor kíméletlenek is. Ahogy ez ebben a korban helyénvalónak is mutatkozik. Bodnár Pál elleniben már súlyosabb társadalmi-nemzetiségi gondokra is figyel, amiként az Ima című versében is olvasható: „mindennapi magányunkat hagyd meg nékünk ma / hogj' ne bántsunk senkit a mi vétkeinkkel.” Ám Petrik Szilárd és Lukács Zsolt is felelősséggel mondja a magáét. Tudják, miként ezt Lukács Zsolt egyik versében meg is fogalmazza, hogy „rendje van a világnak.” S ebben a „rendben”, ahogy Petrik Szilárd írja, „méhek viszik tovább a hírt... Hogy él a vers.” örömmel és szeretettel ajánlom az olvasók figyelmébe e három fiatalembert, nemkülönben verseiket. Gál Sándor BODNÁR PÁL: Henry Purcell közben és utón Ima esedékes a változás, a változás rám nézve majd belőlem indul (minden kifordul, befordul, zörög) és halad ki- és befordulok: dolgaim szigorú edzőre találnak (a szigorú edzők nagyon értik a dolgukat, és cseppet sem ijedősek) aztán szívmasszázás, agymasszázás, lélekmasszázs nem is a lélekmasszázs- visszajutni visszarendeződni ami pedig láthatóvá lesz a tekintet sötét, az akarat zöld, terveim, haloványpirosak istenünk, kit keresünk halálunkig nehezedjen ránk a Te kezed, hogy kívánhassuk a Te országod, megismerjük a Te akaratod, miképpen céljainkat, azonképpen tetteink súlyát is. mindennapi magányunkat hagyd meg nekünk ma, hogy ne bánthassunk senkit a mi vétkeinkkel, és küldd reánk a világ minden kísértését, de adj erőt, hogy néha ellenálljunk Ámen. LUKÁCS ZSOLT: Cím nélkül ez a versem szemenszedett hazugság mondtam egy poharat kissé odábbtolva az asztalon és jó erősen u szemedbe néztem az erdőből jövök válaszoltál majd szemlátomást idegesen egy papírcetlit kezdtél tépdesni kérsz cukorkát kérdeztem a poharat még tovább toltam egy könyvet húztam magam elé kulcsmondat mondtad előkelőén mosolyogva cigaretára gyújtottál és pedig olvasni kezdtem Nincs bérlet az Orpheusba? Beszélgetés Jenei László szerkesztővel Tavaly össiel az Új Kilátó Irodalompártoló Egyesület pályázatot írt ki fiatal, pályakezdő irodalmáraik részére, hogy valamiképpen lehetőséget biztosítson számukra a szerkesztői önkifejezésre. Két miskolci fiatalember, Jenei László és Gulyás István nyerték meg a pályázatot, ami egy esztendőre szólt. Időközben Gulyás Istvánról - aki korábban az MDF irodavezetője volt, s jelenleg ügyvezető elnöke - kiderült, hogy másképpen gondolkodik az irodalomról, mint Jenei László. Elállt az Orpheus szerkesztésétől, ami így Jenei Lászlóra maradt. Avas-déli otthonában beszélgettem vele életéről, elképzeléseiről. — Kicsoda Jenei László, az ország talán legfiatalabb szerkesztője? Mesélj eddigi önmagadról! — Miskolcon születtem, édesanyám előadó, édesapám bányásztechnikus, bátyám jogász. A Földes Gimnáziumban érettségiztem, magyar tanárom Tóth Bertalanná volt, aki még az elején egyszer azt mondta nekem, hogy kilógat az ablakon és elfelejt megtartani... Vagyis nem nagyon tanultam. A lexikális tudást nem becsültem annyira, mint most. Voltak tőlem jobb tanulók is. A bátyám és barátja, Keresztúri Tibor — aki jelenleg az Alföld szerkesztője — voltak rám nagy hatással. öáltaluk lett a Sütőféle erkölcsi követelmények és az önállóbban felfedezett Szilágyi Domokos-féle erkölcsi rendszer a gondolkodásom irányítója. Debrecenbe felvételiztem, de nem vettek fel a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, mert nem tanultam rendesen. Cseh Tamás dalai és a versírás érdekelt akkor. Sikertelen felvételim ellenére Debrecenbe költöztem, mert minden barátom ott tanult tovább, és én független akartam lenni. Azt máig se tudom, hogy az ott töltött három hónapra honnan volt pénzem, biztosan a szüleim adták — ez az időszak máig tisztázatlan a számomra. Verseket írtam, recenziókat fogalmaztam és könyveket vásároltam, olvastam. S persze olykor-olykor írtam, mint minden „pályakezdő művész”. Az írásaim a kutyának se kellettek. Visszaköltöztem Miskolcra. Dolgoztam hírlapkézbesítőként, s jártam három műszakban a bányába, mint földalatti szállító, vagyis csillés. Ez jó próbatétel volt, ám egy idő után éreztem, hogy éppen a lényeget pusztítja el bennem. Mindenesetre a hírlapkézbesítői pénzemből beutaztam Nyugat-Európát... első ízben. Aztán felvettek a nyíregyházi Bessenyei Tanárképző Főiskola nappali tagozatára, magyar—történelem szakra. Az első évfolyam alatt dramatizáltam Hajnóczy Péter műveit, erre s egy évfolyamdolgozatomra felfigyelt az ottani magyartanárom, a csak névrokon Jeney István. Ezek ellenére csak negatív élményeim vannak a főiskoláról. Első év végén 4,5-es tanulmányi eredménnyel otthagytam Nyíregyházát, nem akartam tanár lenni. Felköltöztem Pestre. Egy másik főiskolán fejeztem be levelezőn a magyar—történelem szakot. Nem volt bennem semmiféle világmegváltó szándék, csupán önmagam akartam lenni. Pesten, a KSH központi könyvtárában voltam raktáros, ami azt jelentette, hogy napi nyolc órában olvashattam a világ összes folyóiratát. Mindent ennek a pesti évnek köszönhetek. És mit ad isten, egyszercsak megnősültem. A feleségem időközben végzett az Államigazgatási Főiskolán és Nyírcsászáriba kerültünk, ő vb-titkárnak, én akkor még képesítésnélküli pedagógusnak. Feleségem terhessége, illetve gyese mentett ki minket abból a szörnyű, mini-despoták által vezetett, igénytelen környezetből. Házasságunk első nyarán még- egyszer eljutottam — most már feleségemmel együtt — Nyugat-Európába. Csodálatos második út volt. Még az ágyat is lefényképeztük, ahol a feleségem teherbe esett. Gyermekünk születése Miskolcra hozott minket, s én 1988-ban a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár hely- ismereti munkatársa lettem. Itt indult be igazán publikációs életem. A könyvtár tolerálta, hogy gráfomén vagyok. örültek annak, hogy ott dolgozom, mert már nevem lett. Rendszeresen felkérést kaptam például az Írószövetség lapjától, a Magyar Naplótól is. Hát eny- nyit bővebben-rövidebben magamról, ezután már csak az Orpheus van. — Az olvasó kedvéért írom. hogy ezen a nyáron döntés született: ezentúl két irodalmi folyóirata lesz Borsodnak. Eddig a Napjaink volt csak, de méltatlannak ítélték a továbbélésre. Helyette a megyei tanács két újat indít. Az egyiket Serfőző Simon szerkeszti, az havonként fog megjelenni, a másikat pedig te — s ez negyedévi folyóirattá nőzsugorodik. Miben fog különbözni a kettő egymástól? Óhatatlanul meg kell azt is kérdeznem, hogy szükség van-e két orgánumra? Ilyen testközelben elkerülhető lesz- e az átfedés, áthallás veszélye? Avagy semmi közötök nem lesz egymáshoz? Te egy másik olvasótábort célzol meg az Orpheussal? Sok kérdést sorakoztattam fel, de végül is egy a válasz mindegyikre, hiszen az or- pheusi stil fogja megteremteni a maga műélvező, vagy „élvezhetetlen” közegét. — A jogos kérdéseikre a saját szisztémám szerint válaszolok. Elkerülhetetlen, hogy neveket ne említsek. A legtöbbet Serfőző Simonnak, Cs. Varga Istvánnak, valamint a Palócföld szerkesztőjének, Pál Józsefnek köszönhetek. És az Orpheus- nak, mint saját folyóiratom, nak, hogy általa másoik is megismerték a nevemet. Ez a lap. mely eddig két számot élt meg, egyszemélyes teljesítmény. Mészöly Miklóstól Balassa Péterig, Szilágyi Ákostól Zalán Tiborig, talán a legnagyobbakkal sikerült kapcsolatot teremtenem. pedig teljesen ismeretlen voltam. Az, hogy az Orpheus az eredeti tervektől eltérően önálló folyóiratként máris létezik — Zimonyi Zoltánnak és nekem köszönhető. S itt válaszolok is: a Serfőző Simon és az általam szerkesztett folyóirat között éppen az a különbség, hogy a Holnap havilapként és más szerkesztési elképzelésekkel fog megjelenni. Az Orpheus irányzata, ha lehet ilyenről beszélni: Nyugatos, Uj Holdas tendenciákra alapozódik. Intellektuális vers- és prózastílus példáira koncentráló szerkesztési elvet akarok keresztülvinni. Mondanom sem kell, mások is megjelennek a lapban, nemcsak ehhez a kategóriához tartozók, s az intellektualiz- mus sem lesz bérlet az Or- pheusban való megjelenéshez. Nem az lesz a fontos, hogy kézzel fogható, konkrét, testközelből jelentkező igényéket feltétel nélkül kielégítsek, hanem az, hogy az egyetemes magyar irodaiam létkérdéseket érintő problémáit valamiképp megközelítsem, fogalmasítsam. — Egyszóval kockázatmentesen. Ügy érzem, az újság- csinálás könnyebbik végét fogod meg, s csupán az irodalmon belüli valósággal akarsz foglalkozni. A lapod tehát a vájtfülűek'nek, a széplelkeknek, a V art pour V art irodalom kedvelőinek — egy szűk olvasórétegnek nyújt majd élményt? — Egy szerkesztőnek kihívni a mai magyar valóságot anakronizmus. A lét kihívása, a jelen, a valóság kihívása, a belemarkolás az életbe, ezek mind anakronizmusok. — Ilyen vékonyka lesz továbbra is a lap, mint az első és a második szám? — A formátum marad, de háromszoros terjedelemben, 192 oldalon. Az ára még kalkuláció kérdése. Ezer példányban fogjuk nyomni. — A terjedelmet azért kérdeztem meg, mert arra vagyok kíváncsi, előfordulhat-e, hogy egy borsodi alkotó írása épp a már jól ismert helyszűke miatt nem fér be a lapba. Ha igen, miért, s ha nem, miért nem fogod beengedni az Orpheusba a helyi alkotók írásait? Mert az eddigi mércédből ítélve úgy gondolom, hogy a jobbára népies- és kevéssé urbánus helyi alkotók nehezen fognak beférni a folyóiratodba. — Nevesíthetném is, de fölösleges. általánosságban nyilatkozom. Ezzel az egész helyi irodalom-dologgal ott a problémám, hogy a mai magyar irodalom élvonalához a borsodi nem is közelít, mert tematikájában is roppant szűklátókörű. Nem észleli azokat a szinte egyetemesnek mutatkozó lelki - pszichés-természetbeni változásokat, elmozdulásokat, amik minden igazi irodalmárnak, mai alkotónak alapélményei. Ha valaki ezt nem érzékeli, akkor mennyire hiteles az írása? A helyi irodalom egy több mindenre kiterjedő vizsgálat szerint csak részeredményeket tud felmutatni. És ez sajnos kevés. De, ha itt Borsodban születik igazi érték, azt is közölni fogom. Nekünk, dr. Zimonyi Zoltán főszerkesztővel, s még két kollégával egyetemben nincsenek politikai céljaink, nincsenek társadalomfelforgató gondolataink, s ilyen értelemben nincsen valóságfeltáró szándékunk sem. Az Orpheus tisztán irodalmi folyóirat lesz. Ha mégsem, akkor én kilépek. Parázs István
