Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-28 / 176. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. július 28., szombat Látókör Az Észak-magyarországi GERGYE ZOLTÁN: Meztelen kezek Boszorkányünnep a meztelen szemek jól látják hogy a viaszlelkű nők estére csonka szárnyakat növesztenek és sártól sárig reppennek hogy a fáradt férfiarcok tanúként állnak meg maguk előtt és apró bűnöket olvasnak ki a fényből a meztelen szemek talán a meztelen kezekre várnak hogy a nyugtalan éjjeleken kísérleteket tegyenek és nekilássanak a szinte lehetetlennek hogy szerencsekockát vessenek egy megrajzolt parabola ivében és számolatlanul pergessék a perceket (A fiatal költőnek ez az első publikációja) megvadult ördögök verekednek az apátion emberfiák lelkeiért egyetlen perc alatt facsarják a szép szavakat néma fájdalommá gáncsot vetnek az üdvös örömöknek bemocskolják az ártatlan csókokat követ dobnak a temetői magányra halálra ítélik a fegyvertelen kezeket eloldozzák az élet-ösztön tartóköteleit mindezt tehetik mert az égiek kegyéből feszül csontjaikban a gonoszság boszorkányünnepet ülnek - fölöttünk Sándor András Ma lapu irgalmas nekünk? Az a fogalom, amely körül ebben az esszégyűjteményben minden más gra- vitál: a minőség forradalma. Bár az egyes tanulmányok tárgya nagyonis különbözik egymástól, a Németh László-i gondolat jegyében megvalósuló írói szándék hiteles és meggyőző egységbe fogja össze azokat. Sándor András mély meggyőződéssel hirdeti, helyen-, ként szenvedélyesen sürgeti a minőség érvényesítését; és a tanulmányokat olvasva mi magunk is arról győződünk meg, hogy a minőség forradalma valóban parancsoló szükségszerűség. Éppen ezért ez a könyv — erkölcsi tett. Szerző az elkötelezett író felelősségével kritikusan (tárgyilagosan) mutatja be azt a folyamatot, mely a nyolcvanas évek magyar valóságához vezetett. Nem szé- pítget, nem is részrehajló: egyszerűen kimondja azt, amiről már rég beszélni kellett volna. Nem akar sokkolni, ám az, amiről beszámol, megdöbbent, elszomorít, felkavar, felháborít — és állásfoglalásra késztet. Ez is a célja. A tanulmánykötet a közeli múlt magyar társadalmának egyféle leképezése. Ezt a megállapítást azonban pontosítani kell, mert igaz ugyan, hogy az író erre koncentrál, de mivel itt nemcsak esetleírásról, hanem főleg oknyomozásról van szó, számára nem annyira a végeredmény a fontos, mint inkább a miértek, a hogyanok feltárása. Ehhez viszont hol a múltba, hol meg a még formátlan jövőbe kell utaznia, tág tereket cserkészve be. Ezt egy példával ikellőiképpen érzékeltethetjük is. A jelenkori történelem, talán együk legvéresebb kezű diktátora, Sztálin valójában a minőség ellenében gyakorolta a hatalmat, mert — szellemi rövidlátó lévén — nem ismerte fel, hogy nem „a dolgok természetét” kell „a szavak alá rendelni”, hanem „az új jelenségek természetéhez” kell szavaikat találni. Ilyen körülmények között a szovjet hatalom „testvéri ölelésében” vergődő magyar társadalom íközel negyvenöt éven át arra kényszerült, hogy „visz- szafogja” magát.. . Németh László írói nagyságára és gondolkodásának mélységére vall, hogy kiállta a XVIII. század egyik legeredetibb filozófus-írójával, Jean-Jaque Rousseau- vat való párhuzamba állítást: ami Rousseaunál a „nature” mondja a szerző —, az Németh Lászlónál ,.á minőség forradalma”. Úgy érezzük, hogy a két fogalom valahol tényleg egy tőről fakad: egyrészt jelzik azt. hogy az emberi társadalom történelmi mozgása fo’vamán (többször is?) mellékösvénvre és zsákutcába tévedt, másrészt maguk e fogalmak képviselik azt a mércét, amelyhez — az egyre súlyosabb bajokat megelőzendő — a társadalmi gyakorlatot igazítani kell(ene). Ez annál inkább megszívlelendő, mert a jószándékú figyelmeztetés ellenére az emberiség egyre inkább elszakad a természet(es)től, a hitelestől, attól, amit csakis a minőség képviselhet; és forradalom ide vagy oda, az „inegalité parmi les hommes” sem szűnt meg, csak a „koordinátái változtak”. És milyen furcsa: annak idején a minőség forradalma sokak szemében egy különc elme agyszüleményének tűnt, hogy fél évszázad múlva parancsoló szükség- szerűségként váratlanul felbukkanjon. Ez a talány magyarázatot követel: arról van szó, hogy az átlagember, a társadalom most ismerte fel azt, amit a gondolkodó Németh László már ötven évvel előbb tisztán látott. Hol tart most a magyar valóság? Szerző szerint meglehetősen az elejei, mert. mint mondja, az új életminőséget még mindig az anyagi javakban (például a gépkocsik számában) mérik, az ország fogyasztás mámorra vágyik, holott a minőségi élet — az anyagi javakkal együtt, természetesen — csakis a kulturálisban, a szellemi értékek univerzumában teljesedhet ki. Az ország, a nemzet boldogulásának elengedhetetlen feltétele: az információk akadálytalan áramlása, a szellem szabadsága. Ennek a követelménynek a jegyében sürgeti a politikai intézményrendszer reformját, az eleven élethez történő igazításukat tudva, hogy „a mozdulatlanság: halál”, míg a mozgásban legalább benne van „a túlélés esélye”. A voluntarista politikai gyakorlat felszámolásakor természetszerűen megnő a szerves fejlődés gondolatának a jelentősége. Mi pedig ugyancsak tudjuk, hogy az elmúlt negyvenöt esztendőben nálunk — és más totalitárius rendszerekben — mindent a központi akarat döntött el: „Minden felülről jött: a rendelettömeg is, az életszínvonal is”. Ilyen körülmények között az emberek szemében egyedüli mentsvárnak a magánszféra ígérkezett, amelytől azt remélték, hogy ott legalább nem kell alakoskodni, az ember önmaga lehet; hogy később kiderüljön: ez is féligazság: félig valóság, félig illúzió. Teljes kiszolgáltatottság tehát a nagy testvér masszává gyúró hatalmas mancsainak a szorításában. Hát csoda, hogy felszabadulván, most olyan erővel követeli minden józan gondolkodású ember; tessék az egyént jogaiba visszahelyezni, tessék tiszteletben tartani az emberek alapvető jogait és méltóságát! Mert bizony nincs sajnálatra méltóbb, mint a jogaiból kiforgatott, méltóságától megfosztott (kis) ember. Bevallom, számomra igen rokonszenves az az írói bátorság, mellyel szembeszegült azzal a nálunk is hosz- szú ideig dívott téves gyakorlattal, mely saját múltunkból csalk azt volt hajlandó elismerni és tudomásul venni, ami a hatalom sokszor önös érdekeivel összhangban állt. Pedig az az igazság, hogy „múltunk, máig vezető utunk mindenestül a mienk.” így látja ezt szerencsére Gorbacsov is, e századvég talán legnagyobb politikusegyénisége, aki — a minőség-esemény jegyében — kritikusan néz szembe a múlttal, biztos kézzel lebbenti fel a fátylat a hibákról, igyekszik megnyugtatóan kipucolni, az akolt. „Kimond dolgokat, amelyeket többé nem lehet visszavonni, feltár, leleplez, és ezzel olyan lépést tesz a történelmi sakktáblán, amely az egész »állást«, az egész konfigurációt felforgatja és átrendezi...”. Az is politikusi nagyságára vall, hogy felismerte _ és kijelentette azt, amit a szocialista gyakorlat hosszú évtizedeken át lényegében tagadott: az emberi szubjektivitás jelentőségét, a személyiség történelemformáló erejét. Gondolnánk-e, hogy a mi Szent Istvánunk, az „európai méretekben »avantgárd« király” közel ezerszáz esztendővel ezelőtt! — maga is a minőség jegyében hozta valóban történelemformáló törvényeit és rendelkezéseit.. Nagy királyunk — állapítja meg joggal a szerző — Európa ítélete szerint „a minőség reprezentánsa” volt. A könyv záróakkordja (A Bülkk, a Bükk) valóságos óda a természethez, melynek magunk is szerves része vagvunk. Meg kell érteni és értetni is azokkal, akik a döntéseket hozzák, hogy a rablógazdálkodás: öngyilkosság. Szemléletváltásra van szükség! Milyennek képzeli el az író az ország és a világ jövőjét? „Még nem vagyunk túl a krízisen, de már földereng egy 'lehetséges jövő biztatása: integrált világ- gazdaságban a nemzeti kultúrák változatosságának létállapotába élő emberiség képe”. Ebben - a folyamatban pedig számunkra ieen fontos a nemzeti identitás megőrzése, „mert a nemzetek között .. .csak annak van helye, amelynek jól megkülönböztethető azonossága van.” (B.-A.-Z. Megyei Tanács és a Magyar írószövetség Észak-magyarországi Csoportja kiadása 1989.) Aniszi Kálmán flrdamica Ferenc Anyám udvarlói Tizennégy novellát ad közre Ardamica Ferenc megkésett második kötetében. A késedelem okát csak finoman sejteti a fülszöveg, „hiszen csaknem két évtized telt el az első kötetének (A rákon cseléd) megjelenése óta. Ha valakitől 1968 után, 1968 miatt „veszik el a tollat” nem kell sokáig találgatni az okát itt, Közép-Európában. De minden találgatásnál többet mond maga a kötet, a novellák valóságtartalma. Ardamica Ferenc különös fogékonyságú író. Nem tűnik talán frivolnak, ha azt mondj ulk, hogy a sorsa, a szenvedés teszi azzá. Noha nyelvezete, meseszövése valóban puritán, van ezekben a történetekben valami balladái homály, borongás, ami egyszerre modern (emlékeztet a mai dél-amerikai prózára), s mégis hagyomány- tiszteíő. Jobb szó híján „fel- vidékiségnek” nevezném ezt. A távoli ős Mikszáth, az anekdotikus elemek miatt, mivel minden történet valaminő csattanóval végződik, de a nagy palóc mindent bearanyozó derűje, humora nélkül. Ardamica humora — ha fel is csillan olykor — nyersebb, keser- nyésebb, valósághoz tapa- dóbb, durvább, azaz közelebb áll az akasztófahumorhoz. Érthető, Ardamica — maga is vesztes — mindenkor a vesztesek oldalán áll, „alulról” szemléli a világot. Ennek a gorkiji, kassáki nézőpontnak — sokáig azt hittük — mintha már lejárt volna a szavatossági ideje. Mindenesetre a hivatalos „kultúrpolitika” (csalk Kö- zép-Kelet-Európában ismert fogalom!) nehezen tolerálta. Hogy hazai párhuzamot is találjunk csak utalok a Hajnóczy jelenségre, a magyar tényirodalomra Berkovitstól Csalog Zsoltig. Ha egyetlen mondatban próbálnánk ösz- szefoglalni ennek az irodalomnak a hozadékát, sum- mázatát, ükkor azzal a keserves közhellyel összegezhetnénk, hogy ez az állandóan az emberre hivatkozó rendszer nagyon nem szerette az embert. Megvetette, lenézte, eszköznek tekintette. Példát a címadó novellából (is) vehetünk. A főhős (kisfiú) édesanyja temetkezési vállalatnál dolgozik. Fölöttesei megdorgálják, mert „nem teljesítette a tervet”. (Három hónapig nem volt temetés a kisvárosban ...) Ez a kabaréban is elsütött „poén” Ardamica novellájában csupán 3 mondatnyi, mintegy mellékesen odavetett kis epizód, mégis elárul mindent. Az özvegyen maradt fiatalasszony „vállalata” temeti el a férjét is. Ez a motívum megjelenik a Savanyúság bolgár módra című novellában is. Az említett (később már idősebb, megkérgesedett) asszonyt utcai balesetihez hívják. Kelletlenül megy, mert nehéz nap van mögötte, s fáradt. Amikor meglátja a kiborult ételhordót, amelybe ő készítette férjének az ebédet, már tudja, hogy ez az elidegenedett .„szakma” milyen keserves, ha a saját halottat kell fölszedni az útról: a férjét érte autóbaleset. Aki már látott út-, járdaszélre húzott, újságpapírral letakart, órákon át esőtől ázó, napon aszalódott halottat (vagy itt a tárgyiasabb hulla kifejezés a helyesebb?), az érti, hogy mit értek elidegenedés alatt. Egy olyan világban, amelyben a személyiség, az ember „mint olyan” nem érték, a halál is elveszíti a méltóságát. A Gyertyák című novellából megtudjuk, hogy a fiatal házaspár kisfia azért születik nyomorékan, s- hal meg hatéves korában, mert a divatos, jó szakembernek mondott nőgyógyász főorvos úr, minthogy kevesli a nehezen összeszedett baksist (a fiatal apát a szülei, barátai segítik ki, hogy fizetni tudjon) órákig hagyja vajúdni a fiatalasszonyt, rá se néz a betegére. Császármetszéssel menthető lett volna a gyerek. Ardamica nem átkozó- dik, nem moralizál, csupán hűvösen elmond egy történetet. De ebben a néhány oldalban egy rendszer néhány évtizedét sűríti szociográfiai, történelmi hitellel. Jó néhány éve csehszlovákiai ismerőseim megbotránkozva beszéltek a mi baksisrend- szerünkről, mondván, hogy náluk nem fogadnak el pénzt az orvosok. Nem hittem nekik, mert Ardamicá- nak hiszek. Nem hiszem ugyanis, hogy az orvosok jobb emberek, mint mások (noha kívánatos lenne) mint ahogy abban sem, hogy a hálapénz magyar specialitás lenne. Anélkül, hogy belevesznék a témába, abban hiszek, hogy ott, ahol korrektek a feltételek, ahol szabott árak vannak (tehát nem „ingyenes” a szolgáltatás), ott a felelősség is tettenérhető. A humánumról lehet szépen szavalni, de a szegénység mindenkit megaláz, kiszolgáltatottá tesz. S persze nem csupán a szegénység, mert az említett főorvos úr éppen nem az. A megalázó éppen az (volt?), hogy mindenki tudott (tud) az űzelmei(kiről, de mindig közbelépett egy „illetékes elvtárs”, aki elsimította a botrányt. Ardamica novellái olyanok, mint a folyami kavicsok, lecsiszoltak, tömören megformáltak, de érezzük azt a hatalmat, erőt is, amely ilyenné formálta őket. Nem véletlen, hogy az igazi irodalom mindenkor az alullevőkre, az élet kiszolgáltatottjaira figyelt. Ardamica sehol nem „politizál” direkten. „Csupán” leírja egy csúnyácska cigánylány (Hedvig sír) útját, a hányódását a füstszagú putriból az állami nevelőintézetekig, s a kegyelemből kapott utcaseprői „státuszig”, s ebből képet kaphatunk arról a szemléletről, gyakorlatról, ahogyan az „állam bácsi” ügyeket „kezel, gondoskodik”. Néhány éve bizony még elmarasztalta volna a kritika a szerzőt, mondván, hogy csip-csup kis magánügyekkel bíbelődik. Mintha az egyes, „kis” ember tragédiája nem lenne fontos, nem az lenne a legfontosabb. De, ha valaki tudni akarja, hogy a rovarirtók, a halottszállítók, az utcaseprők, a bányászók, a magányos lányok, özvegyek miért is nyúlnak, nyúltak a rumos póhárhoz, sőt a gázcsaphoz, az hajoljon közelebb ebihez a világhoz, mint ahogyan Ardamica tette, teszi. (Madách, Bratislava—Pozsony 1989.) Horpácsi Sándor Teliinger István Teljinger István 1940-ben született Miskolcon. 1967 óta szerepel munkáival különböző kiállításokon: a Miskolci Grafikai Biennálékon, kisgrafikai bemutatókon, országos tárlatokon. Képzőművészeti főiskolát nem végzett, amiből sohasem csinált titkot. S ez eddigi munkásságának erényeit növeli, ellentétben azokkal, akik tagadni szeretnék autodidakta voltukat, s megpróbálnak hasonulni a „szakmabeliekhez”, utánozvg^pzok' formai bravúrjait, kompozíciós megoldásait. Észre sem veszik az esetleges felszínes sikerek fényében, hogy egyéniségük igen nagy részét áldozzák fel a művészet hamis illúziójáért. Teliinger István önmaga kereste meg a képekben való közlés lehetőségeit. Nem lehetett könnyű ezt a nyelvet elsajátítania és biztosan sokat küzdött addig, amíg a látványból építkező bonyolult belső kép a saját igényét megközelítően papírra kerülhetett. Ezt az utat, az állomásokat jelző munkáin mérve, mindvégig egyéni gondolkodásának őszintesége jellemzi. Ez teszi hitelessé alkotásait. D. I.