Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-21 / 170. szám

1990. július 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Az amerikai vállalkozó szerint: Akaratos nép a magyar Sánta Lászlón nem látszik, hogy 83. évében jár, tízet nyugodtan letagadhatna. Annyit tudok róla, hogy ak­tív korában maga is vállal­kozó volt, s hogy hatvan éve nem járt Magyarországon. Most mégis felkerekedett, pár hétre otthagyta az Ohio ál­lambeli Youngstown várost, még egyszer látni a szülő­földet. — Én kérem, nem politi­kai menekültként mentem el. Beleszerettem egy amerikai lányba, feleségül vettem, ilyen egyszerű — mondja tiszta magyarsággal. Amikor kiutazott „a lehe­tőségek hazájába”, már volt szakmája, az asztalosságot tanulta ki. (Egyébként kis- várdai, Miskolcra baráti lá­togatásra jött.) Hiába számí­tott jó szakembernek, ami­kor új hazát talált, javá­ban dúlt a nagy világgazda­sági válság, örült, hogy egy farmon munkát kapott, majd egy vasgyárban kereste a pénzét. Kis kerülők után visszatért szakmájához, ki­lenc évi előmunkásság után saját asztalosműhelyt nyitott. Vajon segítette-e a vállalko­zót az amerikai társadalom, s ha igen, hogyan? Laci bá­csi meglepő választ ad: — Dehogy, kérem! Ha az embernek keletkezett egy kis jövedelme, az állam azt azonnal és keményen meg­adóztatta. Én legalábbis sem­miféle segítséget nem kap­tam. A kisvállalkozás először konyhaberendezéseket, üzle­tek bútorait dobta piacra. Készítettek egyébként temp­lomi berendezéstől a gyógy­szertári bútorokig mindent, amire szükség volt. S hogy milyen volt az üzletmenet? Sánta László az amerikaiak­ra jellemző lezserséggel mondja: „Egyszer fent, más­kor lent”, majd bevallja, tu­lajdonképpen sikeres vállal­kozónak számít. Volt, ami­kor 16 embert foglalkozta­tott a kis üzemében. Hogy mennyi társadalombiztosítást fizetett, nem tudja, ő csak azzal foglalkozott, hogy ami kikerül a műhelyből, az mind első osztályú termék legyen, mert csak az, a mi­nőség számit a piacon. —■ Milyennek lát hatvan év távlatából minket? — Hát, az biztos, van egy jó pár ember, akinek jó mód jutott, de a nagy több­ség sajnos, nagyon szegény, nehezebb itt az élet, mint Amerikában. Hogy mi hoz­hat megoldást? Én a keres­kedelemben, a piacgazdálko­dás fellendítésében látom a megoldást, tehát azt mon­dom. amit a magyar gazda­sági szakemberek. De az biz­tos: legalább tíz nagyon ke­mény év áll a magyarság előtt, hogy rendbe hozza a gazdaságot; addig nehéz lesz! Laci bácsi kis töprengés után hozzáteszi, hogy nehéz, de nem lehetetlen. És éppen a magyar természet (mert szerinte van ilyen) segíthet. Hogy kemény, akaratos nép vagyunk, ezt ő számtalan­szor tapasztalta. Mert mint kiderül, az idős férfi nem­csak vállalkozó, fontos köz­életi tiszte is van. — Az ötvenes évektől el­nöke, jelenleg tiszteletbeli el­nöke vagyok a magyarok kinti egyesületének, ami nagyjából 11 ezer magyar szervezete. Hogy miért esett rám a választás? Kérem, én mindig a békére törekedtem, hogy a személyeskedést, a ve­szekedést lecsillapítsam. Mert sajnos, a magyar természet­nek ez is lényege, hogy sze­retünk kritizálni, marni egy­mást. Nos, én ezt sosem hagytam. A Youngstown-i magyar ház felépítésében kétségtele­nül jelentős szerep jutott Laci bácsinak. Vásárolt ma­gának egy kis telket, a má­sikat a lánya nevére, nehogy az eladó gyanítsa, hogy épít­kezni akar, s felverje az árat. A két telket aztán át­adták a helyi magyar kö­zösségnek, gyűjtést kezdtek, s ha nem is könnyen, de felépült a kétszázhatvan négyzetméter alapterületű magyar ház. Jellemző ada­lék. hogy a konyháját már ki kellett bővíteni — mi, ma­gyarok mindenütt szeretünk enni . .. — Rólam akarták elnevez­ni az épületet — mondja derűsen Laci bácsi —, de nem hagytam, mert nem sze­retem a személyi kultuszt: csak egy képem lesz ott, ab­ba beleegyeztem. Mig beszélgetünk, komó­tosan eszi a nyárson sült szalonnát, majd leteszi az­zal, hogy túl zsíros, kint nem szoktak ilyesmit enni. A gazdaság, a magyarság kérdései családi síkra tere­lődnek. Három gyereke be­széli „apanyelvüket”, a ma­gyart. Vele utazó lánya is alig várta, hogy lássa Ma­gyarországot, ő, ha nem is beszél hibátlanul, mindent ért. Tervezik, hogy aprán­ként a család minden tagja meglátogatja a magyar óha­zát. Mert ha nekik nem is hazájuk az ország, azért va­lamennyien innen is ered­nek ... M. Szabó Zsuzsa Bekecsi Szabó László Hozzászokott a fülem az éjjeli duruzso- láshoz ifi. Szeretem ezt a monoton zajt a gépen. Talán el sem hiszed, hogy a külön­böző szerkentyűk zúgása egyetlen zsongás­ban összegződik itt a fülemben. Bármelyük része romlik el a kombájnnak, a műszer­nél is hamarább jelez a fülem, hogy baj van. Másképp zúg, ha mondjuk a ferde felvonó ékszíja csúszik meg, és megint más a hangja, ha kezd megszorulni a dob, ha „bemedvézek”. Mert így éjféltájt már ezzel is számolni kell. De látod, ez az istenverte agronómus csaik int a tarlóról, hogy még menjünk, nincs harmat. Mert ha egy kicsit is vonó- dott a szatanaszár, nem csúszik úgy a fer­dén, nem ereszti át könnyen a dob, hát persze, hogy beszorul az egész, aztán meg be is melegszik a hirtelen súrlódástól, és csak a pajszerrel tudom kiszedni. De jár­tam már úgy, hogy éjszakára benne is hagytam a „medvét”, s csak másnap a sze­relőkkel tudtuk kiszedni. Úgy látom', ezt a táblát már végképp le­szedeti velünk a főnök, mert igen szalad­gál hol egyik, hol másik kombájnhoz. Még jó, hogy lengedez a szél... Csaik legyen ki­nek felkelni reggel. Nézd csak! Kitette itt a tábla végére a két láda sört, hogy lássuk, hogy legyen még kedvünk. Ha leállun'k, leporoljuk ma­giunkat, behajítjuk a fél vodkát meg az üveg sört, aztán visznek haza a tarlóról. Mindegyikünket háztól házig. Olyan kifa­csartak leszünk reggel, mint a citrom. De hát mikor csináljuk, ha nem most. Így megyen ez már az Isten tudja hány éve .. Napi tizenöt—tizenhat óra. Két hét múlva aztán fájront. A műhelyben alig ismernek meg minket, húznak, ugratnak, hogy új dol­gozó jelentkezett... Nézd meg: valamelyik már kiállt a rins- ből. Heten vagyunk, mint a gonoszok, de így már csak hatan. Majd valami meghi­básodásra hivatkozik, aztán ezt a hátra­lévő félórát a táblaszélen, a kormányra dőlve tölti el. Nem .mindegyik bírja a vé­géig, ami érthető is. Ilyenkor már sokkal jobban kell vigyázni. Aha, tudtam! Feri az a hármas kombájnnal! Ez a búza jól fi­zet, csak lépésben mehetünk, különben ki­megy a szalmával a fele. Aztán a tarlóhán­tás után az árvakelés ott van a zebracsí- kokban a táblán. Utána meg majd molesz­tálnak bennünket, hogy felvettük a sok do­hányt, és trehány melót végeztünk. Nézd már, negyed egy! Még van vagy húsz percre való. Hogy mi forog így éjjel a fejemben? Az, ami neked, meg mindenkinek. Ez a ro­hadt pénz, a megélhetés, ez a lehetetlen búzaár. Hogy a gabonaforgalmi a korpát drágábban adja el nekünk, mint a kenyér­nek valót veszi tőlünk. Ha nem volnánk ilyen koldusok, oda sem adnánk a búzát. Tárolnánk magunk, meg eladhatnánk mi is külföldre. Egy téeszben nincs olyan gógyis ember, aki tárgyalhatna, üzletet köthetne? De bánja a frász, hogy mit csinálnak vele, csak tisztességes árat adnának érte. Most azt mondják, hogy ez maximált áras, meg hogy az állam kötelezi erre a szánalmas árra. Kíváncsi volnék, mit szólnának, ha szabadáras lenne a búza? De a francnak izgatom magam ezzel is! Van nekem saját bajom. Látod, ilyenkor ebben az éjszakai magányban ez is előretolul, nem hagy nyu­godni. Mert ez a kölyök is pont ebben az éviben lett ilyen hülye. Hát két tantárgyból is meghúzták. Megkentem istenesen, de megmondtam neki: ugyanúgy fogsz kuliz­ni, mint én! Lesed majd a gyomorbajos főnököd szeszélyeit, ki vagy szolgáltatva majd kényére-kedvére. Ha megcsinálsz va­lamit, azt mondja, hogy „hamar munka”. Ha nem vagy időre,kész, akkor „mitszösz- mötölvelejózsikám?” Itt fog megbüdösödni ő is a földön. De mindegy, mit mondok, falra hányt borsó... De majd megtudja, ötkor mindennap kelni, estére koszos, mint az ördög, és nincs diszkó, meg éjszakai té­vé, mert vasárnap is kulizni kell... Várjál csak, még ez is most jutott eszem­be .. nézd csak, nincs olyan részem, ahol vágás, szúrás, meg valamilyen ütés ne lett volna. Ez a középső ujjam meg odalett, nézd meg: a körfűrész egy másodperc alatt elvitte az első ujjpercet. Fizettek érte, mint a köles, csak vissza nem ragaszthatta már senki. Mindjárt megtelik ez a tartály, harminc­hat—negyven mázsa megy bele. Mennyit levágtam már két évtized alatt... Ha csak eggyel beállítanék a portára, nézne nagyot az asszony. Na, ahhoz se lehet ilyenkor szólni. Ott melegítgeti néha háromszor is a vacsorát, aztán ledől, ruhástól alszik a sezlonon, én meg úgy hagyom a terítéket, ahogy találom. Hogy az miket rak rám reggel, jobb nem hallani. Tegnap görögdinnyét vett, ott volt a hű­tőbe’! Mire hazamentem, rá se tudtam néz­ni ... Megkívántam a jó hideg sört, üvegből leküldtem kettőt, ez volt a vacsora. Ha most itt lenne a dinnye, egy egészet megennék itt helyben ... Ez már nem volt úgy teli. meg szemetes is, dehát a vége már csak ilyen. Add már oda ezt a blaskát! Máma ez volt a huszon­kettedik. Úgy nyolc—kilenc vagont küldtem be. Ez is jó napnak számít, de volt már olyan, hogy a Jubi-ötvenesből tizenegy va­gont kombájnoltam... Na gyere, mára vége... porold le magad, mert olyan fekete vagy, mint a dekec! Ott a tartály, mosakodj le, .aztán iszunk egy pohárral! Ott kuporogtál a fülkében velem, Te is megérdemled. Gyöngyösi Gábor I KIMENT A HÁZ | AZ ABLAKON? Amikor még Ferdinand volt itt a háziúr, a magyarok a Hofburg felirata szerint is lakói voltak. Most, az európai sátortábor lakói kívülről bámulják a frissen aranyozott oroszlános kaput. Voltam az Európa Ház­ban, mondhatnám most örömmel, ha az egész nem egy egyszerű sátortábor lett volna. De hát az volt. Igaz viszont, hogy az egé­szet nem is olyan rég, még jól hangzó nevű „ifjúgár­disták” építették. Termé­szetesen magyarok, mert hát ha nem ők, akkor nem is érdekelt volna engem az egész. így viszont érde­kelt. Engem legalábbis. Mást, mondjuk az osztrá­kokat, már sokkal kevés­bé. Ök inkább csak tudomá­sul vették, sőt a maguk módján — a maguk ge- müthlich módján támogat­ták is az ügyet, de a mun­ka szervezési és lebonyo­lítási részét jórészt a ma­gyarokra hagyták. Jórészt — írom —, hiszen valóban az történt, hogy az Euró­pa Ház-avató buli szerve­zési feladatainak rájuk eső részét alig végezték el. , Mintha nem hatotta volna meg őket a másik szerve­ző, a magyar Baloldali If­júsági Társulás jelmonda­ta: a „Jövőnk Európa, jö­vünk Európa!”, amelyet le­het, hogy csak erre az al­kalomra találtak ki, tekin­tettel arra, hogy valame­lyest hitellét rontja a má­sik, amely így hangzik. „Aki húsz évesen nem szo­cialista, az őrült!” Az osztrákok viszont úgy látszik, ezt mégsem így gondolják, mert a szocia- listaságnak ők is csak az egyetlen létező formáját ismerik, a szocializmust, amely ma, nem éppen a legjobb ajánlólevél. Arra ugyanis nem lehet hivat­kozni, hogy attól ijedtek volna meg, miszerint a magyarok azt kiáltják: „Jövünk Európa!” Mert ezt tudták. Tudták akkor, ami­kor ezt az Európa Ház­avató bulit közösen meg­szervezték. Tudták, hogy jönni fognak a magyarok, és azt is, hogy hozzák ma­gukkal az erdélyi, meg kárpátukrajnai testvérei­ket, akik szintén az Euró­pa Házba akarnak bejut­ni. Az osztrákok viszont már benne vannak, s talán ezért is nem érdeklődnek ol.yan hevesen a bejutás lehetőségei iránt. Benne vannak, és úgy látszik, nemcsak a Dona- uinselen, a Dunaszigeten, ahol a buli zajlott, hanem egész Bécsben, egész Auszt­riában, amelyet sokkal ne­hezebben hagynak el egy ilyen buli kedvéért, mint a • magyarok Budapestet, Marosvásárhelyet vagy Ungvárt. Ezekről a he­lyekről ugyanis mintegy háromszáz bulizni hajlan­dó fiatalt sikerült össze- csődítenie a Baloldali If­júsági Társulásnak, azzal szemben, hogy az osztrá­kok közül alig jelentek meg a Dunaszigeten, mint­egy ötvenen. Igaz, a bulira feljogosító belépést — má­soknak — becsülettel el­intézték. E sorok Írója tel­jesen véletlenül annak is szemtanúja volt, hogy az Erdélyből érkező, zsúfolt autóbusznyi ifjú, a román állampolgárokkal szemben alkalmazott határátlépési szigorítások ellenére, min­den különösebb akadály nélkül léphetett Ausztria földjére. Többen közülük meg is hosszabbították a négynapos ott-tartózkodást és úgy döntöttek, megné­zik az Európa Házat, nem­csak a Donauinsel sátortá­borában, de a traiskircheni menekülttáborban is, amelynek meglátogatása amúgy is szerepelt prog­ramjukban. A szocializmus vonzó volta ugyanis innen látszik a legjobban. Nem Linzben, nem a soha üzembe nem helyezett zventendorfi atomerőmű­ben, hanem itt, Traiskir- chenben, amely menekült- tábor volta ellenére is vonzóbb a keletebbről ér­kező fiataloknak, mint az a bizonyos európai házi hűli, amely vidámabb ugyan, de csak meghatá­rozott idejű bérleményt kí­nál Európában. Traiskir- chen viszont a csalfa re­mények szerint is örökla­kást. Igaz, várni kell rá egy kicsit, de hát iste­nem. Nem többet, mint odahaza egy lakásra, s az még nem is lesz Európá­ban. Szóval eléggé bonyo­lult dolog ez. Különösen akkor, ha, amint hírlik, a BIT-es magyar urak (a Baloldali Ifjúsági Társulás vezetői) továbbra is a DlVSZ-ben — ha elfelej­tettük volna, Demokratikus Ifjúsági Világszövetségben — tudják elképzelni mű­ködésüket. Ezzel kapcso­latban pedig a bécsi ura­kat nem az riasztja, hogy ebben tevékenykedik hír­hedt, vagy híres „hazánk­fia”, az azóta egy-két bal­oldali csínyt elkövető An­toni ewitz Roland is, ha­nem az, hogy ennek a szer­vezetnek jó hetven-nyolc- van, ha nem több százalé­ka Afrikához, az itt nem túl jóhírű arab államok­hoz, szóval a harmadik vi­lághoz tartozik. — Szóval az osztrák fiatalok nem szeretnének túl gyakran bulizni velük, és főként nem az Európa Házban, ök, ez utóbbit építik ugyan, de termeit inkább bérbe adják bizonyos idő­re, minthogy akárkit bele­költöztessenek. Jó jó, elhi­szik, hogy aki húszéves koráig nem szocialista az őrült, de azt tartják, hogy eddig az életkorig akár építeni is lehetne. Mond­juk Afrikai Házat, Ázsiai Házat, Dél-amerikai Házat, meg minden, az európai­hoz hasonlóan vonzó épü­letet, nem beköltözni a készbe. Ebből ők nem na­gyon kérnek. Inkább amíg bérbeadott termeikben — helyesebben sátortáboruk­ban az előbbiek buliznak, ők be se teszik a lábu­kat. Már akkor inkább a Graben és a Kärtner Stras­se teraszaira esik a vá­lasztásuk arra a kis időre. Hogy aztán Budapesten hogy volt, hányán jöttek át négy nap után a magyar fővárosba, hányán vették észre, hogy közben, amíg sörüket itták, kiment a ház az ablakon, azt nem lehet tudni. Itt sincs még kész ugyanis a ház, az ajtón- állók pedig nem is tudják pontosan, ki akar benne él­ni, vagy ki tekinti csupán átjáróháznak — akár jobb, akár baloldalra. Éjféli monológ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents