Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-14 / 164. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. július 14., szombat Tél. Mezey István rajza. Serfőző Simon Elülnék Kókadó melegben, lustán a napon, a tohonya dombok elültek nagyon. Elülnék én is, ha időmből telne, ha égen és földön gond-baj nem lenne Tetőmre nem szállna vasorrú varjú, fa sem árnyékolna, lecsüngő gallyú. „Gondok kése húsunkba vág” Jó volna végleg hazajutni, és ritkán látni anyám könny- zivataros arcát. Lefeküdni nyugodtan Házban, Hazában, de még agyaikat bolondító ordítással sírnák az anyák, szüntelenül teltek az Árvaházak, és azt ikiáltja be ablakomon a szél is: „Holnap ... még nem változik az idő ...” Sajnos, évek hosszú során nem változott Csenyéte életében sem az idő. A meredek partról lefelé ereszkedve, úgy érzem nem egy faluba, érünk, hanem egy ájult közösség mélységes mély kútsoráéba ereszkedünk. Mostanában egy egész ország vette a szájára Csenyétét. Legalább annyira ismert lett, mint Berhida, csak a két falu közt annyi a különbség, hogy Ber- hidát a földrengés rázta meg halálosan, Csenyétét a sze-i génység. A falu közepére érünk. Horváth Aladár, a miskolci Cigány Népzenei Együttes vezetője, s az együttes tagjai zenével verbuválják össze Csenyéte cigánylakosait: „Zöld az erdő, zöld a hegy is, a szerencse jön is, megy is, gondok kése húsunkba vág, képmutató lett a világ. Isten könyörülj meg nékürtk, ne szenvedjen tovább népünk, megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.” Ha akarom, ha nem: velem is énekelteti magát a gyönyörű dal... A falu végén betegeskedő cigánytelepre érünk ... Egy vénséges vén öregasszony jön elénk ... köhög, lábait nehezen rakja előre, kevés ereje, magyarázó szemei betessékelnek minket az udvarba, ahol fát vág egy irgalmatlanul erős fiú, fejszéje éles, kegyetlen, mint a sorsa. Ügy vágja a fát, mint háziasszony a metéltet. —Vághatnám én is egy kicsit azt a fát? — szólok neki. — Gyere testvér, aztán vágd — feleli. Tetőtől talpig farmerba öltözött külsőmben, látom, nem bízik, de amikor suhogtatni kezdem a fejszét és hihetetlen gyorsasággal gyűlik a felvágott fa: megnyugszik. Egy vastag fának meghasítom a végét, közzé teszem a lábam, s a kezemmel felfelé feszítve széthasítom... Ezután már mosolyog és érti, hogy én is ilyen sorsban éltem a cigánytelepen. Mellettünk egy igen beteg ház, husángoldalbordái erősen kilátszanak. Ilyen pa- ticsfalalkikal, ilyen égre nyíló szegénységgel várják a kegyetlen, szigorú telet. Csenyétén sok az öreg és a gyerek, de a falunak orvosi rendelője nincs. Csenyéte nem cigány lakosai is szörnyű helyzetben élnek, de a cigányság nyomorát hitelesen leírni nehéz, nagyon nehéz... Az emberek szennyvizet isznak, a megszületett csecsemőket sökan egészen a felnőtté válásig a kukákból etetik, öltöztetik... — Hogy miért? — Azért, mert Csenyétén nincs munka- lehetőség. Akik pedig munkát kapnak, azok nem keresnek többet háromezer forintnál. Tudom, a csenyétei cigányság sorshelyzetét az is nehezíti, hogy az embereik nagy családdal vannak, s a rossz munkalehetőség csak kevés pénzt tud nyújtani a konyhára. Kérem a környező városok figyelmét, hogy a Csenyétéről jelentkező munkavállaló férfiakon, nőkön, legyenek szívesek segíteni, ha lehet. Jó volna végleg hazajutni, és ritkán látni anyám könnyzivataros arcát. Lefeküdni nyugodtan Házban, Hazában, de még agyakat bolondító ordítással sírnak az anyák, szüntelenül teltek az árvaházak, és azt kiáltja be ablakomon a szél is: „Holnap .. . még nem változik az idő ...” Horváth Gyula Idegenek építették a folyón a hidat. Idegen legények, idegen, de fiatal, babaarcú, kékszemű mester. Akkor történt, hogy egy délután ott sétálgatott a folyóparton. Fent a töltésen. Kétszáz, háromszáz ' lépésen. Sétálgatott, és ri- szálgatta magát. Harangoz- tatta térde fölötti selyemköntöse száját. Nem erőltetve. Csak enyhén. De meg-meglegyintgetve a hídépítők fantáziáját. Séta közben le-lehajolt. Fűszálakat tépkedett a töltés pereméről. Hosszúakat. Fejeseket. Békakosárnak való-, kát. Tépkedett egy jó marokkal, s elkezdte, fono- gatta a kosarat. Mosolyogva fonogatta. Elvezettel. Sárga pántos új szandálja orrával bele-belebökkint- getett a magas töltés porondjába. Mintha csak véletlenül. Sétálgatott, mondom, ott a töltésen. El a hídtól, s vissza hozzája. Fél órát. Annál is többet. Egyszer aztán megállt. Ott állt meg a híd sarkánál, s nem a töltésen, hanem len- nebb. Az oldalon. A sárguló fűben. Lendült, s a vízbe dobta a csinosra sikerült békakosarat. Utánanézett. Követte, míg alámerült. S akkor a selyemköntös gallérja mögé bújt. Amennyire bújhatott. Kicsit profilba fordult. Ügy állt ott perceken át, ■ úgy mosolygott a mester felé. Nem mozdult. Mintha csak modellt állt volna a mesternek. Selyemköntösét meg-meglibbentet- te a híd alól szivárgó szeptemberi szellő. A haját is. Nem bánta. Állta. Hanem aztán egyszerre és hirtelen éppen a nyakába borította a pihényi, pernyényi köntöst a szellő. Utána kapott. Persze, hogy utána. És felkacagott. — Mi tetszik, kislány? — kiáltott feléje a mester. Lekuporodott. Le is huppant a fűre. „Mi tetszik, kislány?” — bizsergett benne a kérdés. „Mit tetszik? Mi tetszik? Mi tetszik?” Mosolygott. De most már nem mozdulatlan. Haját, lenge kenderhaját si- mítgatta jobbról is, balról is. Érzéssel, szerepet játszva. Egy szerepet. Aztán a köntösét, kreppselyemkön- tösét, igazítgatta. A mellén A derekán. A mellén, a selyem alatti sötét kis udvarokból magasba szökkentek a bimbók. A derekán kétkézgyűrűbe lehetett volna fogni a köntöst. Még így is. Ülve is. Elégedett volt. És • elmélázott. Serényen kis vörös hangyák kezdtek mászkálni a lábszárán. Látta őket. De hagyta. Csak később futtatta fel egy fűszálra. Csak később játszott egy kicsit velük. Még nézte egy ideig a mestert. Még mosolygott egy ideig feléje. Aztán egyszerre csak hányát dőlt a fűben. Lábait egymásra tette. Kinyújtotta. Karjait széttárta. Fehér kereszt. Olyan volt. A napra pillantott. De a fényt, azt, nap fényét nem bírta. Hunyorgott. Nem! Nem azért ment a folyópartra, hogy ott hanyatt fekve, ernyedten hunyorogjon! Áram ütötte. Vagy valami afféle. És akkor belekapaszkodott a fűbe. Bele jobbról is, balról is. Megmarkolta a füvet. Húzta. Tépte. Addig s addig, hogy egy fűpamacs a jobb kezében maradt. Azzal felült. El is hajította mindjárt. De majdnemhogy a hídra. — Ne játszadozzék itt, kislány! — kiáltott feléje a mester. Nem törődött a figyelmeztetéssel. Békakosárfüvet keresett, vagy mást, akármit. Egy dús tövűt. Amelyik jól repül. Talált valamit. Ahogy ott ült, úgy. Martilapi volt az? Vagy útilapi? Kitépte. Két kézzel tépte ki. És célzott. A mestert célozta meg vele. Csak egy kicsit tartotta még az égen a napot. Csak egy keskeny kis kék pertli a láthatáron. Egy legényt talált szemközt. A legény felkiáltott. Haragosan, mérgesen kiáltott fel. Kezéből a kalapácsot a folyóba dobta. Fejéről a védősisakot, derekáról a biz- tosítóövet a kalapács után hajította. Ugrott az állásokról. Mint egy pattantyú- gömb, úgy ugrott. A magas oldalra. A sárguló fűre. De nem egyedül. — Vissza, fiúk, vissza! — kiáltott a mester a legények után. Nem így akarta. Magyarázkodás? Hol? Mikor?! Megrémült. Előbb a fűre lapult. Aztán felszökkent, és futásnak eredt. Futott az oldalon fel. Futott a töltésen elé. Futott. És tombolt benne a rémület. Futott. És egyszer sem tekintett visz- sza. A töltés jobbján kukoricatábla várta. Sárga kukoricatábla. Oda menekült. Csakhogy a legények utána. Bele ők is a kukoricásba. Törtek. Tapostak. Zúztak. Kifulladt. Nem akart megállni. Megállt. A legények felé fordult. Könyörgőre kapcsolta két kezét. Azóta néha rájön a bolondja. Olyankor otthon a nagytükör elé áll. Rámosolyog saját tükörképére. így, mosolyogva vet le magáról pongyolát, kombinét, melltartót, bugyit. így, furcsán mosolyogva simítja végig szögletes homlokát, éles orrát, gödrös arcát, fonnyadt mellét, zúzottkék combjait. Pucér testét. Beleremeg, belevonaglik a képbe. Később magára ölti kreppse- lyemköntösét. Lábára pá- szítja sárga pántos szandálját. Kifésüli lenge kenderhaját. Kipirosítja nem az ajakát, hanem az arcát, és megfutamodik. A keskeny, porondos utcán kifut a kisváros főterére. Ott már liheg, de nem áll meg, nem szusszan meg. mert célja van. Üzletről üzletre menne, irodáról irodára járna, és tenyérből mondana jövendőt a lányoknak. Ügy estefelé, mikor végleg kifárad, a Lapiban. kedvenc cukrászdájában húzódik meg. Szabad sarokasztalhoz ül. Kávét. konyakot és szűrő nélküli cigarettát rendel. Kávézik. konyakozik és cigarettázik. és a haját simít- ga.tva. és a köntösét igazi toatva hesseaeti el magától mind a kilenc szeretőjét . .. A kisváros nem kacagja. Nem is mutoaat rá ujjal. Réthy István Fecske Csaba: A szögligeti temető Tölgyerdőig merésxkedik a domb; horpaszán gyéren tüskés boróka nő, nyugati oldalán a temető; földjét száz meg száz szorgalmas vakond túrta föl lassan a zizegő fű alatt. Az alkony hűvös könnyet ont, kabátom összehúzva tűnődöm, e föld ringatja majd-minden ősöm Kálvinisták, pápisták nyugosznak alant, s mert éltek itt hajdan, néhány zsidó, végleg megbékélve már, a tovafolyó idő iszapos medrében, hová se fény, se hang le nem hatol. A hársfán a rigó mintha őket idézné, a sok boldogtalant, kibuggyanó, szinte forró énekével Halál ellenében ím, az élet érvel Vajon ki volt az első, aki e helyet végső nyughelyéül szemelte kit Vagy özvegye, fia szánta ezt neki zsírosabb, termőbb föld helyett? Holtjait az élő oda temeti, ahol az élet nem ver gyökeret, legföljebb néhány fa, magányos bokor, mely a silány talajra vetve fuldokol Hány évszázad vonult tova már, hány eleven hullt a nyirkos mélybe azóta, hányszor volt legvégső érve a kegyetlen sorsnak a halál? Hány nyelv dadogná, ha gazdája élne, a szörnyű titkot: lenn mi vár? Minden reményen túlnő a félelem, tudván, Isten körmére mint ég életem A porból vétetett él. Létezik. A mindenség parányi darabja, atom: kiszabott pályán haladva konok törvénynek engedelmeskedik Vonzás, taszítás ereje hajtja míg a nem tudott jövőbe megérkezik; mindez értelmetlen, csak célja van, az ember hol boldog, hol boldogtalan Nézz a csillagos égre, látod, fönn ezernyi fénylő pont remeg, vizcseppként visszatükrözi szemed azt az öröknek tűnő világot, ahol a holt bolygók úgy keringenek, szemre lassúdon, mint eleven parányok, miket az élet forró árama jár át; ám nem ismerik a hosszú út magányát Csak az ember van tudással megverve, csak ő van érzelmekkel áldva, de jajszavát annyiszor pusztába kiáltja, sötét örvényt kavar csupán a nyelve Örök-változatlan sorsa iránya, mégis: újra meg újra föllobban szerelme, küszködik, remél. Nem adja fel, a nyomasztó csöndnek szívverés felel Nézem hosszan e régi temetőt, szemem végigpásztáz a horpadt sírokon Itt pihen négy nagyszülém, sok jó rokon; nem egy vonásuk enyém, s bár porrá lettek ők, most sorban megjelennek homlokom belső vetítővásznán a múlt a nagyranőtt árnyalakjai sötéten, elmosódva, s nyakamra mintha kötél hurkolódna, levegő után kapkodok zihálva, hideg kéz markolássza szivemet: minden, ami a halálé, végleg elveszett, beleépül a nemlét tömör falába - Elgondolom, hogy majd nem leszek, kihűlt testem a föld felzabálja; koncként vettetik oda múlandó részem, hogy föloldódjék a közömbös egészben Kinek hiányzóm majd? Fiam és lányom leás-e az idő még termő humuszába, hogy egy pillanatra bár, megtalálja elveszett hangom, néhány arcvonásom? Vagy törvényszerű a penész pirkadása emléken, kopott családi fotókópiákon? Ha már minden élnivalót föléltünk, a semmi varangya lepszik fölébünk? Mert nem a test múlandósága fáj - bár az is, az élőnek hogyne fájna - de a lélek végső és teljes halála, mikor minden kötelék, mint gyönge pókfonál szakad szét, s az élő többé nem találja jeleinket, nyomunkat, bár azon a földön áll ahol annakelőtte ingatag lábbal mi mind, s ahol szétszóródtak gazdátlan csontjaink
