Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-14 / 164. szám
1990, július 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Vigyázó -szemeink mostanában aligha vetjük Párizsra, mert onnan szegényesen csordogál a „minden jóadomány'', mely életünket megkönnyítené. Látókörünk sárguló búzatáblái jobban lekötik figyelmünket. Hullámzik a búzatenger, várja a dolgos kezeket, okos gépeket, hogy az élet beta'karíttassék. Hányán megénekelték dalban és prózában az aratás szépségét, fáradalmait, olykor tragédiáit. Lenyűgöző misztikus világot rajzolt meg Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről című alkotásában, de Móricz Zsigmond: Forró mezők regénye is közelebb vitt népünk megismeréséhez. Romantikus és álérzelmes műdalök zengték a sárguló búzatáblák és az ott serénykedő magyar paraszt munkájának dicséretét, az álnépieskedő flaszterszagú írások, a nótaszerzők csinálmányái azonban hamis képet festettek a magyar Kánaán aratóiról, suimmásairól. Míg a tikkasztó hőségben pásztázom tekintetemmel a magyar Alföld Borsodot is érintő rónaságait, elgondolkozom azon, hogy a mai nemzedék soraiban hányán nem tudják megkülönböztetni a búzát az árpától, és nemcsak a parlamentben. Egy pillanatra talán délibáb játszik velem, amikor a soikhéktáros gabonatáblák helyett nadrágszíj-parcellák tekergőznek lelki szemeim előtt. Zöldbárók és honatyák purparléi, tisztes eszmecseréi, vagy indulatos szócsatái fogják szorosabbra fantáziámat. Hadd szóljak most azokról, akik nem a parlament patkójából, és nem összkomfortos lakásokból szemlélték a magyar mezőgazdaságot, hanem életiközeiből; fájó derékkal, vagy lázas állapotban vágták a rendet, a félkommenció reményében szedték a markot, ápolgatták a tarló sebezte talpukat, míg ki nem fakadt rajta a pokolhólyag, majd roskadozva cipelték a mázsás zsákokat az úr, vagy a pártállam magtáraiba. Hadd említsem föl a cséplőgép dobjába esett lány tragédiáját, és a munkától elidegeníthetetlen magyar paraszt tisztességét, mely e jeles foglalatosságból hagyományt is teremtett: népdalt és aratókoszorút. Emlékeim igen ellentmondásosak az aratással és csépléssel kapcsolatosan. Mégis, —7czges -kép áll össze bennem, ha a mozaikon, érzelmi töltése néha nem azonos előjelű. Balyó József Gömör megyei parasztíró 1857 Nyár folyamáról így emlékezett meg naplójában: „Búza volt elégséges, nekünk egy telken 190 tsomó, zab is valami 70, széna 12 azaz tizenkét székérrel, így a nyárra panaszkodni nem lehet. Széna, búza, gabona, zab is ideértve, Bőségesen fizetett ezen lejárt évbe’.” Lapozom a századvégi sajtót, és az első summásbandákról ezt a tudósítást találom a Rozsnyói Híradó 1887/28. számában: „A szomszédos felvidéki megyék munkabíró lakosai közül egész sereg vonult ki e héten városunkon keresztül az Alföldre. A legnagyobb részben tót munkások, úgy látszik, jó kedéllyel hagyták el otthonukat, és kész örömmel mennek az ígéret földjére, a magyar Kánaánba”. Talán e szlovák aratóik valamelyikéről szólt a dal: „Elment Gyurka kaszálni, Nem tudott Ikanyarítani, Tudta a szép lányt szeretni, Nem tudta gondját viselni! Tillárom hoppszasza, tillárom recece, Nem tudta gondját viselni!” Alszeméremből nem kerülhetjük ki az aratáshoz kapcsolódó, szociális elégedetlenségből fakadó eseményeket sem. Az agrárszocialista mozgalom és a századelő aratósztrájkjai gazdasági és politikai válságot idéztek elő a monarchia egyes vidékein. Az agrárszocialista agitátorok imigyen öktatták a népet, hogy odamondogassanak földesurailknak: Arattam én a múlt nyáron, A hasznát még ma is várom. Termett búza, termett árpa, Jóllakott az úr magtárja. De szeretném elkiált’ni. Hogy hallaná meg akárki, Ki nem kapál, ki nem arat, Az egyen az asztal alatt! Amikor 1906-ban az aratóbandák sztrájkkal fenyegetőztek, a földművelési miniszter „két külföldi gépgyárnak adott megbízást, hogy az esetleg szerződést szegő aratómunkások pótolhatása végett nagyobbszámú aratógépet tartsanak készenlétben” — írja a korabeli sajtó. A sajtó, amely nagyhatalom volt, van és lesz óképpen zengte az Igét: „A népnek indokolatlan elégedetlensége hazaszerte nagy aggodalomba ejti a gazdálkodó közönséget. Hiába terít áldásából a Jó Isten itt-ott bőségesen. Az idegenből ideszakadt nagyhangú és csavargó embeHffti reknek több a tisztelete, és ezék izgatására sokfelé bedobták a kaszát és nem állnak aratásba. Félre van vezetve most a magyar munkás lelketlen, élősködő, nagyhangú vezérektől.” A sztrájk ellenére a magtárba került a termés, a Gömör megyei Múzeum számára a földesurak belcüldték a kalasz- koszorúkat, Kurincon pedig megtarthatták a hagyományos aratóünnepet. Munkára, lelkesedésre intették a derék népet. A mikolcsányi Benkó András is elénekelhette a Fáy uraság birtokán az aratóünnepen : „Learattuk, learattuk az urunk búzáját, Meg is adta a jó áldomását, Ha(j) az Isten éltet esztendőre, Megarassuk, megarassuk letis-letelőre”. Hogy hűen idézzük a múltat, Benkó János aratógazda köszöntőjéből is szólalj cm meg néhány sor; „Csapatom nevében üdvözlöm a nagyságos urat, Kedves családjával, mivel végeztünk a nagy aratással! Isten megsegített mindent rendbe hozni, Végezetül pedig egy szép koszorút kötni. Amennyi szem búza van a -koszorúba’, Annyi áldás szálljon az úrnak házára!” A csernelyi parasztasszony, Barta Léka Lajosné így zengte a Munka himnuszát, kissé eltérő módon Liszt Ferenctől: „Kézisarlóval arattunk. De sokat elvágtam a sarlóval a kezem. Mamánk is azt mondta: .Akkor lesztek jó aratók, ha hétszer vágjátok el az ujjatokat!’. Édesanyánk a szoknyazsebbé rongyot hordott, ha elvágjuk az ujjúnkat, be tudja kötni. Egyszer ám nem volt nála rongy, én meg nagyon elvágtam az ujjam. Szegény jó anyám a pendele aljából vágott le egy darabot. Só nem volt nálunk, mert ezzel is szokták a vágást besózni, hát pisilt; egy kis földet rátett és bekötötte. Ne tessenek kinevetni a pendeíért, mert a vászonyruha az a legtisztább, abba’ nincs festék. Voltak olyan szegény asszonyok, hogy kézisarlóval felvállalták az aratnivalót, amennyit a földbe vetettek, annyiért. A gazda kötötte azt is föl, később a banka felszabadított a kötélcsinálástól.” Hogy Etel néni emlékeiből ne csak a feledni valót, hanem a kellemest is megidézzük, íme az aratás után a cséplés- ről; „Na, a gépelés jön sorba! Fiatalok voltunk, mit el nem követtünk, ha egy fiatalembert megfoghattunk. Lett aztán annak melege. Szaladt az egész népség, ahova csak tudtunk, úgy kitöltöttük a nadrágját szalmával. Amikor aztán a nőkre rátették a célt, az atán nem semmi volt. Nadrág még akkor nem volt, s a nagy bő szoknya alá egy félkazal szalma ment; hánytak rakásra bennünket. Ügy belénk ragadt a száka, hogy vaka- róchattunk. Szoboszlai Feri volt a gépészünk. Nagyon szép ember volt, mindnyájan szerettük volna. Ez a háború után volt. Amikor hazakísértük a gépelés után, a szív is majd kirepült belőlünk, amikor kétoldalról felkaroltuk. Még a vén Mar- csu mama is jött velünk. Hej, de szép is volt...” Vállalom a bőbeszédűség vádját, de summázat gyanánt aratók és arattatok, gazdák és summások közös gondjainak enyhülésére, kissé patetikusan ugyan, de nem igaztalanul, a Gazdák Hiszekegy-e illik ide zárószövegként; Mementó ez 1882-ből a jelen és a jövő magyar mezőgazdaságának : „Hiszek a szántóföldben, mindenható barázdájában, jólét, családi boldogság, függetlenség teremtőjében, és a jó vaseke boronájában. ö egy fiában: a tiszta búzában, amely fogantaték a verejtékes munkától, születők a föld árkában, kínzaték rossz gazdák által, Ikicsigáztaték, erejéből kifogyván elhagyaték. Szállá a rossz bérlők keze alá poklukra, 1882.-ik évben halottaiból feltámada. Nyolcvanöt kilós búzát teremve, és üle a mindenható európai piacok jobbja felől, honnan lészen eljövendő ítélni európai, amerikai búzákat. Hiszek a keresztény és nem-keresztény népnek szent hazájában, hiszem a polgárságnak egységét, restségeink, mulasztásaink bocsánatját, acélos búzának feltámadását, és az örök életet: Ámen”. Nemesik Pál Laczó József felvételei Köpjünk a markunkba?! Csupán egyszeregy a dolog, ott, ahol kiszámoljuk, hogy vannak köztünk bogosak és nem bagósak, ámde ott már meg-megbotlik a papíron a ceruza, ahol a bagósak közt körültekintőkkel és nemtörődömökkel számolunk, mármint abból a tekintetből, hogy ki, mit művel, és hogyan műveli a bagóvéggel járdán, köztéren, hallban, váróteremben. Gyermeke tanitónőjéhez lép be egy apuka az iskolába nem ünneplőben, hanem csak úgy, ahogyan a mezőre igyekszik: miesnapiban. A tanítónőt az osztályterem ajtajába kéreti illedelmesen, tisztelettudón, és ott, mert kissé izgatott, rágyújt. A fehér-fekete gyufaszálat a kezében tartva, mondja, hogy elégedetlen gyermeke osztályzataival, és hogy felvilágosítást kér. Nem hangoskodik, nem hadonászik a tani- tónő orra előtt. Csendesen beszél. Kérésére a tanítónő magyaráz. Hogy ö a gyerek otthoni, egyéni munkájában fehér foltokat lát. Meg aztán elszaporodott a hiányzás. Az apuka figyel. Aggodalommal szól közbe, hogy ezt se tudta, azt se tudta. Azalatt a cigaretta folyton- folyvást fogy. Mígnem csikk lesz belőle. El kell oltani. El kell dobni. Igen, de hová? Mert az iskola halijában a frissen felmosott mozaikra nem illik. És akkor egyszerre csak elfordul az apuka a tanítónőtől. Szabad markát a szája elé viszi. Beleköp. Észrevétlenül. És beleoltja a csikket. És benne tartja addig, amíg odabent beszélget. Az iskolában. Nos hát, nagyra becsült bagózó sorstársaim! Férfiak, nők és még sem ez, sem az! Köpjünk a markunkba?! Én azt mondom, hogy igen. Mintsem hogy arra dobáljuk nyálas csikkeinket úton-útfé- len, amerre látunk. Mert bizony mondom néktek, ha nagyon ritkán is, de azt tennénk, amit a fenti apuka, már lehetne valami. Mondjuk a köztisztasággal ... Réthy István
