Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-14 / 164. szám

1990. július 14., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Szó ami szó, csalódottnak éreztem magam csütörtökön délben, amikor befejeződött az első magyarországi börtöntréning alkalmából verbuvált sajtótájékoztató. Ügy éreztem magam, mint akit csapdába csaltak, hiszen bármit is írok Damel úrról, ő már elérte a célját, neve a lapba kerül, s így mindenképpen reklámozzuk vállalkozását. Megtehetném persze, hogy egy szót sem ejtek az eseményről, egy sort sem vetek papírra a lélekgyógyász terveiről, ám akkor mégiscsak megfosztom az olvaisót egy kis politikamentes kuriózumtól, amelyre mostanában olyannyira szükségünk van, mint a sivatagi vándornak egy korty vízre.

A tréningmester tehát jól számított, amikor a budapesti szállodában megrendezte sajtótájékoztatóját, ötlete persze nem új, hiszen az elmúlt években rendre részt vettünk olyan tájékoztatókon, ahol a meghívók eldicsekedtek ország-világra szóló eredményeikkel, közölték a sajtóval, amit jónak láttak, s másnap, harmadnap dörzsölhették a kezüket, hiszen a lapokban ott volt a tudósítás, az ingyenreklám.

Nem tudni mennyiben változik ez majd a demokráciában, mit hoz a piacgazdaság. Darnel úr mindenesetre nem tagadta, hogy a grátisz nyújtott börtöntréning számára jó reklám Jesz, s ez a hírverés valószínűleg sok fizető kuncsaftot hoz majd a konyhájára. Ősszel újraindítja magyar- országi személyiségfejlesztő programjait, amelynek résztvevői — miután kifizették a súlyos ezrekre rúgó díjat — a hatvanórás tréningeken megismerkedhetnek azokkal az elméleti és gyakorlati módszerekkel, amelyeket a sikeres férfiak és nők világszerte tudatosan alkalmaznak.

A fegyházban lebonyolított tréning persze más. „Időben rövidebb lesz, ugyanakkor az elítéltek inem a sikeres élet programját szívhatják agysejtjeikbe, hanem tudatosul majd bennük, hogy cselekedeteikért nem a körülmények a felelősek.- A tréning mély, megrázó élményt nyújt majd számukra, s a fegyencek egészen más emberként hagyják el a helyiséget, mint ahogyan oda bementek. Önmaguk iránt érzett felelősségtudatuk megnövekszik, ha szabadulnak, képesek lesznek a rácsokon kívüli világ gyötrelmes valóságával szembenézni, az előttük tornyosuló nehézségekkel szembeszállni, s becsületes emberré válni.”

A tájékoztatóra kiküldött újságírók ekkor kezdtek el mocorogni a székeken. Árulja már el Damel úr, kértük őt, milyen módszert alkalmaz az elítéltek átnevelésére, mivel győzi meg őket? Ha igaz amit állít — mondta az egyik kolléga — önben főnyereményt nyert a magyarországi bűnüldözés, hiszen éppen a legnagyobb bajunk a visszaesők riasztóan magas aránya. A lélekgyógyász ezt a kérdést, miként az összes többit kitűnőnek tartotta, de válaszolni nem volt hajlandó rá, mondván módszerének ismertetése ugyanannyi ideig tartana, mint a tréning lebonyolítása. „Amerikában nem kérdeznek semmit sem előre. Ott a munkát az eredmény minősíti. Én pedig állítom, hogy a fegyencek lelkében drámai változások következnek be a tréning végére. Külföldön nem egy tréninget tartottam már fegyházakban. A visszaesők száma jelentős mértékben csökkent, a tréningben részt vevők pedig alkalmazkodóbbak lettek, sókkal jobban kijöttek társaikkal, mint korábban.”

Ha ön a gazdag nyugaton ilyen sikereket ér el, miért választotta a szegény Magyarországot? A válasz most sem késett: itt félmillió forintba kerül egy tréning költsége. Odakint is ugyanennyibe, de dollárban. Ezt a pénzt a gazdagabb országokban is nehezen fizetik ki.

Meséljen már valamit önmagáról, ön végzett pszichológus, vagy elmeorvos? Egyáltalában hogyan hat az emberekre? Szuggerálja őket, vagy csak egyszerűen a lelkűkre beszél?

„Nevetségesnek tartom, hogy Magyarországon pszichológiai diplomákat bocsátottak ki, miközben tagadták a lélek létezését. Én magyar vagyok. Többször elhagytam az országot, legutóbb 1970-ben. Könnyebben felsorolhatnám Nyugat- Európa azon országait ahol nem éltem, mint ahol letelepedtem. Az utóbbi hét esztendőben Kalifornia a lakóhelyem. Néhány évvel ezelőtt egy délutáni óra rövid pillanatában világosodott meg az agyam. Az élet inem működik — meditáltam — s ebben a pillanatban jöttem rá, hogyan működik. Vállalkozást alapítottam. Megszerveztem a tréningeket, ahol tudásomat átadom a jelentkezőknek. Elhatároztam, hogy Magyarországon egymillió ember számára tartok tréninget. Az elmúlt két esztendőben háromezren végezték el sikeresen a személyiségfejlesztő kurzusokat.”

Újságírók részt vehetnek-e a börtöntréningen?

„Nem. Kívülállóként senki sem vehet rajta részt. Mi egyébként valamennyi tréningünkről video-audio felvételt készítünk, de azt nem bocsátjuk a sajtó rendelkezésére. Semmi akadálya sincs viszont, hogy bármelyik tréningemen részt vegyenek majd, sőt már most meghívom oda önöket.”

Itt zárom a kérdezz-felelek leírását, remélve, hogy valamennyi lényegi információt eljuttattam az olvasónak. Emlékeztetem önöket pénteki tudósításunkra, amelyben megírtuk: csak utólag értesülhetünk róla, mi is történik ma reggeltől vasárnap estig a váci büntetésvégrehajtási intézet falai mögött.

Ebben az intézetben egyébként hatvanszázalékos a visz- szaesők aránya. A parancsnokság nem utasította vissza Darnel úr jelentkezését. Ártani csak nem árt! — gondolják.

Udvardy József

Addig emlegette

rország interj úlánc

Hittel és humorral

Dr. Telegdy Imre

Kis ház, kis kerttel: a fü- zérradványi református parókia. Az udvaron öles mogyorófa, lakója is van.

— Ha csöndben vagyunk, előbújik a mókusgazda — tessékel beljebb házigazdánk, dr. Telegdy Imre, a helybéli református lelkész.

Imre bácsi már csaknem negyven esztendeje látja el a falu reformátusainak szolgálatát, ma már nyugdíjban, a hetvenhatodik életévét taposva. Egyik fiával kettesben élnek ebben az aprócska, fagerendás, alacsony mennyezetű házban. A belső szobába invitál, melynek falát régi családi képek díszítik. Letelepszünk a régi karosszékekbe.

— A riportalanyt mindig úgy kell ültetni — kaján- kodik Imre bácsi —, hogy a fény az arcát érje. — Így tetten lehet érni a rezdüléseit is.

Hűen érveléséhez, maga is így helyezkedik el, s várja, hogy „sarokba szorítsuk”. Mi, a kollégák. Ugyanis új- ságíróskodott ő maga is, hosszú éveken keresztül.

— Elemistaként határoztam el, hogy újságíró leszek. Nyolc-tíz éves korom óta gyűjtögettem a „nagyok” cikkeit, s készültem a pályára. Emlékszem, hogy a húszas évek elején az egyik legnevesebb és „legbelevalóbb” újságírót felkérték, írja meg a XX. század elejének magyar történetét. Ű nem vállalta, mondván, ha megírná az igazságot, akkor tovább már nem újság- íróskodhatna Magyarországon. No, akkor én elhatároztam,' ha felnövök, majd én megteszem azt. Persze én se tettem, nem mertem, bár a mai napig megvannak a feljegyzéseim az akkori világ „sérthetetlen” embereiről.

— Sárospataki diákévei alatt mégis a forradalmi eszméket valló és hirdető ifjúsági lap munkatársa volt.

— Akkoriban nagyobb szabadság élt a pataki kollégiumban. Képzelje el, lehetséges volt például, hogy egy önképzőköri összejövetelen valaki elszavalhassa József Attila: Nincsen anyám ... versét. Egy református iskolában! S működhetett az a legrégebbi ifjúsági lap, amelynek én is írtam, a Sárospataki Ifjúsági Közlöny. Forradalmi hangú írások, versek is megjelentek benne. Szerencsétlenségemre éppen akkor tiltotta be az egyházi vezetés ezt a havi lapot, amikor végre én is szerkesztőségi tag lettem. No, persze forradalmi nézeteimet nem tilthatták be. Tagja lettem a híres, haladó, reformista nézeteket valló és hirdető Soli Deo

Gloria (Egyedül Istené a dicsőség) elnevezésű diákszövetségnek. Kiváló előadók, voltak itt, akik tudatosították bennünk, hogy a háborús időkben bátrabbaknak kell lennünk, s vállalnunk kell azt is, hogy esetleg a politikai megbízhatatlanok listájára kerülünk.

— Sárospatakról Miskolcra került...

— Igen, a miskolci Jogakadémiát végeztem. Ám ez kevés volt nekem, bár nem vagyok maximalista. Csináltam hát egy hetilapot, én voltam-* szerkesztője. Igaz, ami igaz, kormánypárti volt... — mosolyodik el. — Aztán egyszer csak táviratot kaptam a minisztérium sajtóosztályáról, hogy jelenjek meg. Felutaztam, s közölték velem, hogy Kassán kell egy lapot indítani, melynek főszerkesztőjéül engem választottak. Természetesen nem fogadtam el, mondván, én még csak 23 éves vagyok, akkoriban pedig a nagykorúság határa 24 év volt. Azt mondták, ez nem probléma, egy nap alatt elintézhető a nagykorúságom. Végül csak belátták, hogy nem szerencsés egy „alig-férfit” vezetővé tenni az idősebb kollégákhoz, így munkatárs lettem.

— A második világháború sorsfordulót jelentett a pályafutásában. Akkor határozta el, hogy pap lesz ...

— Igen, de ennek hosszú, regénybe illő története van. Azzal kezdem, hogy apámat évekig nem ismertem, ugyanis hadifogságban sínylődött. Mi azt hittük, hogy már nem is él. Néhány éves lehettem, amikor mégis hazaállított. Persze, nem tudtam, ki ő? Mondtam is anyámnak, ne aludjon nálunk ez az orosz! Lényeg az, hogy apám sokat mesélt a fogságban töltött időkről, s jól az eszembe vésette: óvakodjak a hadifogságtól. No, én ezt végig szem előtt tartottam a háború idején, s végén is. Számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, hogy azt hittem, nem menekülök meg a hadifogságtól. Mindannyiszor imával fordultam istenhez, hogy mentsen meg ettől. S ha ezt megteszi, hagyok újságírást, jogászkodást, csak az ő szolgálatának szentelem az életem. A fohász mindig segített, s a sors úgy akarta, hogy végül is épségben hazaértem Abaújszántóra, anyámhoz.

— A megpróbáltatások azonban nem értek véget a háborúval.

— Így van. A hadseregben hadnagyi rangig vittem, s mint ilyet, természetesen üldöztek a háború után. Többször ültem börtönben.

Egy ízben például azzal vádoltak, hogy lelőttem három menekülő bajtársamat.

Anyám hiába kutatta fel az egyiket, hiába jött az be élve az ügyészhez, bizonyítva ártatlanságomat, a végén még őt vádolták meg, hogy véd egy horthysta tisztet. Hosszú huzavona után végül csak kiengedtek.

— Űjra Sárospatakra ment, hogy beváltsa ígéretét.

— Igen, beiratkoztam a teológiára, s egyben — hogy fenntartsuk magunkat feleségemmel és gyermekeimmel — az iskola háznagya, gondnoka is voltam. Nagyon szép emlékem is van ebből az időből a sok megpróbáltatás mellett. Akkoriban érkezett Patakra Németh László, akit nagyon szerettem és tiszteltem. Pihenni és dolgozni kívánt itt, s mi gondoskodtunk az ellátásáról. Rengeteget dolgozott, állandóan a rossz írógépét ütö- gette, persze nem a legnagyobb ügyességgel. Mondtam neki: László bátyám, hát azért nem halad a munkával, mert ilyen lassan veri. Mit csináljak — kérdi ő —, ha nem tudok jobban gépelni? Bezzeg tudok én — válaszoltam. Azontúl nekem diktált, fel s alá sétálva a szobában. Életrajzi regényében meg is emlékezik rólam: „A Húsz János kéziratának egy részét a pataki református kollégiumban diktáltam Te- llgdy Imrének”.

— Füzérradványban immár negyven éve teljesíti hivatását, amelyet a háború viszontagságai alatt választott. Ha más a történelmi helyzet, nem lett volna pap?

— Ma azt vallom, ha újra kezdeném, újra csak ezt a szolgálatot választanám. A faluban nagyon szeretek élni, szeretem az embereket, bár egyre fogj' a lakosság. Már mindössze kilencvennégy református van itt. Elmondhatom, hogy az itt eltöltött évek alatt, a közismerten emberpróbáló idők alatt, senki sem lett öngyilkos ebben a faluban. Valamennyien megőrizték hitüket. Pedig jól tudjuk, hazánk milj'en előkelő helyet foglal el ebben a statisztikában. A cigányok is megtalálták a helyüket, szinte valamennyi családnak összkomfortos, többszobás családi háza van, a gyerekek rendesen járnak iskolába, a felnőttek dolgozni.

— Mint mondja, soha nem volt és nem is lesz semmilyen pártnak a tagja. Mit szól korunk nagy változásához, a lezajlott eseményeket hogyan ítéli meg?

— Reménnyel nézek a jövőbe, úgy érzem, hogy a változás Isten akarata szerint történik. Az egyház is elnyeri talán a valódi szabadságot.

— Hosszú beszélgetésünk alatt sokat nevettünk. A legveszélyesebb élethelyzeteit is — amiket itt sajnos a helyszűke miatt nem ismerhet meg az olvasó — úgy adta elő, mint egy humoros anekdotát. A legínségesebb időket is úgy idézte meg, hogy azon kacagtunk, bár a sírásnak lett volna inkább helye. Honnan ez a bölcsesség, nj'ugalom, ez az öniróniától sem mentes, vidám életszemlélet?

— Egy hajdan volt professzorom tanított meg erre. Azt mondta, mindent ki lehet bírni, mindent el lehet viselni, csupán két „H” kell hozzá. A Hit és a Humor. Megfogadtam ezt a jó tanácsot, s nem is csalódtam egyik „H”-ban sem. Hitem is töretlen: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk ? Hitvallásomat Áprily Lajos gyönyörűen összefoglalja Menedék című versében:

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, egj'etlenegy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál : az Isten.

— Beszélgetésünk végén kit ajánl Imre bácsi az In- terjúlánc következő alanyául?

— Annak idején, fiatal koromban elhatároztuk a feleségemmel, hogy nekünk sok gyerekünk lesz. Legalább hat. Nos, csak négy sikerült, mert közbeszólt a háború, s a feleségem betegsége. Olyan kollégámat és feleségét ajánlom az olvasók figj'elmébe, akiknek tizenhárom gyermekük van. Mostanában annyit hallani arról, hogy a fiatalok nem vállalnak egynél több gyermeket, mert nem tudnák fenntartani magukat, mert nincs pénz... Ez a házaspár, a vámosúj falusi református lelkész, Sándor Ede és felesége, ők meg

Az ellopott „lándzsa”

— Imre bácsi évek óta tanácstag is.

— Igen, méghozzá mindig a „hivatalos” jelölttel szemtudják oldani, hogy a

mindennapi gondok ellenére, minden nj'áron valamennyien elmenjenek nyaralni,

Hogy mik meg nem történnek? Hót nem ellopták a városvédő Pallas Athéné keiéből a lándzsát! Ráday Mihály városvédő műsorának mottója beteljesült. Persze ott az is szerepel, hogy: „időnként". Tehát valaki mindig visszalopja, Athéné kezébe adja, hogy aztán legyen mit újra ellopni „időnként".

A sors fintora, hogy éppen Rádaytól lopták el képletesen csak a lándzsát, valójában egy táskát — benne a városvédelemért kapott fizetésével. Történt mindez a Parlamentben. (Ezt a szegény Ráday előre éreztel) Azért is mondja már évek óta, hogy időnként ellopják a lándzsát a szobortól. Csak most az a különbség, hogy fizetését és táskáját már nemigen lopja vissza senki - örül, hogy egyszer sikerült elemelni.

Gondolom, nagyon bosz- szankodik a szakállas honatya, amiért érmen tőle csóréitok, de hát ő festette az ördögöt a falra már évek óta.

Most aztán megjelent...

(Bekecsi)

ben választottak meg az emberek- Szívemen viselem a falu sorsát, az egyházi kereteken kívül is. Az egyházi feladatok mellett kulturális rendezvényeket szervezünk, hangversenyeken vehetnek részt az itt élők. Az ellátás megfelelő, egyedül az ivóvízzel van még gondunk.

akár még külföldre is. Biztosan tudnak néhány jó tanáccsal szolgálni az olvasóknak, hogyan csinálják ezt. Ezenkívül igen érdekes és hasznos emberek, érdemes megismerkedni velük.

i

Kovács Judit Fotó: Farkas Maya !