Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-23 / 146. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8

1990. június 23., szombat

Látókör

Tóth Lajos

Immár jó néhány éve annak, hogy Tóth- Lajos munkáival megbecsült helyet vívott ki magának a kárpátaljai magyar képzőművészek lassan, ám mégiscsak folyamatosan növekvő táborában. Szőkébb .szakmai körökben alkotásait a ’70-es évek óta tartják számon.

A művész 1948-ban született az Ungvártól, mintegy 15 kilométerre délnyugatra fekvő Szűrte községben, s általános iskolai tanulmányainak befejeztével az ugvári képzőművészeti szakiskola kerámia szakán tanult. Jelenleg egy képzőművészeti kisszövetkezetben dolgozik.

Bár az eltelt évek során többféle technikával kísérletezett, művei között az absztrakció felé hajló mo- notypiák, művésznek az alkotás pillanatában rögzített hangulatát érzékeltető vízfestmények csakúgy megtalálhatók, mint a dinamikát sugárzó grafikák, s nem utolsó sorban az aprólékos gonddal kidolgozott olajképek.' Megkockáztatnám az állítást: itt, a Kárpátok lábainál élők számára kevesekkel együtt ma ő a Latorca, az Ung-parti tájak, alföldi vidékünk festője. A művész ezzel látszólag szakít a Kárpátontúli Festőiskola évtizedes hagyományaival, ám valójában annak számtalan erényét fejleszti tovább, s gazdagítja modem eszközökkel.

— Egészen az utóbbi évekig — nyilatkozta nemrég az alkotó — a hivatalos művészetpolitika úgy próbálta beállítani a dolgokat, hogy Kárpátalján valamire való értéket felmutató festészet csupán a második világháború után jött létre. Pedig nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Nekünk most az a feladatunk, hogy az akkor erőszakkal elszakított szálat összekössük, az alföldi realizmusnak a Hollósy,

Erdélyi, Révész, Roskovics, Bukovinszkij és Iljász nevével fémjelzett irányvonalát mai tartalommal megtöltsük.

— A fiatal művészek felkarolása mellett sokat kell tennünk az itt élő emberek vizuális kultúrájának a fejlesztése érdekében. Elsősorban természetesen, az isko- láskorúakra gondolok. Sokat várunk a tanintézetek rajztanáraival kialakított szorosabb kapcsolattól, s remélhetően számos tehetség felkutatására nyújtanak, majd lehetőséget a nyaranta megszervezendő alkotótáborok is. Hangsúlyozni szeretném: az egyesület létrehozásával nem az a cél vezérel bennünket, hogy valami ellen lépjünk fel szervezetileg is, hanem éppen, hogy egy számunkra igencsak fostos és nemes dolog érdekében tevőleges szerepet tudjunk vállalni. Ez pedig a Kárpátalján élő magyar kisebbség kultúrájának ápolása, fejlesztése.

Talán a kárpátaljai fiatal képzőművészek szakmai fejlődését jelzi az a tény is, hogy a hazai közönség mellett egyre többeknek nyílik lehetőségük a magyarországi megmérettetésre is.

Kovács Elemér

Különös tanév volt az 1956 őszén kezdődő, annyi bizonyos. Október utolsó napjaiig ugyan nem nagyon térhetett el az elmúlt években megszokottaktól, 20-a táján azonban Sárospatakon a gimnáziumban is terjedni kezdtek a hírek: Pesten az egyetemisták felvonulásra vagy tüntetésre készülnek az ellátás javítását és jobb tankönyveket követelve. 24- én mégis hitetlenkedve és halkan beszéltek a diákok a fővárosi eseményekről, a nem szűnő lövöldözésekről, helyben azonban a tanítás zavartalanul folyt. 25-én reggel a diákotthonban lakó fiúk többsége gyászszalagot tett fel a harcok során elesett, vagy meggyilkolt egyetemisták. emlékére. Ekkor a tanítási órákat rendre késéssel és az osztályokban a Himnusz eléneklésével kezdték.

26-án már nem volt tanítás, bár a tanulók reggel nyolcra bementek az iskolába. Délelőtt felvonultak a városban. A diákok közül néhányan megfogalmazták és több helyen felolvasták a helyi követeléseket, egy negyedikes utána mindig elszavalta a Nemzeti Dalt és a tömeg elénekelte a Himnuszt. A fővárosba, a kormányhoz elküldött távirat azokat az óhajtott változásokat tartalmazta röviden, amelyekhez sok hasonló hangzott el ezekben a napokban országszerte. 27-én a gimnázium igazgatóhelyettese háromnapos oktatási szünetet rendelt el. Ekkor még aligha sejtette valaki Sárospatakon, hogy a tanítás majd csak január közepe táján kezdődik el rendesen, bár addig kétszer is megpróbálták azt újraindítani. Aztán eltelt a február, majd március eleje táján a fiúk diákotthonának igazgatója bejelentette: 15-ével kapcsolatban háromnapos tanítási szünet lesz, mert az a nap éppen péntekre esik ebben az évben. Később azonban közölte: mégis lesz tanítás 16-án, így 14-én senki sem utazhat haza. Arra a szokásos időben, vagyis a hónap utolsó szombatján délután kerülhet sor. A diákok közül a többség — főleg a távollakók, akik közül sokan január közepe óta

1.

Az uszodában ismerkedtek meg.

Éva már jónevű versenyző, Ferkó csak tehetséges volt, de semmit nem tudott komolyan venni. Az edzést sem, Évát sem. Az országos bajnokság előtt, az utolsó edzés után kísérte először haza a lányt. A medencében közepes eredményei voltak, de a lányoknál verhetetlen volt.

— Húzd fel a combod! — szólt rá a sötétben a lányra, és a múzeum falának támasztotta. Éva harisnyáján megpattant egy szem, az érdes tégla felhorzsolta a combját. Másnap a döntőbe sem tudott bekerülni.

Moziban voltak, amikor hányinger fogta el. Egy francia krimit néztek meg, de a film közepén ki kellett jönniük. Ferkó ekkor pofozta meg először.

— Már elvetetni sem lehet? — üvöltözött, mert nem hitte, hogy ezt teheti vele egy lány.

Az esküvőn mindenki azt mondta róluk, szép pár.

Éva edzés helyett intézte a szüleitől kapott lakás mindennapos ügyeit, mosott, főzött, takarított. Esténként, ha Ferkóra várt, tükörben nézte meztelen testét, lassan göm- bölyödő bársonyos hasát. Szőke haját rövidre vágatta. Amikor a kórházba ment, már megvolt mindenük. Éva szüleitől megkaptak mindent. A hétvégi házat is. Ferkó apja elitta népes családja minden pénzét, nekik is alig maradt valami.

Ferkó megutálta a panelt. Idegesítette. Jött a második gyerek, kicsi lett a lakás. Építkezni kezdtek. Ferkó cement, csempe után rohangált, Éva mesét olvasott a gyerekeknek. Rávette őket, hogy az ő szobájukban nekik kell rendet rakniuk. Ha bevásárolni ment, tömött szatyrokkal tért haza. A gyerekeknek örökké új ruha kellett, kenyérből mindig többet vett a kelleténél.

Otthon fáradtan, csöndben ültek, mondani nem sokat tudtak egymásnak. Ferkó a televíziót nézte, sört ivott és böfögött, de megtanította sakkozni mind a két fiút.

Az új házba gyakran hívtak vendéget. Ilyenkor a gyerekek korán fürödtek, és elvonultak játszani. Konyakot, viszkit ittak

sok jéggel. A lemezt, amit feltettek, a vendégek választották ki. Táncoltak, kártyáztak. Vicceket meséltek. Éva hidegtálakat rendelt, néha meglepte vendégeit anyjától tanult édes süteményekkel. Ha dicsérték, szerényen mosolygott.

Már hajnalodott, amikor a virágokkal teli erkélyen Ferkó Katit ölelgette. Kati im- bolygott, könnyes volt a szeme. Éva Gáborral táncolt, közben szótlanul nézte férje és barátnője ölelkezését a muskátlik között. Azért sem szólt, hogy Gábor kellemesen meleg keze becsúszott pulóvere alá, a mellét simogatta.

Éva másnap orvoshoz ment. Gyomrában szorosra húzott csomókat érzett. Nem volt beteg, csak nyugtátokat írtak fel neki. Napról napra csendesebb lett. Beült a sarokba, divatlapokat nézegetett, elkezdett kötni pulóvereket, sálat a gyerekeknek.

Vendégek már csak ritkán vetődtek feléjük. Kati és Gábor is elmaradt. Ferkó fontos ember lett, bankettekre, elhúzódó értekezletekre járt, hajnalban vetődött haza.

Éva és Gábor véletlenül futottak össze. Beültek egy konyakra, szótlanul fogták egymás kezét a kerek asztal fölött. Később hetente találkoztak. Ügy érezték, csak egy kilincset kellene lenyomni, de féltek, magas kőfalat találnak az ajtó mögött.

— Miért nem válunk el? Te is, én is — kérdezte Gábor. — Legyen minden napunk meg-megújuló öröm!

— Nem lehet — felelt Éva. Ha újra megkérdezi, beleegyezem, fogadta meg magában, és a cigaretta foszló füstjét, mint elmúlt, örömtelen életét nézte, melyből örökké hiányzott egy szó. Gábor kimondta.

— Szeretlek — suttogta halkan. Éva gyalog indult haza. A gyerekek már nagyon várták. Magukhoz Ölelte őket, de nem tudta minek örül. Ha ez az élete, ezt nem ő választotta. Lebontotta a kinőtt pulövere- reket, újakat kötött helyettük. Háromszor olvasta el a Háború és békét. Az orosz klasszikusokat szerette. Elment a múzeumba. Mire az emeletet is végigjárta, fázott. Esténként fáradtnak érezte magát, nyugtalan álmai voltak. Reggelre csak az uszoda maradt meg benne. Kívül egy érthetetlen, kemény világot érzett. Mindig csak lépett

Az Eszak-magyarországi

Az 19S6|ST-es tanév rosszemlékű

nem is voltak otthon — ezt bosszúsan vették tudomásul, de mást nem tehettek.

Március 14-én teljesen megszokott módon folyt a tanítás a gimnáziumban. Eltérés csak az utolsó három tanrendi óra lerövidítésében volt, amire az egy órától megrendezendő ünnepség miatt került sor, és azt a szokásos módon a díszteremben tartották meg. Aznap délután a fiúk diákotthonában a szombatihoz hasonló programot bonyolítottak le, de az ilyenkor gyakori pótfoglalkozások ezúttal elmaradtak. Hat óráig, vagyis a sötétedés kezdetéig azonban mindenkinek vissza kellett térni a kollégiumba a szombaton és vasárnap megszokott hét óra helyett.

Vacsorához közeledett az idő, amikor a kultúrteremben levő diákok közül — egyikük egyébként zongorán gyakorolt divatos számokat játszva — többen észrevették fegyveres katonákat járkálni a diákotthon előtti villannyal megvilágított parkban. Ennek persze gyorsan elterjedt a híre a kollégiumban, akárcsak annak is: az egyenruhások egyre többen vannak, teherautókon hozzák őket. Néhányan azt bizonygatták a diákotthon lakói közül egymásnak: nemcsak a vál- lukra akasztott fegyvereket hordó katonákat láttak, hanem azt is, amint golyószórókat, géppuskákat cipeltek és állítottak fel, főleg a magányosan álló épület sarkainál. Sokan gyanították, hogy hamarosan rossz világ lesz itt, de legalább ennyien valami félreértés félére, vagy a másnapi rendfenntartás előkészületeire gyanakodtak.

Nem kellett azonban sokáig várni és találgatni a nagy felvonulás célját. Néhány percen belül tömegesen vonultak be a fegyveres katonák a diákotthonba még a hátsó, a diákok által nem nagyon használt bejáraton is. A parancsnokaik azonnal közölték a bámészkodó diákokkal: mindenki menjen a hálószobájába, a további teendőket majd ott közük. Voltak persze a katonák mellett civilek is, meg szürke egyenruhát viselő személyek, akiket karhatalmistáknak emlegettek a tapasztaltabb tanulók, de számuk jóval elmaradt a honvédekétől és fegyversem látszott mindegyiküknél.

Mire a diákok felértek a szobáikba és elfoglalták parancs szerint a helyüket az ágyak mellett állva, addigra talán a tanulók számát is meghaladó — pedig ők is lehettek csaknem kétszázan —, fegyveres ember tolongott a folyosókon, a szobákban, a lépcsőházban, meg minden elképzelhető helyen. A vigyázzba merevített gimnazisták mellett elkezdték az ágyak átkutatását, szekrények, tanulópadok tartalmának kiíorgatását, a szemétkosarak kiürítését és átvizsgálását. Mindezek közben egyesével hívogatták ki a diákokat a folyosókon álló szekrényeikhez. Ilyenkor látták a nagyszámú fegyveres személyeket, akik mindenhol jelen voltak, de az sem lehetett titok, hogy az épület környékén is maradt belőlük bőven.

Közben rendületlenül folyt a diákok kérdezgetése. Először csak úgy általánosságokban: lesz-e holnap felvonulás, vagy a közeljövőben? Van-e vagy lesz-e MŰK, vagy nem lesz MŰK? Ki látott röpcédulákat az elmúlt napokban? Később aztán hasonló kérdéseket talán mindenkinek és többször is feltettek, de a tanulók válasza szinte kivétel nélkül az volt: nem tudom, nem láttam, nem hallottam. Rendszerint nem maradt el azonban az erre

adott újabb megjegyzés sem: röpcédulákat csinálni, meg falra ragasztani bezzeg tudnak, de most mindenki adja az ártatlant. De mi úgyis megkeressük azokat az ellenséges röplapokat és ha kell, akár reggelig is itt leszünk!

A legtöbb szobában azért egy-lcét óra elteltével pi- henjt rendeltek el, azonban a fegyveresek akkor is maradtak, jártak ki-be, a tanulókat hívogatták. Több helyen és főleg az elsősök- nak megengedték azt is, hogy kezdjék az ágyaikat rendbe rakni, de néha le is ülhettek a szélére. Nem tartott sokáig azonban az ilyen engedékenység, mert újabb fegyveresek jöttek és kezdték elölről a kutatást. Volt parancsnok, aki nem elégedett meg a diákok vigyázzállásba merevítésével, hanem „Kezeket, fel!” utasítást ordított, a pisztolyával hadonászva. Olyan is akadt, aki úgy tett, mintha ezt elfelejtette volna és fél órán, vagy hosszabb időn keresztül is feltartott kezekkel kellett állni a szenvedőknek. Ekkor már többen is sírtak — főleg az elsősök közül, ez azonban nem nagyon hatotta meg a kutatást végzőket.

Hosszabb-rövidebb szünetekkel, de talán századszor is ismételve kérdezősködtek a röpcédulákról, a iMUK- ról, a felvonulásról, meg hasonlókról. A szinte gépiesen hangzó kérdések és feleletek közben az elsősök nagy —• 24 ágvas — szobájában az egyik fiú azt találta mondani: itt nem fognak röpcédulát találni. Más sem kellett az egyik civilruhásnak, rögtön nekiesett a tizenöt éves diáknak és elkezdte pofozni. Közben nagyon sokszor ismételte: mi az, hogy nem fogunk találni, azonnal ide vele! Más fegyveres — de nem katona — is odament, hogy megbilincseljék a fiút, vagy vaGyörgyei Géza: * II.

egyet a dolgok után. Ez lett az élete. A rózsabokrot metszette, amikor egy hatalmas, fekete madár repült át a kerten.

— Megöregedtem — mondotta magában.

Ferkó a vasárnapi reggelinél újságolta: —

A nyáron Olaszországba megyünk!

— És beülünk egy gondolába — moso- lyodott el Éva, és a herendi készlettel a konyhába indult.

II.

Az uszodában ismerkedtünk meg.

Éva már országos csúcsokat úszott, felhívta mágára a figyelmet.

— Tizenhét múlt, nem gyerek már — mondta Karesz barátom kacsingatva, mint aki többet is mesélhetne. Kipróbáltam. A múzeum mögött a kerítéshez döntöttem. Azt hittenrv, örömében sikongat, de nem, még szűz volt. Abban az időben minden estére más volt beosztva, közöttük egy elvált asszony is, de ezek után mégsem hagyhattam el másnap. Elvittem a haverok közé, minden nap bulira jártunk edzés helyett. Szívesen átpasszoltam volna, de megmarta, aki rajtam kívül a comjához ért. A moziban egy krimi közepén kezdett öklön- dözni. Kimentünk, felpofoztam rendesen. Apát csinált belőlem a kis hülye. Hiába futkostam, már senki sem vállalta, hogy elcsinálja a kölyköt. Hivatalosan sem lehetett már, hiába volt kiskorú. Gazdag szülei voltak, elvettem feleségül. Majd elválok, ha végképp büdös nekem ez a módi, gondoltam, de az egyszoba-komfort után, ahová apám hatunkat zsúfolt össze, hamar beleszoktam az úri javakba. A szülei egyből lakást vettek. Három szoba, meg egy erkély. Be is rendezték, mert az én fizetésem kajára sem futotta. Jött a víkendház, a kocsi, minden, ami kellett, csak hogy boldogok legyünk. Azt csináltam, amit akartam, Éva nem szólt bele semmibe.

— Olyan ez a panel, mint egy börtön — mondtam az apósnak.

— Építsetek házat — felelte, és megnyitotta előttünk betétkönyvét. Jól is jött a nagyobb lakáso mért szart érnek ezek a tabletták. Annyi, mint veszettség ellen az aludttej. Két gyerek már felelősség. Évára abban az időben rá se nézhettem. Kénytelen voltam azt a heftis tolmácsnőt meglökni esténként, aki állandóan ott sündörgött körülöttem. Csúnya, kövér volt, de értette a dolgát. Olyanokat tudott, amiket én is csak könyvben láttam előtte, pedig nem számítottam kezdőnek. Volt úgy, hogy csak hajnalban szabadultam tőle. Éva nem gyanított semmit. Bevette, hogy sok a meló, ma már hajtani kell, ha haladni akar az ember. Mit tuda, hol járok? Otthon ült, olvasott. Boldog volt, megvolt mindene. Nézte a gyerekeket, hogy cseperednek. Azért Évát sem hanyagoltam el, csak ritkábban látogattam. Amikor lehetett. Gyakran fájt a feje, de havonta egyszer-kétszer nem nyafogott. Akkor beleadtam mindent nehogy gyanút fogjon.

A gyerekek aranyosak. Mind a kettő tud sakkozni. Tőlem tanulták.

Az új házba mindig hívtunk vendéget. Kati és Gábor jött utolsónak, mert Kati is belém esett, de akkor már a végét jártuk. Azt mondta, ilyet még nem látott, amit én művelek az ágyban. Sírt, zokogott, úgy élvezte az éjszakákat, de meg lehet unni a nőket.

A névnapomon sokat ittam. Máskor is, de akkor be is rúgtam. Éva megláthatott minket Katival az erkélyen, de nem szólt. Mégis láttam, baja van velem. Mondtam Gábornak, tűzzenek haza, mert Évának fáj a feje.

Éva minden héten orvoshoz járt. Kapkodta a nyugtátokat.

— Menj el itthonról! Sétálj, szívj friss levegőt, az jót tesz. Ne ülj állandóan az ab-