Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-23 / 146. szám

1990. június 23., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9

Irócsoporí rovata

napja Sárospatakon

„Szellemi műhelyek vonzásában”

Lőkös István interjúja Cs. Varga Istvánnal

lami hasonlót csináljanak vele, ha ellenállna. Ö azonban — bár korához képest fejlett, erős fiú volt — elkezdett sírni és azt próbálta magyarázni: nem azért nem találnak, mert úgy el van dugva, hanem mert itt olyan nem is volt.

Ezalatt az ütlegelők úgy tettek, mint akik ebből a magyarázatból egy szót sem hisznek el — ezt többször mondták is —, de azért egy idő után, csak abbahagyták a verést.

Hamarosan nyilvánvalóvá lett: nem hogy hét órakor, vagy nyolckor nem lesz itt vacsora, hanem aznap egyáltalán nem. Hiszen az este folyamán többször is elhangzott a röplapokat keresők részéről, hogy ha kell, ők akár reggelig is itt lesznek. Tizenegy óra tájban mégis abbahagyták a kutatást, és bár a fegyveresek jó része továbbra is az épületben maradt, s a diákokat olykor-olykor magukra hagyták a hálószobákban. Természetesen azért lefekvésről szó sem lehetett. Továbbra sem engedték őket egyik szobából a másikba átmenni és a mellékhelyiségekbe kijutni is csak külön engedély alapján és fegyveres kísérettel lehetett.

Előbb-utóbb azért csak vége lett a megpróbáltatásoknak és jóval éjfél után meg lehetett tartani a vacsorát is. Az ételt sokan meg sem kóstolták, de az elmúlt órák lelki és fizikai megpróbáltatásai után ebben nem is volt semmi meglepő. Ezalatt a diákotthon igazgatója bejelentette: ma jelentősen változik az ünnepnapokon szokásos

program. Az ébresztő az ilyenkor szokásos fél nyolc helyett fél kilenckor lesz és egész nap senki sem hagyhatja el á diákotthon területét, mert ő senkinek az életét nem tudja garantálni. Délután esetleg közvetlenül a kollégium előtti részre, ki

lehet majd menni napozni, de messzebb nem.

15-én reggel az ébresztő utáni percekben már az egész diákotthonban elterjedt a hír: a fegyveresek éjjel négy társukat magukkal vitték megbilincselve, akiknek a további sorsa mindegyikük előtt ismeretlen volt. A két negyedikes esetében nem sok találgatni- való merült fel az elvitelük ügyében. Az egyikük — kitűnő tanuló, jó sportoló, korábbi gimnáziumi DISZ-tit- lrár — vezette a diákok részéről azt a csoportot, amelyik októberben a Pestre elküldött táviratban a követeléseket megfogalmazta. Azt ő nyilvánosabb több helyen is felolvasta, sok ezer ember előtt, sőt rövid beszédeket is mondott. A másik negyedikes — kevésbé jó tanuló és sportoló, de kezdő költőnek számító — fiú pedig több helyen elszavalta a felvonulás során a Nemzeti dalt és talán valahol kisebb beszédet mondott ő is.

Több rejtély volt egy harmadikos tanuló elvitele körül. Ö sem a tanulásával, sem a sportolásával nem tűnt ki a többiek közül, hanem inkább a különcködéseivel, vakmerősködésével próbálta korábban magára felhívni a figyelmet. Még talányosabb volt egy elsős fiú elhurcolásának az esete, aki szinte minden szempontból átlagosnak mondható diák volt, talán csak az akkoriban is kisiparos tevékenységet folytató apja miatt, a származása ment ritkaságszámba.

Napközben valóban az igazgató kérésének, intelmének megfelelően telt az idő a fiúk diákotthonában. A kötelező csendes tanulási órákon, de még inkább a szünetekben ugyan hallottak többször lövéseket a városból, különböző irányból,

olykor sorozatokat is. A diákok körében azonban egyre erősebb lett a gyanú, ami a következő napon igazolódott is. Vagyis a fegyveres karhatalmisták szórakoztak a levegőbe lövöldözve vaktölténnyel, mintegy figyelmeztetve mindenkit: nehogy felvonulás, rendzavarás legyen, mert akkor nem ismernek tréfát! A nagyobb diákok közül többen azt mondták: olyan ez a lövöldözés, mint amikor valaki lakott területtől távol, egyedül megy éjszaka az erdőben és énekel. Vagyis biztatja magát, hogy ne féljen.

Másnap, 16-án, szombaton reggel azután a gimnáziumban kihirdették: aki távol lakik és haza akar menni, az elmehet, de vasárnap este nyolcig vissza kell érni a diákotthonba a szokásos módon. Magától értetődően sokan éltek ezzel a lehetőséggel és többen úgy vélték, hogy ez valami kárpótlás az elmúlt napok megpróbáltatásai után. Közben azért a hatalom is elérte célját a nagyobb diákok szerint. Vagyis tényleg nem volt felvonulás vagy rendzavarás 15-én Sárospatakon, sőt a hírek szerint, sehol az országban. A tanulók közül azonban sokan úgy beszéltek erről: valóban emlékezetes nap volt március idusa 1957-ben a számukra, ha nem is történt olyan különös esemény.

Hétfőn a szokásos módon folyt a tanítás a gimnáziumban. A négy elhurcolt diák azonban nem jelent meg ekkor sem az osztályukban. Sorsukról az a hír kezdett terjedni: kicsapják vagy már ki is csapták őket az iskolából. Amikor a tanulók ilyesmikről érdeklődtek az osztályfőnöküknél, vagy valamelyik tanárnál, általában azt a választ kapták: ti voltatok ott a diákotthonban, ezt nektek kell tudni. Mindenesetre néhány nap, majd egy hét elteltével mégiscsak bizonyosnak látszott eltávolításuk az iskolából, bár pontos részleteket kevesen tudhattak hosz- szú ideig a sorsuk további alakulásáról.

Kapuvárott születtél, a győri bencés gimnázium diákja voltál. Az élet és az ifjúság első élményeivel a nyugat-magyarországi régió ajándékozott meg. Mennyire volt meghatározó ez az élményanyag életpályád alakulásában ?

— A lényeget tekintve, mindent meghatározott. Szép gyermekkorom volt. Munkaszerető családban, nagy rokonságban nőttem fel. Dolgos, de szabad életet éltem. A munkamorált a szüleimtől tanultam. Édesapám 70 évesen is keményen dolgozik. A győri bencés gimnáziumba ezekkel a szavakkal indított útnak: „iFiam, ne tanulj te többet Győrben, mint amennyit mi itthon dolgozunk!”

Orosztanáromnak, dr. Ná- dasi Alfonznak köszönhetek a legtöbbet; másodmagam- mal franciára is tanított — madáreleségre se elegendő jelképes tiszteletdíjért. Kodály Zoltán közeli munkatársa volt, megjárta az orosz frontot, a hadifogságot; 81 évesen ma is tanít az óra et labora szellemében.

Magyartanárom, dr. Bánhegyi Jób két kötetben jelentette meg 1929—1930-ban A magyar irodalom története című munkáját. Könyvet írt Kaffka Margitról, a magyar nőírókról... Kiváló irodalomtörténész volt és egészen kivételes hatású magyartanár. Bennem az akkor tilos csillagra száműzött Széchenyi-kuítuszt ő erősítette meg. Németh Lászlóról, a Tanúról tőle hallottam először, mégpedig igen elismerő szavakat.

Győrben tudatosult bennem a szeLlemi-lelki értékeknek a jelentősége, magyarság és európaiság összhangjának szükségszerűsége, a tanári hivatás nagyszerűsége. Számomra minőségi ugrást jelentett a győri négy év.

— Életutad második, ugyancsak meghatározó állomása a debreceni univerzitás volt. Hogyan élted meg ezt a millió-változást? Hisz’ a katolikus szellemiség szférájából a „kálvinista Rómában” kellett helyt- állnod — ráadásul egy gyanakvással, prekoncepciókkal terhes órában?

— Debrecenben ismertem meg a feleségemet, ö sárospataki kötődésű, református felekezetű. Örülök, hogy eszmélésem időszakában találkoztam a magyarságnak ezzel a karakteres alkotóelemével. Az egyetemen kiváló tanárok tanítványa lehettem, kitűnő baráti társaságban tanulhattam. Valóság- és magyarságképem itt teljesedett ki. Számomra Pannonhalma és a debreceni Nagytemplom tornya egy irányba mutat: mindkettő a történelmi időt méri a magyar ég alatt.

Gyanakvás, előítélet a korból adódott, de az eredmények ezeket idővel ellensúlyozták. Óriási dolog volt akkor egyházi iskolából bölcsészkarra bejutni. Az orosz nyelv választása és egy megnyert országos pályázat is segített, de szükség volt a felvételiztetők bátorságára is. Külön rendelkezés írta elő, hogy az egyházi iskolákból érkezőket egyéni elbírálásban kell részesíteni.

— Egyetemi tanulmányaid végeztével sorsod újabb stációja ismét egy, az eddigiektől eltérő régió volt. Ede- lényben kezdted tanári pályádat. A tanítás és a tudo- mányművalés iránti vonzalmad — úgy tudom — egyformán erős volt. Mit mondanál — legfontosabbakként — az edelényi évekről?

— Zsebemben friss diplomával, egy moszkvai Ler- montov-konferenciára szóló meghívóval, amelyet még negyedéves leningrádi ösztöndíjasként érdemeltem ki, poggyászomban a lermonto- vi lélekábrázolásról készített orosz nyelvű szakdolgozattal távoztam az egyetemről.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében kellett elhelyezkednünk, mert a feleségemet — hétgyermekes vasutascsalád lánya, az anyósom, most is egy őrházban lakik Nyékládházán — társadalmi szerződés kötötte a megyéhez. (Fiúnk 1970 nyarán született Miskolcon.) Magamra utáltán, sikertelenül próbálkoztam áldáskereséssel a megyében. Végül Edelénybe irányítottak bennünket. Valóban más vidék ez a korábban megismertekhez képest. Csak annyit tudtam róla, hogy egy szép, de elhanyagolt kastélya van, és a közelében lakik Kalász László, a szalonnái pedagógusköltő.

Tanárságom csikókorát töltöttem itt. Fontos tapasztalatokkal gazdagodtam. Országos helyezett diákom is volt. (Egy református papcsalád, a Fazekasék fiai-lá- nyai tették egy időre híressé az edelényi gimnáziumot.) Egyetemi doktori disz- szertációmat is itt írtam, Németh László pályakezdéséről, egy időre lemondva az orosz irodalom kutatásáról.

— 1973 őszétől az egri Tanárképző Főiskola Irodalomtörténeti Tanszékének munkatársa lettél. Beváltotta-e maradéktalanul ez az intézmény a debreceni univerzitás szellemiségében gyökerező reményeidet?

— Kedvező volt a fogadtatás, illúziókat, fölös reményeket ébresztett. Sokat és sokfélét .tanítottam, diákkört szerveztem. Az egyetem irányjelző mércéjét igyekeztem szem előtt tartani.

Azonban megszaporodtak a ceterum censeo jelei: az oktalanság, az emberi gyarlóság kontraszelekcióhoz vezetett, méltánytalansághoz, tönkretette a munkamorált. Elvemet nem adtam föl: csak a munka és a teljesítmény adhat valódi rangot, tekintélyt Kezdett szétszéledni a fiatal és ígéretes tanszéki együttes. Bennem is erősebbnek bizonyult a debreceni hívás az itt tartó erőknél.

— Eger után újra Debrecen következett: a KiLTE orosz intézetének adjunktusa lettél.

— Elsősorban dr. Iglói Endre professzor úré az érdem, hogy visszatérhettem a debreceni egyetem szellemi műhelyébe.

Emberségben, szakmai tudásban kivételes kollegátus gyűlt itt össze. Jellemző, hogy az orosz tanszéken írhattam meg — minden segítséget megkapva — Németh Lászlóról a kandidátusi disszertációmat. Nemzetközi konferenciák szervezésében munkálkodtam, a Napjainknál szerkesztettem. Megvédtem kandidátusi értekezésemet, könyveken dolgoztam, sokat publikáltam, a magyar és orosz szakosságom előnyeit kamatoztattam.

— Egy Németh Lászlót és egy Jeszenyint méltató könyv, s az észak-magyarországi régió jelenkori irodalomtörténeti fejlődését felvázoló monografikus munka szép eredményeivel, ma az ELTE Tanárképző Karának Irodalomtörténeti Tanszékét irányítod.

— 1984-ben — Király István és Bencédy József hívására — mentem át Budapestre, tértem vissza státusz szerint is magyar irodalmi feladataimhoz. Nehéz volt eljönni Debrecenből. Iglói Endre jóságát bizonyítja, hogy megértette döntésemet és kifejezte a mindenkori fogadókészséget visz- szajövetelem esetére.

Könyveim megjelentetését már a fővárosi munkahely, a „tűzközeliség”, sőt — horribile dictu — még a számomra csupán szolgálati feladatot jelentő tanszékvezetői rang is segítette. Ne feledjük, léteznek „urbanizációs lépcsők” a főváros és a vidék között...

Sokat változott a tanszék, lényegesen fejlődött. Egyetemi doktori és kandidátusi disszertációk készültek és készülnek, ezeket vigaszdij- nak tekintem a sok adminisztrációért. (Ebben a szóban benne van a „ráció”, de én még nem találtam meg.) A tanszékvezetést illetően a váltógazdálkodás híve vagyok, erre adtak példát a debreceni magyar tanszék nagy egyéniségei, Barta János, Bán Imre, Ju- low Viktor. Szeretnék visz- szatérni hivatásom, az oktatás és kutatás belső köreibe, hogy újabb terveket válthassak valóra.

— Egri lakásod, debreceni, majd budapesti munkahelyed mellett aktívan közreműködtél a miskolci Napjaink és a tatabányai Új Forrás szerkesztésében.

— Az otthon ott van, ahol az asszony és a gyerek, vagyis a család. A feleségem begyökerezett” Egerben, a Dobó Gimnáziumban tanít. A fiúnk itt nőtt fel, itt végezte az általános és a középiskolát, 1978 óta már csupán lakója vagyok ennek a kedves, rokonszenves, „osztrák-sárga”, barokk városnak, amelyben megtisztelő „státuszom” is van: „A Tanárnő férje ...”

Oktatói, kutatói és szerkesztői ambíciómnak — több egri társamhoz hasonlóan — máshol találtam táptalajt. A Napjainknál 12 éven át sok értékes anyar got, összeállítást szerveztem. A miskolci írócsoport könyv- sorozatában szerkesztőként és lektorként feladatokat vállaltam, a tokaji írótábor munkájában rendre részt vettem. A tehetséges fiatalokat igyekeztem bátorítani, felkarolni. A Napjainknak nem csak negatívumai voltak, megérdemelné a sine ira et studio értékelést. A szertelen indulatok múltával az utókor úgyis leméri, mennyit nyomnak mázsás pőréink... Az Új Forráshoz a Németh László-kuta- tás hozott közel. Igazi minőségi munkára nyílott lehetőség.

— Végezetül legközelebbi és távolabbi tudományos terveidről faggatnálak.

— Utam térben ágas-bo- gasnak, „vargabetűsnek” is tűnhet, de a szellemi fejlődést, a „növéstervet” illetően — egyenes. Negyvennégy éves vagyok. Számomra is megkezdődött a „versenyt az esztendőkkel” időszaka. Tervem bőven terem. (Ragadós) a „tervhalmazó” betegség, és bizonyos koron túl veszedelmes is, de szegény ember, aki még álmodozni sem tud.

lak előtt — biztattam, mert nem szeretem, ha valaki olyan savanyú képpel bámul rám, amilyennel ő tudott, ha rájött a búbánat. Amikor bejelentettem, hogy a nyáron megyünk olaszba, mintha helyre is billent volna. Mosolygott. Nekem ennyi elég is volt.

III.

Az uszodában ismerkedtünk meg.

Mindenki Ferkónak becézte. Népszerű volt, pedig edzés helyett csak lubickolt. Ha komolyan vette volna az úszást, azzal a hatalmas termetével, laza izmaival sokra vihette volna, de csak a lányok érdekelték. Jóképű fiú volt. Bolondult utána az egész női mezőny.

Én bajnok akartam lenni. Az úszáson kívül semmi sem érdekelt, mégis megszédített az első alkalommal. Az nagyon fájt, papírzsebkendővel törölgettem a combom, a másnapi döntőn mégsem érdekelt hányadik leszek, csak Ferkó szeressen!

Amikor nem jött meg, megijedtem. Kati azt mondta, biztosan megfáztam. Mikorra biztos voltam a dologban, már késő volt. Anya lettem.

Olyan boldog voltam az esküvőn. Később minden este végignéztem az albumot, a színes esküvői képeket. Anyuék hamar beletörődtek, hogy így kéllett férjhez mennem, azután már örültek az unokának. Ferkó bármit kért tőlük, megtették. Nekem jobb lett volna, ha mi gyűjtjük össze, ami kell, de a Ferkó fizetéséből nem lehetett. Sokat dolgozott, éjszakákon át bent maradt, mégsem fizették meg rendesen. Ezért fogadtuk el a segítséget. A Ferkó szülei szegények voltak. Elég baj volt az nekik.

Peti után hamar megszületett Ferike is. Építkezni kezdtünk. Ferkó sokat rohangált, csoda, hogy bírta, mert ebben az időben már ivott is. Az új házba Ferkó meghívta minden barátját. Gábor és Kati maradt utoljára. Kati a legjobb barátnőm volt. Vele mindent meg lehetett beszélni.

A Ferkó névnapja volt, december eleje. Jócskán iszogattunk. Nekem hamar megárt. Táncoltunk. Ferkó nem szeret velem táncolni, Katit kérte föl, és kitáncolt vele az

erkélyre. Én Gáborral táncoltam odebenn, de mindent láttam. Ferkó Katit ölelgette. Gábor csak felvonta a vállát, egy szót sem szólt. Ittunk még, kezdtem jól érezni magam. Gábor gyönkéd, kedves volt. A pulóverem alatt a mellem simogatta. Ha többet iszom, talán még akkor lefekszem vele. Szerencsére hamar hazamentek. Egész éjjel táncoltunk, ittunk, fáradt voltam, aludni mégsem tudtam. Gáborra gondoltam.

Nyugtatókat kezdtem szedni. Ha Ferkó ölelt az ágyban, arra gondoltam, legyünk már túl rajta. Ha dőlt belőle a konyak, azt mondtam, fáj a fejem.

Nagyon megörültem, amikor véletlenül összetalálkoztam Gáborral. Beültünk egy konyakra, késő estig beszélgettünk. Úgy elröpült az idő. Vacsora előtt értem haza, a gyerekek már vártak. Ferkó hajnal felé jött meg. Ebben az időben már sokat elmaradt otthonról. Hazudozott, de nem érdekelt, örültem, hogy egyedül vagyok éjszaka, hogy békében hagy.

Gáborral hetente találkoztunk. Két gyerekkel nehéz új életet kezdeni. Loptuk a perceket, az órákat, fogtuk egymás kezét. Szerettem a kedves meleg kezét. A Ferkóé mindig izzadt. Gábor ölelése is más volt. Behunytam a szemem, mindig őt láttam. Az ember mindig azt látja, amit maga elé képzel. És azt képzeli maga elé, amire gondol. Bennem ez szabályosan ismétlődött.

Egyszer a Szinva-forráshoz mentünk sétálni. Ügy tettem, mintha nem venném észre a szikrákat. Remegett a kezem, és Gábor ajkát éreztem a bőrömön. Madarak csapkodtak szárnyukkal az erdő felett, a távolban harangok zúgtak.

Azt a délutánt soha nem felejtem, örülök, hogy van mire gondolni, ha eszembe jut, egyszer meg kell majd halni.

IV.

Az uszodában ismerkedtek meg.

Évának céljai voltak, Ferkónak vágyai. Velencében egymás mellett ültek a kikövezett tengerparton. Ferkó egy távolodó jachtot nézett, Éva egy szál virágot szorongatott. A két fiú kavicsot dobált a tengerbe ...