Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
1990. június 23., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Alkalmi sorok Furmann Imréről Alternatív József Attila-díja alkalmából Kötete borítóján hullámok csitulnak, erejüket vesztve, enerváltan. LENDÜLETLE- NÜL. A cím akaratlanul is a Szózatot idézi emlékezetünkbe. Próbálom behelyettesíteni: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” — a betűcsere lélekvesztésünk másfél századát méri, amely a reformkor óta eltelt. Vörösmarty szépunokái erősek, alkotók, álmodozók lehetnének, s rendületlen lendü- letlenséggel araszolnak. Pókfocit játszanak. A nyolcvanas évek magyarságához — „Bolyong az ember céltalanul, / mégis keményen célbafogva.” — biztatás helyett tiltó szavakkal szól a szózat: Ne fáraszd lábaid rugózással. Ne készülj ugrásra, szárnyalásra, Az álmodozások ideje lejárt. Ballagj le csendesen a trambulinról, míg az ugráshoz készülődtél, a medencéből leengedték a vizet. (Lendületlenül) Mit tegyen hát, aki érzékeny az 1 és az r közötti különbségre, a fonémák jelentés-el- különítő szerepére? Aki a forradalmak után újra hallja, hogy „rendületlenül”, mert el nem ránthatták „ábránd, hiúság, múló kegy, javak”, „lenn a sikamló tér”, a „nyomás felül”? A tagadások ösvényén megy tovább, átírva akár költészetünk klasszikus sorait: Ne légy hát fegyelmezett, csak arra várnak őreid, hogy magadat fegyelmezd meg (Intő) Az állampolgári engedetlenség és a művészi öntudatra ébredés közös pillanata ez. A rendszerváltás itt készül, lélekben és esztétikumban, e tagadásban: új építés, talp- raállás. Verset irok. Mi mást is tehetnék. Sírhelynyi életű emberek csendje gyülemlik bennem, elmaradt forradalmak vére alvad számon. Verset irok. Mi mást is tehetnék. Lemondatták jövőnket ismét, látom, végleg elillanni készül. Verset írok. Mi mást is tehetnék, Létem fekete lován bizonytalan hatalmak poroszkálnak, verset írok, konokul, keményen: reményt a megmaradásra. (Verset irok) A nyugati magyarság idén „vadkeletre”, Miskolcra, Furmann Imrének hozta el alternatív József Attila-díját, nyilván azért a reményért, amelyet a Lendületlenül című kötet 67 rövid verse táplálhat mindany- nyiunkban a megmaradásra. A „világ olyan, amilyen”, hánykolódunk benne, de a versek — mégha életünk is a strófa és ütem — „Istennek íródnak”, „s csak a teremtés ami lényeges.” Bizonyság és biztatás erre Furmann Imre rendületlen igazságkeresése, nyílt egyénisége, szókimondó tisztessége és bátorsága. Zimonyi Zoltán Furmann Imre versei: Pillanat Forró, lázas a homlokunk és szemeinkben olyan erő van: felgyújtaná a téli erdőt is. Havazik, az aprószemű dara arcunkon sisteregve olvad el. öleljük egymást és fogadkozunk: magyarok leszünk, románok, szászok, végre azok leszünk akik vagyunk. Lőporszagú még a levegő, de ráncaink a nevetéstől remegnek. Tavasz van, decemberi Tavasz, s egy dallam dörömböl, gyorsítja szívverésemet: Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenem! Ne hagyj elveszni Uram, egyetlen népet sem. Marosvásárhely, 1989. XII. 29. Egy hírre Segesváron is magyarként. Barguzinban sem kevésbé. Vas által vagy fogfájásban. Egyre megy, hiszen túléltem mindegyik halálomat. Nem számít, hoznak vagy visznek. Úgysem találnak meg sohasem. Egy nemzetet kellene felkoncolni: ott élek-nyugszom bennetek. Kiss Gyula Gönc Valaha — a ballada szerint — a lovat elcsenő Fehér Laci ostorának csördü- lése hallatszott be „Gönc városába”, most a Hernád völgyét átszelő vonat zakatolása. A hajdani műhely titkai — hányadszor már! — vonzottak ide ezúttal is. A színpadi keret: a valószínűtle- nül kék égbolt, a gomoly- gón ideintő Kárpátok, az eperjes—tokaji hegylánc itt húzódó vonulata, vérpezsdítő borával. Hol van az idő, midőn Bagói Ferenc, Dózsa egyik alvezére ütött itt tábort, s innen küldözgette fenyegetéseit Kassának? ... És a hajdani műhelyt őrző emlékek: Károli Gáspár szobra, amilyennek Mátray Lajos álmodta meg a nagy prédikátor testi küllemét, a papiak ablakmélyedése, ahol esztendőkön át folyt a fordítás munkája. A ma alkotóműhelyeinek gondját-baját ismerve, mily rövid az út ama négy évszázados műhelyig! Itt, a kicsi hazában mindig elölről kellett, s kell kezdeniük az építkezést a nagyot, s újat akaróknak. Most is, amikor számbavesszük, mily konok lelkesedés dolgozott e bércek közé zárt — akkor város — faluban? Bethlen Gábor szabadságvégvára, Erdély lényegében itt ért véget. Nyugatra már a királyság hűbéri, sötét, árulókkal szőtt világa ködlött. Károli életműve, a teljes bibliafordítás nemcsak képletesen, évszázadokon át valóságosan is kizárólagos menedéke a sajátosságait nyelvében őrző nemzetnek. Ha Sylvester János hasonló munkája tiszteletet ébresztő igyekvés — Károlié már remekmű! összegezője hajdani nyelvünk színeinek, ízeinek, fülsimogató dallamainak, melyek nyomtalanul tűntek volna el a századok méhében, ha a iNagy Megőrző le nem kottázza. Belső kis színpadom sorra villantja a jeleneteket. Az első — mely talán valóságosan is így ment végbe: 1586 őszén a mozgékony, nyugtalan fiúcska, egy vándorló deákcsoportról itt ragadt tizenkét éves Szenczi Molnár Albert szolgálatkészen segédkezni kezd Károlinak. A társalgás nyelve leginkább latin, olykor görög, hadd szokja a (fiú az idegen szót! De az édes buggyanású közlendő mindig csak magyarul keres utat az ajkakon: mester és tanítvány ... És sorra villan a két és féléves munka többi jelenete is, a legutolsóig, amikor véget ér a Szent Biblia „megfordítása”. A hatvanéves Károli fáradtan köhé- csel bele a hosszú gönci éjszakába. Üj lúdtollat metsz, s írja a végső számvetést, az azóta annyiszor idézettet: „Kétszer hullatták el a fák megsárgult lombjaikat, háromszor virágzott ki az illatos berek, míg a Biblia léli vízparton KÉT LÁTOMÁS „Visolban kezdettetett böjt elő szombaton, az az 18. napján böjt-előhavának 1589. esztendőben És elvégeztetett Istennek kegyelmességéböl 20. napján Szent Jakab havának, Krisztus Urunk születése utáni ennyi esztendőben 1590 Kiből dicsértessék az Űrnak áldandó szent neve mind örökkön örökké, Amen. Mantskovit Bálint nyomtatása által.” (A bibliafordítás utáni zárórész szószerinti szövege.) fordításán dolgozók nagy fáradsággal, testi töredelem- meL, de oly buzgóságos szeretettel, hogy egy szempillantásig e nagy munkát el nem úntam .. Vizsoly Ö, hányszor jártam e — nemcsak képletesen — négyszáz éves levegőt őrző falak között. Kopott freskók, málló festék néztek-néznek vissza rám. Kicsi kápolna, kicsi templom fogódzik egybe, óromán, keverék gótstí- lus leheli messzi tűnt idők építészeti igyekvéseit. Engedéllyel kiemelhetem szekrényecskéjéből a Könyvek Könyvét. Igazán lehetséges, hogy négy évszázaddal ennek előtte, ilyen opus kerülhetett ki ama sajtológépből? Hogyan tervezgethette küllemét a Nagy Megfordító a Galgócról idecsalogatott nyomdásszal, Mantskovit Bálint urammal, ki jószerivel magyarul sem tudott rendesen ? Bizonyos, hogy akadt vita a kéthasá- bos an ti qua szedésről, a ciceró-méretű betűkről, a hasábosán szedett horgászokról. A 140X240 milliméteres szedési tükörben sem mehetett egykönnyen a megállapodás. S aztán a kötés gond- ja-baja! Kis színpadomon még folyik a munka. A templo- mocska egyik falazatánál megjelenik maga Károli. Ö meséli, ha a fordításban előrehalad, Göncről egyre gyakrabban átkocsizik, lépésben sem több egy jó óránál az út. Ilyenkor magával hozza a javított íveket, máskor a kis mendikánst, Szenczi Molnárt küldözgeti. A fiú Debrecenben tanul már, de nyárra csak idehúzza a szive. A templom néma csendjében Károli aztán tűnődhet rajta, micsoda vállalkozásba is fogott. Hisz most volt, hogy a kis csoporttal munkához látott. Most... S azóta? „Kétszer hullatták el a fák megsárgult lombjaikat, háromszor virágzott ki az illatos berek, míg a Biblia forditásán dolgozék nagy fáradsággal, testi töredelemmeL, de oly buzgóságos szeretettel, hogy egy szem- pillantásig e nagy munkát el nem untam” — már ő mondja a szavakat, nem papírról betűzöm. Aztán Mantskovit uramnak beszél a benne lakó „hegyes ösztönről”, mely pihenés nélküli buzgó cselekvésre biztatta. A nyomtató terembe megy, a betűszekrényhez lép, s maga is szedni kezdi a kézirat nyomán a sorokat. Mantskovit állát vakarja, nem kellene elrejteni e drága kinyomott íveket? Beszélik, a török megint erre settenkedik ... Károli taga- dólag int fejével. Mantsko- viton kívül szinte én is hallom most a csöndben szavait: — Nem. Se török rablás, se csuhás ármány nem árthat már neki. Élni fog, s betűivel a szívekben szállást csinál. Könyv... Életem álma, serénységre késztető je lelkeknek. A változott világ új, s igazabb arca a könyv. Romlásra ítélt testem hulltát rossz óráimban sem félem már, gyermekeim helyett, kik idő előtt sírba dőltek, e lapok élnek majd, s cselekszenek helyettem is. Kicsiny gyertyának való fényt kívántam lopni Prometheusként a szellem nagy világosságából, mikor próbáltatott életem a szenvedések setétjébe borult. Aztán a nyomtatott ívek mellé ül, Mantskovit mögötte. — Szerettem a beszédet, a szó melegét a dísztelen templom falai között, de mi volt ez a gyönyörhöz: könyvet írni és nyomtatni! Hajtsátok meg a gépet! Közben a kis Szenczi is előkerült, s a legény, kit Rákóczi Zsigmond urunk a nyomda szolgálatába rendelt, megindítja a gépet. Károli sokáig szótlanul hallgatja a gép zaját. Tenyerébe temeti boltozatos koponyáját. — Ha a túlvilág mezein Isten azt kérdezné, mit akarsz a végtelen időkig mívelni, azt mondanám lehessek, uram, tipográfus. Ügy mint eleim, (jó Huszár Gál, Bornemisza, Heltai. Van fogható öröm ahhoz, ha a keserves kínlódások árán magunk-szabta mondatokat a líneán kiszedve, majd nyomtatva látjuk? Hátha magunk is szedjük ki! S ott a földöntúli réteken vinném kis szekéren az igénytelen sajtógépet, mint szövőszéket, mely emberi életeket sző közös sorsba. Kézzel hajtva, bóbiskolások között készülne el a könyv nagysokára, mert ott már igazán ráérnék végre, s a szedett sorokat soká, nagyon, soká javítgatnám: egyetlen hiba sem maradjon bennük. Nem sürgetne többé az idő, mint most, midőn túl- viilági árnyak intenek már felém. .. A kis Szenczi Molnár egy darab ónnal az asztal sarkán javítgatja az iveket. Károli mellé lép, s megsimogatja a fiúcska fejét. — S az égi mezőkről, ha nézem majd szép tiszta munkátokat, nagyobb örömmel telek meg, mint, amit a magamé fölött éreztem, mert tudom: a ti munkátok és a fiaitoké, az enyém is. Kaptatok tőlem egy szerény örökséget, a Könyvet, amit én szenvedéseim árán a véremből teremtettem meg... Kapkod, fulladozik a nyomóteremben a kis gép... s kintről, a templomajtón által fiatal hangok törnek be, csevetelésük, mint a tavasz- szal érkezett fecskéké. Aztán kitárják az ajtót, s tanítójukkal diákcsapat záporozik be a templom hűsébe- csendjébe. Sajnálom, hogy ők nem hallhatták a nyomtatógép fojtott zúgását, s Károli Gáspár prédikátor érces, szép hangját.
