Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-02 / 128. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1990. június 2., szombat Vélt és valós ártalmak Cementgyáriak a környezetért „Legjobb tudósaink szerint élet és halál kérdésében a következő évtized mondja ki a döntő szót. ” (Denis Hayes amerikai környezetvédő) Április 22-én ismét megrendezték a Föld napját. A nagyszabású nemzetközi megmozdulásba és összefogásba bekapcsolódott hazánk, s részese volt a programsorozatnak a környezetben máris jelentősen károsodott, s tovább károsuló Bor- sod-Abaúj-Zemplén . megye is, amelynek egyik vélt, vagy valós jelentős szeny- nyezője a Hejőcsabai Cementgyár. Az idén fennállásának 100. évfordulóját ünneplő HCM Rt. elnök-igazgatójával, Nagy Istvánnal arról a kihívásról beszélgettünk, amelyet a megyeszékhely lakóinak, a közeli avasi városrészben élő félszázezer embernek, a környezetvédelmi hatóságoknak, saját dolgozóiknak véleménye jelentett és jelent; miszerint ez a gyár is árt a városnak, a környezetnek. — így látja ezt ön is? — Nézze, itt arról van szó, hogy ennek a városnak a határában egy régi cementgyár működött, amely sok éven át elavult technológiák miatt valóban ontotta a port a környékre. De megépült egy teljesen új cementgyár. Azon most már kár meditálni, hogy akkor lehetett volna-e máshová áttelepíteni a gyárunkat, hiszen a régi helyen építettük át, tettük Közép-Európa legkorszerűbb ilyen jellegű ipari létesítményévé. Az új gyár építésekor 600 millió forintot, a teljes beruházási költség 12,8 százalékát költöttük konkrét környezetvédelmi célokra. Hadd érzékeltessem ezt példával is. Míg az évtizedekkel ezelőtti régi gyár 20—30 méteres, alacsonynak mondható kéményeiből óvatos becslések szerint is 10—15 ezer tonna por került évente a levegőbe, és ez a termeléshez viszonyítva mintegy 3 százalékos porkibocsátásnak felelt meg, ma ez az arány mindössze 0,05 százalék, amely alatta van a védett területekre megállapított normáknak, s megfelel a fejlett ipari országok színvonalának. — Csakhogy, ezalatt a tizenöt év alatt a környezet- védelmi előírások megszigorodtak ... — Tény, hogy a cementgyár a 0,05 százalékos arányú porkibocsátássá! is szennyezi a levegőt, s van zajártalom is. (Miután száz- százalékos védelemről sehol sem lehet beszélni.) Ezek ellen tennünk mindennapos feladat a gyárban. Talán nem tűnik dicsekvésnek, ha azt állítom, nem is eredménytelenül tesszük ezt. A környezetvédelem azonban igen sok tekintetben függ a pénztől, vagyis, hogy rendelkezésre álln'ak-e a szükséges anyagi erőforrások. Mert a másfél évtizede kapott 600 millióból telepítettünk ugyan 40 hektár zöldterületet, építettünk parkot, a gyárat körülvevő védő erdősávot, üzembe helyeztünk 7 nagy teljesítményű elektrofiltert és 21 darab korszerű zsákos szűrőt, de hát csak ez utóbbiak karbantartásé évente több tíz millió forintot igényel. Megpályáztunk és megpályázunk minden lehetséges támogatást is. S nem csupán azért, hogy elkerüljük az év.i .néhány százezer forintos pénzbírságot, hanem azért is, mert az rt. dolgozói magukévá tették a környezet megvédésének igényét. Hiszen, mi is ebben a környezetben élünk családjainkkal, gyerekeinkkel együtt. Mi magunk kezdeményeztük például a Szilikátipari Kutató- és Tervező Intézetnél, hogy végezzen méréseket a gyárat körülvevő lakótelepen, vagy a Miskolctapolcán üzemelő nagyikőmázsai kőbánya környékén, hogyan is állunk a porral, a zajjal. — S mit mutattak a SZ1KKTI műszerei? — Ezek hosszú időn át tartó, bonyolult mérések. Az ülepedő por vizsgálatát például négy hónapon át tizenhárom mintavételi helyen végezték. Az ötvenkét méré- ni eredmény közül míndösz- sze öt esetben volt az ülepedő por a megengedettnél magasabb. Az öt eset kivételével mind az 1 hónapra, mind az 1 évre átszámított átlagos ülepedett pormennyiség az előírt határérték alatti volt. De a műszerek más, érdekes dologra is felhívták a figyelmünket. Nevezetesen arra példuál, hogy a gyár mellett elhaladó M3-as nemzetközi főútvonal iszemély- és tehergépkocsiforgalma is jelentősen hozzájárul a környék porzásához.. . Amikor például a szálló porra vonatkozó , méréseket végeztek 17 mérőhelyen, 23 alkalommal, kiderült: a szálló porok míntatömegének 35 százaléka származik csak gyárukn- ból.... — Fentebb említette Miskolctapolcát, a nagykőmá- zsai kőbányát. Sok miskolci mondja: a bánya működése is igen nagy kárt jelent a környezetre, ráadásul kiemelt üdülőterületről van szó... — Az M3-as út melletti gyárban évente 1,2 millió tonna cementet állítunk elő. Ehhez évente fél millió tonna anyagot kell kibányásznunk és elszállítanunk. Emellett a mészüzemünket is a szóban forgó Nagykőmázsáról látjuk el. Ez az ország egyik legnagyobb kőbányája, ahonnan évente 1,5—2 millió tonna mészkő kerül ki. Mind az agyag-, mind a kőbányánál jelentős zajforrások léteznek, ami ugyancsak károsítja a környezetet. A követ például 6 kilométeres szállítószalagon visszük a mészüzemhez, a szalagrendszernek 18 ezer, zajt keltő görgője van. Ezeknél folyamatos a zajszintmérés, s határérték felett azonnal görgőt cserélünk. A követ pedig különleges technológiával robbantjuk, porle- választós fúrógépeket alkalmazunk. Három éve több szakcég bevonásával komplex vizsgálatot végeztettünk, amely kiterjedt a gyáron belüli és kívüli összes zajforrásra is. — Elégedett ön a HCM Rt. környezetvédelmi tevékenységével? — Ügy gondolom, értünk el eredményeket. Alig egy évvel ezelőtt például az akkor még meglevő Miskolci Népi Ellenőrzési Bizottság — a megyei környezetvédelmi hatóság bevonásával — részletesen vizsgálta, hogy mit teszünk a környezetvédelemért. A vizsgálat eredményeinek értékelésekor dicséretet kaptunk. Vagy: bizonyára látta a bejáratnál a „Kulturált városi környezetért” emblémát, amelyet 1988-ban és 1989-ben is elnyertünk környezetvédelmi tevékenységünkkel, a vándorserlegre már kétszer került fel a nevünk. Pályázunk az idén, gyárunk centenáriumi évében is, amely egyben az ezredfordulóig tartó nemzetközi környezetvédelmi évtized induló éve. Olyan ösztönzőrendszert dolgoztunk ki, amelyben például a termelésirányító teljes^ prémiumának fele, egyharmada függ attól, eleget tesznek-e a környezetvédelmi előírások betartásáért, és betartatásáért. Ott tartunk, hogy m4 már dolgozóink túlnyomó része vallja: a környezetvédelmi tevékenység közvetlen érdekük, őket is védi. Szeretnénk, ha a miskolciak is elhinnék: mi a lehetőségek határain belül mindent megteszünk a város és lakóinak, a miskolci környezet megvédéséért. Nyikes Imre Pataky és Slamó Újra együtt? A miskolci sportcsarnokban május 27-én este újra együtt muzsikált a legendás Edda Művek. A műsor első részében az 1974—77 közötti ős-Edda lépett a színpadra, majd őket követte a nagy csapat: Pataky Attila, Sla- movits István, Barta Alfonz, Zselencz László, Csapó György. A harmadik részben pedig a mai Edda Művek játszott. Az ő műsoruk ideje alatt beszélgettünk Slamo- vits Istvánnal. — Hogy tetszik ez a zene? — Hazudjak? ... Nincs más bennem, mint aggodalom. Minden kezd helyet cserélni. Ami fent volt lent van. Olyan ez mintha a fát megfordították volna, és felül lennének a gyökerei. Nincs benne rang, nincs benne nagyság. A sokat elárulták a kevésért. A sok a zene, a kevés a pénz. Pedig nagyon fontos lenne, hogy ne csak a színpadon próbáljunk meg varázsolni, a nap huszonnégy óráját ugyanazzal a tartalommal kellene megtölteni. — Annak idején azt mondta, hogy soha többé nem lép színpadra Pataky Attilával. — Nagyon nehezen mondtam ki az igent. A srácok miatt tettem. Régi terve volt ez Attilának, most belementem. — Helyreállt a barátság? — A színpadon nem gondoltam Attiláról rosszat. — Hogyan értékelné a közös fellépésüket? — Lapos volt. Két óra után üresen megy mindenki haza. Olyan pisi szaga volt. Sajnálom. Nagyon szeretem ezeket a gyerekeket, de amire igazán szükségük lett volna, azt nem kapták meg ettől a bulitól. Mintha a cella sötétjéből néztünk volna ki. — A saját együttesével, a No-val képes áttörni ezeket a falakat? — A No jobban együtt van, mint bármi az országban. A mi utunk már más. Ml már jövünk kifelé, Atti- láék még úsznak. Hiába is mondanánk, hogy nincs ott semmi. — Budapesti zenész lett. — Pesten élek, amíg hülyéskedem egy kicsit. — Meddig? — Amíg érzek magamban valami szenvedélyt. Bár ebből egyre kevesebb van. De ezek részdolgok. Többre van szüksége az embernek. Több kell. Ami túl van a színpadon, a sztármosolyokon ... — Mi lesz ezután? — Egy árnyékos fa alatt fogok ülni. * A koncert után Pataky Attilával beszélgettünk. — Hogyan tudta megszervezni ezt a bulit? — Nehezen jött össze. Az elején szóba jött a DVTK- stadíon is. De nagyon sok ember nem bír megfelelni a ’90-es évek kihívásainak. Vannak arcok, csak ülnek, mint a cro-magnoniak, és mindenre azt mondják: „hát aztat nem lehet”. — Hogyan vette rá a régieket a közös szereplésre? — Nagyon nehéz volt. Barta Alfonz Svájcban él, nem volt könnyű szabaddá tennie magát. Buksi nyolc éve nem ült a doboknál. Zsöcinek könnyebb dolga volt, ő jelenleg is a Ricsé- ben muzsikál. Slamóval meg kellett találni a lelki kapcsolatot. Slamovits István — Sikerült? — Azt hiszem, igen. — Eredetileg két koncertet hirdettek. Nem jelent csalódást, hogy érdeklődés híján a holnapi elmarad? — Én voltam a hibás. A búcsúkoncertünkre másfél-, kétezren nem tudtak bejutni. Azt szerettem volna, ha most nem marad kint senki. Egy dolgot nem vettem figyelembe: a pénztárcákat. — Bizonyára a színpadról is látta, hogy a koncert köPataky Attila zépső része után sokan elmentek. — Az tény, hogy ez a bakancsos Edda bulija volt. De az is igaz, hogy nagyon elhúzódott az első rész, az előzenekarok műsora hosszú volt. Sokan elfáradtak, és akik gyerekkel voltak, vagy ment a busz, vonat, azok is elmentek. — A mai Edda Müvek már nem miskolci zenekar. — Európai zenekar szeretnénk lenni. Minden erényét megtartva a múltnak. A mai közönség nem várja el, hogy a „pacsirta rádió” szintjén muzsikáljunk. Már nem énekelhetem azt, hogy semmim nincsen nekem. — Most már Budapesten van otthon? — Inkább azt mondanám, hogy valahol útközben vagyok otthon, Hatvan és Gyöngyös között, Párizs külső vagy Niickeldorf tájékán. A fiamat is így próbálom nevelni, hogy találja meg a helyét a világban. Tudjon tárgyalni a milliomossal és a marseille-i csavargóval is. A fiataloknak pedig azt üzenem, hogy tanuljanak meg szurkolni a bajnoknak. Itt az a szokás, hogy egy ideig támogatják, aztán dögöljön meg. „Miért van ez elöl még mindig?” „Mi azi istent nyüzsög ez itt?” A bajnok az bajnok. Attól nem szabad sajnálni még a dollármilliókat sem. Filip Gabriella Kölyköd voltam Fotó: Dobos Klára A pataki temetőben nyugszik Kétszáz éve született Itass Imre Amikor klasszikus lírikusunk, Csokonai Vitéz Mihály 1801. július 5-én Aggteleken járt, a Baradla- barlangban még mindössze 1800 méternyi úton csodálhatta meg — az ő szavai szerint — „a csepegő kövek alkotta elbűvölő képződményeket ... Láttunk egy cifra zsidó oltárt, pápista chorust, továbbá orgonát, barátot, királyi széket, oszlopos palotákat, melyek szépsége és figurája a mesterség remekeivel truccol. . .” Másik nagy költőnk, Petőfi Sándor 1845-ben Rozsnyóról Berzétén, Pelsőcön át érkezett Aggtelekre, s Üti jegyzetek c. művében a barlang eredetét úgy magyarázza, mintha „a mennyországból kiebrudalt pártos angyaloknak” szolgált volna lakásul, akiknek „az izzadsága még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről”. Petőfi 1845-ben 500 méter híján már ugyanúgy végigmehetett a barlangon, akár a mai látogatók. ;És ez Vass Imrének, rangja szerint „Tekintetes és Nagyságos Gömör-Kishont vármegye rendszerént való földmérőjének” köszönhető, aki kétszáz évvel ezelőtt: 1790-ben született Rozsnyón. A pataki kollégium diákja volt, mérnöki oklevelét a pesti Institutum Geometri- cumban szerezte. Sokáig dolgozott Gömör-Kishont vármegyében, majd Sárospatakra költözve, 1846-ban részt vállalt a Tisza-szabályozás munkálataiban. Idős kora ellenére is részt vett az 1848/ 49-es szabadságharcban, elsősorban védőművek építésével járult hozzá a harci sikerekhez. Ö építette Budavárnak Vass-sánc néven ma is ismert erődjét és — amint a sírkövén olvasható — „a dorozsmai sáncot”. Sárospatakon hunyt el 1863. március 20-án. Töredezett, mohos síremlékén á felirat „gömöri és 48-as hadi főmérnöknek, az aggteleki barlang feltárójának” nevezi. Körülötte vannak eltemetve a pataki református temetőben családjának tagjai: fia, lánya és felesége, Pápay-Tóth Rozália. Emléküket a sírköveken kívül az alsóhatári Vass-tanya is őrzi Patakon. Életének legnagyobb műve kétségkívül az aggteleki barlang hosszának csaknem Jósvafőig történő feltárása. Előtte 25 évvel Raisz Ke- resztély csak a bejárattól mintegy 1800 méterre jutott. Innen folytatta a feltárást Vass Imre 1825. augusztus 1-jén, s amint írta: „által- vergődvén a Vaskapu kelepcéi vermein, mely öröm lepte meg keblemet! Első beléptemmel a járatlan barlangba érzettem magamat hatalmasan megszólíttatva, midőn körülvétetve a fényes csepegő oszlopoktól, oly iszonyú nagy magasságokban csillámló kárpitok alatt, ily szép gyönyörűségekkel dicsőül megjutalmaztattam.” Feltáró munkáját 1829- ben fejezte be, úgy, hogy mindössze 500 méter maradt feltáratlan a jósvafői kijáratig. Olyan tudósi szenvedéllyel dolgozott, hogy gyakran napokig nem jött ki a barlangból, hevenyészett ágyat vetett magának, s az éjszakákat is ott töltötte. Felfedezéseit — a járatokról készített részletes térképpel együtt megírta, és 1831-ben Pesten megjelentette ezzel a címmel: Az Aggteleki Barlang leírása fekte területével, talprajzolatjával és hosz- szában való átvágásával. Művében, amely európai viszonylatban az első barlangkutatási szakkönyv, a Baradla részeként való leírását adja. Ismerteti a barlang egyes szakaszainak szépségeit, s érdekes magyarázatokkal indokolja: miért milyen természeti jelenségekkel való hasonlatosság alapján nevezte el a barlang lenyűgözően szép képződményeit. Például a Vaskapu — írja — „azért kapta ezt a nevet, mivel nehéz ezen az általjá- rás; a Mausoleum pedig, mivel sírbolthoz hasonló. A Szentháromság oszlopa, amely mint egy oltár, veres és csillámló színű három fő oszlopból áll, s mivel ily szép alkotmányok elejébe toppanván, mintha oda igéz- tettem volna”. A Szultán pamlaga elnevezést azzal magyarázza, hogy „az előtte levő ráncos ágyelővel mintha nyugalomra hívná”. A 82 oldalas könyve befejező részében összehasonlítja a Baradla adatait, méreteit, az ő korában ismert más európai és amerikai barlangokéval, s nem kis nemzeti büszkeséggel állapítja meg: „Az Aggteleki Barlangnak a győzedelmet — hogy legnagyobb légyen — nem engedhetjük el...” Hegyi József
