Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-02 / 128. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. június 2., szombat néni Kincseim jó helyre tettem A tanító Özv. Mató Jánosné A nagybarcai iskolában zer tar tásiit — A di-plo-má-t a képzőben kaptam — kezdi a történe­tet özv. Mató Jánosné .nyug­díjas tanárnő —. de a hiva­tást az édesapámtól. A szü­leim 1918-foan kerültek Per­kupára. édesapám rokkantán tért haza a frontról. Három gyermeket neveltek. és mindannyian pedagógusok lettünk. Én ‘is Perkupán kezdtem iskolába járni, de a polgárit már Miskolcon végeztem. Az első két évben magántanuló voltam, mert nem bírtam a bejárást. Itt lettem tanítóképzős is. 1941- ben kaptam meg a színjeles diplomámat. A Királyhel- mec melletti Radon kezdtem a pályámat. Másfél évet ta­nítottam ott. Most. amikor harminc év után visszamen­tem oda. a házibácsim a ne­vemen szólított. De én is megismertem a volt tanít­ványaimat. Még arra is em­lékeztem. hogy ki, melyik padban ült. Annak idején a nővéremmel kértük, hogy a szülőföldünkhöz közelebb helyezzenek. így kerültünk Vágáshutára. A frontig ott tanítottunk. Közben férjhez mentem. Már dörögtek az ágyúk, amikor negyvennégy november 25-én megesküd­tünk. A háború után négy évig Hlidvégardón tanítot­tam. A férjemet hamis vá­dak miatt letartóztatták. Nékem pedig a nyolcvan felé járó nagynéném segí­tett. amikor megszületett az első gyermekünk. Mindössze három hónapot maradhat­tam vele otthon. Negyven­nyolcban megszületett a má­sodik fiunk iS', és a követ­kező évben — édesanyám hívására — jöttünk haza Perkupára. — Közben a tanító néni­ből tanárnő lett . . . — Én mindig tanító néni maradtam, bár elvégeztem az egri Tanárképző Főisko­lát. Teljes óraszámban taní­tottam. tanulmányi szabad­ságot sem kaptam arra az időre. A középső kisfiam már ötéves volt. ő mindig jött velem Egerbe. Amíg vizsgáztam, a kollégák vi­gyáztak rá. Ma is emlék­szem a szavára: ..Anyu azt mondtad, hogy .megbuksz, és megint ötöst kaptál”. Ma­gyar— történelem szakos ta­nár lettem, de összevontan két-kát osztályt tanítottunk a felső tagozatban. így volt mindenféle órám. Kémia, rajz. ének. ami jött sorba, ötvennyolcban megszületett a harmadik gyermekünk is. Aztán a következő évtől igazgatóhelyettes lettem. A tanítás mellett kultúrcsopor- tot vezettem, a színjátszók­Osszeállitotta: Filip Gabriella kai jártuk a vidéket, a fér­jem festette a díszleteket, bemutattuk a János vitézt, a Kőszívű ember fiait... — Mikor kezdett el ver­seket írni? — Mindig .is nagyon sze­rettem a költőket, verseket. De írni csak 1974-ben kezd­tem. Súlyos betegen feküd­tem a nyíregyházi kórház­ban. Ott írtam az első ver­sem a doktornőmnek. Azóta két könyv is megtelt, sőt a Pedagógusok Lapjában, de a caraoasi magyar újságban is jelent meg versem. Nin­csenek írói ambícióim, de lelki kényszer, hogy írjak. — Ha visszatekint az el­telt évekre, hogyan fogal­mazná meg pedagógiai hit­vallását? — Még most is nagyon nehéz minden szeptember. Nincs szebb, mint az évet kezdő gyerekek lelkesedése. Mindig az volt a célom, hogy ne csak tudást, de em­berséget is adjak a .tanítvá­nyaimnak. A pedagógusnak derűs lelkűnek kell lennie. Nagyon fontos, hogy tudjon mosolyogni, játszani, szeres­se a tanítványait. Nyugodt szívvel mondhatom: kincse­im jó helyre tettem, gyer­mekek szívébe zártam. Filip Gabriella Halászi Aladár 28 éve ta­nít. Jelenleg a leninvárosi Kun Béla Gimnázium taná­ra. De emellett elméleti szakember is. Nemrégiben jelent meg a Nevelési cél­rendszerünk reformjának szükségessége című tanul­mánya. — A kérdésnek a rend­szerváltás adja az időszerű­ségét — indokolta a téma- választást a rtanár úr. — Űj eszmények, értékrendek, ne­velési rendszerek kellenek. Átalakulóban lévő társadal­munkkal nem tart lépést is­kolarendszerünk. így egyre nagyobb a csőd tömege, amit nem lehet eltakarítani az öt évenkénti menetrend­szerűen meghirdetett refor­mokkal. Ezek á nagy neki­buzdulások eddig nem hoz­ták meg a kívánt ered­ményt. A más mód — de nem eredményesebb — ki­alakult ugyan, a tanulók, pedagógusok plusz energiát, időt kénytelenek a másság­ra áldozni annak a reménye nélkül, hogy a részeredmé­nyekből összeáll valami új, ütőképes rendszer. Ha a társadalom demokratizáló­dik. akkor a vele millió szállal összekötött iskolának is meg kell változnia éppen a demokratizmus jegyében. — Hogyan jellemezné ed­digi célrendszerünket? — Marx ,és .Engels is fog­lalkozott a nevelési cél­rendszerrel. különösen an­nak feladatrendszerével, öt fő feladatot különítettek el egymástól: értelmi, politech­nikai. erkölcsi, esztétikai és testi nevelés. Ez a felosztás több problémától terhes: az értelmi nevelés háttérbe szorít más pszichikai folya­matokat. Mintha elhanyagol­hatónak tartaná például az érzelmi, akarati neveléssel való foglalkozást. Nem egyenrangú, egynemű fogal­mák ezek ,a feladatok. Nem a pszichikumból indul ki. de nem is a kultúra javainak hagyományos megközelítésé- ből. Nem kell tehát messzi­re mennünk az okokat ke­resni. hogy miért satnyult el az érzelmi nevelés, ha a pszichikumból csak az értel­met célozták meg klassziku­saink. A későbbi adaptáoiók pedig tovább fokozták az aránytalanságokat. Hol a munkatevékenységre neve­lést. hol az erkölcsi neve­lést hangsúlyozták, a világ­nézeti nevelést meg egyene­Az Oktatáskutató Intézet, a Magyar Szociológiai Tár­saság. az MTA Szociológiai Intézete és a Művelődési Minisztérium Rendszerváltás — társadalom — oktatásügy címmel oktatásszociológiai konferenciát szervez Buda­pesten. 1990. szeptember 17- én és 18-án. A nyilvános konferencián bárki részt vehet, aki az is­sen keverték az ideológiá­val. a nevelési eszmények­ben központi kategória lett a munka. ,, Társadalmunk erkölcsi arculatát tekintve is egyre .inkább a munka társadalma legyen.” „Az is­kola neveljen jobban a munkára.” „A jövő társada­lom eszményét nem képzel­hetjük el az ifjú nemzedék oktatásának és termelő munkájának egybekapcsolá­sa nélkül.” De sorolhatnám tovább a kongresszusi hatá­rozatokat, állásfoglalásokat. Nagy és elvi tévedés volt azt hirdetni, hogy a munka társadalma voltunk. Nem az eredményre — vagy inkább eredménytelenségre — gon­dolok, hanem arra a kifica­modott értékrendre, amely eleve téveszti a célt és az eszközt. Nem áll szándé­komban tagadni a munkára nevetés rendkívüli fontossá­gát. de tévedést látok az értékbesorolásbap. a szemé­lyiség rovására. — Meg kell tehát változ­tatni a célrendszert.. . — Ez nem könnyű dolog, a régielk csapata sorjázza az eredményeit, amelyek ak­korák. hogy arra kell építeni a jövőt, tehát sugallják: erényes a a. a,ki nem keres a múltba« bűnösöket. Eset­leg egyet-kettőt, akik már nem is élnek. Különben is mindnyájan részesei, így bűnösei vagyunk a múltnak. Borítsunk rá fátylat, néz­zünk előre. Minők belerúg­ni a döglött oroszlánba. Csakhogy az a helyzet állt elő, amely frazeológiájában új, kereteiben a régi. benne az ú.j .vezetőik első dolga hű­ségnyilatkozatot tenni a ré­gi értékek mellett. Akár kezdődhet is a visszarende­ződés. Máért volna destabili­záló tényező, ha a fehérről azt mondanánk, hogy fehér, a feketéről, hogy fekete, az országot válságba sodró ve­zetőkről — minden érdem elismerve —, hogy rosszak voltak. — Melyek a változás irá­nyai? kolarendszer. illetve a tágan értelmezett tanítás-tanulás hazái és nemzetközi szocio­lógiái problémáival foglal­kozik, azok iránt érdeklődik. A konferencia szervezői le­hetőséget kívánnak adni, hogy a résztvevők beszámol­hassanak tudományos mun­kásságuk eredményeiről. Ezért kérik, hogy aki elő­adás. referátum, hozzászólás — Naivitás abban bíz­nunk. hogy csak meg kell fogalmazni az új célrend­szert, hamar előáll az új embertípus-, aki majd utat mutat a jövő felé. A köl­csönvett eszményeket újak­ra cseréljük, de nem égtáj­váltással. hanem magunkba, múltunkba nézve, jelenün­ket 'szépítés, vagy csúf! tás nélkül megítélve alakítjuk ki jövőnket. Jó volna, ha Végre magyar lenne az. Akii csaík osztályban, egyik vagy másik ideológiában -képes gondolkodni, ha hallja a szót: magyar, nacionalizmus­tól kezd óvni. pedig- nemze­ti alapon állva remélhetünk valamit magunktól, közös jö-vőnkitől. Más népek ideo­lógiájának bűvkörében éltük eddigi történelmünk nagyob­bik részét. Ez is oka annak, hogy alig van -folyamatosság politikai életünkben. Min­denért újra meg kellett küz- denü-nk., Naigyon fontos, hogy ne csak a mostani, vagy közelii .társadalmi álla­potunkra gondolva rajzoljuk meg a célt. A távlati cél csakis az egyetemes, a pár­tokon-. nemzeteken és töm­bökön felül — nem kívül — álló ember lehet. Ebben az eszményben realizált cél azonban nem lehet -vonzó, ha nem az emberek hazafi- ságára épül. Nem a megté- pázoítra, de nem is a más népek .hántására -kialakultra. Történelmünlkben semmi más nem mozgatta meg úgy népünket, minit a haza, a közös sorsunk, ügyünk, ér­tékeink leg nagyobb,ik a. — Hogyan fogalmazná meg a célt? — A nevelési cél csakis az egyén és a társadalom boldogságának elérése lehet. Minden más eszközjellegű kategória, melyek egyi-ke sem előzheti -meg az érték­rendben az embent. — Milyen eszményben ölt testet ez a cél? — Jellemezze mindaz, ami az emberiség eddigi törté­nelme folyamán értéknek bizonyult. A nevelt -szintjé­tartására vállalkozik, az en­nek egy-másfél oldalas kivo­natát július 15-ig küldje el a szervező bizottság címére. A bizottság előzetes témakö­ri megkötéseket nem tesz, a konferencia szekcióit a -beér­kezett téma javaslatok alap­ján szervezi meg. A rende­zők a határainkon kívül élő magyar szociológusok rész­vételére is számítanak. A konferenciára július 15- lg lehet jelentkezni az aláb­bi címen: Oktatáskutató In­tézet. 1395 Budapest 62. Pf.: 427. hez igazodjék, tehát ne me­revek és ne változtathatatla- nok legyenek az értékek. Az eszmény ötvözze egységbe a testet és a lelket. Valósítsa meg a léleik sokoldalúságát. Törekedjék újrateremteni az értékeket. — Milyen értékekre gon­dol? — A hazához, haladáshoz, embertársaihoz. az egész emberiséghez való békés, al­kotásra, együttműködésre, szolidaritásra törekvő vi­szony legyen természetes közege. Jellemezze az akti­vitás. kezdeményezőkészség, vállalkozót szellem, a sza­badság és a társadalmi igaz­ságosság vezérelje tétteiben. küzdjön a -kizsákmányolás minden -megnyilvánulása el­len. Az eszménytől elvárha­tó, hogy alkalmazható le­gyen az élet minden mozza­natában. A társadalmi va­lóság része legyen a szó és a tett egysége jegyében. S ami a legfontosabb: hirdes­se az ember elsődlegességét, a hatalom eszközjellegét, az emberi boldogság elérésének folya-m-a fában. — Alkalmasak-e a mai is­kolák a cél elérésére? Mi­lyen változtatásokat tart szükségesnek? — Szűnjön meg az iskola vertikális tagozódása, és a helyi tanácstól váló függése. Központi keretből kellene ellátni -minden iskolát a működ-és és felújítás össze­geivel. Az -igazgató nem hi­vatalnok. a tanács beosztott­ja lenne, hanem a tantestü­let — csakis az — áltál megválasztott személy, aki a pedagógiai munka tervezője, szervezője és irányítója. Az iskolát irányító szervek ed­dig a folyamatot -szabályoz­ták. Az eredményt, a kime­netét kellene inkább köve­telményként megfogalmazni. A többit — -módszer, esz­köz. tevékenységi forma — ró lehet bízni a pedagógus­ra. A kormánypárt illetéke­seinek elképzelései között szerepel egy nemzeti stan­dard. amely a követel-mány- szimteket és -az alternatívá­kat rögzítené. A megoldás hogyanját pedig az iskolát fenntartó jogi személyekre bízná. Az alkotáshoz rend és szabadság kell: -rend az értékékben, szabadság a döntésekben. Ahogy József Attila .mondta: .„Ahol -a sza­badság a rend, mindig ér­zem a végtelent.” „... az emberek, miközben tanítanak, maguk is tanul­nak.” (Seneca) „Emberi tudomány legfőbb célja maga az ember.” (Kölcsey) „A hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó csele­kedet mellé tudományt.” (Péter apostol) Tíz szál piros szegfű Egy csokor, mely nem hervad el soha, mert szeretet ad­ta, szeretetért. Pedagógusnap! Te kedves állomás, újra beköszöntöttél lassító vonatként sikló nevelői pályám ab­lakán. Az emlékezés pirosra festi arcomat. Sokféle módon ünnepeltünk, ünnepeltettek. Gyermekszemek, felnőttek, szü­lők tekintete, vezetőim kézszorítása mind-mind simogató emlék. De egy piros szegfűcsokor szinpompájával nem vetekedhet semmi. 1970. június. A ballagódalok már elhallgattak iskolánk udvarán. Az ünnepi műsornak vége. S én csak álltam kö­dösödé szemmel, mert műsoron kívül kezembe simult a virágcsokor. Az egyik búcsúzó kislány könnyharmatos ar­cocskája már boldog mosollyal nyugtázta csókomat. De én még csak álltam... értetlenül. Miért e jutalom? Hi­szen most már nem voltam elbocsájtó osztályfőnök sem. Ekkor odalépett elém Zsófi néni. Kendős feje bóloga­tott. (gy szólt: „Tanító néni, én tudom, mit köszönök. A tizedik gyermekem ballagott el, akit tanítani, szeretni tet­szett”. Csodálatos pillanat volt ez, amikor az idős édesanya gyermekeit tápláló keblére ölelt! Olyan gazdagító perc, amely sok nehéz évért, kudarcokért, álmatlan éjszaká­kért, sok ákombákomos iskolai füzetért kárpótolt. Valóban, nem kis dolog, éreztem meghatottan: egy faluban, egy családból tíz gyermeket tanítottam. Egy pillanat alatt rám mosolygott a tiz Pető-gyerek arca: Erzsikétől, Jóskán, Pis­tán, Gabin át Margifkáig. De én, a magyartanár, aki ad­dig 28 éven át mindig megtaláltam óráimon a megfele­lő kifejezést... akkor nem tudtam szólni. Pedig tanítvá­nyaimat is mindig biztattam a szép szavak keresésére, s együtt gyönyörködtünk nyelvünk gazdagságában. Hogy örültem a gyermeki újításoknak! Mégis e percben meg- némultam... De ölelésünkben éreztem, megtaláltuk szavak nélkül is a lélek és lélek közti legrövidebb, legjobb egyenes utat. özv. Mató jánosné A szocialista pedagógia gyöngyszemei után A jövő emberéről Beszélgetés Halászi Aladárral Gondolatok a tanításról és a tanulásról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents