Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-12 / 110. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. május 12., szombat ÍRÓ ERDÉLYBŐL Szilágyi Istvánnal erről-arról Van remény A REMÉNYRE Válasz Porkoláb Tibor „Ez Korrajzunk és Kór-rajzunk” című írására (Megjelent: 1989. október 28., szombat) Hónapok óta tart az er­délyi írók fel-felbukkanása (vagy áttelepülése) Buda­pesten. Egy-egy tévé- vagy rádiónyilatkozat alkalmával az ország nyilvánossága is tudomást szerez róluk, de csak ritkán fordul elő, hogy vidékre is ellátogat­nak. Szilágyi István, a ki­váló prózaíró, a kolozsvári Helikon főszerkesztője ilyen „első fecske”. Hétfőn a miskolci Herman Ottó Gim­názium vendége volt, ked­den pedig a debreceni egyetemistákkal találkozott. Előbbi alkalommal beszél­gettünk vele. — A horgászást leszá­mítva nem vagy igazán kóborló fajta, hogy kerül­tél most mégis Magyaror­szágra? — Az ismert okok — a romániai útlevél-kibocsátá­si rendszer — miatt kilenc éve jártam itt utoljára. He­lyesebben ez évben már másodszor vagyok itt, de az a majd’ egy évtized ez­zel sem pótolható. Az ak­kori harmincéves most már negyven, az akkori negy­venes pedig elmondhatja, hogy kenyere javát már megette, amikorra módja lett ismét az anyaországi magyar irodalom képvise­lőivel, vagy az itteni olva­sóival találkozni. (Különben most meg az a furcsa hely­zet következett be, hogy személy szerint ugyan itt lehetünk, de a műveink már nem, mert egyszerűen nem jelennek meg Romá­niában. Én is azért jöttem most, hogy elmagyaráz­zam, miért nem lesz jelen új regényem a könyvhét sátraiban. — Valóban, miért? — Nem tudom, mennyire vigasztaló, de most már nem a cenzúra miatt. A cenzúra ugyanis állítólag megszűnl decemberben, de a .könyv­kiadás dolgai nem gyorsul­tak fel, hanem inkább le­lassultak. Vagyis épp olyan bizonytalanná vált e téren is a helyzet, mint minden másban. Arról van szó, hogy a cenzori szekrények­ben felhalmozódott kézira­tokat ömlesztve adták át a nyomdáknak, amelyek egy­szerűen képtelenek meg­birkózni a kinyomtatás kö­rüli feladatokkal. Pedig az én könyvem majd három­negyed részben ki is • van szedve, mégsem tudják be­fejezni, mert annyira meg­nőtt a nyomtatványok irán - ti igény. A mi nyomdáink arra voltak beállva, hogy a „tervnek” megfelelően lássák el feladatukat, nyomják ki az egy vagy két városi, megyei lapot, azt az egy-két kötetet, pla­kátokat, űrlapokat s egyéb nyomtatványokat, amelyek­re az apparátus az áldását adta, s ámen. Most viszont csak a lapok száma tízsze­resére, ha nem százszoro­sára növekedett, hiszen most mindenki nyomtatni akar. Olyan helységek is, hol eddig nem voltak la­pok, s olyan pártok, szer­vezetek is, amelyek eddig egyszerűen nem léteztek. A nyomdász azzal a felszere­léssel, amivel dolgoznia kell, nem bírja a munkát, esik le a székről, új mun­kaerőt pedig nem alkal­maznak — de nincs is. A „■tervgazdaság” csak terv- gazdasági körülmények kö­zött tud valamilyen ered­ményt felmutatni — kü­lönben tudjuk, hogy mi­lyet —, egyébként nulla. Az „adagolás” elképzelésé­re épült az egész. Egyszó­val nem embernek való. «— És mi van, mi lesz akkor a lappal? Hogyan tudjátok biztosítani a He­likon megjelenését? — Csak úgy, mint eddig. A szokás nagy úr, a ko­lozsvári nyomdász meg­szokta, hogy ha szerda van, akkor az Utunkat, illetve most már a Helikont nyom­ja. Valami újnak, eddig is­meretlennek — kapacitás hiányában — nehezebb hozzákezdeni. Más kérdés persze, hogy eljut-e a ki­nyomtatott lap az olvasó­hoz. Ma Kolozsváron, de máshol is egy postás akár társzekérrel is járhatna, akkor se győzné kihordani a lapokat. Mert természe­tesen új embereket oda se nagyon vesznek fel. Így nálunk is kézből kél el a lapok többsége, ha vissza nem ikerülnek a zúzdába. — Hozzánk se jut el rendszeresen a lap. 1Vem lehetne ezért valamit tenni? — .Alig hiszem. Bár a külföldi forgalmazásra — persze lehet, hogy csak a visszajelzések 'körülményes­sége miatt — sokkal keve­sebb a panasz. Mi minden­esetre szeretnénk, ha .lap­számaink rendszeresen el­jutnának külföldre is. An­nak idején az Utunk ezt a kapcsolatrendszert eléggé jól kiépítette, bár nem vált nagy dicsőségünkre. Volt idő — nem is olyan rég —, amikor szégyelltük, hogy külföldön is olvassák azt, amit kínunkban, iszonyú kényszer alatt csináltunk. Gondolj a hivatalos politi­ka követelményeire, ami­ket ha tetszett, ha nem, ki kellett elégíteni. — Most hogy álltok, a politikával, és mi lett azok­kal, akik kiszolgálták? — Először is nagyon ne­héz azt megmondani ná­lunk, hogy ki szolgálta ki és ki nem. Illetve mennyi volt a látszat, a kényszer, s mi volt az, amit néhá- nyan önként csináltak. Kü­lönben ez minden politika örök buktatója, hogy nem számol az emberek látszat- cselekvéseivel. iNálunk — hiszen tudod jól — Létay Lajos volt az, aki mindig „elvitte a balhét”. Min­denhova beválasztották, mindenfélével kitüntették, de semmivel sem szerette jobban az ország akkori vezetőit és az egész beren­dezkedést, mint bárki más A nagy történelmi becsa­pásnak mégis áldozatává vált, mert majd’ negyed századig ő volt a főszer­kesztő. Hogy ezt az időt jórészt a bukaresti gyors hálókocsijában töltötte, azt csak mi tudtuk, az olvasó nem. A különben jó és alapjában véve becsületes költő neve így lett áruvéd­jegy. Egy rossz áru komp­romittálódott áruvédjegye. Nekünk persze nincs vele semmi bajunk, hisz’ azt is tudtuk, hogy egy évtizeden át kérte már nyugdíjazta­tását, csak nem engedték. Cipelte becsülettel a maga keresztjét, miért kellene most fel is feszíteni rá? Aztán persze sok minden van, máshol, más munka­helyeken másképpen van, de semmiképpen sem len­ne jó az ellenünk használt és annyira megutált eszkö­zöket most elővenni és másokkal szemben alkal­mazni. Ha valóban törté­nik most valami új tájain­kon, akkor az mutassa az­zal is életképességét, hogy nemtelen eszközöket nem használ. Ami pedig a politizálást illeti, mi is politizálunk — mint mindenki —, akár azzal is, hogy vagyunk. Ha van valami, azzal számolni kell, szerepét, törekvéseit, szándékait tekintetbe kell venni. Ml azt szeretnénk elérni, hogy Erdélyben le­gyen magyarság, legyen magyar .irodalom, művé­szet, legyenek annak fóru­mai, megnyilatkozási lehe­tőségei, s mindene, ami a teljes élethez hozzátartozik. Az emberi élethez — hogy ne részletezzük tovább. S ez már politika. Az író ír, s azt szeretné, hogy amit megír, mások elolvassák. Ennyi az egész. — Lehet, hogy ezért van most annyi politikus író, illetve annyi író politikus? — Lehet. A politikusnak — ha valóban az — gon­dolkodó embernek kell len­nie. |Az író pedig igazán gondolkodó, töprengő em­ber. Magát az embert sem ismeri jobban más, mint az író. Ha pedig ismeri, akkor a vágyait, álmait is ismeri. Álomlátók vagyunk mindahányan, ha nem va­gyunk alvajárók. S ha le­het, ne is legyünk azok többé soha. Gyöngyösi Gábor Fotó: Laczó József Ablakomat beszakadással zörgieti a tél, pedig én .még mindig' csöndes gesztenyezi- yatart .szeretnék látnii a vá- inaslban, inatíláirpárok .szár­nyalását légen és földön, de .sehol egy biztató remény, csak az utcára kilakoltatott hűséges kutyák holnapi ha­lála üzen. Meg az öreg édesanyák .sírása üzen haza .szeretekért a kórházi ágyról. Tele van szomorúsággal és kiláiíástallansággall a tói is, •mlint Porkoláb Tiiibor Kelet Könyvökről szóló írása, aimi .nem ad reményt egy ipar­városban az Irodalmi élet éledésére, lábadozásaira. Pe­dig, ha .meghal a csecsemő: .nem lesz feUnőtt ember a feladat megoldására. — Gyúrjunk agyagiból, vagy faragjunk fából? — Nem, a csecsemőre, a magra kell vi­gyáznunk, csak így lehat re­ményünk a reményre. Azt hiiiszem, nem téve­dek, amikor azt kell mon­danom, hogy Porkoláb Ti • bor eltúlozta a Kelet Köny­vékre (a Kelétre) vonatkozó „Ez Korrajzunk és Kór- rajzunk” meghatározást. Ha­sonló pontatlanság kíséri vé­giig az írást. Szerencsésebb, elvHseOIheltőbb lett volna írá­sa, kritikája, ha udvaria­sabban közeliit a Kelet Könyvek felé. Minden ikö- rülményeSkedés .nélküli ki merem jelenteni: .rosszabb költők szerepelnék az éven­te ímegjelenő „Szép versek” című kötetben, mint Cseh Károly, Fecske Csaba és Llalboda Kálmán. Ez vonat­kozik a prózaírólk.ra is. Haj­dú Gábor és Györgyei Géza tehetséges 'írók. M'ikor látok már egy olyan kritikát vi­dékről, ami puisikacső elé ve­szi a magyar irodalom él­vonalába .így, v.agy úgy be- lopakodött diilettámsdkat? Az lenne az ligazi... Megszé­pülne a kritikus bátorsága, tudása... NiE VERJÜK AZ ANYAIKAT, SOK AZ 0 DOLGUK. NE VERJÜK A KELETET SE, hiszen felne­velte a vidéknek Fecske Csabát, Cseh Károlyt, Labo- dia Kálmánt, .Balogh Attilát, Csatiba Piroskát, Hajdú Gá­bort, Gyöngyei Gézát, Fur- miann Imrét, Utry Attilát, Gialyó Gézát. Otthonit adott Akác Istvánnak évéken át, és nevelt engem 4s. Sorolhatnám tovább a te­hetséges fiatalok számát, de felröppenésüMkor idegen va­dászok lyukasztották .át a koponyájukat. Tiszteletre méltó az az egység, amit a Kelet mutat hosszú éveken át, amit Uitry Attila ember­séges, kitartó szervezésének 'köszönhetünk. Csodálatos, hogy a lelket taposó iparvá­rosban saját erejéből felme- velkediik egy irodalmi alko- tóasaport, akiit jobban tisz­telnék az ország más vidé­kéin., iminit az otthonában. Mellékesem jegyzem meg: a segesvári csatában, azok a huszárok maradtak életben, akik egységbe tömörülték. Azt hiszem, semmivel sem különb sorshelyzetünk a vesztes segesvári csatáitól. Ezért semmi értelmét nem látom annak, hogy a .sebe­sülitek száma még jobban megszaporodjon. Pártoló írá­sommal nem azt akarom mondani, hogy óriás írók, költők vannak a Keletben, de azt az értéket, amit a Kelet őriz, alkot, nevel: be­csülni kell. (Miskolcra pedig igazán ráfér az ilyen Kelet- féle irodalmi alkotócsoport. Annák örülnék igazán, ha több lenne belőlük, iáikkor talán nagyobb lehetőség lenne a tehetséges költők megszaporodására. A Kelet Könyveket tudatosan inem elemeztem. lismerem a Ke­let szépségét, csúnyaságát is ... Ablakomat hószakadással zörgeti a ítél, pedig én még mindig csöndes gesztenyezi­vatart szeretnék látni a vá­rosban, madárpárok szár­nyalását égen és földön, de sehol egy biztató .remény, osák az utcára kilakoltatott hűséges kutyák holnapi ha­lála üzen. Horváth iGyula Holdi János Kopognak az ajtón... A fények még benn ülnek a szobában. Bukófélben a nap. Fáradt, erőtlen erőlkö­dés. Akár a lány utolsó mozdulata akkor. Megint kopogtatnak az ajtón. Nem, még nem nyitom ki. Különben sem tudják, hogy itthon vagyok. Egy fél­órányi szabadsághoz még jogom van. Furcsa. Egyedüllétre vágyom. Pedig nem­sokára bőven lesz benne részem. De, sze­retem nézni a meghitt, kedves holmikat. Bútort és díványpárnát, a csipkézett orrú, merész ívelésű miniatűr gondolát. Péter vette nekem, a velencei Szent Márk téren. Istenem, elrohant ,az idő. Húsz éve! Húsz boldog esztendő! Jó. hogy a fiunk nincs itthon. Az ajtó­nyitás utáni jelenetnek nem lesz tanúja. Péter, a férjem egy küldöttség tagjaként Japánban van. Melyik pillangókisasszony szemeit nézi? De miért nézné? Az ő pil­langókisasszonyának már lezárultak a sze­mei. Túl van mindenen. A rendőrorvos után én is felboncoltam. Amikor felnyitottam mellkasát, a szívét kezembe fogtam. A normálisnál alig na­gyobb cor. Hideg, sikamlós izomköteg. Ez volt hát a bűnös, aki pokollá tette hosszú hetekig az életem? Nem. Feljebb, feljebb az agy velőig! Melyik sejt a hibás a milli­árd közül? Melyik a sugalmazó!? Talán megsemmisítette a hosszú, éles tőrpenge. Akadálytalanul hatolt a garaton át az agy- velőig. Egyre halványabban remegnek a fények. A gondola bájos, törékeny alákja belesi­mul a homályba. Nem gyújtók villanyt. Akkor kopognának az ajtón. Kopognának, és nekem ki kell nyitnom. Egyszer min­denért felelni kell. Akkor, késő délután én is kopogtam. Ahogy ia naplójába írta ez a húszéves csit- ri: „... Péter halkan, de mégis erélyesen kopog. Négy, egyenlő idöközű kopogás. Én várom. Mezítláb, hogy a háziak meg ne hallják. Azelőtt más volt, míg Bronta né­ninél laktam. Jöhetett hozzám bárki. A néni süket volt. De mégis telt a naplóm. Péter a 165. ...” Vajon mit talált Péterben, amit a töb­bieknél hiába keresett? Buta kérdés! Én tudom, mi volt a férjemben. Forró, lágy, hideg és érzéki tudott lenni, és mindezt egyszerre. Mindig új volt. Két hónapja volt viszonya a lánnyal.- amikor rájöttem. Iszonyatosak a véletlenek. Idegen parfüm, idegen illat. Több házon kívüli elfoglaltsága néhány ingerült szó. Megéreztem. A fiunkat akkor hívták be katonának. Több lett az időm. Egyszer utánamentem. Péter értelmes, higgadt, reá­lisan .gondolkozó nőnek ismer. Néha tré­fálkozott: „Csak orvosnőt ne vegyen fele­ségül senki. SzerélimeskedéS .közben is a szívdobogását figyeli az embernek. Mondd, tudtak ti' egyáltalán boldogok lenni?” Nem tudta, ne érezte volna, hogy izzik a testem? Hogy a fulladásig csókolt éjsza­kák után, ha megsimogattam a haját, a slmogatás .köszönet volt? Egy délután a lány után lopakodtam. Én. a reálisan gondolkozó, higgadt, értel­mes orvosnő. Én, akinek nyugalma köztu­dott. Akinek a szike sohasem remeg a ke­zében. Követtem csitri, tizenéves lány módjára. Egészen .a lány lakásáig. És meg­láttam a lányt... Azután hazamentem. Hidegen és tárgyi­lagosan próbáltam gondolkozni. Negyven­éves a férjem, én harmincnyolc. Húszévi házasság után .könnyen .előkúszik a vágy. Űj mozdulat, új illat, kevésbé megszokott szavaik után .kutat az ember, férfi, vagy nő. Temperamentum, vérmérséklet kérdése. Nevem, rangom, pénzem van, közös nagy­szerű fiunk. Péter nemcsak érzelem-, ér­telemember is. Viszonyuk a lánnyal leg­rosszabb esetben tart még néhány hóna­pig. Azután minden írendibejön. Akkor még tárgyilagosan tudtam .gondol­kodni. Hagytam folyni a napokat. Igaz. néha remegett kezemben a szike operálás közben, de nem történt különösebb baj. Hanem a hetek múltak. A türelmem fogyó­félben volt. Elhatároztam: beszélők a lány­nyal. Nehezen szántam irá magam a láto­gatásra. Bár ne határoztam volna így, a'k­kor... Délután csöngettem a kis családi ház ka­puján. Idős. öreg asszonyka invitált be, egyenesen a lány szobájába: „Csák jöjjön kedveikéin, Liliké rövidesen hazajön. Ad­dig foglaljon helyet.” Leányszoba. Kicsi, apró nippek a refca- mién. Leültem. A refcamiéra. Amelyen Pé­terem szeretkezett ezzel a kis ... Mindegy. Várok. Beszélek vele. Elég volt. Vártam, és a lány nem jött. Valami kíváncsiság fo­gott el: mi él, mi lakozik ebben a... Az asztalka alatt észrevettem a dobozt. Benne volt a napló. Az első oldalon néhány soros mondat. A többieken fényképek, sorszám­mal ellátva. Legvégén Péter nevetett rám, a százhatvanötödik... Kirohantam a szobából. Azt sem tudom, hogy értem haza. Otthon vettem észre, a napló kezemben van. görcsösen szoronga­tom ... Aznap éjjel morfiummal aludtam el. Péter nem jött haza. Telefonált: „Váratla­nul Győrbe kell utaznom, holnapra otthon vagyok.” Másnap beteget jelentettem. Az emberi élet szent előttem. Ebben az álla­potban nem vehetek szikét a kezembe. Még nem csöngetnék. Még belenézhetek ebbe a för.medvénybe. A lány naplójába. Többé soha nem ír. A hideg betonteknő­ben fekszik. Az ujjai sem 'görbülnék toll- fogásra, pedig szeretett írni. Lám, itt, itt,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents