Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1990. május 5., szombat = Látókör Az Eszak-magyarországi Akiknek magyarsága halálos bűn... (Folytatás a 7. oldalról) akiknek zöme fegyvert nem vett kézbe, a Szovjetunió ellen nem harcolt... A közbekiabálásokat elnyomták ... És akkor, ott fölmerült bennünk az a kérdés: Mi a különbség a Hitlert éltető fasiszták és a Sztálin nevét harsogó kommunisták között? Az előbbiek a magyar fasisztákkal együtt megtisztították Kárpátalját a zsidóktól, az utóbbiak pedig a helyi ukrán nacionalista aktivisták segítségével elhurcoltak bennünket, magyarokat, a sváb férfiakat és nőket ... Hogy a tömegek deportálását melyikük alkalmazta előbb, azt nem tudom ... A szónokló Illés Bélára néztünk és elborzadtunk ... Vajon tisztában volt-e azzal, hogy a Szovjetunió területére irányított félszázezernyi internáltnak legfeljebb majd csak a harminc százaléika lépheti át újra saját küszöbét. Mi sem sejtettük akkor, hogy fagy- és éhhalál tizedeli meg sorainkat, a túlélők zöme pedig rokkanttá válik, a visz- szatérő testi fájdalmak pedig minduntalan eszébe juttatják az álnökul kitervelt háromnapos munka aikciót, a csapdát, mely elindította szenvedésük kálváriáját.. . * — Megmagyarázta-e a szónok, hogy miért és hova viszik fegyveres kísérettel ezt a sok Civilt, tizennyolc évestől ötvenéves korig? S a magyarok és a svábok esetében miért került sor ilyen nagyvonalú diszkriminációs intézkedésre? — Ez a raccsoló. kopasz őrnagy, vagyis Illés Béla. ahogy visszaemlékszem — azt mondta nekünk: — Nem kell elkeseredni! — Benneteket nem lemészárolni visznek!... Nem ölnek meg benneteket!... Mentek fel, ide a Kárpátokba! Helyreállítjátok az útvonalakat... A fasiszta németek, meg a magyarok a -hidakat felrobbantották ... Az utakat is... Mindez akadályozza a szovjet hadsereg előrenyomulását, az ellenség üldözését... Ti, odamentek azokat felépíteni és maximum egy hónap múlva otthon lesztek. (Már szó sem volt háromnapos munkáról!!!) Tartsatok ki! Nem kell elkeseredni... — Más nem szónokolt, csak ő? — De, beszélt még valaki ... Ott állít mellette egy pár katona és vagy két civil ... Azok is magyaráztak ott valamit... Az ember olyan fáradt volt és éhes ... Nem nagyon figyeltem máién sem oda . .. * ...... A bárányhadnak nem m aradt más hátra, keserűen nyeljen egyet...” Mivel Munkács városában, ott, ahol valamikor Zrínyi Ilona védte a magyar nép függetlenségét, ahol fiia, II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem Pro Libertate zászlaja alatt hívó szavára magyar, szlovák, ruszin, ukrán csapott fel közös ellenséget üldöző kurucnak, most kegyetlenül megalázott utódainak nem akadt szállása ... Éjszakázásra a várostól nem mesz- sze lévő podheriingi téglaszárító felé hajtották a civil .foglyokat... * Részletek egy készülő szociográfiai riportkönyvből. Gyomok a kertben Vissza-visszatérő gondja irodalmunknak a trágár szavak használata. Néha leírjuk: nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használt valaki. Ma már azonban idejét múlta ez a kifejezés, mert a szabadságnak vélt szabadosság nem állít ésszerű sorompókat. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy interjút készítettem egy sokat megélt és sokat látott emberrel. Elmesélte élete történetét, amelyben a nőkről is kendőzetlenül beszélt, a „derék alatti” kifejezések szinte hemzsegnek benne. Mit tegyek? Ragaszkodjam szolgai módon az előadottakhoz? Trágárságok sorát menteném át. Ez nem lelkesített. Ha finomítok rajta? A mondandó lényegén alig változtat, de fejemhez vághatja valaki, csorbítottam a visszaemlékező nyelvi hitelességét. S Kosztolányi óta tudjuk, a stílus maga az ember. Aztán elolvastam egy ilyen műfajú munkát.- melyben egy munkás mondja el gulagbeli kálváriáját. Megdöbbentő erejű lehetett volna, ha a trágár kifejezések minduntalan nem zavarnak meg. Egyik irodalmi lapunkban vita zajlott erről a, kérdésről. A cikk szerzője háromszor írta le azt az obszcén kifejezést, melyet az egyik olvasó — szerintem joggal — kifogásolt. A szerző sajátos módon védelmezte álláspontját: A „kikoitálás” és társai — „sem viszi előrébb a nyelvóvás ügyét.... ” Ez holtbiztos, de ha leírok néhány szinonimát, az a>z olvasóm is megérti miről van szó, aki a felejtésre méltó cikket nem olvasta: kitol, kiszúr, gáncsoskodik, bosszant, kibabrál, borsot tör az orra alá. Ezek és társaik nem járnak azzal a jogos veszéllyel, hogy idiótának nézik az embert, s mée azzal sem, hogy közönséges. Nem kétséges, az ilyen szavakat használó embert nem szokták fenm- költ gondolkodással vádolni. Érdekes, a fentebb idézett szerzőnek a hatszázezres magyar szókincsből épp az a három „jutott az eszébe”, amely voltaképpen nincs is! Kívánom mindenkinek, használja mind a 600 000 magyar szót. Nem szeretnék senkit sem megbántani, de tudtommal ez még senkinek sem sikerült. Tudomásom szerint, Jókai Mór élt a magyar irodalomban a legtöbb kifejezéssel, s ő távolról sem írta le az összesét. Egy ember élete úgy látszik kevés hozzá. Nem hinném, hogy az alpári szavak gátolnának meg bárkit is a teljességre való törekvésében. A szabadosság nem szabadság. Ha az író nem vigyáz, a szerelemből szürke naturalizmus vagy giccses pornográfia lesz. Talán mindannyiunknak van tudomása róla, hogy az irodalom, a valóság égi mása. Mai szövegeket olvasva, ez ügyben ugyan kétségeim szoktak támadni. Az égben — tudvalevő — istenek lakoznak. „Borzasztó látvány kakálni látni az isteneket.” — jegyezte föl önmagának Gárdonyi Géza. Azt szoktuk .mondani: édes anyanyelvűnk. Jóérzésű ember nem szokta az édesanyját trágárságokkal traktálni (mást sem). Habár ki tudja, mi most a módi? Illyés Gyula úgy tudott értekezni egy káromkodásról, hogy nem kellett egy durva szót sem leírnia, mégis minden olvasója tudta, miről beszél. Bízott az értelmes ember intellektusában. Nem kétséges, az ilyesmi némi fejtörést követel .meg. A szókincs változik, alakul. Üj szavak kerülnék a megsemmisült régiek helyére. Sajnálatos-e vagy sem, ez már így van. Épp néhány tucat obszcén, trágár kifejezés kihullatása csonkítaná meg a magyar szókincs állományát? A kiművelt emberfő jellemzője lenne e szavak használata? A kertben gyomlálni kell, hogy esztétikai élményt nyújtson, üdítően hasson. A trágyát a földdel szokás elkeverni, hogy hasznát ve- hessük, s nem szoktuk kitenni a sétányokra Vagy padokra közszemlére. Balassa Zoltán Gyüre Lajos: Nosztalgia Nevetésed csobogásai megtörnek holtágak állóvizein, csak a tavirózsák sápadt arcán játszik halvány mosoly, de jövőre ők is elfelednek. Vágyaid vadlibái kiáltoznak, parti füzesek sárguló kendői lobognak, s ittmaradsz kihűlt árnyékoddal, csak hű kutyáid: üres lábnyomaid követnek utolsó lépésedig. A XXI. Kazinczy nyelvművelő napokat az idén március 22—24-e között rendezték meg Kassán. A rendezvényt a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium Csengettyű kórusának rövid hangversenye nyitotta meg. Ezt követően Jakab István, a pozsonyi Komenszky Egyetem magyar tanszékének tanára üdvözölte a Kazinczy napok résztvevőit. A rendezvényen jelen volt Neszméri Sándor, a Csemadok Országos Vezetőségének vezető titkára, dr. Dercze Istvánná, a Magyarok Világszövetségének képviselője, valamint Horváth Sándor, a Kárpáti Igaz Szó főmunkatársa. A háromnapos rendezvényen több magyarországi és hazai előadó referátuma hangzott el. Szabómihály Gizella beszédművelésünk időszerű kérdéseiről szólt; Wacha Imre a publicisztikai műfajokról tartott általános értékű elemzést. Bencze Lóránt értekezésében — amelyet a rendezvényen felolvastak — ifjúsági hetilapunk nyelvi arculatáról szólt. A további előadások a nyelvváltozással és nyelvhelyességgel, valamint a nyelvjárásgyűjtéssel és annak eredményeivel foglalkoztak. A Kazinczy napok keretében zajlott le a Szép magyar beszéd országos versenyének döntője. Az első kategóriában — alapiskolások versenyében — az első díjat Tarnovszky Gabriella kapta, a második Pál Andrea, harmadik pedig Menyhárt József lett. A második kategóriában — középiskolások — az első díjat és az újságírók díját Eszes Attila nyerte el, második helyre a közönség díjával együtt, Filip Csaba került, a harmadik díjat pedig Gál Éva kapta. A XXI. Kazinczy nyelvművelő napokon vendégszerepeit Hegedűs D. Géza és Varga Tibor. Fontos eredménye az idei rendezvénynek, hogy megalakult a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága, s hogy a jelenlévők elfogadták a társaság alapszabályzatát. A tudósító itt be is fejezhetné mondandóját a Kazinczy nyelvművelő napok eseményeiről, ha ez a rendezvény csak ennyi volna. Szerencsére több is, más is. S erről a többről és másról, úgy érzem, szólni kell. Szinte közhelynek számító megállapítás, hogy a nyelvrombolás egyben tudatrombolást is jelent. Ezt a közhelyes megállapítást a csehszlovákiai magyar etnikum minden szögletében a hétköznapok igazságai és tényei mindennél ékesebben bizonyítják. Nem most, jó tíz évvel ezelőtt állapították meg itt, Kassán, a Kazinczy nyelvművelő napokon nyelvünk avatott tudósai, hogy a szlovákiai magyarság nyelvéből a középső nyelvi réteg, amit újabban művelt köznyelvnek mondanak, eltűnt, s maradt az alsó, a vulgáris, a konyhanyelv és a felső réteg, az irodalom nyelve. Ez a megállapítás a maga csupasz és kegyetlen tényével az imént leírt kettős romlás együttes „eredményéből” következik. E nyelv- és tudatrombolás okairól évtizedeken keresztül érdemben szólni sem lehetett, holott romlásának gyökerei valahá- nyunk előtt ismertek voltak. AZ a rendszer, amely a „nemzetiségi kérdést” azzal nyilvánította megoldottá, hogy az anyanyelvi iskolák százait „integrálta”, amely a magyar pedagógusképzést szinte teljesen fölszámolta, amely az anyanyelv használatát kizárta a hivatalos érintkezésből, nos, abban a rendszerben a kisebbség nyelve csak romolhatott, nem lévén mód az általános művelésre, használatra és fejlesztésre. Az évenként sorjázó Kazinczy nyelvművelő napok legfeljebb a bajok megállapítására voltak elegendők; még mélyebb feltárásra sem igen kerülhetett sor, mert az már a politikát — nemzetiségi politikát — sértett volna. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a „középső nyelvi réteg kiesése” a nyolcvanas évek derekán a politikai rendőrség érdeklődését is felkeltette.) Ebből is kiviláglik, hogy a „nyelvművelés” látszólag semleges területe sem volt egészen kockázatmentes terep. Mindebből együttesen következik, hogy a legjobb szándék mellett sem mutathatott fel olyan eredményeket, amelyek a csehszlovákiai magyarság nyelvromlását fékezni, esetleg megállítani képes lehetett volna. Sajnálatos, hogy az idei XXI. rendezvény ilyen összefüggésekben a csehszlovákiai magyarság nyelvének, annak valós gondjainak alapkérdéseit fel sem vetette. Jakab István megnyitójában ugyan utalt a nyelvhasználat újabb gondjaira, s ezek megoldatlanságára, mondván, hogy anyanyelvűnk ápolása, fejlesztése folyamatos odafigyelést igényel, de a valódi okok feltárására sor nem került. így a háromnapos tanácskozás az alapkérdések megfogalmazása helyett ismét a részletek peremvidékére sodorta el a rendezvényt. Nem a jó szándékot kérdőjelezem meg, hanem az évtizedes beidegződések továbbélését. Persze, hogy fontos tudományosan megalapozott képet nyernünk a szlovákiai magyar rádiózás és televíziózás nyelvi színvonaláról, ám én sokkal fontosabbnak látnám olyan ösz- szefüggésben, hogy ez a „nyelvi színvonal” milyen hatással van — lehet — a szlovákiai magyarság nyelvi tudatára. Egyáltalán: kimutatható-e ilyen hatás? Mondom ezt annak ellenére, hogy az előadó szerint „a külső körülmények hatására a nem írott médiákban is javult a szöveg.” De: mihez mérten javult ? ! Mint korábban, az idén is jelentős helyet kapott a Kazinczy napokon a sajtó és a sajtó nyelve, illetve a publicisztikai műfajok kérdése. Azt hiszem, ez az a terület, amelyet egyaránt lehet dicsérni és elmarasztalni. Mert végül- is szerzője, szerkesztője válogatja — igénye, vagy igénytelensége szerint —, hogy mit, s miként ad közre. így aztán egy-egy lap nyelvi arculatára is az ilyen heterogén általánosítás érvényes. Van jó, kevésbé jó és így tovább... A publicisztikai műfajok alkalmazásának kérdése is megközelítően hasonló képet mutat. Csakhogy ez utóbbi esetben a megtanulható szakmai ismeretek — vagy a tanultak elhanyagoltságát — tükrözi a műfaji szürkeség. Wacha Imre megállapítása szerint sajtónkban négy-öt műfaj dominál. Azt hiszem, a Kazinczy nyelvművelő napok országos rendezvényeink közül az egyik legfontosabb — ha nem a legfontosabb — rendezvény. Valahogy azt kellene végre elérni — elérnünk —, hogy az itt elhangzott előadások, ha nem is a legszélesebb olvasói rétegek elé, de legalább az iskolákba a pedagógusokhoz elkerüljenek. Valami gyakorlati haszna csak akkor lehel a Kassán elhangzottaknak, ha a jobbító szándék szertesugározhat, s ha gátat vethet a nyelvi eróziónak. Gál Sándor Iári Fábián László: Karácsonyi ének Balia D. Károly: Már így dicsérek... Feledy Gyula rajzai
