Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9

Irócsoport rovata

Fecske Csaba:

Kései vallomás

Ne kérdjétek tőlem, mit akartam, mert azt már rég nem akarom Belefásultam, belehaltam - Vegetálásra ítélt silány korom Eszméje sosem volt enyém, de valahogy mégis beleillettem a képbe

Mert - mentségem nincsen - gyáva voltam, vagy nem voltam kellően bátor, j ha mint a csiga, szarvam kitoltam, vissza is húztam önző megfontolásból Hazám nem enyém volt, elhálta más, idegen, s szörnyszülöttet nemzett a nász

Földbe taposott jövőt, forradalmat da sírtam, kilopták szememből a könnyet,

s bár nem csókolta hátam gumibot, se kardlap,

vívódó antihösnek lenni se könnyebb

Ócska kiccs volt ama hires jövőkép

Szőtte, csak szőtte sorsunk a nagy szövőszék

Szürke volt a szál, s mindegyik hibátlan Ahogyan kellett, szépen elvegyültem, lökéletes porszem, ki sohasem váltam, élhettem békén, önelégülten Szétloccsanó agyvelö, kibuggyanó vér?

Nem volt, itt „csak" lelket ölt a hóhér

Mint akinek se hite, se vágya nincsen, mellemben szivem elfajzott varangya hált Mint undorító férget, kezébe vett Isten: megmérettem, s ő könnyűnek talált

Sorstalan, képlékeny alak! Bennem nem csírázott ki mag, tökéletesen sterilizálták agyamat

A lejtőn lefelé gurultam, kar-, láb-, lélek nélküli nyomorult Mint narancshéj, levált rólam a múltam, egy-egy rostom, gerezdem megpuhult Hazugság burka védett, nem dideregtem, olykor elhittem azt, ami hihetetlen

Persze, készültem tenni, de haboztam, s az lett mindig a vége: feladom!

Megpuhultam, s szájába tömött unottan az örökké éhes, bélpoklos hatalom Megemésztett, s odapottyintott a kloáka az útszél tengelyig érő sarába

Kínlódva vajúdott a történelem, és végül, és hányszor egeret szült, ahogy az felénk lenni szokott, s nekem nem maradt más: remélni egy életen keresztül Akár a jágcsap, elolvadt kezemben a kés, vastag mázzal borított be a tettetés

Kit vádoljak az elpocsékolt évekért?

Van-e jogom gyűlölni, s kit okoljak az ütésért, mit nemegyszer fejemre mért láthatatlan karja a magasabb rendű oknak?

Számon kérni bűn-e, vagy megbocsátani, kiknek nevét írjuk a kor falára ki?

Nem voltam áruló, nem öltem, nem raboltam, én már tiszta többé mégse lehetek, mint részeg hányadéka, a sorsom ott bűzölög, míg élek, köztetek, s ha bűnöm nincs is, szemlesütve kell járnom a világban mindörökre!

Hidak Jegyében

interjú dr. Lökös Istvánnal

Dr. Lőkös István Egerben élő irodalomtörténész, munkahelye a debreceni egyetem, a világirodalmi tanszék vezetője. Az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának tagja. Eger és az észak-magyarországi régió szellemiirodalmi életének legjelentősebb irodalomtörténésze, egyik meghatározó személyisége.

— Egerben születtél, Felnémeten nőttél fel. Mit adott útravalóul ez az egykor szomszédos, de ma már együvé tartozó város és falu?

— Még nem voltam négy éves, amikor szülővárosomból, Egerből Felnémetre költöztünk. Természetszerű, hogy minden meghatározó érvényű gyermekkori élményem ehhez a faluhoz kötődik. A falusi létforma megannyi szépsége, hagyományai, szokásai a vérembe ivódtak, élménnyé lettek. Egy a környékbeli falvakéval rokon, de mégis sokban eltérő népi életforma volt ez, színes népviselettel, keresztelői, lakodalmi szokásokkal, népköltési hagyományokkal, a tárgyi és szellemi népi kultúra ezernyi változatával. Ide kötődnek első elemi iskolai élményeim is. Kitűnő tanítóim voltak, sokat kaptam tőlük, nemcsak tudásban, emberségben is.

— Magyar—orosz szakos tanári diplomát szereztél a debreceni egyetemen. Adott- e indíttatást kutatói pályádhoz a maradandóság városa és a debreceni univerzitás?

— A Debrecenben töltött négy esztendő a szellemi poggyászgyűjtés és az útkeresés volt életemben. Sok minden érdekelt. A zene éppúgy, mint a szlavisztika, de a magyar irodalom is. S hogy mit kaptam a várostól? Az egyetemen kiváló tanárakat Barta Jánostól

Bán Imrén, Dombrovszky Józsefen át Angyal Endréig és Karancsy Lászlóig, valameny- nyien mestereim voltak. S nem feled kezhetem meg az akkor még ott működő Király Gyuláról sem, ő első tudományos sikereim körül bábáskodott: Tolsztoj magyarországi fogadtatásáról írott, az ő irányításával készült diákköri dolgozattal országos díjat nyertem. Barta Jánostól irodalomszemléletet, Bán Imrétől — a régi magyar irodalom szeretetén túl — a filológiai módszereket tanultam meg. Angyal Endre a kelet-közép-európai irodalmunk kutatásának fontosságáról győzött meg. És persze a debreceni miliőnek köszönhettem azt is, hogy Hankiss Jánost is megismerhettem, aki akkor persze félireállított professzorként nem francia irodalmat vagy komparatisztikát tanított, hanem — speciálkollégium- jelleggel — zenetörténeti kurzust indított.

— Szellemi-irodalmi híd épült általad Miroslav Krle- za és Eger között.

— Krleza életművével debreceni tanárom, Angyal Endre szláv irodalomtörténeti előadásain kezdtem ismerkedni. A kezdeti érdeklődést később személyes kapcsolat- felvétel követte, s barátságunk Krleza haláláig tartott. Szomorú, de számomra feledhetetlen emlék a halála előtti utolsó találkozásunk. Mintegy háromnegyedórás beszélgetésünk közben minduntalan tanú jeléit adta, menynyire kötődik hozzánk. Magyar ismerősei felől érdeklődött, s reménykedve mondta, mennyire szeretné, ha „hungaricái”, azaz magyar tárgyú írásai kötetbe gyűjtve Budapesten megjelennének. Számomra ez a kapcsolat az Európához való közvetlen és személyes kötődést jelentette. 1962-ben látogattam meg először Zágrábban, s azt követően haláláig nagyon sokszor. Leveleztünk is rendszeresen, s csak sajnálni tudom, hogy életművének magyar rétegeit vizsgáló könyvem megjelenését már nem érhette meg.

— Az egri, Heves megyei, sőt észak-magyarországi kutatói, irodalomszervezői és népszerűsítői feladatokból derekasan kivetted a részed.

— Azt hiszem, ez így túlzás. Tettem egyet-mást a régió szellemi hagyatékának ápolásáért, de korántsem annyit, amennyit kellett volna. A körülmények nem mindig kedveztek az ilyen törekvéseknek, s azt hiszem, hogy Hevesben pl. még most sem tartunk ott, ahol más megyék, pl. Borsod. Ez utóbbi könyvsorozatot segít a világra, írószövetségi területi csoportot működtet, irodalmi lapja országos érdekű, jó profilú periodika. Egerben pl. korábban egy-egy irodalomtudományi rendezvény megszervezése mindig azon múlott, hogy fentről milyen „fajsúlyú” személyiség adta hozzá nevét. S mert az ügyszeretet helyett mindig inkább a tekintélyelv szabta meg a dolgokat, bele is fáradtam az effajta kezdeményezésekbe.

— A Hevesi Szemlének alapító szerkesztőségi tagja voltál.

— A régi Hevesi Szemlében valóban jelen voltam, a boldogult Gyunkó Gézával — gyarlóságai ellenére — jó volt együtt dolgozni. Tevékenykedtem az újabb folyam indulásánál is. Az is tény viszont, hogy évek óta nem adok írást a lapnak. Ki is váltam annak idején a szerkesztőbizottságból, mivel a szerkesztés gyakorlatával nem tudtam egyetérteni. Megfogadtam: csak akkor térek vissza, ha a lap új felelős vagy főszerkesztő irányításával megújul.

— Munkásságod elismeréseként 1989 végén Pro Ag- ria-díjjal tüntettek ki.

— Meglepett, meghatott és jól esett a kitüntetés. A város e gesztusáért köszönettel tartozom. A város fogalmába persze beleértve mindazon egri polgárokat, akik vok- sukkal a díj odaítélését segítették. Hiszem, hogy mindez Egerhez való ragaszkodásom okán történt, hiszen debreceni munkahelyem ellenére továbbra is egri lakos maradtam és maradok.

— A tarsolyodban lévő kéziratokról, terveidről érdeklődöm.

— 1984 óta írott tanulmányaimat, különféle konferenciákon tartott előadásaimat rendezgetem, egy kötetre való ez a szöveganyag, remélem, akad rá kiadó is. Ezek mind a dél-szláv—magyar irodalmi kapcsolatok kérdéskörét érintik. Szeretném mielőbb befejezni a felnémeti szociográfiámat is, amelynek egyik fejezetét a múlt évben éppen a Napjaink közölte. Talán egy észak-magyarországi tematikájú tanulmánykötetem kiadására lehetőség kínálkozik Miskolcon, az írócsoport gondozásában .. .

(Készítette: Cs. Varga István)

Mándoki György:

Városszél

A kacskaringós utca szűk, sárpikkelyes testén lekély szivárog; kanális.

Egymás hátának támaszkodnak a házak, közöttük füst, korom megreked, nap se bir vele, a forró.

Virág penészedik,

pálinkaszagú a bánat,

nem égre csikordul a düh, falraköp.

Aki bírta alázkodással, üres gyomorral, az elment, új házat csinált magának, kényelmes ágyon gyereket.

Aki ittmarad duplán vénül, csóró soványra szikkad, vacog pislogó tűznél, fáradt mosolya ritka.

Öregek ülnek a küszöbön.

Majdnem elviszi őket a szél. Szájukból pereg vissza az idő.

Miskolc 1967.

yViy r '

Ä'i' ,V.'\S .• -• v ' NÉ-v; S\V \x \\ _ 'N \x

'

y§i Ijy |nj fjgj

Miskolcon, 1965-ben, a Nehézipari Műszaki Egyetem szakszervezeti bizottsága kultúrfelelősének választottak. Ekkor már négy éve voltam az egyetem dolgozója.

Elhatároztam, évente legalább háromnégy olyan komoly rendezvényt, vagy előadást szervezek, melynek benyomásai, emlékei, tanulságai elkísérik a hallgatókat életük végéig is. Arra gondoltam, hogy meghívom Kodályt, Veres Pétert, Németh Lászlót, valamint Sánta Ferencet Páger Antallal, aki Sánta Húsz óra című könyvéből írt film főszerepét játszotta, továbbá a film rendezőjét is egy ankétra. A könyv és a film olyan mesterien ábrázolja az 1956-os magyar forradalom történelmének mély lélektanát és eseményeit összefüggéseiben a maga embertípusaival, ahogy alig sikerült ez más szerzőnek. Talán Sánta sem hitte, milyen tökéletes művet alkotott. Ezt a témát próbálta Darvas József is feldolgozni „Hajnali tűz” című drámájában. E munkák alkalmasak voltak arra, hogy a hivatalosan erőltetett „ellenforradalom” jelzőt a gondolkodó és elemző olvasó és néző kérdésessé tegye. Abban az időben ez már merész cselekedetnek minősült.

Mikor a szakszervezeti bizottságban terveimet előadtam azzal, hogy Veres Péterrel kezdem a sort, a titkár kissé ijedten kapta fel a fejét:

— Jó lesz Veres Péter?

Megrökönyödve kérdeztem vissza:

— Hát ki jó ebben az országban, ha Veres Péter nem?

Kérdésem olyan határozott és kemény hangsúlyt hordozott, hogy a titkár bizonytalanságát és félelmét mintha eloszlatta volna.

Ide tartozik, hogy a miskolci Észak-Ma- gyarország című napilap kultúrrovat vezetőjének, aki személyes jó ismerősöm volt, arra a kérésemre, írjon egy rövid előzetes hírt a Veres Péter előadásáról, tagadó, elhárító mozdulattal válaszolt. Ez volt a

második meglepetésem. Ö Veres Péterről nem ír, tette hozzá, kifejezve ezzel a mozdulat és az ellenszenv azonosságát. Egyben ajánlatot tett: hívnám meg Illés Bélát, vagy Mesterházi Lajost, azok legalább kommunisták.

Ettől az időtől kezdve megromlott közöttünk a viszony.

Ilyen ellenállás, vagy óvatos verzió fogadta tehát szándékaimat és Veres Péter szerepeltetését Miskolc városában. Mindezek ellenére nem riadtam vissza. Levelezésbe kezdtem Péter bácsival az időpont és az előadás témájának meghatározását illetően. Természetesen mindkét kérdés eldöntését rábíztam, biztos voltam abban, hogy minden feltétel nélkül eljön, még a felkínált 300 forint tiszteletdíjért is, és bármiről beszél majd, annak meg lesz a hatása.

Nyíltan akadályozni nem merték ugyan Veres Péter előadását, de megindult a pártapparátus titkos gépezete: fokozni az „éberséget”, nehogy politikai botrányt okozzon Péter bácsi nyílt, egyenes szókimondása. Megbízták tehát a marxista tanszék egyik adjunktusát, hogy üljön föl az előadói emelvényre és ügyeljen, nehogy rossz irányba kalandozzon Veres Péter, a narod- nyik író. Tudtam az adjunktusról, hogy erősen tiltakozott, hogy részt vegyen az előadáson. Mikor megkérdeztem, hogy mi okból viszolyog e feladattól, így felelt:

— Mert az öreg (!) hülyeségeket beszél.

Na tessék, nesze neked Veres Péter! Tiszta magyar értelem, józan paraszti ész! így vélekedik egy párttag egyetemi oktató.

Nem volt azonban apelláta, a párt szava szent, a pártfegyelem kötelez. Oda kellett ülnie. Fő az éberség!

Péter bácsival megállapodtunk egy májusi nap esti órájában. Előkészítettük az egyik nagy előadótermet. Péter bácsi megírta, mikor érkezik, előbb azonban Hegyi Imrével, a Hazafias Népfront megyei titkárával határszemlére indult a környék falvainak földjein. Ez nála elmaradhatatlan szertartásszámba ment. Vérében hordta a termőföld tiszteletét, talán az imádatát, tudva, hogy az ország, a nép kenyerét elsősorban az adja.

Mivel láttam a nagy óvatosságot és bizalmatlanságot, Péter bácsinak jeleztem, mennyire félnek attól, hogy esetleg a hatalom számára kényes kijelentéseket is mondhat.

— Ej, Juhászkám, tudom én mit kell mondani — válaszolta, és széles mozdulattal legyintett.

Valóban tudta.

A hatalmas terem tömve. A falak melletti lejáratokon zsúfoltan állnak a hallgatók, alkalmazottak és oktatók, tanárok. Sőt, az előcsarnok is sűrű azoktól, akik már a terembe nem fértek be. Pedig nem verték dobra újságjaink Veres Péter jövetelét, de híre szájról-szájra járt, mint az ösz- szeesküvők hírei és akciótervei.

Az előadás két óra hosszat tartott. Fölösleges mondanom, hogy köhintés, széknyikorgás, vagy fészkelődés nélkül meredtek a szemek és fülek az előadóra. Mert ez a „tanár” „nem középiskolás fokon” mutatta be tudását, amit nem egyetemen szerzett. Beszélt a KISZ-szervezetről, hogy az nem egyéb egy gittegyletnél. Mondta többek között, hogy akkor halna meg nyugodtan, ha

a szocializmust biztosítottnak látná. De még nem látja annak. Még humorát is csillogtatta. Említette, hogy ő nem sokba nézi a Kossuth-díjat, mert olyan az is, mint a nátha, előbb-utóbb mindenki megkapja. Ízes nyelvezetű, széles tudományos alapokra épített beszédét ámulattal hallgatták még az egyetemi tanárok is. Éber adjunktusom szinte lázba jött és az előadás végén igencsak elégedetten nyilatkozott:

— Egész jól beszélt!

Az előadás után szűk körű beszélgetésre ültünk be egy tanári szobába. Néhány tanszékvezető tanár, a szakszervezeti titkár, a „felügyelő adjunktus”, én és két ismeretlen férfi volt a szobában. Beszélgetés közben kérdezte tőlem a titkár, hogy ismerem-e azt a két idegent.

— Nem — súgtam vissza.

Míg Péter bácsi érdekfeszítő élményeit sorolta, a szakszervezeti titkár fülembe lehelte felvilágosítását:

— Ávósok, a belügytől.

Az utóbbi szót talán azért mondta, hogy enyhítse az első félelmet keltő jelentését. Abban az időben nyíltabb eszközökkel is ment a „lehallgatás”.

Két-három nappal az esemény után, hozzám furakodott a zsúfolt autóbuszon egy fiatal ember, egyetemi hallgató:

— ön ült ott Veres Péter mellett az asztalnál ?

— Igen — néztem rá érdeklődéssel.

— Miért nem írt sort sem az újságunk erről a kitűnő előadásról? A mi újságunk — nyomta meg a „mi” szót.

— Tudomásom szerint elvi okokból. De örülnék, ha bemenne a főszerkesztőt megkérdezni — válaszoltam neki. Hogy elment vagy nem — ki tudja ? !

A szakszervezeti bizottság megtárgyalta, és az esetet, páratlannak minősítette. Nekem pedig jegyzőkönyvi dicséretet javasoltak, amit én elhárítottam.

Juhász József