Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
ÉSZAK-MAG YARORSZAG 6 1990. május 26.:, szombat G yermekrejtvény Összeállította. Csörnök Mariann I. II. III. ív. V. VI. VII. I VIII. X. Ha az I.—IX. számozott sorokba beírjátok a meghatározásoknak megfelelő szavakat, akkor a vastagon szedett fiiggőleSose veszekedjetek előttem, az rosszabb, mintha megvernétek.. Akkor már jobb, ha rám haragusztók együtt, mert megjavulok és kibékülünk, de ha ti veszekedtek, sose tudom, melyikőtök a rossz. (Ágai Ágnes „A titkokat az ujjaimnak mondom el" című könyvéből) ges sorban egy gyerekek által igen kedvelt hely nevét kapjátok. Megfejtésként a kitöltött és kivágott rejtvényhálót küldjétek be! A helyes megfejtést beküldők között 3 darab 100 forintos könyvutalványt sorsolunk ki. Beküldési határidő: május 30. A nyereményeket postán küldjük el. I. Hűvösebb napokban használatos ruhaféle II. Hétvégi III. Közkedvelt gyermekújság IV. Itt áll meg a vonat V. Mackók kedvenc eledele VI. Nagyszüleink szüleinek egyike VII. Közlekedési eszköz nélkül halad VIII. Gondolataink papírravc- tésének eszköze IX. Közismert gyümölcsből készült befőtt Sóderparti Daniel, aki az osztályunkba jár, a vacsorát Sóderpartinak hívja. „Sódert esztek vacsorára?” kérdeztem egyszer (mert szerintem ez a Sóderparti olyan lükén hangzik). „Frászt" mondta Daniel, „húst eszünk, és mindenki nyomhatja a sódert, és senki se mondja, hogy fogd be a szád, és mindig kipakolhatod, ami a szivedet nyomja” mondta Daniel, és nevetett. Mégiscsak lükén hangzik, hogy Sóderparti. De Ami a Szívedet Nyomja, az már igenl Nálunk csak olyan közönséges Vacsora van. Siv Widerberg Szereti-e a porcukor a kakadut? „Édesanyámnak nem kevesebb, minit négy nővére volt. Egyszer az összes néniké egybesereglett házunk verandáján ünnepi uzsonnára néhány hasonlóan idős ba- ráitnőjükkel egyetemben. Ott üldögéltek a hatalmas, kerek asztal, körül. Mindegyikük előtt egy-egy tányérka állít, teli saját termésű, pompás ananászeperrel, az asztal közepén pedig egy igen tapos, jókora zománcozott kerámiatái foglalt helyet, ez viszont a legfinomabb porcukorral volt tele. A kakadu, amint véletlenül, vagy szándékosan elszállt a ház mellett, megpillantotta kintről az asztalfőn elnöklő anyáméit. A következő másodpercben meredek zuhanórepüléssel ügyesen bemanőverezett a verandára, — bár a széles ajtó jóval keskenyebb, mint szárnyának fesztávolsága —, mégpedig azzal a szándékkal, hogy letelepedjék az asztal közepén, ott ahol máskor is szokott üldögélni, ha társaságával szórakoztatta kötögető édesanyámat. Csakhogy ezúttal a leszállópályát mindenféle repüléstechnikai szempontból alkalmatlan holmi foglalta etl, ráadásul az a sok idegen arc ott körös-körül! A kakadu tehát fontolóra vette a dolgot, egy másodpercig vibráló szárnyakkal lebegett az asztal fölött, majd mint egy helikopter, helyből megfordult, .s a következő piiManatban kisuhant az ajtón, és nyomtalanul eltűnt. A porcukor szintén, mivel a llapos kerámia- tálból1 a propefllerszél maradéktalanul ki- söpörte az egészet. Az asztal körül azonban hét hófehérre rizsporozoitit nénike, hét rokokó dáma ült, csakhogy ezek a hölgyek egészen fehérek voltak, az arcok is, és görcsösen behunyták a szemüket. Cso- dááás!” (Részlet Konrád Lorenz: Salamon király gyűrűje című kötetéből) * Hasonló kedves, mulatságos állattörténeteknek bizonyára tanúi voltatok már ti is. Bár a kakadu nem túl gyakori hazánkban, ám van kutya, macska, ló, meg veréb, szarvasbogár, vagy verőköltő bodo- bács, és mindenféle egyéb jószág, — s ezek szintén szerezhetnek kellemes perceket. Kérjük, írjatok röviden hasonló élményeitekről, a legérdekesebbeket elolvashatjátok a Zsibongóban is. Üzenet Vizsolyba „Kisközség az abaújszán- tói járásban, körjegyzőséggel, postahivatallal. A községben van 276 ház, 1211 lakossal, akiiik javarészt római katolikusok, és leginkább őstermeléssel foglalkoznak. Vizsoly fő fészke volt már a XVI. században a prteistan- tizmusnalk. Rákóczi ZiSig- momd, Homonnay István és Báthory István nyomdát állítattok iltt fel, s meghívták Manecslkovith Bálint könyvnyomtatót, hogy Károlyi Gáspár által magyarra fordított bibliát nyomtassa iki.” E gondolatsor az 1935-ös kiadású, a Magyar városok és vármegyéik monográfiája sorozatból, az Abaúj-Torna című kötetben áll Vizsolyról. A községről az utóbbi időben több ók miatt is írtunk lapunkban. (Persze minden olk nélkül is. megérdemelte volna.) Az egyik a Káról! Biblia 400. évfordulójának megünneplése, amely a megye, s az ország egyaránt fontos eseménye. A másik inkább a falubeliek ügye, ám számunkra is lehet érdekessége, tanulsága. A vízről, a Vizsoly! víztár- suilat létéről vagy nemlétéről gondolkodtunk közösen az ottani emberekkel. Aztán közreadtuk a tanácselnök véleményét is, ám iltt, sajnos el'köveltltünfc egy hibát. Azt írtuk, azért nem beszéltünk Cziaiki Ferenc tanácselnökkel, mert nem volt ott a társulati üllésen. Ott volt. Ezértt az egy mondatért elnézéséit kérjük. A (víz)ügy folyik tovább a faluban, napról niapra történnek dolgok, újiabb fejlemények, ám m'i ezzel egyelőre má.r nem foglalkozunk. Reméljük, lesz víz mihamarabb, s talán addigra valahogy egységesedik az igazság is. Jó lenne, ha olyan béke és nyugalom lenne a faluban vízügyben is, mint ahogy azt egy csak arra járó érzékeli. Ez a látszatbé- kesség — amely a látogatónak valós — váljon az itt- lakóknak is valóssá, igazivá minden területen. Hiszen csodaszép a táj, jó a levegő, csend van,... Hadd kívánjam hát ezt mindenkinek: a tanácselnök urnák, az MDF tagjainak, s minden' ' idős, vagy fiatal, vidám vagy szomorú, kedves, vagy mogorva, vallásos vagy ateista vi- zsolyi embernek! Ahogy a vázsolyd Bibliában áll: „És a min't akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ak- képen cselekedjetek azokkal. Mert ha csalk azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, mi jutalmaitok van,? Hiszen a bűnösök is szeretik azolkat, a kik őket szeretik.” (Lukács 6, 31—32.) Dobos Klára Vér-turizmus A z 50 dolláros valutakeret megjelenésével már-már befejezettnek mutatkozott a magyar bevásárlóturizmus és hellyel-közzel csak nosztalgiával emlegettük azokat az egyébként nem is olyan „régi szép időket”, amikor még Bécstől Hegyeshalomig Gorenje-feliratú dobozokkal magasított autók uralták az osztrák utakat. Elmúlt, megszüntették egy tollvonással és a folytatásról, legalább is az ország gazdasági erejének kiteljesedéséig, amire tudni való egy kicsit még várni kell, nem is álmodhattunk. Pedig álmodhattunk volna, hiszen a hajdani orkánkabát, Cornavin-óra, számítógép- és video-behoza- tali korszak is végétért és lám, a találékonyabbjai sohasem adták föl. A szomszéd ország fővárosában, a békésfényes császárvárosban csillogó, gazdag kirakatok előtt úgy látszik újra, meg újra ötletgazdaggá lesznek ámuló honfitársaink. Pedig valahogy kifogyóban vannak azok a hazai és nem hazai termékek is, amelyek odaát valutával felérő cserealapnak számítanak. Odajutottunk, hogy már az orosz pezsgő után sem kapkodnak, akinek kell, ősz- szeköti beszerző útját egy kellemes kirándulással és megveszi nálunk. De, ha nincs mit vinni, cserélni, eladni, akkor hogyan hozhatnak be az extra holmik közül bármit is, kalandozó eleink kései utódai? Csakis úgy, ha olyasvalamit bocsátanak áruba, amit nem vizsgálhat meg a vámos, ami a legszemélyesebben az övék, és ha kifelé nem regisztrálható a mennyisége, visszafelé sem ellenőrizhetik bizonyos mértékű hiányát. Ha a magyar turista Bécsben vért ad, 300 schilling üti a markát. Ha erre a pénzre másként nem tehet szert, akkor ez a pénz sok, de ha vásárolni keli belőle, akkor már nevetségesen kevés. A vér-turizmus azonban így is terjed, miközben itthon a Vöröskereszt egyre nehezebben toborozza össze az önkéntes véradókat, hogy a jövőben is zavartalan maradhasson az egészségügyi intézmények vérellátása. Akik egy kis valutára spekulálnak, már nem adnak térítésmentesen. Valamikor Napóleon hódító hadai ellen Mária Terézia a magyar nemesek segítségét kérte, akik „vitám et san- guinem!" (életünket és vérünket!) felkiáltással biztosították hűségükről a császárnőt. (Megint más dolog, hogy már az első, a győri csatában megfutamodtak.) Most nincs hangos megajánlás, nem is várja el senki. Szinte látom, ahogy a magyar turista szép csendben benyit az egészségügyi intézmény ajtaján, és ott bávatagon vár sorára. „De hiszen te németül sem tudsz, Dezső, hogyan akarsz te Bécsben vért adni?” - bizonytalanodik el az útitárs. „Majd mutogatunk” - csitítja a másik. Bent persze nagy a tisztaság és a rend, s ennek láttán meghőkölnek, mert se kopott vaságy, se eltaposott csikk, vagy használt szalvéta, hazai viszonyokhoz szokva azt hiszik, rossz helyen járnak. Már fordulnának is vissza, amikor kedves magyar szóval kérdik, vért adni jöttek-e, mert ha Igen, akkor ez, meg ez a teendő. Csillogó szemmel mondják a magukét, leadják a vért, felveszik az érte járó pénzt, és csak kifelé jövet értik meg: a célszerűség kedvéért, az imént hallott két mondatot mindenki tudja magyarul. Többet nem. A jó öreg Ferenc József császár, apostoli kormányzó, Ausztria és Magyarország királya, Morvaország, Bosznia-Hercegovina stb. örökös uralkodója is csupán annyit tudott nyelvünkön, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Ő is úgy érezte, hogy nekünk ennyi elég. Ma is elég? Nagy József ‘ Nem, nem egyházi méltóságról írok, hanem Róla, arról az öreg, kedves lóról, „aki” ki-kidugja az orrát az istálló legutolsó boxá- ból. Akit megveregetnek, kockacukorral kínálnak a látogatók; „nézd, milyen cuki ló!”. Ö ezt megértéssel vegyes szeretettel, bizalommal fogadja. Mert szereti őket, szereti az embereket, bízik bennük — mert ő egy ló. A múltját nem sokan ismerik. Csak némely látogatónak tűnik fel, hogy a bal hátsó combján egy nagy forradás van. Pedig az életét ez a forradás jelentette. Tavasszal történt, tizennégy évvel ezelőtt. Egy parasztbácsi kancáját eke elé fogta, és szántani indult. A kanca sötétpej csikaja viháncolva követte anyját. Nekiiramlott, fékezett, rúgott, ficánkolt, egyszóval boldog volt. Mígnem egyszer nem fékezett idejében, s az ekébe bukott. Nem tudott lábra állni. A bal hátsó combján iszonyú vágást ejtett az eke. A gazda sajnálta, de jobbnak látta, hogy a vágóhídra vigye: hiszen már csak kínlódik szegény. A csikó jó ideig várt végzetére a húsgyárban. De fordult a kocka! Egy fiatal nő jelent meg ott, érdeklődve nézte a kis lovat. Vizs- gálgatta, simogatta, s kimondta végre: megveszem. Ez a nő egy lovas volt. Elvitte magával a nagy istállóba. Ott gondozták, ápolták, etették, meggyógyították, nevet adtak neki: Bíboros. És Bíboros nem volt hálátlan. Megértette, hogy ezek a furcsa kétlábúak örülnek, ha átugorja a rudakat, árkokat, léceket amiket elébe pakolnak. Később, egyre-egy- re többet, magasabbat, nehezebbet kapott: exerek, meredekek összetett ugrások. ő bízott az emberekben, és nyert. Sorban, szinte mindig. Magasztalták, kényeztették, becézték. Csakhogy a ló nem gép. Egyszer elfáradhat, megbetegedhet. Bíborosnak újra fájni kezdett a lába. Először csak egy kicsit, nem is igen törődtek vele, de aztán már lépni is alig tudott. Megöregedett — mondogatták. Aztán egyre gyakrabban hangzott el: öreg már. S az „öreg lovat” bekötötték egy boxba. A legutolsóba. Elfeledkeztek róla. Pedig a kék- zöld-sárga szalagok, a ragyogó vázák ott díszelegtek valaki szekrényében. De az is lehet, hogy porosodtak, mint az az öreg ló. Bíboros pedig hívta az embereket. Hívott engem is. Már én sem figyeltem rá, nem kenegettem a lábát, mígnem egyszer valaki szólt, gyógyítsam egy kicsit. Próbálja meg még! — hangzott a döntés. A döntés egy versenyre szólt, és a ló megpróbálta. Ekkor újra feltámadt a régi Bíboros! Átrepült az akadályokon és boldog volt. Győzött! De a pályáról már csak három lábon bicegett ki. Most már tényleg nem tudják meggyógyítani. Ha szóba kerül a neve, csak legyintenek: le kéne már vágni. Egészen kicsi gyerekek járnak csak be hozzá, akiket megtanított egykor lovagolni. Csak áll, csak áll a boxában. És figyel. Hozzám jöttél? — kérdezi a szeme. Még nem láttalak, de te ismersz engem, ugye? öreg vagyok, de szeretnék még ittmaradni veletek egy k;csit. C‘ak itt a leg utolso uoxban. Hár. olyan ez? nagy kérés — solya —
