Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
1990. május 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 * m LA TOKOR Áz Észak-magyarországi írócsoport rovata Szerkeszti: Serföző Simpn Merre tovább, könyvtárak? Perifériára szorult a könyvtárügy ... a túlélés reményében „önkiárusít” a könyvtár ... védegyletbe hívják mindazokat, akik készek a könyvtár erkölcsi és anyagi támogatására. Joggal nevezhetnénk akár drámainak is az amúgy jellegéből adódóan, de megszokásból is „csendes” könyvtárügy szinte. minden, mostanában napvilágot látott megnyilvánulását. A szakma képviselői, de ezeknek a kulturális intézményeknek valódi haszonélvezői. a könyvtári áto- gat.ók is mind gvakrabban teszik fel a kérdést, való- hon kényszernél vára terelődnek a könyvtárak? Ismerve súlyos gondjaikat, nehéz lenne bizonygatni az ellenkezőiét. Talán nem túlzás azt állítani, hogv Borsod megyében — egyébként az ország más megyéihez hasonlóan — jónéhány könyvtár helyzete válságosra fordult. Hogv a súlyosabbal kezdiük, vannak olyan szolgáltatóhelyek, amelyeknek előbb vagy utóbb a léte forog kockán. Az enyhébb esetekben „csak” a könyv- és folyóirat-vásárlás csökkentéséről. a könyvtár életműködésének visszafogásáról van szó. Míg hosszú éveken át mindig számot tudtunk adni néhány könyvtár felújításáról, itt-ott újakkal is gazdagodtunk, mára úgy tűnik, elapadt a vidéki könyvtárügynek a megyében oly sok jó szolgálatot tett rekonstrukciós pályázatforrása. A gondok, noha senkit nem kímélnek, kinek-kinek másként jelentkeznek a há- zatáján. A legérintettebbek talán a legkisebbek, a községi könyvtárak, s velük együtt a kistelepülések lakói. A hátrányos helyzetűek között megyénk az élen áll: 424 tanácsi könyvtára közül 305 községi intézmény. Helyzetükre, lehetőségekre tanú- ságos egybevetést kínál az UNESCO, mely könyvtárnak azt a szolgáltatóhelyet minősíti, ahol főfoglalkozású könyvtáros működik és 2000 kötet feletti az állománya. Borsodban 259 a tisztelet- díjas, s mintegy 80 fő a részmunkaidős és társadalmi munkás könyvtáros, összes intézményünk 32%-ának 2000 kötetnél kisebb az állománya. Számadatok, szakmai hiányérzetek, de olvasói- használói vélemények alapján is meg lehet közelíteni a könyvtárak jelenlegi állapotát; valamennyi sajnálatosan egybecseng. Azaz: az anyagi kondíciók, és ennek természetes következményeként a szolgáltatóképesség is fokozatosan megromlott. Az évtizedeken át kiépült, rendszerré szerveződött könyvtárügyet mára kikezdte a pénztelenség. Nemcsak a változatlan költségvetések értékének devalválódása, helyenként ennek csökkentése is ^sújtja a könyvtárakat. S vajon melyik helyi tanácsnak tehetnénk igazán jogos szemrehányást, ha előnyben részesíti mondjuk a lakosság egészségügyi ellátását, vagy az útépítést, csatornázást?! Anyagi okok miatt (a helyi önkormányzatok kialakulását jócskán megelőzve) leépülőben van a városi könyvtáraknak a kisközségeket segítő tevékenysége, az ún. módszertani munka. Az a szakmai szál, amely ezeket a kicsi könyvtárakat a könyvtári vérkeringésbe bekapcsolta. A városi könyvtárakat ma egyre inkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy saját olvasóikat még elfogadható színvonalon ellássák. Nem könnyű feladat ez, hiszen az 1985-ben még 66 Ft-os könyvátlagárak mára 110 Ft- ra emelkedtek. A könyvkereskedelem a megmondhatója, hogy az emberek laposodó pénztárcájából egyre kevesebb könyvre futja. A könyvtárakra várna, hogy az olvasnivaló beszerzését az eddigieknél is szélesebb körben magukra vállalják, valamint az is, hogy a szaporodó napilap- és folyóirattermést, minden hozzájuk fordulónak teljeskörűen felkínálják. Az. igények és a lehetőségek között azonban egyre mélyebb a szakadék. Nem lehet elhallgatni a szakmai körökben eluralkodó bizonytalanságot sem: az eljövendő közigazgatási változások közepette vajon ki és milyen mértékben vállalkozik a könyvtárak finanszírozására? Miképpen alakul a könyvtárak sorsa? Szerencsére számosán vannak, akik a politikakultúra iránti megnövekedett érdeklődését, a kulturális értékrend rehabilitálásának szándékát kedvező jelnek tartják. Bíznak a „jó demokráciában, a bölcs törvényalkotásban”. Cserébe a szakma szorgalmát, türelmét, a kisebb-nagyobb közösségek lelkiismeretes szolgálatát kínálják. S a szakértelmüket ahhoz, hogy a szükséges változásokat nagyobb megrázkódtatások nélkül éljék meg a könyvtárak és az olvasóközönség. Az ésszerű változásokat a már lezajlott, s a még előttünk álló átalakulás, a társadalmi közeg igényei tűzik napirendre. A megvalósulás mikéntje azonban jórészt a települések gazdáinak és a szakma képviselőinek a gondja. Nem kergethetünk illúziókat a működés alapvető feltételeit és az adott társadalmi környezet érdeklődését nélkülöző alig-könyvtárak fennmaradását illetően. A felelősség azonban óriási, hiszen egyetlen állampolgár sem fosztható meg a könyvtárhasználat lehetőségétől! A könyvtárak sorsának alakítása, más kulturális intézményekkel egyetemben, a helyi lehetőségeken messze túlmutat. Igaz, országosan csak kicsiny szeletét alkotják a megoldásra váró feladatoknak. A bennük felhalmozódott szellemi, kulturális és morális értékek védelme azonban mindenkor gazdagon fizetett. Környei Lászióné dr. Jeszenyin Kiég a hold is és elszáll keleti, szép buja álmom. Elvérzett minden szerelem a szuronyos vadrózsákon. Húsomba dermed az emlék - Sogane simogotása, késélek borzalma indul az alantas éjszakába. Vonaglok már csak e tétben, vacogó ének a számon. Oereng a túlvilág fénye. Édes szép anyámat szánom. Mégis elindulok immár, s ittmarad mind, aki drága. Ég veled orosz hazácska, ég óvjon. Föld kapitányai Zengjél csak föld forradalma, osztályharc piros virágai... Felnyitott erekkel szállók a halálok vonatára. Az élet védelme Nem tudom, megfelelő-e a mi környezetvédelmi propagandánk? Nem tudom, mozgósítanak-e, gondolkodásra késztet- nek-e az esetlegesen, nagy-nagy szünetekkel megjelenő, drámai hangú felhívások, vagy az ellenkező hatást érik el, mint amire azokat szánják. Mert a sokkolást is megszokja az ember, a mesebeli kisjuhász farkasveszélyt jelző kiáltásait, és nem történik utána semmi. Nem tudom, az életünkben milyen kompromisszumokat kell megkötni a haladásért, ugyanakkor a haladás ellenében az élebenmaradásért. Mert a jövő életünkhöz átvezető ösvény néha csak boratvaélnyi keskenységű, s nem tudható, ki látja biztonságosan a ködben, sötétben az egyetlen talpnyi területű szilárd talajt. Hiszen vannak szakemberek akik azt állítják, a környezet szennyezése végül is egy szükséges rossz, és ez együttesen a kényelmünk ára. Tudjuk, a ránk leselkedő környezeti ártalmak túlsúlyáért, a többségért a szabadba kerülő, kiszórt, vagy kivitt vegyszerek a felelősek. Ha úgy tetszik, a leg- felelősebb a kémia. S ha igaza van egyes kutatóknak abban, hogy inkább hatvanéves korunkban haljunk meg rákban, amit a növényvédő szerek, műtrágyák, kipufogógázok és ki tudja milyen kémiai szerek peszticidje okoz, mint mondjuk másfélkétéves korunkban éhhalál következtében, akkor mi a válasz? Mert a kérdést így is fel lehet tenni, de nem tudjuk, feltehető-e így. Mert lehetséges, hogy ez egyfajta behatárolt gondolkodás privilégiumát jelzi. Hogy a mai, immár egyféle zsákutcának tekinthető kártevő-növényvédő szer vegyszerháborúban most már végérvényesen úgy tűnik, vesztésre áll az ember. És ha vesztésre áll, akkor időben kellene módszert változtatni, mert e fegyver már az embert magát veszélyezteti, önmaga pusztulását okozhatja. De mégsem a tanulságok levonása következik, hanem a maradék állások elkeseredett védelme, lényegében utóvédharc. A középkor titkos tudománya az alkímiából eredő mai kémia, most csúszik ki, vagy csúszhat ki véglegesen az ember kezéből, amikor a tudásának az eredménye a létét fenyegeti. A megmaradásunknak ez éppen olyan központi, ha úgy tetszik kardinális kérdés, mint maga a termelő munka. Naponta bombázzák az agyunkat a sokkolással felérő információk. Magyarország lakosainak 44 százaléka erősen szennyezett levegőjű településen él. A baj ott van, magyarázzák a szakemberek, hogy halmozódnak ezek a hatások. A 10 év körüli gyerekek igen nagy hányadának van rendszeresen torokgyulladása. Ha ehhez az állandósult hatáshoz már 15—16 éves korban a dohányzás járul, majd mondjuk ebben a korban a szinte természetesnek tekintett alkoholfogyasztás, akkor máris kész a daganatkeltő hatás, vagy a légzőszervekre ható egyéb károsító következmény. Orvosok és környezetvédelmi szakemberek együttes véleménye, hogy a környezetét a tevékenységével átalakító és károsító ember eddigi munkája alapján is kialakult az a veszélyhelyzet, ami az egész emberiség létét, továbbélését kérdőjelezi meg. Ha úgy tetszik fenyegető, figyelmeztető tehát a helyzet. Egyöntetű a vélemény, a 24-dik órában vagyunk! A számok mindenesetre riasztóak. Magyarországon évente 35 ezer ember kimutathatóan a környezeti ártalmak miatt hal meg. Tíz évre visszamenőleg ez a szám körülbelül hétszázezer volt. A nagyobb városokban, elsősorban Budapesten megvizsgálták az óvodáskorú gyermekek vizeletét. S úgy találták, már most óvodáskorban magasabb a szervezetükben az ólomtartalom a megengedettnél. És a jelenlegi feltételek mellett ez csak növekszik! Alattomosan mérgeződnek meg játék közben, alvás közben otthon, az utcán, a parkokban, ha autóval kirándulni mennek, bárhol. Az ólomtartalmú benzin hatása lám nem kíméli az utódainkat sem. Ugyanez a helyzet a szénmonoxiddál, a kipufogógázok nitrogénoxid tartalmú gázaival, de más mérgező anyagokkal is. ... De ugye, milyen nevetséges lenne, ha most azt javasolnánk, azonnal állítsák le a gépkocsiforgalmat. És az is, ha csak azt kérnénk, hogy a kétütemű motorokat tiltsák ki az ország területéről, vagy egyáltalán ne használjanak ólomtartalmú benzint. Nem tudom, értjük-e mi itt igazán Kelet-Európábán a helyzetünk valódi súlyát?! Mert a környezetünk károsításában nem csak ennyiről van szó. Eddig ugyanis csak a levegőszennyezés egyetlen lehetséges forrását, a gépkocsiforgalmat említettem, és nem beszéltem a gyárak füstjéről, kormáról, a kibocsátott vegyszerekről, mérgező anyagokról, továbbá a legalább ennyire súlyos vízszennyezésről sem. Hogy a különböző műtrágyák és növényvédő szerek hatásaként Borsod megye területén lévő településeknek legalább á felében a megengedettnél magasabb nitráttartalom miatt az egészségre káros az ivóvíz. Hogy az ide települt üzemek különféle szennyező anyagokat, közte az igen veszélyes nehézfémeket, továbbá fenolt, oldószereket és ki tudja hirtelenében felsorolni, milyen környezetet károsító anyagokat bocsátanak ki az élővizekbe és ezeket még Szolnok térségében is mérni lehet. A kibocsátott mérgező anyagok következtében alattomos, észrevétlennek tűnő halál leselkedik ránk. Tanárnő ismerősöm mesélte, hónapok óta kísérleteznek Miskolc belvárosi lakásukban azzal, hogy díszhalakat tartsanak az akváriumban. De hiába vesznek, vagy kapnak újabb halakat, azok néhány napon belül újra és újra elpusztulnak. És elpusztulnak a vízicsigák is, ■ sőt a vízinövények egy része is. Pedig azokról azt tartották, hogy ellenállóbbak, mint a halak. A vízre gyanakodtak és úgy találták, hogy a csapból folyó víz érezhetően klór szagú, és bár nem nézték meg indikátorpapírral, mégis az a véleményük ízlelés után, ez a víz savas kémhatású. És mi ezt a vizet isszuk valamennyien, úgy tudva, ez egészséges ivóvíz. Orvosok tudnák megmondanni, hogy a szennyezett levegő hatásaként milyen mértékben szaporodnak manapság falvakban és városokban is az érzékenyebb egyénekre, egy szűk rétegre, vagy az emberek egy nagyobb csoportjára is kiterjedő vírusos, fertőző jellegű megbetegedések. Mintha szinte minden héten egy-egy újabb járvány kezdődne, korábban szolcatlan, szövődményes mellékhatásokkal. Az emberek nem tudnak hogyan élni, hogyan védekezni, mit tegyenek az egyre jobban szaporodó károsító hatások ellen? Ügy tűnik, sem az emberiség zömét, a nagyobb hányadát kitevő kis emberek, sem a vezetők nem értik igazán az összefüggéseket. Nem azt teszik, amit tenniük kellene. Mert a világ egy egymással alapjaiban összefüggő rendszerként él, mozog, lélegzik. Itt Magyarországon is érezzük annak a hatását, hogy a világban évente egy Anglia nagyságú területen kivágják az őserdőt. Kivágják az őserdőt,- hatalmas pusztítást végezve a traktorokkal. Nem gondolva arra, hogy ma is minden negyedik gyógyszerféleség, amit a világ gyógyszertáraiban árusítanak, ezekből az őserdőkből kerül ki. Az elsivatagosodás is összefüggésben van ezzel az erdőirtással. Az elsivatagosodással pedig az időjárás változásai. Az esők elmaradása, vagy katasztrofális viharok kialakulása. Olyan ez, mint egy ördögi kör. És talán azt is meg- érezzük, ha valahol katasztrófa ér egy olajtankhajót. És akkor még nem beszéltünk Csernobilről. Azt pedig a világ egy távoli pontján érzik meg, ha mi követünk el itt valami környezetszennyezést. Az is környezetpusztítás, ha valaki olajat önt a csatornába, mérgező vegyszermaradékot szór szét, vagy elás a kertjében, vagy bármi ilyet tesz, az mind-mind gyilkos tordöfés a természet sebezhető testén. Ki gondol erre? A tények sajnos a közömbösséget jelzik. Azt hiszem, mára silány emberi gőgünkben túlságosan eltávolodtunk a természettől. Nem érezzük azt, hogy mekkora szükségünk van rá. A természeti népek jobban értik, érzik ezeket az összefüggéseket. Legalább is ez tűnik ki abból a megfogalmazásból, amit az egyik indiánfőnök írt az Egyesült Államok elnökének, válaszul arra a levélre, hogy a kecsua indiánok adják el a földjeiket a fehéreknek. ... „Hogyan adhatnánk el a levegőt, a szelek illatát, a vizek fénylő sodrását? Hogyan adhatnánk el a bölényeket, a sasokat, a füveket és a virágokat, valamennyi élőlényt, ami a természetben van. Hiszen azok a testvéreink és ez éppen olyan, mintha hagynánk elpusztulni külön-külön mindegyiket és együtt valamennyit...” Mi valójában még nem érezzük át ezeknek a problémáknak a súlyát. És nem tudom, lesz-e időnk rá, hogy megkésett fejlődésünk nehézkes íve miatt, eljuthatunk-e valaha is addig a felismerésig, hogy megérezzük. Mert itt minden-mindennel összefüggésben van. A fák a talajjal, a talaj a vízzel, a víz a levegővel, az a széllel, a felhőkkel, a napsütéssel. S e hihetetlenül bonyolult láncölatot bárhol el lehet pattintani. Tönkre lehet tenni. Az idő pedig kevés, mert gyorsan romlik a helyzetünk. Ügy tudjuk, Angliában az elmúlt tíz évben 50-ről 75 százalékra növekedett azoknak az embereknek a száma, akik megértették, hogy a környezetvédelem ma már fontosabb, mint az árak emelkedése, egy üzem építése, vagy más napi kérdések. Végül is a túlélésről van szó! És Magyarországon? Itt még csak a szavakig jutottunk el. Az egyenetlenül felhangzó sikolyokig, kiáltásokig. Az egységes felismerés még késik. Pedig ez a föld is már veszélyben van. Bizonytalan a jövőnk, a létünk. Mindannyian felelősek vagyunk? Mert Kelet- Európát a fejlett Nyugat a ’90-es évek elején a meglévő környezeti ártalmak miatt katasztrófa sújtotta területnek kívánja nyilvánítani. HAJDÚ GÁBOR
