Észak-Magyarország, 1990. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-07 / 82. szám
1990. április 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 avagy ■ • A meghívó és a címzett „nagyívben" elkerülték egymást. Térben és időben. Aztán mégiscsak találkoztak. Hetek múltán. Ekkor fájt csak igazán a sorok olvasása: „Most itt tanítok Prügyön. Azt hiszem, sikerül feltámasztani iskolánkban a pataki szellemet. A diákjaimmal irtunk egy színdarabot - a 8. osztályban tanítunk drámaelméletet - és most fogjuk előadni a szülőknek... Van itt még egy pataki diák. Szeretettel várunk! A nagy pataki kézfogás reményében: Parajos Tibor, Prügy, Móricz Zsigmond Általános Iskola.” A mellékelt meghívó azt tudatta, hogy a Baj van CSÓRIKÁM című színdarab előadása március 3-án van (volt) a községi művelődési házban, a belépődíj 25 forint. És a lényeg: „A befolyt összeget Diákszinjátszó nagydíj alapítására szeretnénk fordítani. E díjat minden évben - szülőkből, pedagógusokból álló — párt- tatlan zsűri ítélné oda a legjobb alakítást nyújtó fiú és leány színjátszónak." Mindezek után - Prügyre el kellett menni! A volt esemény említése mindenkiből a nagy tett fölötti jóérzést hívja elő. Természetesen a játszók, a gyerekek véleménye izgatott leginkább; az emlék, amit hagyott bennük a cselekedet. Az alábbiakban tehát az ő vallomásaik olvashatók: már teljes tudása szerint tette a dolgát mindenki.” „— Mindenki nagyon izgult és ilámpalázas volt, de rájöttünk, ahhoz hogy jók tegyünk és jól játsszunk, nyugalomra van szükségünk. Nagyon rossz, hogy ez csak most jutott eszünkbe, ez a játék. De reméljük, hogy jönni fog egy olyan osztály, aki folytatni fogja. Csak mindenki tartson ki amellett, amibe belekezd! És kívánjuk, hogy sikerüljön másoknak is úgy, mint nekünk sikerült.” „— Először megkérdeztük a ,legendás hírű 8. b-t”, hogy eljátszhatjuk-e a dráVetkőzik a csapat, kezdődik az előadás. És kezdődik a gond: ki kerül be az utazó csapatba... És kifejezhetné-e boldogságát, örömét a feladatot adó tanár bácsik és nénik, meg e 14 éves gyerekek által megemlékezett esemény hallatán az újságíró. (Aki pataki diákkorában megkóstolta a színpad „ízét”). Szavakkal ez esetben semmire sem megyünk, hiszen a „nagy müvet nem láttuk” ... A szereplők, a prügyi nyolcadik osztályos tanulók véleménye és leírása meghalad minden újságírói tollat. Többet és szebben beszél el VALAMIRŐL, valami fontos dologról, ami lekopott rólunk az évtizedek során. A kérdés most igazából - véleményem szerint - az, hogy okulunk-e, tanulunk-e mindabból, ami a tizennégy éves gyerekek lelkében él? - egy közös cselekedet, együttes lét emléke ürügyén! Elhiszi-e a szülő, a felnőtt, a sorsgondokkal birkózó szónok, hogy van itt mit tenni, pénzbe se kerül, csak egy biztató szóba: feladat elé kell állítani xa gyerekeket! (Ha jól jut eszembe, a neveléselmélet egyik nagy példaadójának a tanítását még nem vették le a „falakról"; Követelek tőled, mert tisztellek tégedl... Nem tudható, mennyire vevő az olvasó erre az „emlékkönyvre”. S ilyenkor csak az mondható: aki olvasta, adja át: vannak még gyerekek, akik tudnak örömükben sírni. Mert a kacagás és a könny mögött, a tett élménye van. Közreadta: T. Nagy József Fotó: Fojtán László „— Amikor tanár bácsi említette, hogy a volt 8. b-isek írtak egy drámát, de nem tudták már előadni és nekünk keltene megpróbálni, akkor még azt hittem, hogy semmi nem lesz belőle. De mikor kiosztották a szerepeket és elkezdtük a próbákat, már volt remény. Nem gondoltam volna, hogy mindenki ennyire beleéli magét. A darab próbáról próbára egyre jobb lett. Alig vártam, hogy előadjuk. Mikor elérkezett az előadás napja, mindenki nagyon izgult. Kétszer adtuk elő, pénteken az ikoMnak, szombaton a szülőknek. Szerintem az utóbbi volt a jobb, de sokak szerint a pénteki. Az előadás után nagyon furcsán éreztem magam, örültünk és közben (Sírtunk.” „— Az olvasópróbákon tudódott ki, milyen szerep kire illik. Megtanultuk és elkezdtük a nagy próbákat. Vége volt a hatodik órának 1 óra 30-kor és már 2 órakor kezdtük a gyakorlást, az 5—6 óráig is eltartott. És még utána kellett rendesen tanulnunk. Fáradtak voltunk, de beleadtunk mindent, hogy jóil sikerüljön. Titkoltuk a suli előtt, hogy mire készülünk, így a tanárok nagyon mérgesek voilitak, ha valaki nem készült az órára. Az előadáson jobban izgultunk a falu előtt, mert ott voltak a szülők, barátok, barátnők, rokonok és még három szakfelügyelő. Ám, a falu előtt is nagy sikerünk volt. Az ellőadás után egymásra borultunk és elkezdtünk sírni, azért, mert olyan jól sikerült. Parajos tanár bácsi nagyon büszke volt ránk.” „— Nagyon sokáig próbáltunk és jóformán napról napra csa'k zsíros kenyeret ettünk. Eljött a nap, amikor előadhattuk a nagy alkotást. Megmondom őszintén, az etlső előadáson nem izgultam, amikor a felnőttek jöttek, akkor már egy kicsit... De nem volt miért. A szerepemet megtanultam. A közönség nagyon jól érezte magát.’.’ „— Mikor megtudtuk, hogy a Baj van Csórikám című drámát tanár bácsi szeretné előadatni velünk, mindenki megdöbbent... Amikor a falunak adtuk elő, az egy fantsztikus este volt. Én mint Csőri anyuka virágot is kaptam. Utána nagy sírógörcsöt kaptunk mindnyájan. Ügy éreztük, Tibor, Éliás István és Ti- szaivicz Csaba tanár bácsinak!” ^ „— Társaimmal együtt szívvel-iélekkel jártunk a próbákra és segítettünk egymásnak. Megoldottuk együtt a legnehezebb feladatokat is. A szerepeket úgy osztották ki, hogy mindenkinek jutott. Ezt tanárunknak . és a „rendezőnek”, Parajos Tibornak köszönhetjük. Mindenki boldog volt, még az is, akinek az egész drámában csak egy mondat jutott. A siker na- gyon-nagv volt. A bevételt takarékkönyvbe tettük „Csőri” jeligére. Az iskolában mindenki minket irigyelt ezért a csodálatos darabért. Ily módon nekünk is és a •tavalyi 8. b-nek is sikere volt.v Azt az érzést, amellyel előadás után éreztünk, szavakkal nem lehet kifejezni.” ,.— Én különleges okok miatt kimaradtam ebből az előadásból, így nem tudtam velük együtt szerepelni. De segítettem nekik és ők azt éreztették velem, hogy én is fontos vagyok, nem hiányozhatok a közösségből. Ügy láttam, az első néhány jelenetben izgultak csak, utána ment minden, mint a karikacsapás. A végén ösz- szeborultak és örömükben sírtak. Én nem tudtam mit éreznek, de (tudtam, hogy ez a dolog nagyon jól sikerült és erre mindig emlékezni fogunk.” (Mi csináltuk: Béres László, Csehely Tamás, Erdei Henrietta, Fogarasi Róbert, Herman Mónika, Horváth Rozália, Horváth Zsolt, Kiss Julianna, Kiss Mária, Kövesd! Anita, Lakatos András, Mátyás Irén, Papp Katalin, Rontó Éva, Rontó Márta, Szadai Mónika, Tom- csák László, Tóth László és Gergely István, mint „kölcsönjátékos”.) mi vagyunk a falu szeme- fénye. Én komolyan vettem és veszem is az egészet. Azt szeretném, hogy városról városra, faluról falura mennénk és előadnánk ...” „— Én nagyon megkedveltem a szerepemet, már öt nap alatt megtanultam és csak a jelenetemet játszottam mindig. A szüleim azt • hitték, hogy beteg vagyok, mert hogy mindig a szerepemet mondtam. Az előadás sikerült, így örömünkben sírtak a lányok.” „— Amikor megtanultuk a szerepet, már az volt a fontos, hogy ki honnan jön és hoil fog állni, na meg persze, a jelmez. Az iskolái előadás előtt nagyon izgultunk, de amikor az első jelenet lement, megkönnyebbültünk. Nem is vettük észre, hogy már vége van a darabnak. Amikor másnap feljöttünk az iskolába, a tanárok gratuláltak ...” „— Nagyon fáradtak voltunk, az igaz, de olyan jó volt csinálni, hogy azt nem is lehet elmondani.” „— Nagy lelkesedéssel fogadtuk ezt a feladatot. Nagyon akartuk, hogy sikerüljön, ezért ha a tanár bácsi mérges volt, akkor még jobban igyekeztünk, hogy jó legyen a jelenet. És valahogy összejött, ennek nagyon örülünk. Tanár bácsi' felilelikesített minket a beszédjével.” „— Ebben a darabban az egész osztály szerepelt. Volt olyan gyerek, akinek sok szerepe volt, volt olyan, akinek csak egy mondat jutott. Szerintem jól sikerült mindkét előadás, a másodikat videóra vették, és így megmarad emléknek az osztály számára.” Mindenkinek nem sikerülhet olyan jó drámát írni, mint a tavalyi 8. b- seknek, így végül azt tanultuk meg és adtuk elő. Nagyon örültem a szerepemnek, én másnak nem is örültem volna ...” Nagy jutalom volt számunkra ez a lehetőség. A darab próbáiról próbára, jelenetről jelenetre csiszolódott és formálódott. A léllkesedés egyre nagyobb lett. A második előadáson izgultunk jobban, féltünk, hogy a szülők nem fognak annyira jól szórakozni a műsorunkon. Kellemesen csalódtunk. Azt tapasztaltuk. hogy a felnőttek még jobban szórakoztak, mint a gyerekek. Csak az első jelenetig izgultunk, utána Hát mi lennénk azok, akik sirtunk örömünkben... (Akik hiányoznak a csapatból, éppen felvételiztek.) Jobb repülővel utazni, mint vonaton(?) májukat. Beleegyeztek. Eleinte csak összeolvastuk a szerepeket. Aztán megtanultuk ' a szöveget és a mozgásokat próbáltuk. Titokban kelllett tartanunk az egészet, de nem teljesen sikerült. Az utolsó határidő március eleje volt. A díszlet egyszerű, de nagyszerű. A zenét is összeállítottuk. Megoldottuk a jelenetek közötti szüneteket és a világítást is. Bevallom őszintén, amikor az iskolának adtuk elő, jobban izgultam, mint amikor a falunak mutattuk be. Az előadás utón együtt örültünk és örömünkben sírtunk ia volt 8. b osztállyal. Nagyon boldogok és büszkék voltunk. Be szeretnénk nevezni a tavaszi színjátszó fesztiválra és ha minden igaz, akkor a szerencsi Bocskai István Gimnáziumban is előadjuk. Mindent köszönünk Parajos
