Észak-Magyarország, 1990. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-07 / 82. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. április 7., szombat iyarország interjúlánc Csatárka Istvánná „A szülői hála, és az em­berekbe. az emberségbe ve­tett hit késztet arra, hogy fia csoportvezető gondozó­nőjét javasolja riportalany­nak. Minden olyan ember­nek hálával tartozunk.^ aki saját életének »feladásával« igyekszik segíteni másokon. Az általam ajánlott Csutor- ka Istvánná ilyen ember.” — ezekkel a szavakkal ajánlotta figyelmünkbe dr. Dégi Lászlóné zenepedagó­gus a putnoiki Szociális Fog­lalkoztató Intézet ápolóját. A munkahelyén, „gyerme­kei között” kerestük fel Csutorka Istvánnét. Előbb szabadkozott egy kicsit, mondván, az ő élete nem olyan különleges. De aztán ráállt a bemutatkozásra. — Az Alföldről kerültem erre a vidékre. A családi körülményeim miatt az álta­lános iskola elvégzése után csak munka mellett tanul­hattam. Női szabó lettem, a Debreceni Ruhagyáriban dol­goztam. Még mindig szíve­sen emlékszem vissza arra a kollektívára. Egészen fia­talon minőségelilenőr lettem, mindössze huszonkét éves voltam, amikor művezető­ként a gyár ózdi telephelyé­re kerültem. Az sem volt könnyű feladat, felnőtt em­berek munkáját irányítot­tam. Sohasem felejtem el, édesapám ezekkel a szavak­kal indított útra: „mindig ügy viselkedj, ha valahová tíz év múlva kerülsz vissza, akkor se kelljen semmiért szégyellned magad”. Azt hi­szem, betartottam a szavát, ma is nyugodtan és jó ér­izéssel gondolok vissza ezek­re az évekre. Ózdon ismer­kedtem meg a férjemmel, ő iaz Ózdi Kohászati Üzemek esztergályosa volt. Tizenkét éviig laktunk albérletben. Ha összeszámolnánk, egy luxus­autó árát is ikitenné. amit kifizettünk ezért. Hatvanöt­ben megszületett az első kislányunk. De hiába men­tem a tanácsra, azzal utasí­tottak el, hogy miért szül­tem addig, amíg nincs laká­sunk. A férjem nagyszülei itt laktak OPutnokon, náluk kaptunk egy szobát és egy konyhát. A lakóhellyel .együtt munkahelyet is vál­toztattunk. A férjem a té- eszben dolgozott, én pedig a Vegyesipari Ktsz-ben lettem részlegvezető. Hetvenegyben megszületett a másik kislá­nyunk is.Utána kénytelen voltam más munkát keres­ni, mert a váltóműszak mi­att nem tudtam ellátni a ki­csit. Ekkor kerültem az egészségügybe. orvosírnak lettem. Szerettem ezt a mun­kát is, de nagyon kevés volt a fizetés, ezért vállaltam el az itteni segédápolói beosz­tást. — Nem riadt vissza a be­tegektől? — Talán egy hétig tartott, amíg rácsodálkoztam egy- egy gyerekre. Belül borzasz­tóan fájt. és nehezein tud­tam elfogadni, hogy miért ilyenek. Nagyon sokat segí­tett nekem a mostani igaz­gató, Sepregi András. Akkor még ő is nevelőként dolgo­zott. Tulajdonképpen tőle lestem el, hogyan kell bán­ni a gyerekekkel. Az ő hoz­záállása, szemlélete értette meg velem, hogy mennyire oda kell figyelni ezekre a . gyerekekre, törődni kell ve­lük. És ami a legfontosabb, szeretni kell eket. Most már nem tudnám dtthagyni a fiai­mat. Nem könnyű munka, és ezt nem a pénzért vállal­ja senki. — Ha már szóba hozta, megmondaná, mennfyi a fi­zetése? — Nem titok, hatezer fo­rint ... — Hogy telik egy nap az intézetben? — Tizenkét fiú van a csoportomban. Fiúkat mon­dunk, persze valamennyien felnőttek, de így szoktuk őket emlegetni, hogy a fia­im. a lányaim. Az én cso­portomban a legfiatalabb 16, a legidősebb 50 éves. Ha délelőttös vagyok. 6 órakor ébresztem őket. Segítek a tisztálkodásnál, nagyon so­kuknak a mozgása is korlá­tozott, ezért valóban, mint a gyerekeket, úgy kell mos­datni, öltöztetni. De az étke­zésnél is segíteni kell. Rend­ben tartjuk a ruhájukat, szakrendelésre visszük őket, egyszóval mindenben ránk szorulnak. — Anyának kell lenni... — Igen. gyakran még így is szólítanak. Nagyon igény­lik a szeretetek Sokan már a születésükkor elszakadtak az édesanyjuktól. Kevesen van­nak. akiket rendszeresen lá­togatnak a hozzátartozóik. Nem szeretném megbántani a szülőket, hiszen aki még nem szült, nincs biztosítéka arra. hogy egészséges lesz a gyermeke. — Korábban azt mondta, hogy nagyon kell szeretni őket. Lehet-e tizenkét értel­mi fogyatékos embert egy­formán szeretni? — Az elesettekhez mindig is jobban húzott a szivem. Az értelmesebb] e képes ön­magát megvédeni. És van jó pár gyerek, aki különösen hozzám nőtt. Az egyik fiú édesanyja súlyos 'beteg volt, amikor írt nekem a kórház­ból. Azt kérte, ha ő már meghal, törődjék helyette is a gyermekévéi. Igaz. hogy már nem tudtam neki vála­szolni, — hamarabb meg­halt, mint találkozhattunk volna —, de ma sem tudok úgy ránézni erre a fiúra, hogy eszembe ne jusson az ígéretem. — Hogyan telnek az inté­zetben az ünnepek? — Mindig nagyon készü­lünk. A névnapokról, szüle­tésnapokról .is megemléke­zünk. A karácsony nagyon megható volt. Ügy alakult a munkarendem, hogy most is itt töltöttem a karácsonyes­tét. Műsorral készültek a gyerekek, mindenki kapott ajándékot, szép fenyőnk volt. Amit 'lehet, mindent megkapnak az intézettől, de micsoda öröm van akkor, ha behozok egy-egy tányér hazai süteményt... — Mit szól mindehhez a család? — Nagyon jó férjem van. ő is. és a lányok i,s elfogad­ták, hogy itt dolgozom. Igaz. még sohasem mentem haza innen idegesen amiatt, hogy egy gyerek felbosszantott volna. Mindig is nagyon fontosnak tartottam, a csa­ládot. de gondolom, minden nő így van ezzel. Itt sem. de otthon sem vagyok szi­gorú. Sohasem mondtam a gyerekeknek, hogy üljenek le tanulni. De nem is kel­lett. A nagyobbik lányomat, Andreát februárban avatták doktorrá, a jogi ikaron vég­zett Miskolcon, ö ott .is ma­radt a városban, a megyei rendőr-főkapitányságon dol­gozik. Zita még itthon van, most fog érettségizni a put- noki gimnáziumban. A nő­vére is .ide járt. és most a kicsi is a jogra jelentkezett. Ha most itt lennének, biz­tosan rám szólnának, hogy hagyjam ezt, de ez igaz, és én büszke is vagyok arra, hogy mindketten kitűnő ta­nulók. 'Boldog, elégedett em­bernek érzem magam, pedig nincs se kocsink, se nyara­lónk. 'Nagyon szerényen be­rendezett, kétszobás, bérházi lakásban élünk. Soha nem voltunk üdülni, nem jár­tunk külföldre. De ezt így fogadtuk el az élettől. Min­dig fontosabbak voltak a gyerekek, mint a magunk szórakozása. Egyedül a ba­rátainkkal tartjuk a kapcso­latot. Mé'g lánykori barát­nőimmel is rendszeresen ta­lálkozunk. 'Nehezen kötök barátságot, de ezek aztán egy életre szólnak. Most már csak azt szeretném, ha a gyerekek boldogulnának, nyugodt és kiegyensúlyozott emberek lennének. — Kit ajánl interjúlán­cunk következő alanyának? — Valamikor tanár sze­rettem volna lenni. De úgy alakult az életem, hogy nem tanulhattam. Igaz. így is mindig emberekkel foglal­koztam. de a tiszteletem megmaradt a pedagógusok iránt. Ezért ajánlom. hogy a következő interjúalany Goda József, megyaszói is­kolaigazgató legyen. Filip Gabriella Bölcsen a bölcsészetről A Művelődési Minisztérium és a Miskolci Bölcsész Egye­sület képviseletében az ügyészségi tényfeltáró vizs­gálat megállapításaival meg- isrherkedtünk és az abban foglaltakkal egyetértünk. A Miskolci Bölcsész Egyesület az ügyészi indítványnak megfelelően jár el a jövő­ben, és ezzel egyidejűleg a Művelődési Minisztérium a vizsgálatot lezártnak tekinti. A Művelődési Minisztérium változatlanul támogatni kí­vánja a jogszabály keretei között és a rendelkezésére álló lehetőségek határain belül azt, hogy Miskolcon nem állami alapítású böl­csészegyetem jöjjön létre. Ezért iaz előkészítés szaka­szában felajánlja továbbra is együttműködését az egyesü­letnek annak érdekében, hogy egy megalapozott elő­terjesztés után az Ország- gyűlés egyedi döntéssel hoz­zájáruljon miskolci bölcsész egyetem létrejöttéhez. A Miskolci Bölcsész Egye­sület köszöni a minisztérium jószándékú közreműködését, és megismerve az európai kicsengésű, nem állami fel­sőoktatási intézmények létre­hozási feltételeit meghatáro­zó koncepció tervezetét, Örömmel csatlakozik ,a terve­zet minden gondolatához. Az állami felsőoktatási fel­adatok ellátásában, különö­sen a nyelvtanárképzésben részt szeretne venni. Az egyesület biztosítja a közvéleményt arról, hogy ta­pasztalta a minisztérium jó­indulatát a miskolci bölcsé­szet megvalósítása érdeké­ben. Dr. Hársfalvi Rezső művelődési miniszterhelyettes Dr. Gyárfás Agnes, Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke Szépszámú gyermekem és unokám van. Ez természetesen ma­gánügy, amely nem tartozik a közre. Annál inkább az a ta­pasztalat, hogy az iskolában, enyhén szólva másként tanítanak,; mint ahogyan azt én valaha tapasztaltam, s amit most is el­várnék. Szinte közhely, hogy a gyerekek rosszul olvasnak, hibásan ír­nak, nemi tudnak beszélni, fejben számolni, és ha kissé foglal­kozunk velük, rájövünk, hogy az esetleg elolvasott szövegeket nem értik. Egy pedagógus barátom szerint: „nem szövegértők”., Ezért a legegyszerűbb megtanulandók elsajátítása is nehézke­sen megy. Miután az egyik unokám több, mint egy óráig küz­dött egy rövid történelmi leckével, összecsukattam vele a köny­vét és elmondtam a történetet. Csodák-csodája: első elmondás után, szinte szó szerint el tudta ismételni. Szerénytelenség lenne részemről, ha ezek után pedagógiai fejtegetésekbe kezdenék, hiszen ezt a mesterséget én nem ta­nultam. Igaz, két könnyelmű évemben tanítottam is, de ez so­kak szerint, s bizonyára helyes értékeléssel, dilettáns dolog volt. i Apropó, mit kaptam volna én Csorba Zoltán tanár úrtól, ha egy dolgozatomban ezt a szót, „dolog” használtam volna. Ez majd­nem olyan súlyos bűn volt, mint az izé. Szóval eleve elnézést kérek minden pedagógus szakembertől. S ezzel már (megint stilisztikai kérdés) használom ezt a nem szeretem két szót. Engem ugyanis tanítók és tanárok neveltek, és oktattak. Lehet, hogy tévedek, de a pedagógus nekem olyan szó, mint a kulák, vagy a káder. Mikor francia fogságból haza­jöttem, nem is értettem őket. Pedig volt nagy pedagógusideá­lom: Karácsony Sándor. Az ö nevét azonban ma ritkán hallani és ritkán bukkan fel az iskolában a „magyar észjárás” is. Nem áltatom tehát sem magam, sem a nyájas olvasót azzal, j hogy értek a nevelés tudományához. Úgy érzem azonban, hogy mint a társadalom tagjának, gyermekek apjának, nagyapjának jogom van elmondani, mit várok az iskolától. Példáimat, elvá­rásaimat elsősorban arról a területről veszem, amelyhez leg­több közöm van: a magyar nyelv, a magyar irodalom, és a ma­gyar történelem területéről. Engedtessék meg nekem, hogy egy szót se szóljak az e tárgy­ban kiadott tankönyvekről. Ezek annyira rosszak, tudálékosak, elijesztőek, hogy inkább a szemétkosárba valók minden struk­turalista, vagy egzisztencialista, vagy más ista-blablájukkal. A tankönyvírók túlnyomó része jól-rosszul olvasott elméleteknek akar megfelelni. Legalábbis számomra ezek az alig olvasható szövegek, melyeknek ékes példatára volt az elvetélt érettségité- tel-gyűjtemény, nem tárgyuknak: Petőfi és Dsida verseinek, Krúdy és Kemény Zsigmond regényeinek szentelik erőfeszítései­ket, hanem különböző ideológiáknak. Térjünk vissza arra a területre, amelyről a magam példáját is ide írhatom. Tanárom ugyanis óvakodott attól, hogy ilyen sza­vakat használjon: „létlíra”, „értékvesztés" stb. Ezeknek létjogo­sultságát nem vitatom el egy kritikától, vagy tudományos elem­zéstől. De - könyörgöm - az iskola, az általános és a közép­iskola célja nem az, hogy a nebulókat tudóssá, ítésszé nevelje. Szerintem a tanári feladat az olvasás megszerettetése. Aki nem szereti Babitsot, az hiába tanulja meg némely tankönyv idét­len fejtegetését. Volt egy rajztanárom, aki kiváló festő is volt, Miskolc nem nagyon emlegetett büszkesége, Imreh Zsigmond. A felső osztá­lyokban művészettörténetet is tanított. Mai napig is emlékszem arra, hogy nem szerette, ha a diákkal bemutatott festményeket valaki tudálékosan magyarázni kezdte. Azt mondta, ha egy festményt meg kell magyarázni, akkor teljesen felesleges volt megfesteni. El kell mondani a technikákra, a stílusokra vonat­kozó mondanivalókat, de ennél fontosabb az, hogy mentői több Mednyánszkyt és Renoirt lássunk. Ehhez természetesen ismeret is társul. Ha belép az ember egy múzeumi terembe, akkor fel kell ismernie, hogy ki festette a legtávolabbi képet is. így tanultuk az irodalmat is. A tanár felolvasott egy vers­részletet, fel kellett ismerni a szerzőt, belekezdett egy prózai műbe, például Kazinczy Pályám emlékezetébe — és folytatni kellett. Az irodalomtanítás célja (eszköze?) az volt, hogy men­nél több verset tanuljunk meg. S uram bocsá’ nem kívánta', hogy Ady helyett megmagyarázzuk a Héja nász az avaron-t. Ne zsörtölődjenek most a pedagógusok, természetrajz órán az a Szabó József tanár úr, aki az induló demokrácia parla­menti képviselője volt, akinek az óráján ismeretlen növényeket határoztunk meg és gilisztát boncoltunk, időnként feladott egy- egy Petőfi-verset is. Mondhatják, nesze neked biológia, kémia. Ö úgy gondolta, hogy aki nem tudja az Alföld-et, az nem tudhat magyarul beszélni a zsurlóról, vagy a szalamandráról, de még az emésztésről, va'gy a kristályokról sem. Történelemből ma sem tudok jobb módszert, mint amit a kö­vetkező kis pélcfa magyaráz. Zsupán László tanár úr megkér­dezte: milyen volt Mátyás király külpolitikája? A felelőnek előbb ki kellett menni a táblához és fel kellett rajzolni Magyaror­szág, s a környező országok vázlatos térképét. Aztán beszélhe­tett. De nem kerülhette el azt, hogy ne mondja meg, ki .volt abban az időben a német—római császár, a cseh király, a fran­cia király, és a szultán, sőt a pápa. Nyelvi — magyar nyelvi — ismereteinket érdekes módon a val- lóstan alapozta meg. Tudni' kellett a százötven zsoltár első versszakát, a hegyi beszédet a Máté evangéliumából és a sze­retet himnuszát Pál apostol fogalntazásában. Károli Gáspár, il­letőleg Szenczi Molnár Albert nyelvén. Dogmatikáról is beszélt olykor, ennél fontosabb volt a Perelj, Uram perlőimmel! pontos szövege. Bármelyik tárgyat veszem elő, azt tanultuk meg az iskolá­ban: olvassunk, ismerjük meg az eredeti szövegeket, az eredeti képeket, növényeket, állatokat. Ne a tantárgy elméletét tanul­juk meg, hanem ismerkedjünk meg annak tárgyával. Bizonyos, hogy az oktatás mesterségének sem szabad azon az elavultnak tartható szinten maradni, mint ahogyan engem ötven évvel ezelőtt oktattak. A fejlődés uqyebár törvényszerű­ség! Ezt elméletben még az olyan hagyománytisztelő, mint ami­lyen én vagyok, az is elismeri. Hogy minek kell fejlődni, azt döntsék el azok, akik ezért kapják a fizetésüket. Mi, a társadalom tagjai azonban azért fizetjük a tanárokat, hogy olvasó, látó, beszélő fiatalembereket neveljenek nekünk- Ne áltudományos frázisokat, blablázó eminenseket és az egé­szen tökéletesen unó közepeseket és gyengéket. Olyan gyerek kell nekünk, aki el tudja énekelni a Szózatot, ha meghallja „Bájoló lágy trillák, tarka képzetek. . mind­járt fel tuclja idézni a Liliája miatt bánkódót, s maga is elme­reng azon: Milyen volt a szőkesége - egy bizonyos Annának­Sohasem leszünk művelt emberek, ha az iskola az örökké élő helyett, egy zanzásított tudományt közvetít. Kováts Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents