Észak-Magyarország, 1990. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-14 / 88. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 8 / 1990. április 14., szombat Szolgáló szeretet A Keresztény Orvosok Magyarországi Társaságának helyi szervezete alakult meg Miskolcon, április 5-én. A társaság tagjai lehetnek fe- lekezetre való tekintet nélkül mindazok az orvosok, fogorvosok és más egészség- ügyi dolgozók, akik elfogadják alapelvükül a hippokra- tészi eskü mellé a krisztusi tanítást. A keresztény orvosok vallják, hogy meg kell őrizni az orvostudomány humánumát, emberiességét, a technikai fejlődés közepette is. Az orvosnak munkájával, személyes tanúságtételével a lélek gyógyulását is segítenie kell. Hivatásában elsődlegesen az emberi méltóság tiszteletben tartása vezesse a fogamzástól a halálig. A társaság szakmai megbeszéléseket, orvosetikai fórumot szervez napjaink erkölcsi kérdéseinek — az euthanasia, terhességmegszakítás, szervátültetés, emberkísérletek — keresztény szempontú megvilágítására. Tervei közt szerepel, hogy karitatív orvosi segítséget szervezzen a rászorulóknak, orvosi konzultációt biztosítson az egyházi szeretetintézményeknek. Fórumot kívánnak nyújtani mindazoknak, akik keresik, hogyan valósíthatnák meg mindennapi munkájukban teljesebben a bibliai elveket és lelkiséget. A magyar keresztény megújulásba új színt hozhat ez az orvosmozgalom. Emblémájukban a kereszt alatt egy tál és kendő jelképezi, hogy vezérelvüknek a szolgáló szeretetet választották. (fedor) Hányféle arca van az időnek I Pontosabban fogalmazva: az években, hónapokban, hetekben, sőt napokban mért időegységnek. Hányszor tapasztaljuk magunkon is, hogy szinte repülnek az órák, máskor - várakozás alatt - pedig még a másodpercek is végtelennek tűnnek. Örülünk a korán jött tavasznak, a megújuló természetnek: még a veteményes ágyasokkal bíbelődünk a kiskertekben és észre sem vesszük, hogy maholnap a nyakunkon a nyár. Hogy szaladnak a napok - mondjuk a naptárra pillantva, miközben számba vesszük az elvégzett és a még ránk váró munkát, és hányszor panaszkodunk túlterheltségre, a feszitett tempóra, az ezzel járó időhiányra, holott pazarló mivoltunk itt a legszembetűnőbb. Nemcsak a még mindig divatban tévő, mindazonáltal értelmetlen értekezletekre, egymást átfedő tanácskozásokra gondolok. Azokra is persze: a sok- sok „üres” órára, a „minden mindegy, csak az idő múljék” - szemléletre. De jusson csak eszünkbe az elmúlt hónapokban, hetekben az egymással csatározó párták politikai küzdelmeinek figyelemmel kisérése mennyi időt rabolt el tőlünk. £s még ma is, hány munkahelyen, hivatalban és üzemben a legkülönbözőbb posztokon mintha elvesztette volna értékét az egyik legfontosabb tényező: az idő, o munkaidő becsülete. Mondtuk, valljuk, törvénybe iktatták: a politika vonuljon ki a munkahelyekről. Mégis - mintha - ott maradt volna, csak más formában... Egyfelől persze ez természetes is. A közelmúlt politikai történései, éppen a választási hadjárat, a legkülönbözőbb politikai nézeteket váltók „drukkolása*' pártjaik esélyeit illetően nem hagyta hidegen az embereket Másfelől, e küzdelemben elhangzottak az egzisztenciális biztonságot nem éppen erősítő felhangok... A kétkezi dolgozók és a vezetők egyaránt féltik a kenyerüket, munkahelyüket. Tetézi a bojt a vamm fős munkanélküliség veszélye. Ha azt mondtam tehát, hogy a politika mégis o munkahelyen maradt, akkor ebben a formában értettem. Pedig azt is mondani szoktuk, mondták is eleget az utóbbi hetekben, hogy o munkahelyen dolgozni - és nem politizálni kell!... És azt is hányszor mondtuk - mondjuk: oz idő pénz, életünk része, és az elszalasztott lehetőségek utón, minden elfecsérelt percért kamatos kamatot kell fizetni. Miközben tehát a társadalmi célok kapcsán immár jelszavakká fényesedéit mondásokat idézünk a takarékos, beosztott gazdálkodósról, oz aprómunka becsületéről, a szellemi, anyagi tartalékok feltárásáról, e fogalmak közé a legfontosabbat: az idő becsületét, tiszteletét is oda kellene sorolnunk. Most már - Immáron egy hete - véget ért a választási kampány, kialakultok az erőviszonyok. A győztes párt vezetőitől azt a felelősségteljes kíjelenté- s(ek)-et is hallattuk, hogy a tehetség, a rátermettség, a szorgalom érvényesülésének ezután sem fesz akadálya. Sőtl Csakis a tehetség, a rátermettség, a szorgalom lesz a mérce, a nyilvánosság teljes bevonásával. Akt ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, annak nincs miért idegeskednie, oki pedig nem, hóf annak tudomásul kell vennie, hogy át fog rendeződni a munkahelyeken is o vezetői társadalom... Ideje tehát feladni a „kivárás” politikáját mert most már egyirányú utcában haladunk, amely - remélhetőleg - tényleg Európába vezet. Európa pedig figyel. Nemcsak a választásokat kisérte éberen,' de azt .talán még jobban, hagy most, a sok politizálás után mit kezdünk magunkkal t Talán még nem késő, az idő nekünk dolgozik, de nem feledjük azt sem: oz órák,, a napok, a hetek gyorsvonat! sebességgel szaladnak. Alighogy kiörven- deztük magunkat a tavasznak, a húsvétnak, maholnap a nyakunkon a nyár... Ónodvári Miklós mt Mióta az eszemet tudom, idegenkedtem a mindig elegáns, mindig skatulyás férfiaktól, akik már-már a piperkőc jelzőre is rászolgálnak. Nem mintha kifogásom lenne a nettség, a szolid elegancia ellen, de a túlzások meghökkentenek, hátrálásra kényszerítenek. No lám, és mit ad Isten, pont egy majdnem piperkőc asztalához dobott a sors. Azaz bocsánat, nem a sors, hanem a szakszervezetünk ama beutalója, miszerint két hétre jogom van a SZOT egyik, Széchenyi-hegyi üdülőjében kipihenni testi és lelki fáradalmaim. Hát mi sem könnyebb ennél! Az ember becsomagol, vonatra ül, néhányszor le- meg felszáll, metrón utazik, végül Budán, a fogaskerekű végállomásától nem messze — jó késő délután — belép az jidülő kapuján. Tíz perc az iratokkal való bajlódás — tessék, ez az ön szobája, hárman lesznek, jó pihenést kívánunk, fél óra múlva vacsora ... A szoba nagy, erkélyes, az: egyik társ szintén miskolci, a Dimag nyugdíjasa, a másik kaposvári, ugyancsak hatvanon túl — jó, legalább a magam korosztályába kerültem. A bemutatkozás gyors, akár az átöltözés, máris megértjük egymást — egy nyelvet beszélünk — azután hajrá az ebédlőbe. Roppant tetszik, mármint az ebédlő. Hatalmas, világos, egyelőre vagy hatvanan lehetünk. No lássuk, igen, ez a számú asztal az enyém, négy személyre terített, két nő, úgy negyven-ötven körüliek (bár náluk sosem lehet tudni), aztán egy öregedő úr — ez meglesz hetven — gondolom, míg a bemutatkozáson átesünk, végigmustrálva egymást, s a nevekből sem értve meg semmit. Hanem az én hosszú arcú, barna szemű, hófehér hajú, hetvenes ficsúrom igen érthetően ejti ki azt a szót: főmérnök. No — mondom magamban — lám, egy főmérnök is lehet piperkőc, s miután az én eleganciám valahol a Tejút körül nyargalászott az övétől — hát menten rávágtam: én meg igazgató vagyok. Uram Isten — fohászkodom — csak meg ne kérdezze: ugyan hol, mert rögtön torkomon akad a mexikói rostélyosnak titulált krumpli sült hússal. Szó, ami szó, az én főmérnök asztaltársamnak igen szimpatikus lehettem, bár kissé visszahőkölt, amikor másnap kiböktem, egy temetkezési vállalatnak vagyok az igazgatója. — És jól megy az űz... azaz a vállalat, nyereséget is tudtok fizetni? — Köszönöm kérdésed — válaszoltam —, van mit aprítani a tejeskávéba. A fogaskerekű végállomásán téblábolunk. Az idő pompás, zöldell az egész budai hegyvidék, a fogaskerekű kocsijaiból víg lármával tódulnak elő a kiránduló iskolásgyerekek. A hotel és restaurant előtt tucatnyi autócsoda, a büfénél rengeteg söröző, alig százötven-kétszáz méternyire a hatklmas tévétorony — és süt a nap, állandóan, ta- vaszias melegen. Az újdonsült asztaltársamon fehér porcelánnadrág, csau színű nyári cipő, világos ing, kék-fehér mintás nyakkendő, galambszínű zakó, a hófehér haj rendben, kezein egy-egy pecsétgyűrű, aranykaróra. Csillog- villog az egész főmérnök, az arca simára borotvált és roppant elégedett. Rajtam egy kifakult, barna melegítő, színes teniszcipő, csuklómon a húszéves órám, kezemben egy nejlon-tasak — ordítva, hogy van Centrum Áruház is. — Ha meg nem sértelek, kérlek — fordul felém —, mi a délutáni programod? Nagy hirtelenjében szeretném azt mondani, hogy meglátogatom a dalai lámát, végül is sután kinyögöm: — Egyelőre semmi... — Nos, akkor kérlek, lenne egy ötletem. Mit szólnál hozzá, ha délután kiballagnánk a Normafához? — Ugyan minek, nem akarok én síelni! — Máris megbánom a sületlen, idióta választ. Rögtön jóvá is teszem: — Azaz valóban, tényleg kiballaghatnánk oda. Az időnkből futja, legalább megnézem, most is ... — Akkor én most lefogaskerekezek a Budapest szállóba. Egyik külföldi ismerősöm jelezte, hogy ma érkezik. Biztosan megjött. Szervusz kérlek, találkozunk az ebédnél... Az ebédnél már lezserebb öltözékben jelent meg a főmérnök. De ez a lezserség is az elegancia csimborasszója lévén, kisemberré süllyesztett a két hölgyünk előtt. Benne volt az a szemükben, a tetteikben. Nem nyújtották felém a kenyereskosarat, nem töltöttek vizet a poharamba, ám a főmérnöknek !... Kész kínszenvedés az egész ebéd, pedig jó. Kitűnő a szakács, bőséges az adag, mégis ... Ismerem az étkezési szabályokat, tudok késsel, villával enni, tudom, nem szabad a tányér fölé hajolni, a két könyökömmel nem kaszálok, leszorítom az oldalamhoz, nem szürcsölöm a levest — szóval csinálom én, de ez a két nagy bunkó öklöm igen súlyos, a kanál néha riadót dobol a tányéron. Szóval, meg vagyok főve, amúgy is meleg van, s a két hölgy olykor megvető pillantást vet néha-néha, a majd feketére barnult medve praclijaimra, Azután végre, végre túl vagyunk mindenen, jó óra múlva már ballagunk a Normafa felé. A főmérnöktárs vállán fényképezőgép, frissen, ruganyosán lépked, élénk, nézelődő szemmel tekint jobbra-balra, szájában vidáman füstölög a Marlboro. Az Ifjúsági tábornál lépkedünk,, álomvillák sorjáznak elénk, kőművesek dolgoznak, kirándulócsoportnak magyaráz a vezető. A juharfák alatt puha csend, egy-egy gépkocsi suhan mellettünk. A norvég nagy- követség rezidenciája előtt megállunk, a főmérnök cigarettával kínál: — Tessék, kérlek, parancsolj!... — Köszönöm. Nos, megérkezett a vendéged a Hotel Budapestbe? Nagyon nem érdekel, de némi- udvariasság belém is szorult, ha nem is sok. Ráérsz válaszolni te „parfümösüveg” — gondolom, de máris kapom a választ: — Igen, meg. Képzeld kérlek, 1959-ben láttuk utoljára egymást Londonban. Ugyanis együtt jártunk Angliában egyetemre. Én akkor, 1959 végén hazajöttem. — Hát, nem itt jártad kérlek, az egyetemet? — kérdem, miközben elindulunk a norvég követség villája elől. — Ö, dehogy! Még 1944-ben Németországba kerültem, majd’ negyven évvel ezHúsvéti I® Az idorol ;
