Észak-Magyarország, 1990. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-14 / 88. szám
1990. április 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Akik jócskán megettük már a kenyerünk javát, mint jómagam is, szeretünk az emlékeinkből élni. Mennél messzebb megyünk vissza az életbe, annál kedvesebb emlékek melegítenek át bennünket. A felettünk elszaladt évtizedek alatt annyi minden történt velünk: jó is, rossz is, hogy bőségesen van miből válogatnunk. Ilyenkor, tavasszal, amikor virágban pompáznak a gyümölcsfák, s ibolyaillat árad a kiskertekben, erdőszéleken, mi más tolulhatna fel emlékezetünk mélyéről, mint gyermekkorunk húsvétja: a locsolko- dás, hímes tojás, a zsebünkben csörrenő rézkrajcárok. Hetek óta vártuk a hús- vétot, lázas örömmel készültünk a nagy napra. Kölnivíznek hírét sem hallottuk még faluhelyen, így magunk készítettük a lo- csolkodáshoz a „rózsavizet”. Piros papírt áztattunk, a Hermádra néző domboldalon ibolyát szedtünk, illatosítva vele a locsolóvizet, s a régi szokás szerint a mosdószappan levéből is kevertünk bele, hogy még illatosabb legyen kis üvegünk tartalma. Ünnep másodnapján már pirkadatkor talpon voltunk, hogy mennél előbb útnak indulhassunk. Templomba menetelig végeznünk kellett, mert utána már a legények, fiatal házasemberek indultak öntözködni. Szüléink szépen felöltöztettek, hogy megadjuk a módját az ünnepnek. Négyen- öten összeálltunk, s csapatba verődve az alvégen, felvégen nekivágtunk a tisztára söpört utcáknak. Az egyikből ki, a másikba be, el nem hagytunk volna egyetlenegy házat sem. Loholtunk, loholtunk i.nunkszakadtáig, s hadar- tuk-hadaftuk boldogságtól csorduló szívvel kis köszöntő versikénket. Persze, nekem az enyém volt a legszebb, hiszen erre édesanyám tanított: Ma van húsvét napja. Második hajnala, Melyben szokott járni Ifiúk tábora. Serkenj fel ágyadból, Cifra nyoszolyódból, S add ki hímesedet Aranykosárkádból! Add ki ma szaporán, Ne mulass sokáig, Hogy a mi seregünk Mehessen tovább is. Mindegyikünk más-más verset mondott. A kisebbek, félénkebbek azonban ilyen „hosszúba" nem mertek belefogni, így hát belőlük csak ennyi tellett: Itt van egy rózsaszál, El akar hervadni, Szabad meglocsolni? Amikor elhangzott a mama engedélye, hogy „szabad”, máris kirántottuk zsebünkből a szagosvizes üveget, és sorban lo- csolgattuk a családban levő kislányokat. Előbb a hajukat, majd a nyakukat, de nem sajnáltuk a magunk készítette „rózsavizet”: jutott belőle bőven az arcukra is. Néha bizony a könny is kibuggyant a szemükből a csípős, szappanos víztől. Azt pedig, hogy a májszínű tavaszi szeplők mellett nemsokára a piros pöttyök is megje-* lennek a kislányok arcán, csak mi tudtuk. De mi' ezzel már nem sokat törődtünk. Hiszen zsebünkben csörögtek a krajcárok, kezünkben gagyogtak a szép hímes tojások ... Loholtunk-lohol- tunk tovább, s már a szomszédos, meg a tizedik, huszadik házban fújtuk teli szívvel, boldogan: „Ma van húsvét napja ...” Hegyi József Az Abaúj és Zemplén területén működő, de az ország távoli vidékein is élő tagsággal rendelkező Kazinczy Ferenc Társaság a minap Szerencsen tartotta évi közgyűlését. Régi szokás szerint a meghívottak közt voltak a szerencsi Bocskay- társaság, valamint a monoki Kossuth-kör is. Dr. Kováts Dániel megnyitója után megtárgyalták az ez évi ülések ütemezését, emléktáblák elhelyezését. Elsősorban azokét, akiket eddig méltatlanul háttérbe szorítottak. A társaság munkájával összefüggő kérdések megtárgyalása után Szilágyi Ferenc által sajtó alá rendezett Kazinczy Ferenc: „Természet eokonomiája” munkája került bemutatásra. Ugyancsak ő ismertette a most szintén kiadás alatt lévő „Csalánok és ibolyák” c. epigramma-gyűjteményét. A közgyűlés indítványára tiszteletbeli tagjai sorába felvette Sütő András erdélyi írót, akinek felépülése után személyesen adják át a Ka- zinczy-emlékérmet. A neves író méltán kiérdemelte a magyar nyelv ápolása és megmentése terén, Kazinczy- hoz hasonló írói életútjával a megtiszteltetést. Ugyancsak tiszteletbeli taggá választották dr. Kosáry Domokos egyetemi tanárt, Kazincy korával foglalkozó történészt, ez irányú munkásságáért. Mitró István előtt. Igen, kérlek, negyven évvel ezelőtt mentem át Londonba. Ott kezdtem meg a tanulmányaim . . . — Számomra érthetetlen, milyen összeköttetésekkel? — Kérlek, hogy jobban megértsd, grófi családból származom .. . — Te gróf vagy, kérlek? — Igen, kérlek . .. Mintha a magasságos mennybolt szakadna rám! Már értelek, drága főmérnököm — gondolom — az a kék vér ott buzog az ereidben, én meg csodálkozom a finomkodásodon . .. Hirtelen megkondul az ég. A magasban váratlan gyorsasággal fekete viharfelhő száguld felénk. Már látjuk a Normafánál épült Hotel Olympia feliratát: — Gyere kérlek — mondja a főmérnökgrófom — a hotel előtti presszóba bemegyünk. Egy fekete jót fog tenni, addig elvonul ez a tavaszi zivatar ... Kavarom a kávém, és nézem a főmérnökgrófom. A Normafa környékét tavaszillatú zápor paskolja, zöldelli a zöldet, ő pedig cseveg: — Tudod kérlek, 1959 végén minden különösebb nehézség nélkül hazajöttem. Igaz, angol állampolgárként, zsebemben a villamosmérnöki diplomával. Hetekig tengtem- lengtem Pesten, vagyis a szülővárosomban, járva a szomorúan romos utcákat, 1956 fájó jeleit,. ... És mégis ittmaradtam. Elmentem bizonyos helyekre, megmondtam kérlek, kerek-perec, hogy engem nem enged elmenni a szülővárosom, dolgozni akarok. Azt kérdezték, meggondoltam-e jól? Mondom, hetek óta ezen gondolkozom, és így egyeztünk meg önmagámmal. Azt felelték: akkor tessék dolgozni, és keveset pofázni! így mondták kérlek! — Nem vetették szemedre kérlek, a grófságot? — Kérlek szépen, nem! A diplomámat nézték, a londoni munkahelyem után érdeklődtek — és én kérlek három nap múlva dolgoztam. Azt hiszem, jól dolgozhattam, mert később miniszteri kitüntetést is kaptam a jó munkámért. Huszonhét évi munka utón mentem nyugdíjba, hatvanhat évesen. Kérlek, én még ma is bejárok a gyárba. Tudod, kérlek, a szokásos ezerkétszáz órát ledolgozom, a mi volt gyárunkban. Családom nincs, van egy takaros belvárosi garzonom, szeretem a szép ruhákat, néha még a szép nőket is, de az már magánügy kérlek ... A szunnyadni készülő estében, az erkélyen állok. A sok feketerigó pihen, nem füttyögnek. A fogaskerekű kivilágított kocsijai ott húznak el az üdülő mellett. Bent, a két szobatárs már alszik. .Jobbra a tévéadótorony magasodik, a legtetején másodpercenként hol fellobban, hol kialszik a rubinvörös lámpa fénye. A völgyből a főváros moraja ömlik, különben béke, csend, nyugalom. Nyugalom? A főmérnök-gróf haverom ismét más szerelésben ült a vacsorához. A két nő szeme majd kigúvadt, a haverom rájuk sem hederített. A kenyereskosarat saját kezűleg emelte fel és dugta az orrom alá: „Parancsolj, kérlek!” — Mire én: Köszönöm, kérlek! — Végtére is, udvariasságra hasonlóképpen felel az ember. Különben a vacsorához magára zúdított parfüm-egyveleg egész kellemes illatú!... Holnap a Halászbástyára megyünk, természetesen a főmérnök-gróf haverommal kikapcsolódni!... Hát ilyen is van, kérlek ... Hold! János Pappá szentelésekor, 1961. jú- Testvéreivel, Mariannával és Évával nius 18-án János Pál pápa 1989. 9 augusztus l-én kelt levelében a Torontóban élő dr. Miklósházy Attila jezsuita atyát nevezte ki a külföldön élő magyar katolikusok püspökévé. Idézet a pápai levélből: „Szent Péter székén nagy gondunk és kívánságunk volt, hogy a külföldön élő magyarok lelkipásztori támogatására és javára téged, szeretett Fiunk, akinek szíve és szelleme kiváló tulajdonságait és lelkipásztori tapasztalatait ismerjük, főpásztornak kinevezzünk.” A Torontóban megjelenő Szent Erzsébet Mozaik a következőképpen tudósít az eseményről. November 4-én, hosszú előkészület után megtörtént a püspöki szentelés a St. Michael-katedrálisban. Miklósházy püspöknek az előkészület nem csak külsődleges tennivalókból állt, hanem lelki felkészülést is igényelt. Sok elmélkedés után úgy döntött, hogy püspöki szolgálati ideje alatt jelszava a következő lesz: Egy szív és egy lélek. A szertartáson jelen volt a nuncius, aki a pápát képviselte, Gerald Emmet Carter bíboros, valamint 23 püspök, 240 pap, jezsuiták, szerzetesek és nővérek, örömmel láttuk Miklósházy püspök két testvérét, Mariannát és Évát a hívek között, ök egyenesen Miskolcról jöttek ide a szentelésre. A Szent Erzsébet egyház- község szépen kitett magáért a torontói közönség előtt. Sokan voltunk, énekkarunk gyönyörűen szerepelt, ifjúságunk képviselői a helyzetnek megfelelő ünnepélyességgel vitték fel az áldozati adományt. Díszmagyarba öltözött hölgyek, cserkész egyenruhás lányok és fiúk álltak sorfalat. A szertartás megható és impozáns volt — régi egyházi tradíciókat láttunk megelevenedni. Miklósházy Attila első püspöki miséjét a torontói Dr. Miklósházy Attila püspök Szent Erzsébet templomban mondta. A homilia utón a magyar egységről beszélt. Amint a szentmise olvasmányaiból az isteni irgalomra és szeretetre következtetett, úgy a szeretet összetartását ajánlotta a magyar népnek, ami a mai változásokban a virágzás és fejlődés feltétele. (Miskolci kortársai minden bizonnyal emlékeznek a gyermek, áz ifjú Miklósházy Attilára. A kötelességtudó, nagyon eszes fiúcska örök vidámságával tűnt még ki társai körében. A Fráter Gimnázium kiváló diákja számára azonban 1948. március 15-én megszűnt a gondtalan diákélet, mert a Sze- mere-szobornál tartott diákünnepségen „keresztény és nemzeti jelszavakat hangoztatott”. S bár társai távollétében tapssal ünnepelték, iskolájából „hazaárulásáért” kicsapattatik. Ismerősök, sőt ismeretlenek bújtatták egv ideig a 17 éves fiút, akinek azonban végül is sikerült érettségi vizsgát tennie — Kalocsán. Érettségijét az állam nem ismerte el, Attila „priusszal” kezdi felnőtt életét. Építkezéseken, majd a Szent István kórházban dolgozik — hullahordozóként. A kórház agysebész főorvosa egy alkalommal meghallotta, hogy a hullahordozó fiatalember milyen jól beszéli a latint, maga mellé vette, ezentúl a műtőben segédkezett. A jónevű agysebész rábeszélésére elvégez egy félévet az orvosi egyetemen, de rádöbben, hogy ő mégiscsak más hivatást szeretne. Kicsi kora óta a jezsuita, a legszigorúbb, a legtöbb tudást igénylő tanító rend vonzotta. 1956-ban zöldhatáron távozik az országból, hazájából, hogy a határon túl megvalósítsa álmát-vágyát. 1961-ben Torontóban szentelték pappá, ezután teológiát tanított, közben Rómában teológiai doktorátust szerzett.) Most Miklósházy püspök úr első körleveléből idézünk. „... a külföldi magyar püspökség nem politikai, vagy társadalmi méltóság, hanem szolgálat: hogy lelkipásztori ügyekben segítse a magyar papokat és az illetékes helyi püspököket. Egyik nagy gondja lesz a püspöknek az egyre növekvő paphiány, az utánpótlás kérdése legyen minden magyarnak szívügye. ... .Történelmi időket élünk. Magyarországon — úgy látszik — pirkad az ég és új korszak kezdődik a hosszú éjszaka után. Mi, innen kintről nem nézhetjük közömbösen, hogy mi történik szülőföldünkön mind politikai, mind gazdasági, de főképp egyházi vonalon. Pozitív segítségre vár Magyarország népe; a sokat szenvedett ország és az elnyomásból eszmélő magyar egyház. ... Üdvösségünk útján magyarságunk nem elhanyagolható tényező. Ez nem jelent „magyarkodást”, sem fennhéjá- zást más nemzetekkel szemben, sem gettóba zárkózást a befogadó országokban, de jelenti olyan értékek megőrzését, amelyek nem csak a mi számunkra, hanem a befogadó országok, sőt az egész emberiség számára gyümölcsözők lehetnek.” összeállította: L. Gy. 1ÜÜ Hudy Ferenc Küzdőtér Gomba mádra egyik vádol szádéi ibáb lépnek pástra másik ígér árnyék pártja a nép tudja, garast sem ér. Füzes László Elet és halál Ne pofáit suhand Penge villan. Ennyi egy enjber élete. Tárgyalás. Börtön. Titenöt év. Mi lesz a holttalí Kérded-e? i
