Észak-Magyarország, 1990. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7

Kossuth „horthysta! ’?

Igaza van annak a belga lapnak: örülhet, sőt vigyoroghat a pokolban Ceausescu, a mag, amelyet elvetett, kicsírázott, sőt immár szárba- s zökkent! (Mégis egymás torkának ugrottunk, pedig mennyire reménykedtünk, hogy a decemberi forradalomban hullatott közös vérrel megváltottuk testvéri jövőnket, immár tartalmában is békés együttműködésünket.

Egyszerűen nem hittük el, hogy idáig fajulnak a dolgok. Pedig voltak előjelei a március közepén kirobbant, véres leszámolásokig fajult gyűlöletnek. Már egy nv-.gas helyről származó kijelentés január végén — hogy úgymond Erdély egyes megyeiben szeparatista törekvéseket lehet észlelni — sípot adott a szélsőségesek szájába. Lám, el akarnak válni, a románoknál is több jogot akarnak, külön járdán akarnak közlekedni — először csak ilyen hangok jöttek innen is, onnan is. Egy nagygyűlésen, amelyen hivatásom jogán magam is részt vettem, az egyik szónok azt mondta; „Értsék meg a magyarok, nem lehet többnyelvű felirat! Nem csinálhatunk Bábelt ebből a szép országból, már csak azért sem, mert, ha jönnek majd hozzánk külföldiek nem tudják hol járnak!”.

Aztán keményedet! a hang, élesedett a vád. Mór ilyesmiket skandáltak: „Egy ország, egy nyelv!”. „Nyitva vannak a határok, menjetek!”. „Tanuljanak meg a betegek is románul!”. Megdöbbentő zavar, tudatlanság az agyakban. Anekdota íze van, de az események valószínűsítik: volt, aki Bolyait kereste a fűrkós bottal Vásárhely utcáin. Ám azon az egyeztető vitán magam is ott voltam, ghol az egyik felszólaló 'Kossuth hortíhystá'iról!! !> beszélt.

És itt álljunk meg. Ceausescu 25 éves történelmi kurzusa, ahogy Sütő András is nevezte, megtette a hatását. Csak ott a helyszínen, abban a közegben lehet felmérni, mennyire egyoldalú történelmi tudat alakult ki az emberekben. A fiatalok alig tanultak mást az iskolában, mint azt, hogy a románok egy sokezeréves ősi földön élnek, ahol mindenkinél előbb itt voltak. Már az ókori történész úgy jegyezte fel, hogy az ő őseik voltak ezen a tájon a legvitézebbek és legigazabbak. A barbár ázsiai törzsek (ezek elsősorban mi magyarok voltunk) fejlett, sőt virágzó kultúrát találtak itt. . . A románok többségének alig volt alkalma mást olvasni, hallani, még kevésbé látni. Márpedig, akiknek negyedszázadon át ugyanazt sulykolják az agyába, akaratlanul beszívódik a sejtjeibe, beívódik a génjeibe. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk: aki soha nem hallott az Alpokról, s aki nem látta még a Tátrát sem. az könnyen elhiszi, hogy a Kárpátok a világ legmagasabb hegye!

Aztán később, évtizedek múltán, ha alkalma van is elmennie az Alpokhoz, kételkedik benne, hogy csakugyan nagyobb lenne, mint a Kárpátok. A hosszú éveken át kialakult tudat, az érzelem, sokkal erősebb, mint a látvány hatása. Nem akarja az Alpokat nagyobbnak látni és kész. Hadd mondjak erre egy példát. Március 15-én egy román kollegával együtt, ha nem is egymás mellett, ott voltam a szatmári események forgatagában. Mégis egészen mást írtunk róla. Másnap mondtam neki, hogy azért mi nem verekedtünk, mások estek nekünk, holmi keretlegények öklöztek, rugdostak békés koszorúzókat.

A kollega csodálkozott, nem tudott semmiféle verekedésről. Ellenben látta, hogy a magyar zászlót kitűzték a római katolikus székesegyházra, holott még kitűzési kísérletről se beszélhetünk. A szatmári magyar fiatalok demokratikus szervezete, a Madisz vitt a Krisztus szoborhoz egy fehér zászlót (benne egy piciny kék folttal), ezt látták sokan magyar zászlónak. Tudták, hogy nem az, mégis annak látták, mert annak akarták látni. Később a televízió is bemutatta az ifjúsági zászlót.

Ügy látszik, a forradalom hozta gyors változás, a hirtelen markunkba hullott lehetőségektől elvakítva, nem vettük észre (bár korábban tudtuk), mennyire érzékenyek a románok a történelemmel összefüggő dolgokra. Most már látjuk (különösen Vásárhely után), hogy taktikusabbak kellett volna legyünk, egyúttal rugalmasabbak több nemzetiségi jog visszaszerzésében. Látni kell, némelyeket egzisztenciájukban is érintett egy egész sor iskola átállása a' nemzetiségi nyelvre. A volt igazgatónak kevesebb lett a fizetése, mások ingázásra kényszerültek vagy éppen el kellett költözzenek más vidékre, megyébe. Ezek nyilván nem lettek az erdélyi magyarság jogainak szószólói. Ellenkezőleg, súlyos sérelmekről beszélnek.

. Nemcsak nekünk, Magyarországon is le kell vonni a szükséges következtetéseket. Jobban figyelembe kell venni a románság érzékenységét. Nem kellett volna mindjárt az első szállítmányokkal történelem- könyveket és atlaszokat küldeni Erdélybe. A nacionalisták meglovagolnak minden apróságot, pláne most a választás előtt. Ha egy H betűs kocsin ott legyez a magyar zászló, azt már könnyen úgy állíthatják be: íme, jönnek Erdélyt visszafoglalni ! Másokat az sért, hogy a közvetlenebbé vált kapcsolatokból, nekünk erdélyi magyaroknak több előnyünk származik, mint nekik. Ezt elsősorban úgy le^ hetne ellensúlyozni, hogy a vegyes falvakból, városokból a román iskolát, pártot, kultúrcsoportot is meghívni, illetve segíteni. Mór a meghívás ténye, néhány perces beszélgetés is oldja a görcsöt, elhessegetheti a gyanakvást.

Ha tetszik nekünk, ha nem tetszik, még jó ideig el kell fogadnunk, .hogy sok román ember .számára a Kárpátok igenis magasabb az Alpoknál, s a fejekben ott élnek Kossuth horthys- tái. Próbáljunk éhből kiindulni, s talán kevesebb indulatot, gyanakvást keltünk . magunk körül.

Sike Lajos

Hudy Ferenc

Realitás

Őíi koronázó város hetven éve Bratislava ma is él o történelem Pozsonyt mond a szivünk szóvá.

A nemzetiségi kérdések

mégpedig kettős előjellel"

______

■

B

eszélgetés dr. lóé Rudolf politológussal

nálunk ás keressük az eunó— Miskolcon született. Itt járt, a Martintelepen általános iskolába, itt érettségizett, a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikumban. Az MDF alapító tagja, az elmúlt év októberéig az MDF nemzetközi kapcsolatok bizottságának vezetője. Október óta Lyonban él, ott dolgozik. A közelmúltban néhány napot idehaza töltött újabb, rövidesen megjelenő, a kolozsvári Bolyai Egyetem történetét feldolgozó könyvének kapcsán. Természetesen hazajött Miskolcra is, s így szerkesztőségünk vendége volt dr. Joó Rudolf.

— A szakmámat tekintve, politológus vagyok, a Magyarságkutató Intézet fő- munkatársa, az elmúlt év októberétől a lyoni egyetemen tanítok. Két szemeszteren át Közép-Európa történetéről és jelenéről tartok előadásokat. Szakmám a kisebbségkutatás a nemzetiségpolitika, a nemzetközi kisebbségvédelem. Lényegében ezeket a kérdéseket próbálom a franciáknak elmondani, hogy mindez miért fontos nekünk, magyaroknak — és nemcsak nekünk, magyaroknak. Hisz több .közép- és kelet-európai nép néz szembe ezzel a problémával, hogy a politikai határok és az etnikai határok nem esnek egybe, .hogy több nemzetiségű államok vannak környezetünkben. Elég Jugoszláviára gondolni, a Szovjetunióról .nem is beszélek, Csehszlovákiáit is említhetném. Hogy ez .a jelenség valójában mit a jelent, erről beszélek a franciáknak, akiknek a ,történelme más, mint a miénk. Ott ez a kisebbségi kérdés, nemzetiségi kérdés nem jelenik meg, vagy nem így jelenik' meg, Franciaország esetében a politikai határok, az államhatárok és a .nemzetiségi határok többé-fcevésbé egybeesnek. Ott, ahol eltérések vannak, .mint Korzika, vag3r éppen a breton kérdés, ott mégse ugyanaz a nemzeti .kisebbségi probléma', mint amit a mi szűkehb tájaink ismernek. Tehát igen is, hogy ezt el kell, hogy mondja ■ egy magyar, egy közép-európai egy franciának. Úgy érzem, érdeklődés van, mégpedig az utóbbi időben fokozott érdeklődés van egy ilyen, téma iránt. Nékem, mint egyetemi előadónak, segítettek az utóbbi egy év, másfél év eseményei is.

— Ezt a felerősödött érdeklődést mi motiválja?

— A felerősödött érdeklődést egyrészt motiválja: ez az egész térség átalakulóban van, mégpedig, alapvetően átalakulóban. Másrészt van egy általános politikai érdeklődés olyan országok iránt, amelyekkel kapcsolatban a francia, egy átlag francia ugyanúgy, mint egy átlag brit, vagy éppen svájci, vagy belga, körülbelül azt a képet őrizte, hogy Bécsíol keletre vagy a puszta kezdődik, v.agy pedig a vasfüggöny. És a vasfüggönyön. .túl minden szülőre és egyneművé válik. Ebből következett, hogy nemcsak egy-egy francia egyetemi hallgatónak, hanem időnként, még egy francia egyetemi oktatónak is problémát jelenített, amikor Bukarest és Budapest nevekkel találkozott, mert nem teljesen pontosain tudta elhelyezni, melyik melyik országnak a fővárosa. Azt hiszem, itt tapasztalható egy nagy elmozdulás. Rádöbbennek arra, hogy ezek az országok, ezek a népek nem egyszerűen, és szimplán úgynevezett keleti országok — mert korábban egyszerűen keleti országoknak nevezték őket —, hanem rádöbbennek, hogy ezek is európaiak. Tehát: az európaiságnak egy újrameg- találósa történik. Mint ahogy

patságmak ezt az általános képét. Nyilvánvalóan nálunk sok minden más is motiválja az .egy gazdagabb, fejlettebb technikájú, fejlettebb, demokratikus hagyományokkal rendelkező országcsoportra nézést. Az ő esetükben pedig annak a náisme- rése, amit egyik nagy politikusuk, De Gaulle tábornok mondott, hogy Európa az Atlanti-óceánitól, az líráiig tart. Hogy mindenképpen az Uráliig, .tart-e, az egy nagy kérdés, de feltétlenül a mi .kis közép- és .kelet- európai országaink ebbe az Európába beletartoznak történelmi hagyományaik, szociológiai jellemzőik, vallási és egyéb kötődéseik miatt. Az utcán éppúgy, mint a magas politikai berkekben, kancelláriákon megfogalmazzák, hogy az, ami most zajlik itt tájainkon, az a legnagyobb politikád esemény ezen a kontinensen, a második világháború befejezése óta. És erre rádöbbennek, és tudják, hogy ennek következménye van. Ebben az általános demokratizálódási folyamatban a nemzetiségi kérdések felélénkülnek, mégpedig kettős előjellel. Az egyik előjel, amit szerintem pozitívnak kell nevezni, a nemzeti tudatnak egy olyan, reneszánsza, egy olyan újjászületése, a nemzeti azonosságnak egy olyan újra felfedezése, amely egyenjogúsító, emancipáló hatású, amely az eddigi elnyomás, elfojtás, alárendelés monolitikus államxendjé- ből .is .következő alárendeléssel szemben, akarja megmutatni a változatosságot, ,h kulturális sokféleséget, a nyelveknek a mozaiíkszerű- ségét. Tehát ez a pozitív irányú mozgás, és azt hiszem, ez az alapvető mozgás it.t, Közép- és Kelet- Európában. Az elnyomott kisebbség és az elnyomott nemzetek, legyenek ezek a nemzetek úgynevezett formálisan szuverén, állami keretben is, egyenjogúságot követelnek, és a saját kultúrájúikat, saját múltjukat akarják kifejezni.

Azonban látni kell, hogy ez a nemzeti kérdés mindig is kétirányú érzést és érzelmet dob fel, a pozitív mellett, igenis ott van. ennek egy káros mellékterméke, az, amit a szó legköznapibb formájában nacionalizmusnak szoktunk nevezni. A szélsőséges, másokat lebecsülő, másokat kiközösítő, más népet, más közösséget kizáró megnyilvánulása a nemzeti gondolatnak. Tehát azt mondanám, hogy ez valamiféle Janus-arcú jelenség. Itt van a romániai tapasztalat is. Az a romániai forradalom. amely demokratizál, és nagyobb szólásszabadságot enged meg, tesz lehetővé, nyilvánvalóan lehetővé teszi a kisebbségek számára is, hogy fellépjenek, az eddigi fájdalmaikat, eddigi elnyomatásukat megismertessék, elsősorban a saját közösséggel, de más közösséggel is. De ugyanakkor azt is látjuk, hogy ez az általános, nagy megnövekedett szólás- szabadság és szabadabb légkör, ez \a többségi .nemzeten. belül például szélsőséges csoportoknak a megerősödését, egyáltalán a szóhoz jutását is jelenti.

— Ha azt a kérdést tesz- szük fel magunknak, hogy ez a térség fordulóponthoz érkezett-e? — mi a válasz.

Én úgy érzem, a válasz igen,, fordulóponthoz érkezett. Nem mindennapi esélyünk van ama, hogy a múltnak ezt az egyszerre elnyomó és egyszerre ütköző konfliktusos hagyatékát valamilyen módon túllépjük. Nem idealizmussal, bár határozott szándékhoz némi idealizmus is kell. Egy bizonyos kedvező jövőképhez feltétlenül kell, hogy legyen képzelőerőnk, és e képzelőerőnek része az idea. De úgy érzem — egy reális jelenben élő kiindulóponttól számítva — meg kellene próbálni ezeknek a népeknek valamilyen, módon legalább azt a szintjét elérni az államok közötti kapcsolatok és a nemzetek közötti kapcsolatok szemléletében, mint amit a nyugat-európai nemzetek a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére elértek az európai közösségen belül.

— Konkrétan, mit kellene tenni, milyen lépéseket?

— Nagyon szeretném, hogyha a magyar—román határon, de mondhatnék más magyarországi ■ határszakaszt, is, körülbelül olyan bonyolultsággal, lehetne átlépni a határon, lehetne ide-oda közlekedni egy magyar állampolgárnak és egy román állampolgárnak, minden más állampolgárnak, mint mondjuk, Strassfoourgnál a francia.—nyugatnémet határ esetében..

Jól tudom, sokan vásárolni járnak át a másik országiba. Sokszor amiatt kell a redőnyt lehúzni, vagy szigorúbban ellenőrizni. De erre azt mondom, egy normális országban örülnek annak, hogy a szomszéd oda jön vásárolni, mert akikor azt jelenti, jól megy az üzlete. Csak egy beteg ország, egy rossz gazdaságú ország félti az áruját attól, hogy megveszik. Nyilvánvalóan ez a hiánygazdaságból következik, hogy szomorúan tapasztaljuk azt, a nagyobb ünnepek előtt átjönnek a csehszlovákiai barátaink, és itt-ofct felvásárolják a cikkeket. Nem azt mondom, hogy ez nem kellemetlen a magyar állampolgárnak, nyilvánvalóan kellemetlen, de valahogy a logikát kell megfordítani. Ez az egész azért rossz, mert a gazdaságunk rossz. Ha a gazdaságunk olyan lenne, mint egy virágzó nyugat-európai gazdaság, akikor annak az árudatulajdonosnak, annak a parasztembernek, akinek az áruját megvásárolják, és folytathatnám a kistermelőnek, a nagytermelőnek a felsorolását, annak örömet jelenítene, sőt az öröm mellett egy nagyon határozott profitot jelentene az, hogy a romániai, csehszlovákiai átjön, és Magyarországion vásárol.

A genfiek időnként átszaladnak Franciaországba, mert tudják, hogy ott jobb francia, hosszú francia kenyeret, bagettet lehet .kapni, és olcsóbb is. Tehát átmennek a szomszédba kenyeret vásárolni, és miután haza- mennek, ezt otthon elfogyasztják. Ezt a fajta természetességet kell elérni kapcsolatainkban. Én úgy érzem, hogy ha ez nem is oldja meg a .nemzetiségi kérdést önmagáiban, mert az nagyon sokágú valami, de enyhít bizonyos fájdalmakat, amely fájdalmaik tulajdonképpen nem újkeletűak, hanem legalább az első világháborúig vezethetők visz- sza. ■ Ezek rosszul meghúzott határok. .Világosan kell kimondani, igazságtalan határok, amiből viszont nem az következik a 20. század vége felé haladva, és különösen a mai európai, középeurópai helyzetben, .hogy az első dolgunk és egyáltalán a fő politikai ambíciónk a határoknak a .megváltoztatása legyen. Én nekem sokkal rokonszenvesebb az a politikai élv, amely azt mondja, hogy ezeket a határokat fokozatosain, de nagyon határozottan, felszámolni, . légiesben! kell. Ne jelentsen gondot egy kolozsvári egyetemi hallgatónak, vagy egy egyetemi tanárnak könyvbeszerzés céljából felülni a vonatra, buszra, vagy éppen saját autójába, és Debrecenben a bevásárlásait elvégezni. SzéHemi és egyéb más bevásárlásait is... Ügy érzem, a határoknak ez a könnyítése, ez a fokozatos felszámolása csak előnyökkel járhat Magyarország számára és a magyar nemzet számára, amely megosztott nemzet. Mondjuk ki világosan és egyértelműen, a magyarság egy megosztott nemzet a Kárpát-medencében. Éppen azért, mivel megosztott nemzet, érdeke mindenfajta európai kisebb, vagy nagyobb, szűkebb, vagy tágabb integrációs törekvés, összefogási törekvés, mert ezek teremtik meg egyik lehetőségként éppen ezeknek a határom túli, úgynevezett pere m -m agy arságmak fokozatos kapcsolódását az anyaországi magyarsághoz, tehát az anyanemzett magyarsághoz.

— Ehhez a jelenlegi megosztottsághoz a franciák így, vagy úgy hozzájárultak . . .

— A történelmi Francia- ország hozzájárult ehhez a megosztottsághoz, éppen azért óriási elismerés illeti a jelenlegi francia politikának az irányítóit, s az első számú francia politikust, aki Budapesten járván, ezt elmondta, hogy ennek a történelmi súlynak Franciaország tudatában van, hegy tudják, mi történt itt, Közép- és Kelet-Európábán, az első világháború végeztével. De a perspektívát nem egy 19. századi politikához való viszonyulásban, látják.

A perspektíva az összeurópai együttműködésben és konföderációban van1. Ez az amiről beszélt a francia elnök. Ezen országok számára a perspektíva valamilyen formában az, hogy próbáljanak hasonulni, és a fejlettségükben, saját belső politikai és gazdasági normarendszerükben, szerkezetükben próbáljanak valamilyen módon az általános európai — amit most jelenleg Nyu- gat-Európa jelent — fejlődéshez felnőni.

— Köszönöm a beszélige- üést

Hajdú Imre