Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
1990. március 24., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 A.v.n-n ■ ■ ■ ' . >;mhiiii>h ^PwWSSSS N ' •••'.VNX^.'^ *«* ^Xsvví.NSvXs^ ^ •«ÍSW^íSWW^Kx^ry^.:. ■.:;: Í¥$S$S »oxsss.'« ' i® I VfZPARTI PANTOMIM. Fotó: Laczó József Egy kiállítás kövei Válasz Bánhorvátiba Hecsoda különbség...! Erdély nemesércei Pár napja volt Miskolcon a nyolcadik tavaszi ásvány- íesztivál. A csodálatos gyűjtemények tízezreket vonzottak a Nehézipari Műszaki Egyetemre. E fesztiválon leginkább az erdélyi nemes- és színesércbányászatról hall- hattunk-olvashattunk. Többek között például Zsámbo- ki László tanulmányából, aki így jellemezte Erdély ásványbányászatát : „Anonymus tudósítása szerint Árpád honfoglaló magyarjai nemcsak a folyók öntözte jó legelőkért, hanem a patakmedrek fénylő aranyáért és a föld mélyében rejlő kősóért is indultak Erdély meghódítására. A Kárpát-medencét kitöltő történelmi Magyarország ettől az időtől háromnegyed évezreden át nemes- és színesércbányászata révén az európai gazdaság egyik meghatározó tényezője. Volt idő — a 13—14. század folyamán — amikor Európa aranytermelésének négyötöde, ezüsttermelésének pedig egynegyede hazánk földjéből származott. A magyarországi réztermelés a 15—16. századi Thurzó— Fugger vállalkozással érte el csúcspontját, döntő szerepet játszva a kontinentális rézpiacon. Az ország négy kiemelkedő színesércterülete (a Magyar Érchegység, a Gömör-Szepesi Érchegység, az Avas-Gutin és az Erdélyi Érchegység) történelmünk viharos századaiban más és más szinten nyújtotta kincseit a kezdő és a zárófejezetet azonban az erdélyi bányászok írták. Az őskori és kora ókori ércfelhasználás nyomait szinte az egész Kárpát-medence területén megtalálhatjuk, a telepek tervszerű, ipari jellegű kiaknázására azonban csak a rómaiak erdélyi bányászkodásával kerül sor. Dácia elfoglalásával és tartománnyá szervezésével az erdélyi aranyterület megszerzése volt a birodalom célja. (Kr. u. 107.) A római bányaművek számos fönnmaradt emléke — altárók, duzzasztóművek, víztározók, vízvezeték-rendszerek, stb. — rendkívül magas technikai színvonalra utal. Becslések szerint az Aranyosbánya (Baia de Aries) — Zalatna (Zlatna) — Nagyság (Saca- rimb) — Karács (Caraci) által határolt mintegy 800 négyzetkilométer területről egymillió kilogramm nyersaranyat bányásztak ki a római művelés 160 esztendeje alatt. A honfoglalást követő évszázadokban az ország gazdaságában az ezüsttermelés játszott döntő szerepet: királyaink ezüstből verették évente beváltandó pénzérméiket. Két jelentős ezüst- bányahelyet ismerünk e korból: az erdélyi Ö-Radinát és Selmecet. Az aranytermelés zömét az Aranyos-Maros- Kőrös vidékének aranymosása adta. Károly Róbert (1308—<1342) gazdasági-pénzügyi reformjai alapjaiban változtatták meg az ország nemesfémtermelésének szerkezetét. Az arany- pénzverésre való áttérés a bányászat-kohászatban is az aranyra irányította a figyelmet. E korban alapíttatnak, s hihetetlenül rövid idő alatt érik el fejlődésük csúcsát a leghíresebb aranyter- melő városok: Körmöcbánya, Nagybánya, Erdélyben pedig Aranyosbánya és Zalatna. E korból mintegy két tucat ki- sebb-nagyobb arany termelőhelyet ismerünk az Erdélyi Érchegységből. A felvidéki ezüsttermelés föllendülésével egyidejűleg Ö-Radna bányászata jelentéktelenné válik. A 14. századi „eldorado- korszak” után — az ismert telepek kimerülése és bányák sorozatos elfulladása, majd a 16. század viharos eseményei következtében — korának néhány évtizede emelkedik ki. Bethlen Gábor (1613—4629) és 1. Rákóczi György (1630—1648) idejében a bányajövedelmek öthatszorosára növekednek, s elérik a kincstári bevétel 10—15 százalékát. A Zalatna vidékén termelt higany eljutott Velencébe, Lengyelországba és a balkáni török területekre is. A 18. század a Habsburg- birodalomhoz került Erdély bányászatának újjászületését hozza. A század végére az aranymosást egyre inkább háttérbe szorítja a mélymű- veléses bányászati és a kohászati tevékenység. Erdély állami tiszta bevételeinek felét a bányák szolgáltatják. A 19—20. század fordulójára Magyarország bányásza- tának-kohászatának szerkezete alapjaiban változik: a nemes- és színesfémek termelése egy évezredes hegemónia után eljelentéktelene- dik, az 1860-as évekbeli 50 százalékos értékarányról 5— 7 százalékra zsugorodik. Aranytermelése csak Erdélynek számottevő, az országos mennyiség négyötödét adva. Március 3-i lapszámunkban jelent meg az a cikk, „Falba ütköznek a tenniaka-. rók?” címmel, amelyben arról írtunk, hogy Bánhorváti községben két intézmény- vezető i(a vezető óvónő és a kultúrigazgató), és a volt HNF-etnök úgy érzik, nem tudnak együttműködni a helyi tanács vezetésével, a fejlődést szolgáló felvetéseik, ötleteik falba ütköznek. A volt népfrontelnököt ráadásul nyilvánosan is rágalom érte egy tanácsülésen. Felkerestük a .helyi tanács vezetőit is, akik elmondták, hogy bár szűkös anyagiakkal gazdálkodhatnak csupán, sok mindent fejlesztettek mégis a községben az utóbbi években. (Ezeket fel is soroltuk a cikkben.) Valamint közölték azt is, hogy mind az óvodát, mind a művelődési házat támogatják lehetőségeik szerint, sőt a népfrontos munkát is segítik. Elismertek azt is, hogy valóban elhangzott a népfrontelnököf sértő kijelentés, bár pontosan nem emlékeznek a szavakra. A cikk megjelenését követően a bánhorváti tanács elnöke és vb-titkára .levélben fordult szerkesztőségünkhöz, sérelmesnek találva az írást. Elfogultsággal vádolták a cikk szerzőjét, aki „szinte távirati stílusban közölte a több mint háromórás .beszélgetést, mintha a .tanács vezetői egy értelmes mondatot sem tudtak volna .mondani, a panaszos költőinek tűnő megfogalmazásával szemben. Valamint: „ ... a tanács által előtárt bizonyítékok és tények megemlítésre sem kerültek.”, s hogy „nem tartották valótlannak a sérelmeket, mint ahogy azt az újságíró megfogalmazta.” Végezetül „követelik”, hogy .egy elfogulatlan újságírót küldjön ki a lap a tények és bizonyítékok megismerésére, vagy közöljük az általuk levélben megfogalmazottakat. Nos, ez utóbbit választottuk, a fentiekben idéztük levelük lényegét. * Am. engedtessék meg. hogy az ..elfogultsággal” vádolt, újságíró is szóljon néhány szóit. Miután a. ci kleben nyilatkozók .mindegyikével csupán egy alkalommal, oftjántamkor találkoztam először, hozzájuk semmiféle baráti, rokoni szálak nem fűznek, ilyen irányai elfogultságom tehát mem lehet. Az újságíró-etiika. szerint meghallgattam mindkét felét, s bizonyíthatóan o9U-pán valós dolgokat írtam az elhangzottakról, minden esetben jócskán, .rövidítve. Am. hogy valójában, kiméit, s milyen, mértékben van. igaza a ..küzdő feleik” között, eldönteni nem az újságíró feladatta, ö csupán a hallotttak regisztrálója. S hogy jómagam sem voltam döntőbíró, se pro se kontra. bizonyítja a címben szereplő kérdőjel is. Kovács Judit Kéne a bringára valami szerkentyű, amivel álltában odakötözzük valamihez a biztonság kévéért. Ki van már találva az erős huzalból készített lakat, vagy bilincs, mely kulcsra záródik. Hát ez kellene. Miskolci, Bajcsy-Zs. utcai szakbolt, hol kerékpárokat és sokféle egyebet árulnak. „Kerékpárhoz való bilincs?” „Az viszont nincs.” A tapasztalt vásárló tudja, hogy ezután már fölösleges a jár- kálás, mert, ha egy helyütt nincs, hát akkor sehol sincs. De — gondolja — ma már megváltozott a helyzet, hiszen nem csupán állami boltok léteznek, melyekben annak idején — jól tudjuk — nem törődtek kellően a dolgozók kiszolgálásával, hiszen nem nyereségérdekeltségből, hanem csupán fizetésből töltötték ott idejüket, most viszont mindenféle kft. és egyéb szervezet létezik, mely nagyon is szükségessé teszi a forgalmat, a bevétel növekedését. Igaz, az említett bolt is kft., de hát nem lehet ott sem minden . . . Próbaképpen mégis a Centrum. „Egy sörbe, hogy nincs biciklilakatjuk ...” „Vesztett”. —- így az eladó. „Ráadásul 150 forint a lakat is.” Kuncog kárörvendve az egyik tanulólányka. A fogadás mégsem kötődik meg, akárcsak az üzlet sem, mivel valóban található egy hosszúkás lakat, de nem az igazi. Nem a bilincs, mellyel a bringa kiköthető. A bilincs sajnos nincs. A Széchenyi úti egykori Üttörő Áruház, ma Ezermester. Gyerekeknek való lenne a bringához akármi is, de itt „Nem tartunk”. Ha nem, hát nem. Majd az Eszperantó téri, csodás, még fiatal, hatalmas iparcikk áruházban! Hol, ha itt sem?! Az illetékes osztályon a fiatalember készséggel is közli, hogy „Sajnos, nincs.” Akkor a még nagyobb és még fiatalabb iparcikkben, a diósgyőri Bükkben kell megvenni. Jó lenne valakit megkérdezni, de kit? Kis csoport beszélget, köztük egy fehérköpenyes hölgy is. „Ide tartozik?” „Nem.” „Nem tudja, ki tartozik ide?” „De.” „Megmutatná ?” Megmutatja. Ott van éppen mellette, egy fiatalabb lányka. „Sajnos, nincs.” Mármint a keresett cikk. Az ember mégis vidámabban hagyja abba a keresgélést, mint tette korábban. Mégiscsak más a mostani, korszerű rendszerű boltokban hallani a nincset, mint a régi, elavult rendszerűek- ben! (priska) Mátyás király corvinái Patakra kerülhettek volna Ezen a tavaszon van utolsó nagy magyar királyunk, az igazságos jelzővel illetett Mátyás halálának kereken 500. évfordulója. Korának kiemelkedő reneszánsz uralkodója volt, aki 32 éves uralkodása alatt hazánkat politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt Európa vezető országainak sorába emelte. Hazai és külföldi humanista tudósokat, írókat, művészeket hívott udvarába, s budai palotájában a reneszánsz kor felbecsülhetetlen értékű képzőművészeti és irodalmi alkotásait gyűjtötte össze. Különösen híres volt az 500 kötete? könyvtára, a Bibliotheca Corvina, amelyet az elsők között tartottak számon a 15. századi Európában. Állandóan 30—40 könyvmásolót és könyvfestőt foglalkoztatott a budai műhelyben. A gyönyörű kiállítású kódexek a klasszikus görög—római írók, a középkori egyházatyák és a humanista írók müveit tartalmazták. A címlapon Mátyás király hollós címere látható, innen a kódexek corvina elnevezése. Habent fata sua libelli, azaz a könyveknek is megvan a maguk sorsa — tartja a latin tapasztalat, s vonatkozik ez a megállapítás a corvinákra is. Mátyás halála, különösen pedig a mohácsi vész után, a 150 éves török uralom alatt kifosztották a budai könyvtárat, széthordták a corvinákat. Sokat szállítottak belőlük Konstantinápolyba, a szultán könyvtárába, onnan később szinte a világ minden tájára került a kincsesei felérő remekekből. Irodalomtörténészeink „nyomozásai” szerint a nemzeti és más nyilvános könyvtárakban, valamint a magángyűjteményekben 182 corvina található. A legtöbb, 42 darab a bécsi nemzeti könyvtárban, 25 hazánkban, továbbá 4—6 darab Firenzében, Párizsban, Münchenben. Londonban, Rómában, Zágrábban. Krakkóban, sőt még New Yorkban is van. Érdekes kapcsolatba került a corvinák .sorsával Rákóczi György révén Sárospatak. A fejedelem szerette .gyűjtötte és olvasta is a könyveket. Külföldi utazásaiból sohasem tért vissza könyvek nélkül. A legnagyobb könyvszerzési vállalkozása a Mátyás király híres corvináinak megszerzésére tett kísérlete volt. A corvinák túlnyom» többsége ugyanis a 17. század első felében még Bu-< dán volt. a törökök birtokában. Rákóczi György 1632. augusztus 10-én kelt levelében azt írta követének, Szalánczi Istvánnak Konstantinápolyba. hogy hajlandó 100 aranyat adni Zölfikár agának, ha eredményesen közbejár a szultánnál. ,.a Budán i- vö sok szép deák könyvek” megszerzése érdekében. Szalánczi válaszában arról értesíti a fejedelmet, hogy „Zölfikár aga a fejedelemnek még semmi dolgában nem biztosította őt úgy, mint a budai könyvek ügyében”. Egy 1633. július 23-áq küldött török levélben azt az értesítést kapta a fejedelem, hogy „a budai várban levő keresztény könyvek számának és címének összeírásával" Musza és Eshák agát bízták meg. Mi lehetett az oka. hogy „a vásárt” mégsem sikerült nyélbeütni? Talán valaki ráígért a szultán által a corvinákért kért ötezer tallérra? Nem tudjuk. Pedig ha akkor Rákóczi György erőfeszítései eredménnyel jáfta'k volma, nemcsak a pataki kollégiumi könyvtár, hanem az egyetemes magyar kultúra is még több könyvművészeti reme'Íréi lenne gazdagabb. Hegyi József
