Észak-Magyarország, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1990. március 24., szombat A magyar államiság jelképei Az értelmező szótár @ szerint a himnusz va­lamely nemzet tagjai­nak együvé tartozását kife­jező, emelkedett hangú, megzenésített költemény, amelyet hivatalos ünnepi al­kalommal énekelni, játszani szoktak. Kölcsey Ferenc 1823. janu­ár 22-én írta Szatmárcsekén a Himnusz című versét. (Ja­nuár 22-e ez évtől a Magyar Kultúra Napja lett.) Mély fájdalom, a történelmi múlt által érzett zaklatott katar­zis következménye, hogy Kölcsey bárminőkét éves ko­rában egyetlen napon meg­írta a magyarok nemzeti Himnuszát. Azt a Himnuszt, amely a mai napig nem sze­repel az Alkotmányban, ily módon a miénk az egyetlen illegális nemzeti himnusz a világon, mert nincs doku­mentum arról, hogy hivata­los lenne ... KÖlcsy Himnusza rendha­gyó a többi nemzet himnu­szaihoz képest. Ez a him­nusz nem királyhoz fohász­kodó, uralkodót éltető him­nusz. Nem az államalapító István király, az országépí- tő IV. Béla, a honszerző Ár­pád-ház vagy a háborúkban diadalmaskodó és az orszá­got jólétre emelő Hunyadi Mátyás himnusza. Ez a him­nusz egy évszázadokon át sa­nyargatott, kétségbeesett nép imád-sága. A magyarok Him­nusza az esdeklés hangján szólal meg, a balsors tépte, veszendő, megbűn.hődött nép­re és országra kéri Isten ál­dását. A magyar Himnusz, mint már írtuik, nincs alkotmány­ban rögzítve, a még ettől is erősebb népakarat döntött. Kölcsi Ferenc 1823. január 22-én, nagy magányában írt Himnusza csak több év múl­tán, a Kisfaludy Károly szer­kesztette Auróra című újság­ban jelent meg először, 1828 decemberében, másodszor pedig' költeményeinek első gyűjteményes kötetében, 1832-ben. Kölcsey 1838-ban, 48 éves korában távozott az élők vi­lágából, az 1844-ben megze­nésített Himnuszát sohasem hallhatta. A pesti Nemzeti Színiházat bérlő Bartay Endre színi- igazgató 1844. február 29-én húsz körmöoi aranyat érő pályázatot írt ki a népsze­rűvé vált Kölcsey-köttemény megzenésítésére. A pályázat nyertese a romantikus ma­gyar operairodalom legna­gyobbja: Erkel Ferenc, aki egyetlen óra alatt írta meg a Himnusz zenéjét. Erkel ezekre a pillanatokra idős korában így emlékezik viisz- sza: „ ... eszembe jutott az én első mesteremnek a sza­va ... Azt mondta: fiam,mi­kor valami szent zenét kom­ponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszed­be . .. A kezemet a zongorá­ra tettem és hang hang után olvad.” A Kölcsey—Erkel-Him­nuszt a pesti Nemzeti Szín­ház mutatja be először 1844 július 2-án este, a nagy nyil­vánosság előtt pedig először a Széchenyi hajógőzös víz- rebocsátási ünnepségén, az Óbudai Hajógyár munkásai énekelték el 1844. augusztus 10-én. Ettől az időtől kezd­ve a nemzeti fohász számta­lan egyházi ünnepségen, fáklyás felvonuláson, a ko­lozsvári Nemzeti Színházban felcsendül, de hivatalos ál­lami ünnepségen először a budai Ikoronázó Mátyás- templomban hangzik el, a március 15-iki győztes forra­dalom után, Szent István ki­rály napján, 1848. augusztus 20-án. Tíz évvel Kölcsey ha­lála után, a:ki sohasem hal­lotta meg a verséhez társí­tott gyönyörű daMaimokat. A szabadságharc 1849-es ■leverése után, a Habsburg- ídőikben tilos volt a magyar Himnusz, a Gott, erhalte, az osztrák császári himnusz éneklését rendelték el. Hiá­ba történt később kísérlet a magyar Himnusz visszaállí­tására; Ferenc József csá­szár nem engedett. 1903. áp­rilis 16-dtei parlament orszá­gos ülésén Rátkay Károly képviselő a következő tör­vényjavaslatot nyújtotta be: „A magya-r népiélek Kölcsey Ferencz költőnknek Erkel Ferencz dalköltőnk által megzenésített Hymnusz czí- mű költeményét avatta fel a magyar nemzet fohászává.” Ennék értelmében kérte, hogy a törvényjavaslatának az első §-a szerint Kölcsey Himnusza az egységes ma­gyar nemzet himnuszává avattassák. Ezt a törvényt Ferenc József császár soha­sem szentesítette. A dinasztiánál, a császár­nál, a királynál nagyobb erő­nek bizonyult azonban a népakarat, amely a magyar nép Himnuszát mind a mai napig megtartotta. A bölcsőtől a sírig A Szózat 1830 elején szü­letett Vörösmarty Mihály tol­lából s ugyancsak az Auró­ra folyóirat hasábjain jele­nik meg nyomtatásban elő­ször, 1836 decemberében. Nyilvánosan először a pesti Nemzeti Színházban szaval­ják el 1838. február 25-én. A színész és zeneszerző Egressy Béni, a korabeli pes­ti Nemzeti Színház művésze két alkalommal zenésítette meg Vörösmarty költemé­nyét. Az első változat, ame­lyet a Színház 1839. novem­ber 2-án kórusműként muta­tott be, nem találkozott a közönség tetszésével. Közel négy év múlva, 1843. január 26-án, a már említett színi­igazgató, Bartay Endre het­ven körmöoi aranyait ígér annak, a:k.i Vörösmarty köl­teményét sikeresen zenésíti meg. A bírálóbizottság dön­tését 1843. április 29-én je­lentik be: Egressy Béni, aki másodszor szerzett zenét a Szózathoz, nyerte el a díjat. Az új Vörösmarty—Egres- sy^-féle Szózatot a pesti Nemzeti Színház 1843. május 10-én mutatta be. Kölcsey a Himnuszt egyet­len nekirugaszkodásra, egy nap alatt írta meg. Vörös­marty a Szózatot több hetes vívódás után. A Magyar Tu­dományos Akadémia kézirat­tárában őrzött két eredeti Szózat kézirat közül az egyik javításokkal, átírásokkal zsú­folt, de a másik, tisztázott kéziraton is felfedezhetők utólagos változtatások. A Szózat az első megfogalma­zás szerint így kezdődött: Hazádnak, mint szemedhez Legyél hív, oh magyar . .. Az áthúzás fölött a végle­ges szöveg: Hazádnak rendületlenül Légy hive, oh magyar . . . S végül is hogyan alakult a Himnusz és a Szózat ne­mes vetélkedésének a sora — erről egy pár gondolatot. Már nyomtatásban is meg­jelent és széles nyilvánosság előtt is ismertté vált a két fohász, de még egyiket sem zenésítették meg, amikor Kossuth Lajos az 1842. jú­nius 2-i Pesti Hírlapban ezt írta; ha Vörösmarty „mást soha nem írt volna bár, mint a Szózatot, ezen egy művével is hervadhatatlan koszorút körített homloká­ra.. . Szózata máris nemzeti himnusszá vált. ..” Azt azonban, hogy 1848 49. idején miért nem emel­kedett törvényerőre Kossuth Lajosnak ez a mondata, s miért nem mondatott ki, hogy a Habsburg-ház trón­fosztását megszavazó forra­dalmi Magyarország hivata­los állami himnusza a Szó­zat — ez történelmi rejtély marad, nincs rá válasz, nincs rá magyarázat. A Szózatot 1843-ban, a Himnuszt 1844-ben zenésí­tették meg, s a két költe­mény nagy, emelkedett ver­sengése évtizedeken át tar­tott. Diákok, istentiszteletek hívői, kórusok, ünnepségek résztvevői énekelték egész Magyarországon a vallási és állami ünnepeken. Mindket­tő nemzeti jelkép számunk­ra. Gyulai Pál fogalmazta, hogy: „Nem ismerek a Szó­zatnál megrendítőbb magyar költeményt, de emelkedet- tebbet sem a Himnusznál.” S végül is melyik költe­mény, Kölcsey vagy Vörös­marty verse, a Hymnusz vagy a szózat vált a magya­rok nemzeti himnuszává, azt a két megzenésített óda sa­játos, vonzó versengése so­rán nem tételes törvény, ha­nem a törvényeknél is ma­radandóbb népakarat dön­tötte el az évtizedek során. S talán éppen a viták vég­leges lezárására jelent meg 1982-ben egy Himnusz—Szó­zat nagylemez, a két nem­zeti énekünk utóéletének rendkívül szép fejezeteként. A Himnusz és a Szózat összesen százhúsz sor, amit ismenie kellene minden ma­gyar embernek, felcsendülő • sük idején tisztelettel és ke­gyelettel gondolni a magyar történelem, a magyar nem­zet vérzivataros évszázada­ira, s csendben fohászkodni, összefogással cselekedni a „megbűnhődött múlt” utáni „víg esztendő”-ért. Molnár István Füzes László Tudom Tudom, hogy a göngyöleg-szavak- < alig rejtenek igazat. Dörgölődik a lomha délután mint a macska, jobb falat után. Behúzott körmű dorombolással, meg nem békéivé saját magával kifent karmokkal ül a nyugalom eszmélő ágyon, . . Vagy ravatalon? . Iván barátom! Halott mesterem magyarító szavaival búcsúztatlak, sajgóan friss halottam, legjobb barátom a városban. Többszázados prédikáció szavaival: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kon­tinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy gö­röngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, épp­úgy, mintha egy hegyfokot mosna le, vagy barátaid há­zát. vagyaié birtokod; minden halállal én leszek ke­vesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Máté Iván a mítoszból tűnt elénk, üszkös évek után, lepusztult szellemi tájban. Kortalanul, öreg-fiatalon, mint lehetett már az Ilkovicsban, a Japánban, a Nép­szavánál, a Márciusi Front fiataljai között, a Szép Szó vagy a Válasz köreiben, ahogy focizott a Volk- mann utcában Lóéival a költő-mesterre várva; és mint ahogy utolsó estéjén még egyszer végigsétált fo­gadott városa főutcáján. Változhatatlan lett, mert vál­toztathatatlan volt. A mítoszból jött: neveket mondott, melyeket ekkor csak kevesen értettünk, helyeket említett, amelyek létezését borzongó tisztelettel nézegettünk néhányan, akkori fiatalok, magunk is már csak emlékezők. A múltból élők. A jelen ellenében. Baráti közelből is­merte azokat, akiket ma már minden diák az iskolá­ban tanul nemzeti klasszikusként, megfordult befo­gadott társként olyan helyeken, amelyekről történe­lemkönyvek írnak. Beszélt. Hittük: idecsapódott. Ma­gam is csak később döbbentem rá: ő maga is az iro­dalmi héroszok társa volt. Amikor nem egy általam tisztelt ember számára neve és barátsága volt a „sze- zám tárulj”, ami által újabb őszinte barátságokat le­het elnyerni. Származása? Sokak szemében okos, furcsa, zsidó újságíró volt. Őt már protestáns hitben keresztelték, édesanyját is ezért temettette volt ide, a Deszka­templom melletti temetőbe. De ami lényegében meg­határozta: büszkén emlegette Vészi-rokonságát; Jó­zsefet, a nagyhírű újságírót, Ady Endre barátját, akit már nehéz időkben, mégis a jeles magyar literáto- roknak kijáró, nemzeti színű Jókai-lepellel letakarva ravataloztak fel, annak leányát, a Margita-versek hős­nőjét és unokáját, aki a jelentős Molnár Ferenc-i va­gyont az üldözött-mellőzött nagy magyar népi írók folyóiratára, a Válaszra áldozta, hogy Révai kultúr­politikája ellenében ideig-óráig még megszólalhassa­nak. Ezt a magyarságot vallotta származásaként. Eb­ben az irodalomban élt megbecsült tagként Máté Iván. míg évekre börtönbe nem zárták. Tapasztalhattam az évek során: nemcsak Iván tu­dott mindenkiről, őt is ismerték különböző írói kö­rökben. És nemcsak a nagy öregek felé lehetett híd. Fiatal barátaimnak is vele dicsekedtem. Csüggtek aj­kán. És nemcsak emlékei okán. Miskolc ifjúságának évtizedeken át nevelője volt, származásra, nemre, faj­ra és műveltségre való tekintet nélkül. Mindenkihez tudott szólni. A tájékozottság, a mindenről tudni akarás és a • mindenről véleménymondás példázata volt. Egy olyan korban, amikor ezt nem szerették. Különc volt? Mire hozzánk ért, száműzött lett! Mer­jük kimondani. De feloldotta a kényszert. Olyat tett Miskolcon, amiért Pesten állásvesztés, megfigyelés, zaklatás járt. A különcség álarcában kiharcolta nyil­vánosságát. Ha lapot szerkesztettem, ő volt a tanács­adóm, ha tájékozódni akartam, Miskolcra jöttem ké­telyeimmel. Iván csodát tett itt: „negyvenezer pél­dányban megjelenő nyelvével" legálisan propagálta azt, ami Pesten illegalitásba kényszerült. Beszélt. Nem­csak baráti körben, kávéházban, nem lakás-szeminá­riumokon — de az akkori párt megbízottjaként is. Pe­dig amit ő hivatalos fórumokon, „meghívott előadó­ként” elmondott, azokért Pesten szilencium járt. A maga különcségével el tudta fogadtatni a másképp­gondolkozást. Pontosabban: a gondolkozást. Méghozzá a politikus gondolkozást. Tudta, hogy a tűzzel játszik? Sokszor volt az ön­gyilkosság határán, őrült megnyilvánulásait baráti kör­ben titkoltuk. Beteg alkatából eredeztettük. Pedig job­bára a feszültséget nem bírta már sokszor, amely vi­lágunkat feszítette szét. A gondolat héroszainak példázatát csempészte kö­zénk különc maszkjában. Börtönei tapasztalatából tud­ta: mindent kibír, ki megőrzi függetlenségét, a tájé­kozódáshoz, és a gondolkozáshoz való jogát. És ő na­gyon is sok mindent kibírt. Iván, a sírodnál döbbenek rá, hogy groteszk alakod hőst rejlett: miskolci otthonosságod valójában orszá­gos otthontalanság volt. Nem Pestről száműztek, de az igazi Magyarország hontalanja voltál. A sohasem volt, mindig csak álmodva várt „ország” honpolgárai­nak egyike. Barátok voltunk. Itt éltél köztünk. Kellettél. Plety­káltunk, dicsértünk, szapultunk ismerősöket. Tudtál gyűlölni, megsértődni, megátkozni, de tudtál megbé­kélni is. Hiú is voltál — melyikünk nem az? Ember voltál, mint mindnyájan körülötted. De most hirtelen úgy érzem, más is voltál. Utolsó sétád a miskolci fő­utcán, ahol valaha megismerkedtünk, a mítoszba emel. Legendás alakká változtál ismét. „Távozik úgy, mint , jött.” Bocsáss meg, Iván, nem akartam patetikus lenni. De mintha sorsod diktálná. Rád gondoltam tegnap es­te, mellém ültél, és hangot hallottam: „Máté Iván a mítoszból tűnt elénk.” Ezt kellett folytatnom. A le­gendás példák születnek így. Csakhogy nekem nem a legenda kell. Jobban sze­retem azt a mozdulatomat, amivel valamely kézira­tot félreteszek: „na, ezt Ivánnal meg kell még be­szélnem”. Bárha ma is, itt is beszélgethetnénk. Milyen jóízű- 3 en, gonoszkodva kibeszélhetnénk — úgy mellékesen — a temetésedet is. Kár, hogy nem lehet. | Kabdcbó Lóránt jfc Elhangzott 1990. március 19-én, Máté Iván temeté­sén, Miskolcon, a Deszka-temetőben.

Next

/
Thumbnails
Contents