Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. február 24., szombat LÁTÓKÖR Az Észak-magyarországi írócsoport rovata Szerkeszti: Serfőző Simon Művelődésrajz 19Q9-ből A Borsodi Mezőség mű- velődésrajzánalk elkészítésé­hez bizony, ideje volt hozzá­fogni. Tulajdonképpen vala­mennyi történeti-földrajzi kistájunkról, vidékünkről, ré­giónkról elmondhatjuk, hogy a művelődéskutatás — még ma is javarészt kiforratlan — módszereivel végzendő felmérésük évtizedek óta vá­rhat magára. Különösen az egypárt-tbürakrácia hatalmi művelődési politikájának tudható be, hogy a tudo­mányos, de a szociográfiai társadalomelemzéseík sem tudtak gyökeret verni az észak-magyarországi egyesí­tett megyék művelődési éle­tében. Ám maga a tudomá­nyos közfigyelem is mintha mérsékeltebben irányult vol­na az itteni művelődés autentikus arculatának meg­ismerésére. Ezért mondható F. Vankó Ildikó dolgozata, e szerény munka nyilvánosság előtti megjelenésének ténye, az észak-magyarországi műve- lődéákutatás lényeges, figye­lemre méltó mozzanatának. Mert tartalmát tekintve e mű kétségkívül nem több, mint szákmájukban viszony­lag j áratos értelmiségiék kö­tetlen eszmecseréje súlyos gondjaik közötti réérősebb idejükben. Ilyenféle dolgok­ról csevegünk, amikor nem érezzük magunkat különö­sebben érintettnek egy-egy vidék nyomorában, tengődé- sében, kilátásaiban. Jelentős haszna van azon­ban az ilyetén munkának is, amely ráadásul töbtoéJkevés- bé arról szól, amit a címé­ben megígér. Vagyis arról, hogy Mezőcsát és vidéke művelődési infrastrulktúrójá­ról, tehát intézményes mű­velődéséről értekezik. Talán a kor szava mégis azt dik­tálta volna, hogy -ezt ne ab­ban a felfogásban tegye, ahogyan azt az aczéli kul­túrpolitika- szemléletbeli kor­látái között a művelődésku­tatás a legutóbbi időkig megengedte magának. Sem­miképpen sem tekinthető a könyv erényének, hogy a táj földrajzi környezetének és feltételeinek, gazdaságá­nak, a népélet és az egész helyi társadalom történeti változásainak — legalább a magyar társadalom polgári fejlődésének időszakát érin­tő — fontosabb mozzanatait nem hozza összefüggésbe a vidék mai állapotával, s a tradícióikra építő lehetőségek reményével. Természetesen helyénvaló az a megállapítá­sa. hogy „ ... rendkívüli he­lyi és központi figyelmet kí­vánnák a terület problémái. Nem véletlen, hogy a helyi figyelmet soroltam a köz­ponti elé. Régi igazság, hogy segíts magadon, s az Isten is megsegít. Az országnak sok depressziós körzete van: bizonyos vagyok abban, hogy az a télepülés (körzet), ame­lyik veszi a fáradtságot ön­képe kialakításához, problé­mái megjelöléséhez, az má­soknál inkább képes érde­kei, szükségletei képviseleté­re ... ” Mégis, ennék megfo­galmazásához, ajánlásához nem szükségeltetnék hóna­pokig tartó vizsgálódások egy jól körülhatárolható, prob­lémáinak egyediségében, sa­játosságaiban markánsan megragadható dél-borsodi tájban. Egy alapos elemzés­ből több és masabb követ­keztetésre is kellene jut­nunk. Elsőként alighanem arra, amire pedig a fiatal Erdei Ferenc már 1930-ban figyelmeztetett: „Iskolák, könyvtárak, újságok nem jellemzik egy falu egész kul­turális életét. Egy részét igen: azt a részét, amelyik az általános ... miagyar mű­veltségnek a nyúlványa. A másiknak, a nagyobb rész­nék semmi köze ehhez: ez az igazi falusi műveltség, szóban, hagyományban élő, magyar és ugyanakkora mér­tékben paraszt.” Vagyis a Borsodi M'ezőség művelődé­sének csak egyik, sőt, ki­sebb problémája az F. Van­kó Ildikó által bemutatott intézményrendszer az óvo­dától a középiskoláig, a kö­zösségi terektől az informá­ciószolgáltatásig. Ezéktől az intézményéktől mai formá­jukban nem várhatjuk sem mezőcsáti, sem a borsodi mezőségi helyi tudat, helyi társadalom feléledését és megerősödését. Mindazonál­tal nem is a művelődési intéz­ményektől remélhető a lo- kalitás jelentőségének tér­nyerése. Azt csak a Borso­di Mezőség művelődésének másik, szélesebb rétege moz­díthatja élő, .amit pedig a tájiban és népben elgondolt, a ma intézményes művelő­déssel párhuzamosan létező, de leszorítottságában a pe­rifériára vetett mindennapi kultúrában találhatunk meg. Ehihez azonban nem kérdő­íveken, csak a személyes megérintettségen keresztül visz az út. Tehát a terep­munkának olyan felfogásá­val, amelyben a kutatót — Szabó Zoltán szavaival szól­va, — az ember érdekli, az ember a társadalomban el­foglalt helye szerint, s ezen­közben ismeri .meg intéz­ményeit és mindennapi kul­túráját. S ez a módszer min­den bizonnyal Lehet tudo­mányos is, amennyiben el­fogadjuk, hogy valamennyi helyi társadalom, mikirokör- zet vizsgálatának önmagában értelme van, önmaga és .má­sok számára érvényes tanul­ságokat hordoz. Mindazonáltal az F. Vankó Ildikó által képviselt és az Országos Közművelődési Ta­nács által támogatott kuta­tási módszernék is létjoga van, amennyiben véghez vi­szi azt a tényanyagot feltá­ró, statisztikai adatokat ren­dező, kérdőíveket feldolgozó munkát, .mely nélkül nem le­het megbízható, helytálló elemzéseket és ajánlásokat készíteni. A művelődésre vonatkozó információk a’k- kumulálásának jó példája ez a könyv, melynek éppen nem elemzett utolsó negyede, a statisztikai táblák, meg a térképmelléklet adják legfi- gyelemre méltóbb, legsúlyo­sabb részét. Kétségkívül északi .megyéink valamennyi történeti—'földrajzi kistájá­ról — a Bü'kktől a Takta- közön át a Bodrogközig, az Aggteleki karszttól a Bor- sod-medencén át a Matyó­földig, — el kellene készí­teni a művelődési infra­struktúra ténybeli gyűjte­ményét is, nem feledve ugyanakkor azt sem, hogy az állami intézményrendszer csak egyik része ennek az ágensnek. Valamint azt sem, hogy az önszerveződés újabb formái is elkerülik az álla­mi struktúrákat, és egyálta­lán. a művelődés egyre in­kább helyi és mindennapi vonatkozásaiban válik jelen­tőssé. A Miskolcon működő Me­gyei Közművelődési Mód­szertani Központ kiadásában megjelent, Kása Béla által tervezett és szerkesztett, ál­lagában mutatós kötet tu­lajdonképpen egy remény- teljes sorozat első darabjá­nak tekinthető. Amennyiben persze — s vélhetőleg már a közeljövőben, — akad vi­dékünk, városunk, melynek intelligenciája fontosnak ér­zi helyi társadalma művelő­dési arculatának tudományos igényű vizsgálatát. Tóth Imre László Kalász László Szememben csöpp gyillcok lapulnak pillantásaim apró török százlövetü pisztoly az ujjam nyelvem alatt fullánkot őrzök mázas fogam rothadó méreg nyájasságban s békében élek Terhes fák világnyi gyümölcs gallyat Ívelő súlyosság letört rész nehéz egész a támaszok mankók pót-törzsek nem is szegyen e szélben éretlen súly - új meg új fény érlelő szemed legyen ébren Szanyi Péter 15 éve él Miskolcon. Tizenegy felál­lított szobra található a városban. A Magyar Kép­ző- és Iparművész Szövet­ség Borsod Megyei Tago­zatának vezetője. Magá­ról, alkotásairól keveset, elveiről, elképzeléseiről annál szívesebben beszél. A művészet olyan — idé­zem szavait —, mint a vi­lág. Pillanatnyi állapotot rögzít. A jó művészet adekvát. Azoknak az al­kotásoknak is megvan a jelentése, amelynek való­ságalapját nem, vagy alig értik meg az emberek. Én a művész válságát nem érzem, az átrendeződését inkább; napjainkban a film, a video kerül előtér­be. Jurecskó László írja Szanyi Péterről: a legmo­dernebb technikák ismerő­je és értője, azonban egy­általán nem vált azok rab­jává. Nem azonosult a modern technikát minde­nek fölé helyező nézetek­kel. Már főiskolás korá­ban meggyőződésévé vált, hogy az építészetileg sze­gényes környezet, a do­bozházak sora, a nem al­kotott terek nem tudnak megfelelő környezetet biz­tosítani a monumentális szobrászati alkotások szá­mára. Szerette volna a szobor által képzett teret úgy kiterjeszteni, hogy egy olyan konstrukciót hozzon létre, amely versenyekre kelhet a környezet panel­házaival méreteiben, de elütő felfogásban, organi­kus voltában is ... Sza­nyi előbb egy-egy szobor­ból álló kompozíciót ho­zott létre, az utóbbi idő­ben feltűnnek a szobor- csoportok művészetében. Alkotásait azonos plaszti­kai felfogás, érzékeny mintázás, biztos statikai megalapozás, egységes szellemiség jellemzi. Veres Ildikó Dupka György tüzhelyőrzö melegében önmegtartó erejükben tüzhelyőrzö melegükben Kisebbségi ima fiaimnak higgy a napi örömben, bánatban hiszek a holnapi jóban, rosszban higgy a csirakeltö Napban higgy önmagadban hiszek a vonzó Holdban, csillagokban hiszek önmagomban higgy a kavargó szélben, vízben higgy anyanyelvedben hiszek a kinemalvó tűzben, földanyánkban hiszek a nemzetekben szép nyelvünk el nem árulásában higgy népedben szerelem s halál harmóniájában hiszek az emberekben szülőföldünk fel nem adásában önmegtartó erejében szerelmünk s halálunk harmóniájában Mióta egymásratallált a hazai és a hatá­rainkon túli magyar irodalom, teljes erő­vel folyik egymás felfedezése. A miskolci Napjaink munkatársa például a kassai Gál Sándortól hallott róla, hogy e sorok por- torikói írója valahol a Hernád völgyében született. „Küldj egy visszaemlékezést!” — üzente azonnal. Így jött létre, kis kerülő­vel, ez a helyreigazításnak is beillő eszme- futtatás arról, hogy mi is a szülőföld, pon­tosabban a szűkebb, a legszűkebb pátria. Kezdjük a helyreigazítással. Budán szü­lettem, a Farkasrét és a Sashegy között. Anyáim családja már atako.r itt élt, amikor még kékkötónyes, németajkú parasztok mű­velték ia Svábhegytől Budaörsiig terjedő gyü­mölcsösöket. Apám a régi Józsefvárosból került át Budára; rövid, alig tízéves há­zassága nem volt több, mint a fiatal pes­ti orvos kiruccanása a budai őstermelők anyagos barackosaiba. Hidasnémetibe, az apai házba is csak egyetlenegyszer vitt el anyám. Ötéves le­hettem, Kassára utaztunk, anya régi ke­resztlevelek után kutatott, ami — a negy­venes évek elején, német nevű családok­ban — nem volt szokatlan dolog. Útközben, megálltunk Hidasnémetiben. Kassára mintha még emlékeznék. De a hi­dasi látogatásból fél évszázad után csak valami nagy, végtelen ebéd emléke ma­radt. Nagyszüleim, Berti bácsi és Frida néni már nem éltek, a többieket pedig anyám enyhe megvetéssel! intézte el: ők voltak „apád pereputtya”, a rokonok. Jött a háború, majd az ötvenes évek, az ember ezekben az időkben — ha nem vit- lék — nem utazgatott. Apám bénán feküdt kisegítő kórházak, menhelyek siralomhá­zaiban. Soha nem említette, hogy meglá­togatták volna a hernádparti rokonok. Né­ha mesélt nekem Hidasnémetiről. Tudtam, hogy Abaújvár toronyiránt tizenegy kilo­méter, és hogy őseim nem egyszer gyalog tették meg a hidasi és az újvári ház kö­zött az utat. A család nagy volt, és sok volt a gyerek. Józsefvárosi apámnak öregkorá­ra a Hernád-völgye lett a gyermekkor el­veszett paradicsoma. Az évek múltak, a sors a Hernád-völ- gyétől egyre távolabb vetett. A meleg ten­gerekre, Strasbourg, Dijon, Köln és Barce­lona után. A régi idők utolsó tanújával itt kerültem össze, a szigeten, ahol immár két évtizede lakom. Étről a nagybátyámról so­ha nem tett említést apám. Anyám is csak akkor, amikor elutasított az Eötvös Lóránd Tudományegyetem. „Csodálkozol?! — kér­dezte. A bácsi azeíkiban az időkben a mün­cheni rádiónál dolgozott. Családunk olasz eredetű — magyarázta most. Büszke volt rá, hogy — mint mond­ta — leányágon Aba Sámuel leszármazott­jai vagyunk. Az olasz eredet ugyan meg­ingott, amikor kiderült, hogy ősapánk, Matthias, inkább német mint olasz névre hallgatott. De Aba Sámuelre — rokonság ide, rokonság oda! — ma is szívesen gon­dolok. Megtudtam továbbá, hogy Budapestre — via Pécel! — csak a teljes elszegényedés után fanyalodott a család. A századfordu­lón nagyapám nemzedékéből mégis három­nak volt háza Abaújban: neki, Gyulának és Pista bácsinak. Gyula a miniszterségig vitte, nevéhez fűződik a jeles intézkedés: az első világháború után újra bevezette a huszonöt botütést — mint bácsikám mond­ta, azért, hogy ne kapjanak priuszt a diny- nyetolvajok. A miniszterségről is csak azért mondatták le, mert — lovat lopott. „Visz- szavette a lovát” — magyarázta a bácsi, és én nem tudtam, mi a jobb: ha nevetek, vagy ha bosszankodom. Később García Marquez úgy-ahogy ösz- szebékítetl ezzel a festői világgal, amely az én képzeletemben mindig is Macondo-hoz hasonlított. Egyedül Bertiről, nagyapámról mondott valami olyant trópusi bátyám, ami­re szívesen gondolok. Élete végén az öreg­úr egyre gyakrabban visszajárt Hidasné­metibe. Oda rs temették. Csöndes, bölcs ember volt, mindenki szerette. Latin és olasz auktorokat: Horatiust, Macchiavellit, Leopardit olvasott. Még az ötvenes évek derekán bevittem a Csengery utcai elfekvő-kórházba, apám­hoz, Z. Pistit, akivel együtt dolgoztunk a Fővárosi Autóbuszüzemnél, a I-Iamzsabégi úton. Pisti szüleit Rozsnyó környékéről dob­ták át a határon, apám jól ismerte az el­hunytakat. Emlékszem, milyen feszengve hallgattuk őt. Kalauzok voltunk, sofőrnek készültünk: szándékunk szerint komoly munkásemberek. Nem tudtuk elhinni, hogy a régi felvidéki kúriák vidám., és bűnös

Next

/
Thumbnails
Contents