Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

1990. február 24., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Veres János Milyen sűrű volt. az el­múlt fél évszázad? Veres János kötetcíme (Életút) te­szi föl — önkéntelenül is — a kérdést. Ha valaki (mint Veres János) 1930-ban szü­letik Tornaaliján, az kamasz­ként éli meg Hitler unalmát és bukását, a világháborút, az országhatárok (újbóli) át­szabását, a kitelepítésekéi, már felnőttként a sztáliniz­mus tombol'ását. tehát a zsi- gereitoe ivódik a félelem, a megalázó, mert megnevezhe­tetlen szorongás. Megtanul elhallgatni, megtanulja gon­dolatait, érzéseit „bekódol­ni”, ballanszírozni a kimon­dás. a sejtetés határán. Me­nekülni témákhoz és for­mákhoz. amelyekben még elmondható a létezés nagy élménye: a születés, a szere­lem, a halál, a küzdelem és a vereség. Formát és témát is a népköltészetből kölcsö­nöz a költő, a sokat emle­getett „tiszta forrásból”, ahogyan a falut és „a” né­pet kissé nosztalgikusan ér­telmezte a plebejus szárma­zású értelmiség a korábbi évtizedekben. Rögtön szeret­ném itt elhessenteni a vá­dat, semmi okom, kedvem ironizálni Veres János köl­tészetéről szólván! Mert nincs igazságtalanabb, mint a mai tudásunkat, világlátá­sunkat számon kérni a köl­tőn, aki nem csupán megél­te. de meg is szenvedte a kort. Mint (tüdő)beteg em­ber. fokozottabban érzékeny volt, aki a szanatóriumi szobából talán idillibbnek (elérhetetlenebbnek) látta a természetet, a szerelmet, ugyaniakkor talán egysze­rűbbnek. steril ebbnek az élet valós konfliktusait. Ez az elvont lelkesedés (olykor Idlkendezés) azonban fokról fokra közelebb jut a vaskosabb valósághoz, s az az élményvilág, amely a ko­rai szakaszban a kicsit Tompa Mihály virágregéire (is) emlékeztető pantiheiszti- kus természetiképekben, tör­ténelem és népdalfeldolgozá­sokban, remlnisztenciákban fejeződött ki, a felnőtt férfi tollán zaklatottabb, valós konfliktusokat is kidaloló tartalmat és formát talált. Veres János költészetén is nyomon követhető a törté­nelmi változás, valamint az a poétikatörténeti folyamat, amelyet sommásan az avant­gárd .térhódításának nevez­hetnénk. A népiességet, a stílromantikát joggal vádol­ta Kassák torzítással a szá­zad elején. Nem arról van szó. hogy Kassáiknak min­denben igaza volt. amikor dogmatikusan elvetette a klasszikus formákat. De ab­ban mindenképpen, hogy az idill, a tulipános, madár. fütt.yös, tifinkós kidalolgatas alkalmatlan korunk nagyon is érdes, durva élményének kifejezésére. Veres János legnagyobb költői teljesít­ményének éppen azt a fel­ismerést, illetve váltást tar­tom. Nem szakít a korábbi szemléletével. felfogásával, de palettáján új színek, for­mák jelennek meg pl. a századunk zaklatott életél­ményét jól kifejező Kollázs I.. és Kollázs II.. .amelyek­ben sejtetni tudja a kisebb­ségi .létet, a fenyegetettséget, századvégünk politikai, esz­mei és kulturális zűrzava­rát. az összetörtséget és a harmónia vágyát is. A sze­líd gömöri táj (itt kapáltat- ta meg Mátyás király az urákal ?) úgy épül be a köl­tő kozmoszába, hogy megnő­nek a távlatai, térben és időben is új dimenziót kap­nak. Magyarán ez a küzde­lemben kivívott új harmó­nia olyan nyugvópont, amelyről el lehet rugaszkod­ni, ezzel már lehet kezdeni valami újat alkar. (Madách— Szépirodalmi K. 1989) Horpácsi Sándor Fecske Csaba Idegenek Elér az ember egy pontig, amikor úgy érzi: nincs tovább. Amikor bármit is akar: a szándék fogantatása pillanatában elvetél. Amikor csalni, megcsalatni szinte egyremegy. Sajátjaként kell cipelnie a másik vétkeit, apró gesztusokért cserébe adni önmagát, jóllehet nincs már életében egyetlen szilánktalan, ép darab: örömmel fogadja azt, amit talán nem is kíván, mert tudja: őszintéden, kényszeredett a trakta is. Mentené, ami még menthető, de bármily óvatos, megbotlik, elzuhan, fölborítja a múlt közösen megtérített asztalát, melynek két átellenes oldalán két meggyötört arcú idegen. Mégis: újra meg újra megkísérlik átvezetni a sűrűn aláaknázott terepen őt, az ártatlant, aki semmiről sem tehet, akit sem megmenteni, sem föláldozni többé nincs joguk. hívása életéhez mindkettőnknek — ha tetszik, ha nem! — köze van. Barátom 1956 után visszaköltözött Bód- vaszilasra, azóta is ott él, a tornanádaskai szárnyvonalon. Amikor 1967 őszén, tizenegy év után, megkaptam a látogató vízumot, hozzá vezetett az első utam. Körbejártuk a Bódva völgyét, felkapasz­kodtunk a hegyekbe, ahonnan Krasznahor- ka büszke várára nyílt a kilátás. Kék köd ült a vidéken, tíz óra is elmúlt, mire át­törte a nap. A Csereháton keresztül men­tünk át Hiidasnómetilbe. HammlncSkét éves voltam, amikor másodízben — de tulajdon­képpen először — megláttam a völgyet, amelyről annyit hallottam a trópuson. Hi­das csúnya falu volt: egyutcás, sok kilo­méteres. Nagyapám háza iskola lett, a fá­kat kivágták, a tornácot eltüzelték a hábo­rúban. De a Pesti utcán még éltek rokonok. Rámismertek — mondták — apámra ha­sonlítok. Bátyám, a tsz nyugalmazott kocsisa, fran­ciául társalgott nejemmel. Meg akarta mu­tatni a harmincöt holdat, amit én örököl­tem volna, mint mondta: a jussomat, de az is lehet, hogy csak nagyzolt, hiszen déd­apánk „a seggit hagyta ránk trombitának”, mondotta volt a bácsi lent a trópuson. Hazalátogatni’ azokban az években, még nem volt természetes. Hazatelepülni, szóba se jöhetett. Valami mégiscsak megmozdult bennem ezen a késő őszi úton. Két évvel később otthagytam a várost, feleségem szü­lőfaluja közelében vettem magamnak egy romos kis tanyát. Végül is, Franciaország volt a választott hazám. Eszembe se jutott, hogy a föld hívása mégsem itt, hanem va­lahol Abaújban ütött először szíven. Vidéki lettem, éveken át dolgoztam a burgundi birtokon. Boldog voltam: megta­láltam a helyem. Az, hogy mégsem egészen, akkor derült ki, amikor — válásom után — elszakadtak a mégiscsak asszonyomba kapaszkodó, a földbe is csak rajta keresztül ereszkedő hajszálgyökerek. Ha itt születtem volna, vettem volna magamnak egy másik tanyát. így — megintcsak a nyakamba szedtem a világot. Az lettem újra, ami vol­tam: ágrólszakadt idegen. * A szülőföldhöz nem elhatározások fűzik az embert. Tények. Például az, hogy itit született. Hidasnémetiben a temető kápol­nája körül minden második síron ott volt a nevem. Nagy visszahúzó ereje lehetett ennek a csúnya, jellegtelen falunak. Mióta természetessé vált az évről évre megismételhető hazalátogatás, én is egyre gyakrabban felkeresem. Legyalogolok a vasúti töltésen Hernádszurdokig, átkerék­pározok Gönc, Zsujta, vagy Pányok felé, megmászom a hegységnek tisztelt árnyas Zempléni dombokat. Máskor a Bódvia völgyében kalandozom, mindkét irányban egy óra alatt visz el a határig a miskolci vonat. Évről évre ellen­őrzőm, hogy Bíidöskútpusztán ott van-e még „Rio de Janeiro”, ez az ironikus fel­irat. Szalonnán betérek Csáki Berti bácsi­hoz; Kalász László, a költő, híres bökver- sét („Szalonnának van kalásza, Kalásznak nincs szalonnája!”) meghazudtoló lakomá­val fogad. Szögliget fölött van egy romfalu, Derenk. A két háború között ide került volna, ebbe a gyönyörű vadonba, a kormányzó medve­rezervátuma. A favágókat kitelepítették, nagy, emberutáni csend ül a vidéken. Itt, fenntartás nélkül otthon érzem magam. A pesti barátok hét végén a Balatonra utaznak. Agárdon, a Dunakanyarban vesz­nek maguknak házhelyet. Nem értik, hogy — meleg tengerek vándora — a lágy Pan­nónia helyett miért kóválygok ezen a tá­voli, hűvös Északon. Én sem értem. Erre éreztem rá, Hamvas Béla öt géniuszából. Észrevétlenül, titokzatosan. Hűséges természetű vagyok, családszere­tő. Mióta túljutottam az emberélet útjának felén, néha eszembe jut, hogy lassan el­mennek a régiek, és nemsokára nekem kell majd átadnom fiaimnak ezeket a sérülé­keny, pókhálófinom hagyományokat. És nemcsak nekik: nemrég rátaláltam egy fé­szekalja kitántorgott, elfranciásodott Fsr- dinandyra. Ök is tőlem várják, ezek a de­rék La Rochelle-i halászok, hogy vissza­adjam nekik a múltjukat. Egymás felfedezése, lám, hosszú lesz. Szép, kölcsönösen gazdagító feladat. Csak örülhetünk neki, idegenbeszakadtak és ha­zaiak. Orosházái Sárospatakig Interjú E. Kovács Kálmánnal E. Kovács Kálmánnak, Sőtér István ajánló sorai­val, Jel a porban címmel a múlt, évben adta ki az orosházi Petőfi Sándor Mű­velődési Központ közel száz verset tartalmazó kö­tetét. — A Magyar Irodalmi Lexikon szerint Orosházán születtél. Szép gesztus volt a tett szülővárosodtól. Bi­zonyság mindenképp arra, hogy bár évtizedek óta Sá­rospatakon élsz, Orosháza nem feledte el szülöttét. — Valóban. Életem — szívesen használom e ha­sonlatot —, három felvo­násból áll. Az első felvo­nás, melynek „szín”-e Orosháza, húsz évig tartott. 1912-től 1932-ig. Szüleim szegény emberek voltak. Emlékszem, hogy két „föl­des” szobánkat anyám min­dennap fölmézgálta s míg meg nem száradt, csak rongypokrócon lehetett jár­ni. A szabadkéményes kony­ha hátránya télen a nagy hideg, előnye: szalonnát, húst lehetett füstölni ben­ne, ha tudtunk disznót vágni. iMind a nyolc déd- szülőm református volt. En­nek van jelentősége életem­ben. Az egyszerűségre való törekvésben és a makacs­ságban. Gyermekkoromban Orosháza a legnagyobb ma­gyar falu volt, ahol a tár­sadalom minden rétege élt. Nagy számban voltak föld­munkások, gazdasági cselé­dek, béresek, akik a „köp­ködőre” jártak, hogy a gaz­dák felfogadják munkára őket. Mostanság ritkán ju­tok el szülőfalumba, ami azóta várossá nőtt. Két év­vel ezelőtt jártam ott utol­jára, kerestem a Pacsirta utcában a szülőházamat, de nem találtam. Emeletes há­zak foglalták el a helyét. Az elemi iskola sok él­ményt jelentett számomra, itt találkoztam először a szegények és gazdagok kü­lönbözőségével. Orosházán akkoriban még nem volt gimnázium, a négy elemi elvégzése után polgári is­kolába mehettem, bár a nálam gyengébb tanulók a vidéki városok gimnáziu­maiban folytatták • tanul­mányaikat. Ez is nyomot hagyott bennem. A polgári iskola elvégzése után sze­rettem volna továbbtanul­ni, de nem volt rá lehető­ségem. Elszegődtem segéd­munkásnak a Toffler cég­hez, ahol kettős feladatom volt: egyrészt faszenet kel­lett egykilogrammos zacs­kókba csomagolni, akkor még avval vasaltak az asz- szonyok. Munka közben a szénportól csupa fekete lett az arcom, kezem, innen a meszes kamrába mentem, ahol barna mészkövet kel­lett fehér mészporral be­szórni, hogy eladható le­gyen. Ezután egy évig me­zőgazdasági iskolába jár­tam és ekkor már kifejlő­dött; sakkszenvedélyem, megnyertem Orosháza baj­nokságát is. A következő tanévben már Békéscsabára bejáró diák voltam, naponta 70 kilométert utazván és fel­vételképpen hat tárgyból különbözetit tettem, töb­bek között franciából és gyorsírásból. Jelesen érett­ségiztem, de — bár szeret­tem volna továbbtanulni —, nem volt rá lehetősé­gem, pénzem. — Ekkor valami nem várt fordulat történt... — Ha akarod, vedd an­nak: egy évig az orosházi Melega malomban dolgoz­tam, gyűjtögetvén a pengő­ket. Már ekkor bejártam a munkásotthonba, ahol a különböző szakmák sakk­csapatait szerveztem. 1930. szeptember elsején a szoci­áldemokrata párt tünteté­sén az első sorokban vo­nultam. Amikor a Terényi utca torkolatához értünk, ahol a szolgabíróság volt, szuronyos csendőrök felénk szegezett puskával állták utunkat. Ez volt a tűzke­resztség számomra... — S az irodalom? — A magyar írók közül Szabó Dezső, Ady, Móricz Zsigmond hatottak rám el­sősorban. Első versem 1931-ben a Szivárvány cí­mű folyóiratban jelent meg. Ez a lap ugyanebben az évben országos novellapá­lyázatot hirdetett, melynek első díját nyertem el. — Ügy gondolom, elér­keztünk élet-színműved második felvonásához. Ho­gyan alakult ezután az éle­led? — A kereskedelmi iskola a középiskolák hátsó lép­csője, onnan csak a köz- gazdasági egyetemre veze­tett az út. Itt hamar be­kapcsolódtam az egyetemi hallgatók forradalmi moz­galmába, megismerkedtem a rendőrséggel, ügyészség­gel, bírósággal és a börtön­nel. Egyik röpiratomért nemzetgyátázással is meg­vádoltak. A per kapcsán ismerkedtem meg József Attilával és Rajk Lászlóval. 1937-ben Kétegy házára mentem és egy évre elsze­gődtem molnárinasnak. Ami ebben a korban iro­dalmi munkásságomat ille­ti, 1934-ben kiadtam a Sza­bad írás c. folyóiratot, amelyet elkoboztak, s öt évre kitiltottak Budapest­ről, 1935-ben Szegeden akartam irodalmi folyóira­tot kiadni, itt fél évig pro­fi sakkozóként éltem, de mielőtt a lap első példá­nya megjelent volna, ismét a rendőrség vett „pártfo­gásba” és öt évre kitiltot­tak Szegedről. Ebben a korban ismerkedtem meg Nagy Lajossal, Szabó De­zsővel, Veres Péterrel. Mi­után a Pestről való kitil­tásom letelt, javulás állt be anyagi helyzetemben is: tisztviselő lettem. 1941-ben, mint a gyorsdandárhoz tartozó gépkocsizó géppus­kás, elindultam a világhá­borúba. Szerencsére Zapo- rozsenél visszafordítottak bennünket. 1944 januárjá­ban póttartalékos tisztiis­kolára hívtak be, ahol Ső­tér Istvánnal kötöttem ba­rátságot. Nyáron, amikor Kállai Gyula megszökött a tisztiiskoláról, előkerült az én priuszom is, és kicsap­tak. Hogy az újabb behí­vást elkerüljem, részben il­legalitásban éltem, részben egy Kiska alakulatnál húz­tam meg magam, dacolva a nyilas éra felkoncoló fe­nyegetéseivel. — Családi életed? — 1939-ben megnősültem, két lányom és öt unokám van. 1949-ben elváltam. Közben az 1939—45-ig tar­tó időben úgyszólván, min­den népi íróval megismer­kedtem. A Kis Üjságban és a Magyar Ütban jelentek meg írásaim. — Negyvenöt után? — Ekkortól kulturális te­rületen dolgoztam. Szer­veztem a Szabad Föld téli estéket, szerkesztettem en­nek füzeteit, valamint a Szabad Föld-vasárnapok mozgalmát. 1949-ben fél évig a kultuszminisztéri­umban dolgoztam, mint fő­osztályvezető. Fél év múl­va úgy közölték velem el­bocsátásomat, hogy más ne­ve volt kiírva a szobám ajtajára ... Könyvtáros let­tem az MTA könyvtárában. Keresztúry Dezső volt az igazgató és Weöres Sándor volt az egyik munkatár­sam. Két évig a Népmű­velési Intézetben is dolgoz­tam. majd 1952-től 62-ig színházi dramaturg vol­tam. Erre az időre esik Szabó Lőrinccel való meg­ismerkedésem, s közös munkánk. Majd Békés köz­ségben egy évig tanárkod- tam a gimnáziumban. Az egyetem levelező tagozatán magyar, francia nyelv és irodalomból tanári okleve­let szereztem. — S a mindeneket meg­forgató időben? — 1956-ban mindig ott jártam, ahol a legnagyobb volt a csatazaj. Saját sze­memmel akartam látni a szembenálló feleket. 1956- ig sokszor tévedtem. Leg­nagyobb bűnöm talán az volt, hogy későn ismertem föl Rákosi és társai poli­tikai kalandorságát. — Ha nem tévedek, el­érkeztünk életregényed harmadik felvonásához. Ho­gyan kerültél Sárospatak­ra? — Miután 1962-ben dra­maturgi állásomat fel­mondták, s állás nélkül maradtam, az „illetékes hi­vatal” megkérdezte, aka­rok-e Győrben tanítani, igennel feleltem, s egy hét múlva kineveztek — Sá­rospatakra. Itt a Tanító­képzőben nyelvészetet, he- lyesírást, az élő magyar irodalmat tanítottam. 1973- ban történt nyugdíjazáso­mig. 1967-ben nősültem meg újra, egy gimnáziumi tanárnőt vettem feleségül. — Pesten, vagy Patakon érezted jobban magad? — Megszerettem Patakot. Megfogott történelmi szere­pe és, ha valami néha szo­rongat, az csak a vidéki városokra jellemző, elke­rülhetetlen provincializmus. Pesten a nagy nyüzsgés és a forgalom szörnyű zaja bánt. Persze, ott közelebb van az író a tűzhöz, ott vannak a kiadók, szerkesz­tők. De most már úgyis csak oda küldök kéziratot, ahol kérik. Patakon sokat foglalkoztam helytörténet­tel. Az Észak-Magyaror- szágban Sárospatak föld­rajzi nevei címmel, eddig hét folytatás jelent meg nyelvtörténeti vizsgálódá­saimból, az emberiség bé­kevágyának történetét pe­dig az ókortól az első vi­lágháború végéig dolgoz­tam fel 12 folytatásban. — Most min dolgozol? — Három kéziratom van készen, az Anonymus-rej- tély megoldása, a Honfog­lalás valódi története, Sá­rospatak földrajzi nevei. Elegendő cédulám van ah­hoz, hogy megírjam Sáros­patak az Árpád -'korba n cí­mű tanulmányt, A boldog­ság nyolc pillére című fi­lozófiai értekezést. Szeret­nék kiadni egy novellás- kötetet, gyermekverseim gyűjteményét. Bizonyára hátráltatta az egy terüle­ten való elmélyedést a többfelé ágazó érdeklődés. Szépirodalomban a vers, próza és aforizma érdekel leginkább, a tudományok területén pedig a történe­lem, nyelvészet, néprajz, pedagógia. Nem tudok sza­kítani a politológia iránti érdeklődésemmel és persze, a sakk iránti szenvedélyem­mel. Kiss Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents