Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Választástörténelem Abaújban az ellenzék fölényesen győzött 12. A választási eredményeket illetően Abaiúj megye adatai nagymértékben eltérnek az országos átlagtól. E megyé­ben két ellenzéki párt, a De_ mőkrata Néppárt és a Ma­gyar Függetlenségi Párt sze­repel t. legeredményesebben, •közülük is messze kiemelke­dett a Pfeiffer-párt, amely a szavazatok 47,9 százalékát szerezte meg. Hogy az or­szágos eredmények alakulá­sában mégsem játszottak meghatározó szerepet az aha úji városok, elsősorban a megye kis lélekszámúval magyarázható. A 15. válasz­tókerület 3.21 213 szavazójá­ból 208 990 szavazó Borsod­ban voksolt (65,4 százalék), ezzel szemben 66 055-en sza­vaztak Zemplénben (20,4 százalék), s 46 168-an Abaúj­ban (14,2 százalék). Érthető tehát, hogy még a választó­kerület eredményét is dön­tően a borsodi adatok be­folyásolták. (Megjegyzendő: hogy a szavazók számadatait illető­en, eltérő adatokkal találkoz­tam a volt, megyei párt- ardhívum 47. f. II/5. jelzet alatt az MKP jelentésében. Abaújnál 45 604 főt. Ez utób­bi adatot tartalmazza az alábbi táblázat is. Szavazatok Pártok férfi nö MKP 3480 3 041 FKgP 1022 . 1 109 SZDP 2383 1 997 NPP 1228 1 268 DNP 2747 4 472 MFP 8685 12 190 FMÍDP 386 587 M:RP 325 555 PDP 62 65 Összesen: 20 320 25 280 Abaúj szavazópolgárai kö­zül minden: 7. szavazó az MKiP-ra; 21. szavazó az FKgP-ra; 10. sza­vazó az SZDP-ra; 18. szava­zó az NPP-ra; 6. szavazó a DiNP-ra; 2. szavazó az MFP- ra; 51. szavazó az MRP-ra; 47. szavazó az FMDP-ra; 359. szavazó a PDP-ra sza­vazott. A nők iközül a Baloldali Blokkra 6306 fő szavazott, azaz 24,9 százalék; a koalí­cióra 7415 fő szavazott, azaz 29,3 százalék, az ellenzékre 17 869 fő szavazott, azaz 70,9 százalék. 'Ezekből az adatokból töb­bek között azt a megállapí­tást vonhatjuk le, hogy az MKP-nak, de a két mun­káspártnak is, egyik leg­gyengébb pontja a nőmoz­galmi munka volt. De mi­előtt rátérnék a választások részletes értékelésére — mintegy annak megalapozá­sára —, lássuk az 1947-re kialakult abaűji osztályerő­viszonyokat. Ezekről az MKP Központi Vezetősége szerve­zési osztályához küldött ősz. szesítő jelentés többek kö­zött azt állapította meg: „a nágybirtokrendszer felszámo­lása után az osztályerök vo­oő % összesen; ebből nő 46,6 6 521 12,1 52,0 2 131 4,4 45,5 4 308 7,8 50,8 2 496 5,0 61,9 7 221 17,7 58,4 20 875 48,‘2 60,4 973 2,3 63,0 808 2,3 51,2 127 0,’2 55,5 45 604 100,0 nalán olyan alapvető eltoló­dások nem történtek, melyek döntő módon változtatták volna az osztályerőviszonyo­kat a demokrácia javára”. Ezen állításukat a követ­kezőkkel indokolták az aba- ú'j i kommun 1st á k: „1. ■Nem történt radikális földreform. A földosztás csu­pán 42 000 kh földet érintett, a megművelhető föld 16 szá­zalékát. 2. Jelentékeny számú (352) dzsentri birtokosnak tekin­télyes nagyságú földterületet hagytak meg. Mintegy ,8 el­kobzás történt csupán. 3. A megyéből teljesen hiányzik a munkásosztály, mivel ikomolyabb ipari üzem nincs a megyében. 4. A falvak és a közigaz­gatás élén többségben azok maradtak meg, akik gazda­sági, vagy társadalmi kap­csolatban állnak a dzsentri­reakcióval (például Beke Gyula, Nyíri Dénes vm. fő- tisztviselők). A B-lista, az SZDP szabotálása miatt, na­gyon csekély eredménnyel járt. A Horthy-éra alatt Abaúj megyében a kormány cselve. téshez folyamodott, a sze­gény, ezért elégedetlen pa­rasztság megnyerésére a kis­gazdapártot indította saját embereivel. de ellenzéki programmal. A kisgazdapárt hatalmas tömegbefolyásra telt szert ezzel az ál-ellenzé­ki politikával... A felszaba­dulás a kisgazdapártot már minden községben kiépített szervezetekkel találta ...” Abaújban 3870 személlyel kevesebb szavazott 1947-ben, mint 1945-ben. A „kiszűrt” és reakciósnak bélyegzettek szavazati jogának elvétele ellenére, a Magyar Függet­lenségi Párt egymaga lénye­gesen több szavazatot kapott, mint a Függetlenségi Front pártjai együttvéve. Az MFP választási programjával — amelyben az ábaúji, és igen népszerű dr. Aosay László azt hirdette: „a Kisgazdapárt megszűnt a polgári gondolat védőbástyája lenni, ahelyett egyenesen kiszolgálja azokat a törekvéseket, amelyek a polgári szabadsággondolat és a magántulajdon ellen tör­nek. Ezek védelme tehát csak úgy lehetséges, ha kü­lön sorakozunk fel és ü tel­jesen erőtlenné vált párt he­lyett egy új védővonalat al­kotunk, a Magyar Független­ségi Párt frontját" — egy­értelműen maga mellé állí­totta az agrár Abaúj vallá­sos népét. Az MKP az abaúji válasz­tási kudarcát természetesen a megyebizottságuk munká­jának hiányosságaival hozta összefüggésbe. „1. Nem kísértük állandó figyelemmel a párt tömeg­bázisának kiszélesítését. 2. Irányt vettünk a közép- parasztság felé akikor, ami­kor még a szegény paraszt­ságra nem volt teljes befo­lyásunk, és a meglevő befo­lyást nem tudtuk szervezeti­leg maradandóvá tenni. (A pártszervezetek nem éltek komoly szervezeti életet. Pártiskola jelentősége!) 3. Nem ismertük fel kellő időben a dzsentrireákció összenövését a közép, és szegényparasztsággal. 4. Nagy politikai vonalat és aprómunkát vittünk ak­kor, amikor a helyi vezetők és hamis, megtévesztő politi­kájuk leleplezése lett volna a feladat elsősorban. Nem vettünk következetesen irányt a hangadók (dr. Acsay, Fekete, Augusztin, Illés, Majoros) leválasztásá­ra a parasztság testéről, ugyanakkor felvilágosító munka úgyszólván csak or­szágos vonalon mozgott.” Hajdú Imre Ki ébreszti Őket bizony senki, de nincs is rá szükség. A táv­közlési központ látja el ezt a 24 órás szolgáltatást: éj­szaka két ember tartja a frontot, hajnali fél öttől vi­szont mér hárman vannak. Ekkor indul ugyanis a döm- ping, s tart egészen hét órá­ig. Szerencse, hogy innen több számot is hívhatnak egyszerre. Naponta átlagosan 250 körüli ébresztést végez­nek. de ez függ az évszak­tól (nyáron kevesebben for­dulnak hozzájuk), sőt attól is, hogy milyen nap van. Hétvégén kevesebben kelnek bármiféle ébresztőszerkezet hangjára, ez érthető, de hogy hét közben miért pont hétfőn és csütörtökön nő meg az igény e szolgáltatás iránt, az számunkra megfog­hatatlan. Természetesen az adatok mögött emberek — esetünk­ben álmos emberek — hú­zódnak meg a vonal mind­két végén. Az ébresztőknek éppoly fárasztó az éjszakai műszak, mint bárhol máshol. Bosszantó, ha a hívott fél — azok után, hogy ágyban^ párnák közt, édes álomba merülve töltötte az éjszakát — nem veszi fel a telefont. A távközlési osztály dolgozói azonban nem adják fel egy­könnyen. Kétszer-háromszor is próbálkoznak, s ha még mindig nem jelentkezik az ügyfél, leadják a számot a hibaelhárításnak: lehet, a vo­nal rossz, s nem arról van szó, hogy a hívott hétalvó. Nagyon komolyan veszik feladatukat, tudják, sok múl­hat rajtuk. Egy férfi példá­ul a repülőgép-indulást kés- te le amiatt, hogy nem tud­ták felébreszteni. Pedig nem ők. hanem a telefonvonal volt a hibás. Az előre nem látható gondok miatt nem vállal felelősséget a Távköz­lési Vállalat az ébresztésért. Szerencsére, nem gyaikori az ilyen eset, —k —n Vállat Barett Pál rajta Jó-e hétfejűnek? Ha én hétfejű sárkány lehetnék, ami vé­gül is nem lehetek, mert hétfejű sárkányok csak a mesében vannak, én pedig a valóság­ban vagyok, szávai ha én mégis hétfejű sár­kány lennék, akkor hét torokból üvölteném Janácseknek, hogy „aki mondja"! Mert Ja- nácsek mindig azt mondja nekem: „Hülye vagy komám!” Ez a legszellemesebb mondá­sa ugyanis. Meg az, hogy „izé, faszeg". Per­sze maga se tudja miért mondja, de azért csak mondja. Ha én hétfejű sárkány lennék, csak egy fe­jemmel tanulnám meg a leckét, és ha felel­tetnének, a leckét tudó fejemmel súgnék a másik hat fejemnek. Ha dolgozatot imánk, A magyar államiság jelképei A nemzeti azonosulás, a hazaszeretet kialakításában nagy szerepe van a jelké­peinknek, mert csak ezek ismeretében, hazánk törté­netének tudatos felvállalá­sával és haladó hagyomá­nyaink továbbvitelével tu­dunk egy biztos érzelmi ala­pot teremteni. Ahhoz, hogy ez az érzel­mi alap létrejöjjön, minden­ki számára ismerté kell, hogy váljanak a nemzeti múltunk jelképei; a címer, a zászló, a nemzeti színék, az első magyar prózai és lí­rai alkotás. Kölcsey Himnu­sza, Vörösmarty Szózata, Petőfi Sándor Nemzeti dala, s az államalapító királyunk; Istvánhoz kapcsolódva, a Szent Jobb és a történelem folyamán kalandos utat meg­járt Szent Korona. A nemzeti szín 1848. már­cius 15-ét, a magyar for­radalom kezdetének az em­lékezetes napját idézi fel. A piros-fehér-zöld szín, a már­ciusi ifjak által hordott te­nyérnyi kokárdájának a szí­nei. 1848 március idusa a nemzeti színeink törvényes forrása és bölcsője volt. A márciusi forradalmi nyitány után nem sókkal a három színt törvényben szentesítet­ték nemzeti lobogóvá. Az 1847/48-i országgyűlés 1848. március 30-án tartott ülésén Károlyi László olvas­ta fel azt a királyhoz inté­zett feliratot, amelyben töb­bek között a magyar egye­temről, a nemzeti színről, az ország címeréről szóló törvényjavaslat szentesítését kérték. A szentesített kirá­lyi leirat április 3-án érke­zett vissza, s azt ugyan­ezen a napon, este Ghyczy Kálmán nádori ítélőmester olvasta fel. Ezzel megszü­letett az első címer- és nemzetiszín-törvényünk, amelyet az országgyűlés 1848. április 11-én szentesí­tett. A XXI. törvénycikk 1 §-i kimondta, hogy „ ... a nemzeti szín és az ország czimere ősi jogaiba vissza- álilíttatik." A magyar törté­nelemben első ízben a győz­tes forradalom, 1848 mond­ta ki a nemzeti színeink, a piros-fehér-zöld törvényes használatát. A korabeli saj­tó, a Márczius Tizenötödike irta március 17-én: „A ki­rályi épületeknél a sárga­tizenhárom szememmel a Lali dolgozatát les­ném, mert Lali mindent tud, a tizennegye­dik szememmel pedig a saját dolgozatomat olvasnám, amit éppen a Laliéról másolok, mondanom sem kell, hibátlanul. Ha én hétfejű lennék, az volna benne a legjobb, hogy egyszerre hét fagylaltot nyal­hatnék!- Izé, faszeg, te nagyokos! - mondja erre Janácsek. - Arra bezzeg nem gondolsz, hogy ha hétfejű lennél, akkor hétszer kéne fogat mosnod, arról nem is beszélve, hogy tizen­négy fület kéne megtisztítanod egyetlen für­dés alkalmával! Hát igen, erre nem gondoltam. Akkor in­kább ne is legyek hétfejű! Ennek a Janá­cseknek már megint igaza vanl Fecske Csaba nél...) A Habsburg-ura- lom alatt álló Magyarorszá­gon a császári fekete-sárga szín uralkodott. Az 1789-es francia forra­dalom nemcsak a felvilágo­sodás eszméjével, hanem a nemzeti zászló (tricolore) elterjedésével is hatott Ma­gyarországra. A francia min­tára összeállított, a magyar trikolórra (háromszínű) vo­natkozó ismereteik első kép­viselője valószínűleg az a nemzetiszínű szalag, amely- lyel József nádor és hitve­se Nógrád megye zászlaját díszítette fel. De ilyen sza­lagok láthatók a pesti hajó­mesterek 1814-ből származó céhzászlaján is. Természetesen a nemzeti szín 1848-ig nem válhatott törvényes jelképpé az or­szágban. Mint ahogyan a Márczius Tizenötödike című lap 1848 április 6-i száma írta, hogy: „ ... tíz-tizenöt esztendővel a nemzeti szín még meglehetősen tiltott por­téka volt. és viselését fel- ségsértésnek tartották.” 1848-ban eltűnik a királyi zászló és megjelenik a nem­zeti lobogó. A harcoló ma­gyar csapatok piros-fehér- zöld selyemlobogók alatt in­dultak a csatába. A nemze­ti zászlók színei a csapatok becsületét, erényeit jelképez­ték. A vörös az erőt. a fe­hér a hűséget, a zöld a re­ményt fejezte ki. A szabadságharc bukása után tilos volt a nemzeti színek használata. Haynau már 1849. július 19-én ki­hirdette, hogy „életét vesz­ti” az, „aki... forradalmi jelek viselésével a pártütést segíti.” A Bach-rendszer bu­kása után némileg enyhült az elnyomás, s a kiegyezés (1867) hivatalosan is vissza­állította a magyar szín- és címerhasználatot. Azóta ez a lobogónk, amit az 1949. évi alkotmány 68. §-a — az 1848/49-es forradalmi hagyo­mányokat. magáévá téve — megállapította, hogy „a Ma­gyar Népköztársaság zászla­ja: piros-fehér-zöld színű lo­bogó, középen a Magyar Népköztársaság címerével.” Az 1957. évi II. törvény a Magyar Népköztársaság Al­kotmányának módosításáról, a zászlón a címert már nem említi: „A Megvár Népköz- társaság zászlaja piros-fe­hér-zöld színű.” S így van ez a Magyar Köztársaság­ban is! Molnár látván A nemzeti szín fekete szín helyébe a vörös- fehér-zöld fog használtatni.” Tehát hivatalosan, tör­vény által elfogadva csak az említett 1848-as törvénycikk mondta ki, hogy az ország törvényes nemzeti színe a piros-fehér-zöld, s ezt a nemzeti színt és címert kell a régi jogaiba „visszaállíta­ni”. De ez a „visszaállítás” —, hogy miikor vált e három szín a nemzeti lobogónkká — történelmi múlt pontosan meg nem határozott idősza­kára esiik. Mátyás király uralkodásának idejéig (XiV. sz. második fele) a külön­féle királyi, fejedelmi zász­lókon a vörös-fehér, a bi- borszínű, ia vörös szín sze­repelt, sőt az egyik XII. . századi csatajelenet illuszt­rációja az egyik csapatzász­laján a vörös lobogón zöld hármashalmon álló ezüst kettőskereszt szerepel. (Tud­ni kell, hogy az ezüst szín alakult át a történelem fo­lyamán fehér színné.) Azonban egyértelműen a három szín együttesen Má­tyás király oklevelein szere­pel, ahol a pecsét piros-fe­hér-zöld szalagon függött. 1541 után, a három rész­re szakadt ország korában a nemzeti szinekről nem be­szélhetünk, de használatá­ról példák már akadtak. Az első. duplán háromszínű zászló 1601-ből való; a tö­rök szultán ajándékozta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek. Hat csíkjának a színrendje: vörös-zöld-fe- hér-vörös-fehér-zöld. Egy más alkalommal, II. Mátyás, magyar királlyá való koro­názásakor Pozsonyban azt a fahidat, amely a koronázó­templom és a ferencesek egyháza között állott, már vörös-fehér-zöld szőnyeggel borították be. A Habsburgok magyaror­szági uralmának első két­száz esztendejében a magyar színek használata — kivéte­les esetektől eltökintve — nem volt engedélyezett, (Ko­ronázás, erdélyi fejedelmek­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents