Észak-Magyarország, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. január 13., szombat-ha QjÖlfa Várak valamit: egy meghökkentő hasonlatot, egy metaforát, de legalább egy kevésbé elkoptatott jelzőt. Valamit, ami tükrözi: partnerem senki mással nem téveszthető össze, vagyis egyéniség, amit mindenki számára nyilvánvalóvá tesz gondolkodása, azaz beszéde. Dehát az emberek többsége mintha csak a Köz- hélyszótárból lépett volna ki. Sajnos nemeseik az épületeket, a játszótereket, az új városrészeket — a homo sapienst is sikerült uniformizálni. Az újtípusú ember formálása valamiféle szomorú deformációhoz vezetett. „Mindez nem véletlen elvtársak!” — citálhatom a megszokott mondatot. S tényleg nem véletlen. Mert kezdetben vala a megváltónak hitt hit, amit mindenki ismeretei, műveltsége, vérmérséklete, stílus- készsége szerint hirdetett. Vagyis ki-ki egész személyiségével, egyéniségével szavatolta mondanivalóját. (Ez mindenképpen tiszteletreméltó, még akkor is, ha senkinek nincs a zsebében a bölcsesség köve.) Csákhát a jelenségek, az eseményék, a történések ilyen egyéni megközelítése, ugye árthat az ÜGYNEK! Az ÜGY-nél pedig nincs fontosabb. Az ÜGY-ért — mint tudjuk — sokan életüket adták, másoknak pedig — az ÜGY nevében — életüket vették. Szóval az ÜGY egységes fellépést, egységes stílust, azonos érvrendszert, azonos kifejezéseket követel. Az ÜGY vivői tehát megteremték azt a zsargont, melyet minden hű embernek beszélni illett, sőt kellett. Igen jói szolgálták ezt a zsargont a körlevelek, beszédek és beszédváziatok, meg a vezércikkek. És persze az ÜGY katonái, vagy azok, akik annak álcázták magukat. A' zsargon elterjesztésében — akarva, akaratlanul — sokat segítettek az ifjúsági szervezetek. Inkább akarva, hiszen ezek a tizenéves aktivisták (szervezeteik élén a hivatásos, vagy ha úgy tetszik fizetett forradalmárokkal) mindenben hasonlítani akartak a felnőttekhez. És törekvésük nem volt haszontalan. A leglelkesebbek már ifjú korukban belehíztak a hatalomba; nem a népben, nemzetben, hanem akcióprogramokban gondolkodtak és tételeket citáltak. Mindez a nyelv elszür- küléséhez, leépüléséhez vezetett, ami persze csak következmény. A lelki restség folyománya, a gondolkodás uniformizáitságának kóros fejleménye. Persze a mozgalmi zsargon, a nyelv elszürkülése ellen koronként szót emeltek a nyelvművelők, sőt néha még politikusok is. A színesebb, egyénibb stílusra az újságíróikat is kapacitálták. De, ha az élet szürke, ha a gondolkodás egyirányú, ha bűn a másság, s gyanús az egyéniség, akkor mit lehet várni a nyelvtől? Hogy nyelvében él a nemzet? Nem tagadta ezt ugyan senki, de — emlékezünk ugyebár — nem a nemzet volt a legfontosabb, hanem az internacionalizmus. A népi, nemzeti törekvések a „harmadik utasság” bélyegével megjelölve alig-alig érvényesülhettek. Sók tiszta szándékot fojtott el már csirájában az ÉBERSÉG. Egyáltalán: minden értelmiségi kezdeményezést illett fenntartással fogadni. Így aztán a nyelvművelés soha nem válhatott össznépi üggyé. S most itt állunk a megújulás kapujában, s keressük a szavakat. Keresi minden párt, minden csoport, minden közösség. Amíg csak elítélő, megbélyegző szavakat kellett találni, addig nem is volt semmi baj. Szózápor árasztott el bennünket. Most, hogy új erkölcsökre, új tettekre van (völna) szükség, s inspirációra — most nehezebb. Mert akárhogyan csűr- jük-osavarjulk, bizony egy akoliban nőttünk fel; nem tanítottak meg bennünket kreativen gondolkodni, alkotó módon vitatkozni, nem tanítottak meg bennünket önnön személyiségünk kifejezésére. (Talán megformálására sem.) Valakitől azt hallottam a minap: gyűjteni kell magunk köré, a nálunk Okosabb embereket! Hogy vannak, az bizonyos. De hol vannak? Netán köztünk élnék csak rejtőznék még? Vagy itt vannak és beszélnek is, csák nem értjük őket? Nem alkarjuk megérteni, vagy már nem is tudjuk? ) Numizmatika II kétforintos többet ér... Ha megkérdeznének, a gyűjtők mely táborába sorolható a legtöbb ember, habozás nélkül a pénzgyűjtőikre iszavaznék. Persze, tréfás méllékgondolattal, mivel — ha van is, áki tagadja — a pénzt mindannyian szeretjük, s állítólag jó érzés, ha sok van belőle. Hogyne, hiszen a ropogós bankókért, csengő érmékért az életet szebbé itevő anyagi javak mindegyike megvásárolható. Aki viszont csak halmozza a pént, s egy szemernyit sem ad ki belőle, az vagy fösvény, mint Moliére Har- pagonja — vagy numiizmaita. Közöttük szakadéknyi a különbség. Ranpagont csak a vagyon boldogítja, a numiz- miaita viszont csak ritkán gondol gyűjteménye mai pénzben kifejezhető értékére. Az ő igazi kincse a bankjegyek, pénzérmék sorozatának teljessége, ;s lehetőleg ritkasága, akárcsak a bélyeggyűjtők esetében. A numizmata elsősorban pénzérméket gyűjt, sőt, papírpénzeket, bankjegyeket is, persze lehet éremgyűjteménye iis. Ide illik tehát egy kis szó- magyarázat. Numizmatika, vagyis éremtan: érmékkel és érmékkel foglalkozó tudomány. Érem: Id tüntetésként, vagy díjül adományozott, többnyire felirattal is ellátott -kis fémkorong, a művészetben pedig hasonló kisplasztikái alkotás. Érme: fém pénzdarab. A jelentés téhát kettős. A numizmatók nagy többsége beéri a pénzérmék gyűjtésével, hiszen ez a szenvedély its kimeríthetetlen, változatosságot kínál híveinek. Mint minden gyűjtésben, ebben is a rendszerezettség jelenti a többletet. Alapúi vehetik egy-egy nemzet, azon belül is egy-egy időszak pénzérméit, bankjegyeit. (A magyar pénzek gyűjtői a numizmatikai -szövetség révén minden évben megvásárolhatnak egy teljes sorozatot, a megfelelő évjelzéssel forgalomba került valamennyi pénzérméből.) Az egyes példányokat meg kell óvni az idő pusztításától, ezért egyenként átlátszó műanyagfóliiiába csomagolva, és a -levegőtől hegesztéssel elzárva tárolhatók a legszakszerűbben. A főliaívekben őrzött érmök ugyanúgy albumba köthetők, mint a bé- lyegsorozaitok, azzal a különbséggel, hogy egy-egy ilyen album súlya bizony a tíz kilót lis meghaladhatja, ezért sók numiizmata a szenvedélyét tréfásan sportnak is szokta nevezni. Aki fellapoz egy ilyen albumot, s kellően élénk a fantáziája, az előtt történelmi korszakok, népek, nemzeteik kiváló személyiségei, sorsfordító eseményei éppúgy feltárulnak, mint a mindennapok fontos és apró eseményei. A sorozatban egymás -után következő ér-* mék alapján nyomon követhető az illető ország valutájának fokozatos értélktele- nedése. vagy erősödése, hiszen a címletek nagysága, az érmék mérete és a -hozzájuk felhasznált anyag,, m-ind-mlind áruló jel, még az -avatatlan szemlélődő számára is. Persze, a numizmatika semmivel sem kíván kevesebb szakismeretet, mint a gyűjtőszenvedélyek bármelyike: az érmék meghatározásának, rendszerezésének elvei igen szigorúak, s a hamisítványok éppúgy nem zárthatók ki, mint a bélyegek, vagy mondjuk a festményük esetében. Ezért nemcsak az érmék alakja, anyaga, vastagsága és kerülete, az ábrázolt motívumok kidolgozása, hanem még az érmék peremének rovátolt- sága vagy simasága, esetleg jelekkel való díszítése is meghatározó fontosságú. A numizmatikai katalógusok nyilvántartják mindezek mellett azt is, hogy egy-egy érméből mennyi Ikerült forgalomba. Évjáratonként, fő-, és altípusonként rendszereznék, -s az eltérések nemcsak a sorozat télejssége, hanem értéke szempontjából is jelentősek. A ma közforgalomban levő magyar pénzérmék némelyike is már csaknem ritkaságszámba megy. ha a -kibocsátás évét is figyelembe vesszük. Így előf ordulhat, hogy sárga kétforintosaink egy-iik-mási k évjárata a gyűjtők körében többet ér névértékénél. Inflációval sújtott világunkban ez is figyelemre méltó, hiszen a többség inkább a forintok -leértékelődésére koncentrál. Schöffer Jenő Orok ifiasag Fokváros egyik kórházában, 1967 decemberében új szivet kapott egy úr. Az ötórás műtét után a hírügynökségek sietve tudatták a világgal a jó hirt, hogy új korszak kezdődött a szívsebészetben. Christian Barnard nyitotta meg. Ki emlékszik manapság a filmsztárarcú orvosra, aki előtt a bátor vállalkozást követően nemcsak az akadémiai előadótermek, hanem a gáláns kalandokat ígérő szalonok is ajtót tártak?! A szikét, az operálókést 1983-ban végleg letette. A mítosz szokvány szenzációvá változott: válások, barátnők, érdektelenség. Október elején Milánó egyik szállodájának bemutatótermében szépitő- szerek, krémek, púderek alkalmi vásárán mutattak egy reszkető kezű, idős urat, aki az örök ifjúság szérumát, az alkimisták hajdani álmának megvalósulását helyezte kilátásba egy svájci cég képviseletében. Az úr: Christian Bemard. így múlik el a világ dicsősége. így nősült Balassi Balassi Bálint élete is bőven szolgáltatja a példákat arra, hogy a költő is csak ember. Duhajkodásai miatt leszerelték a katonaságtól, volt ló- és borkereskedő, bolyongott a világban, feleséget és szeretőket rabolt, unatkozó szépasszonyok mellett legyeskedett, csúf családi pereskedésbe keveredett. Megyénk, pontosabban Sárospatak krónikájába is beirta nevét Balassi Bálint. A Sárospataki Rákóczi Múzeum füzetei című sorozat legújabb kötetében, sorban a huszonnyolcadikban Détshy Mihály 1526-tól 1616- ig követi a vár történetét, és bemutatja a vár urait. A kilencven évet végigkísérte a pereskedés, osztozkodás, családi huza-vona árnya. Voltak ugyan nyugodalmasabb évek is 1583-ban leesendesedett a vita. Ezt a viszonylagos békét zavarta meg 1584. karácsonyán a költő, Balassi Bálint megjelenése. „Balassa azt színlelve, hogy Erdélybe indul, Sárospataknak került, és a régi naptár szerint az 1584. esztendő decemberének 25-én, az új és megreformált szerint 15-én, ti. az Ür születése ünnepén, amit ott akkor a régi naptár szerint ültek meg, a vallás ürügyén betért a belső városban levő templomba a nyilvános szertartása. Amikor az elvégeztetett és a nép nagy- része már kivonult a templomból, megragadta élettársa, az özvegy Dobó Krisztina kezét, és vele együtt a nagyságos Balassa András prédikátorhoz sietett, akit — lepaktál- va vele - magával hozott és ott a templomban a házassági rítus szerint összeadatták magukat vele. Hogy ez megtörtént, nyomban a fallal kerített belső városhoz kapcsolódó várhoz indultak fegyveres szolgák nem csekély csapatától fedeztetve..." Dobó Ferenc a támadás idején nem tartózkodott a várban, katonáit lefegyverezték és Balassi emberei fondorlatos módon elfoglalták a várat. A „szent kötelék” azonban nem volt tartós. Balassi Bálint és Sárospatak kapcsolata rövidre sikeredett. Házasságának története is csak egyik érdekes epizódja a most megejlent kötetnek. A Rákóczi Múzeum Baráti Körének kiadványa számtalan érdekességet, jól hasznosítható adatot tartalmaz a vár és a város történetéről. (filip) Periculum in mora: a késlekedés veszéllyel Jár. Bevéstük a rámái történész, Titusz Liviusz mondását, mert latinórán ez azt jelentette: akik elkéstek, menthetetlenül felelésre szólíltattak. Hiába mentegetőztünk: késett a buszunk, hóakadály volt, Borbély tanár úr könyörtelenül vallatóra fogta a későn jövőket. A késlekedés súlyosabb és leleplezőbb veszélyeiről felnőttként még több leckét kaptam, ma pedig a nemzet sorskérdésévé nőtt a dilemma: végérvényesen lekéssük az európai járatokat, vagy fel tudunk kapaszkodni legalább az utolsó szerelvényre? Amikor a nem működő telefonok miatt gutaütés kerülget1, amikor semmihez nem találok illeszkedő és működő alkatrészt, amikor úton-útfélen kultur álatlanságba ütközöm, mindig arra gondolok: miféle illúziók táplálják azt a hitet, hogy képesek vagyunk, lesnünk felzárkózni? Rozsdás, behe- mót alkatrészekkel, begyöpösödött agycelláikkal lehetséges kontaktust teremteni? Ugyanakkor azt is tudom, hogy minden embernek, nemzetnek kellenek a nagyra törő célok, a felemelő programok, amelyek ma még irreális álmoknak tűnhetnek, de holnap már esélyes távlatként kalkulálhatók cselekedeteikbe. Az egyik oldalon a felzárkózás makacs és mohó akarása, a másik oldalon a kudarcok, a lemaradások halmozódása, a pesszimizmus és a hitetlenség. Ezt az életérzést Ady Endre zseniálisan fogalmazta meg: „Pimasz szép arccal látszik, hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír az én fajtám, a magyar". Ez a kettős magatartás: a szép akarása, és a bús le- könyölclés egyszerre van jelen. Az ellentétpár egységéből és harcából születhet meg a felzárkózás esélye, vagy a másik realitás: a „mi mindig mindenről lekésünk” tragédiája. A bús lekönyökléseket az a helyzettudat is táplálja, hogy mi Kelet és Nyugat szorításában élünk. Pedig ebből helyzeti előnyöket kovácsolhatnánk, mert nem akármilyen adottság az, hogy nékünk erre is, meg arra is nyílnak ajtóink és ablakaink. No persze, ez a gondolkodás- és cselekvésmód aktívabb jelenlétet, alkotóbb részvételt kíván, míg a másikhoz elégséges a lemondó legyintés, a szöveg régóta kész, a koreográfia kidolgozott. A szintézishez, Kelet és Nyugat értékeinek megőrzéséhez, adaptálásához, a nem nekünk való minták elutasításához több bátorság kellene, nagyobb önállóság, magabiztosabb öntudat, bizakodóbb önértékelés. A lekö- nyökléshez, a nyögéshez, a síráshoz jóval kevesebb erény szükségeltetik. Mentség persze mindenre van. Sok közül az egyik: nem voltunk, nem lehettünk soha a magunk urai. Most meg a szegénység miatt vagyunk kiszolgáltatottak. Meg talán azért, mert mohó mindent akarásunkban igazán nem tudjuk, mi a legfontosabb számunkra. Én Jászi Oszkárt szoktam idézgetni magamnak, és ajánlom másoknak is. 1918-ban fogalmazta meg a Habsburg-biro- dalom romjain. Megállapítása a Sztálin-birodalom romhalmazáról szemlélve is használhatónak tűnik: „A népeknek nem uralom, gazdaság, dísz és hatalmi presztízs kell, mint ama feudális és plutokratikus osztályoknak, amelyek eddig őket környékezték, hanem minél bőségesebb termelés, minél fejlettebb munkamegosztás, minél intenzívebb csere, az anyagi és szellemi erőknek minél akadálytalanabb ki- fejlesztése, minél több erkölcsi és politikai szabadság”. Zegonl Erzsébet
