Észak-Magyarország, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Szkíták, kelták - kesznyéteni őslakosok?

Szakszerűen feltárt sír és mellékletei a kesznyéteni temetőből

Már leltározzák az anyagot. Számot kapnak a tárgyak, hogy a ráktárba kerülve, később a katalógusból azonosíthatók legyenek. Korongolaüan és fazekaskoronggal készült kerámiák, korsók, tálak, ékszerek, lándzsahegy, nyílhegy ... — mind a kesznyéteni sírokból előkerült, történelmet idéző dolgok.

Az elmúlt nyáron ötödször szervezték itt tábort a Herman Ottó Múzeum munkatársai. S ez volt az utolsó, hisz „elfogyott” a tér. Parkot, s betont már nem bontanak meg.

— 88 sírt tártunk fel az öt év során — tájékoztat Hellébrandt Magdolna muzeológus, aki az ásatások során szinte minden idejét kint töltötte, most pedig a hatalmas anyag feldolgozását kezdte meg. ;— Még biztos, hogy rengeteg érték van a föld alatt — folytatja, ám a temető kiterjedését nagyjából sikerült körülhatárolni.

— Hogyan kezdődött az ásatás? 1Honnan jött a „füles", hogy van mit keresni azon a környéken?

— Kesznyéteni emberek hoztak be bronz fcarperece- iket, jellegzetes szkíta kori hajfürtkarikákat, melyek az arany és ezüst természetes ötvözetéből készültek. 1984 telén kezdtük a leletmentést, majd ’85-ben már tervszerű ásatást végeztünk.

— E táborok során nemcsak a földet, de bizonyára a falu életét is megbolygatták. Milyen viszony alakult az ottani emberekkel?

— E kérdésnek nagyon örülök, hisz csak jót tudok mondani. Rengeteget segítettek az ottlákók mind a munkában, mind az ellátásunkban. Külön köszönet a tsz-nék, hisz legtöbb közös dolgunk velük akadt. S ha már a köszönetnél tartunk, hát nem felejthetjük el a

Húskészítmények Ózdról

Keresett az olcsó

A Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat ózdi hús- feldolgozó üzeme 1989. január 8-tól üzemel gyáregységként. A miskolci gyárból kiszállított húsalapanyagokból állít elő készterméket, tavaly összesen 2930 tonnát, 270 millió forint termelési értékben. Naponta 100—120 mázsa, 30—35 féle készítményt állítanak elő. A gyáregység főleg az ózdi és ede- iényi térség területén értékesíti termékeit, négy városban és 102 községben. E temegyei tanács, az Unesco, és az LKM anyagi támogatását sem. Nagyon kevés az ásatási pénzünk), és a semmiből valamit csak így lehetett csinálni. A falusiak egyébként gyakran kijöttek megnézni, hol tartunk, kíváncsiskodni, mit találtunk.

— Mi az itt talált anyag jelentősége?

— Rendkívüli temetkezési szokások figyelhetők meg. nagyon változatos az anyag. Hamvasztásos és csontvázas sí-rókat egyaránt találtunk. Ügy gondólom, hogy az őslakosság hamvasztásosan. míg a bejövő szkíták csontvázasán temetkeztek. Érdekes ez a temető azért is, mert kelta anyag is van közte, „meg lehet fogni” a népék találkozását. Bár én tulajdonképpen több kélta sírra számítottam. Az egyik sírban egy kőlap mögött két vörös színű követ, és egy kísedényt találtunk. Ez is elég .különös.'

— Melyik a szebb, kedvesebb része a régészeti munkának, az ásatás, vagy pedig a kész anyag feldolgozása?

— Nem tudnám eldönteni. Az ásatáskor közvetlenebb, kézzöl foghatóbb az eredmény, ám a feldolgozás legalább ilyen izgalmas. Óriási élmény az is, mikor könyveket tanulmányozva rájön az ember egy-egy párhuzamra. Érdékes lenne .például a végére járni már annak is, hogy a „szkíták” esetében osák a kultúra, viagy pedig az etnikum is bejött-e? Mert nem tudhatjuk egyelőre, hogy a szkíta kultúrára utaló sírokban valóban szkíták fékszenek-e, vagy csak a kultúrájukat átvett törzsek tagjai. Ez elsősorban az akkori politikai viszonyok feltárásának függvénye, amelyeknek kiderítése azonban még a jövő feladata.

(dobos)

rület ellátását tekintik alapvető feladatuknak, de Eger, Salgótarján, és Budapest több üzlete is árusítja már termékeiket.

A vállalat fő törekvése a piaci pozíció megtartása, ezért egyre több új termékkel szeretnének megjelenni. A vállalat továbbra is figyelemmel kíséri a fogyasztók keresletét, és az olcsóbb készítményekből is szeretne minden igényt kielégíteni.- ki

/

Monoki gyökerek

Már odafelé utazván, a gépkocsiban ázon tűnődtem: azokra, akikhez most megyék riportot, interjút készíteni. ugyan kíváncsi lenne-e valaki, ha nem a miniszterelnök szülei lennénék? Érdekelne-e legalább egy embert is a föld fia, a nép fia, Németh András és felesége, Stajz Margit tisztességgel, ám hírnév, látványosság nélkül leélt életútja a fiúkat

— az egyiket — nem Németh Miklósnak hívnák? E kérdésekre a pontos választ nem tudom. Ám azt bizton állítom, s ezt egv dél- elöttnyi ismerkedésünk után 'határozatban mondom: kár lenne nem megismerni az. ilyenfajta becsületes magyar embereket, éljenek azok Monokon, Rásonysápberencsen, vagy bárhol is szerte e hazában.

Németh András e kemény, de — szót értve — kenyérre kenhető ember házában egy délelőttön át, újra hajdanvolt szülőházaimban éreztem magamat. A konyhai sparhelt parazsának melege, a frissen sütött falusi pogácsa íze, vagy a paraszti munka keménységét reprezentáló papnamorgó torkot égető tüze tette-e velem mindezt, nem tudom. Nyilván is-ls. De talán — sőt minden, bizonnyal — elsősorban mégsem ezék. Hanem őik, igen ők ketten, Németh András és 'Németh Andrásné, született Stajz Margit, őik adták, táplálták ezt az érzést, ezt az emberiben időnként újra fellobbanó honvágy melegét. Igen, a honvágy melegét, a gyerekkor, eleink, a falu, a tisztesség, az egyszerűség, a gyakran elvesztett békesség iránti vágyat. 'Nehéz ezt szóba formálni. Ezt érezni, s persze érteni kell. Ügy gondolom, az azonos' gyökerűéit félszavakból, tekintetekből érzik, értilk ezt. Miként érzik, értik egymást is.

*

Akkor jártunk ott, amikor a tévé, a rádió bemondta: a miniszterelnök influenzával ágynak dőlt., Nyilván nem egyszerű hőemel- ,'kedésről volt szó, hisz’ épp iákkor tartózkodott hazánkban a francia elnök. S lám

— mily furcsa az élet! — számunkra e bajban újra bizonyosságot nyert, hogy nincs tiszteletre méltóbb éis csodálni valóbb az anyai szeretetnél.

— Annyira idegeskedtem miatta, nehogy valami komoly baja legyen — haltjuk az aggódó anyai szót. — Tudják, Miklós sokszor fáj - tatta a manduláját. Nem tudom, nem arról van-e ez a mostani betegsége is. Nagyon aggódunk érte. Nagyon sókat dolgozik, látom rajta a fáradtságot. Amióta miniszterelnök lett, haza sem tud olyan sűrűn látogatni, mint azelőtt.

— Mikor volt idehaza utoljára?

— Mikor? Karácsony előtt való szombaton. Délután fél kettőkor érkezett, de csak annyi ideje volt, hogy megebédelt, meg ledőlt ide a szobában egy kicsit, már jött a váratlan telefonértesítés — a helyi rendőr hozta —, hogy azonnal vissza kell indulnia Pestre.

Margit néni hirtelen elmosolyodik. — Tudják, amikor itt feküdt, arra kért, hogy masszírozzam meg a lábát, a talpát. Szereti az anyai kezet.

— Amikor jön, mit tetszik főzni néki?

— Mikor mit. Legutóbb például már a karácsonyi ünnepekre volt itthon vajas, krómes sütemény. Láttam a tekintetén, hogy csalódott. Kérdezte is: Csak ez van? Ugyanis várta a túrós süteményt. Nagyon szereti a kelt tésztákat, a mákost, a túróstHát ez van, kisfiam, mégis csak karácsony jön, mondtam neki, az ünnephez rangosabb sütemény illik. Egyébként mindenevő ő is, a testvérei Is. Így neveltük őket. Persze, emlékszem, egyiszer jött haza Miskolcról a kollégiumból, akkor a közgazdasági technikumot végezte, s előre megírta, hogy tésztálsbaibot csináljak neki barna babból, meg má- koslkürtöt.

Németh bácsi, ki eközben asztalra készítette minden jeles termékét, a szilvóriu- mot, a törkölyt, s a jóféle hegyaljai óborát (amit később embernek és italnak kijáró tisztelettel, tehát mértékkel kóstolgattunk), végre helyet foglal 'körünkben, bár kezdetben zavarja fotós kollégám „masina”-kattogtatá- ,sa. Meg is jegyzi némi iróniával : — Nem tüzeltem

annyit a háborúban, mint ahány fényképet maga itt most csinál.

Mindjárt témánál is vagyunk. Katonaság. Férfiember, ki közelíti a hetedik évtizedét (Németh András júliusiban tölti be a 69-et), kevés izgalmasabb időszakot tud felidézni életéből, mint. a hatókört.

— Kassán, a 4. gépkocsizó lövészzászlóaljnál szolgáltam Galetta Endre százados parancsnoksága alatt. Odavoltunk a háborúban is. 1942. Október 5-től egészen ’46. február 19-ig. Akkor léptünk újra magyar földre. Merretfelé jártam? Például Kolomeánál. Hollattak-e róla, merre van?

— Ez az ember elmondja maguknak még azt is, melyik bajtársának, mi volt az anyija neve, vagy hogy ki hol esett el — szól közbe Margit néni. — Itthon, amikor kezdték összeszedni a második világháborús elesettek adatait, akkor is őhozzá jöttek.

— Hát, ami azt illeti, embert próbáló esztendők voltak azok a katonaévek. Feledni soha nem lehet. Tudják mit, ha már ebben az interjúláncban nekünk kell kérni a következő szereplőt, akkor nagyon-nagyon szeretnék olvalsni két volt jó katonaciimborámról, Hajdú Béláról és Kovács Jánosról. Csak annyi információm van róluk, hogy Béla Bód- vaszilason él vagy élt, János meg Hemádvéosén. Ugyan mi lett velük?

Tölt, s némán koccintunk. Azt hiszem, most az egykori bajtársak egészségére.

— András bátyám, meséljen nekem az életéről!

— Itt születtem Monokon, miként édesapám, nagyapám is. Valamikor az őseink 1848 előtt jobbágyok voltak. Édesanyám négy gyermeket szült, sajnos, két testvérem

.csecsemőkorban halt meg, egy pedig a háborúban. Sze.

gényparaszt szüleimmel együtt nekem tíz hold földem volt, amikor 1946 novemberében „nyakamba varrták” ezt az asszonyt.

Ez utóbbi kijelentésen mindketten jót nevetnek.

— Megkérdezhetem, gyerekkorában tjii szeretett volna lenni? ~~ ■

— Orvos, katonatiszt, intéző, pap. Az orvost, embereket gyógyít, azért becsültem. A pap is gyógyít, ő a lelkeket. Az intéző megtermeli a kenyeret, a katona meg védi a hazát. így gondoltam én, akkor gyerekfejjel.

— Jó tanuló volt?

Bizonyságként előkerül a

szekrényfiáiból a bizonyítvány. Ebben ott áll febéren- feketén, hogy Németh András kitűnő bizonyítvánnyal végezte el a 'hat elemit. András bátyám bizonyítványával együtt előkerülnék Miklós bizonyítványai is. A középiskolát Miskolcon, a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikumban, Deák Gábor, Környey László osz- tályfőnöksége alatt végig kitűnő eredménnyel végezte.

— Mutatom is az unokáinknak, hogy nézzétek csak, apátoknak, Miklós bátyátoknak milyen szép bizonyít, ványa volt — sorolja Margit néni.

— Ezek szerint Miklós szeretett tanulni?

— Szeretett. Igaz, amikor Miskolcra került a közgazdasági technikumba, még az első tanév elején, egyszer úgy jött haza, hogy otthagyja Miskolcot, s átiratkozik Szántóra, mezőgazdasági technikumba. — Kisfiam, mit mondanak majd Monokon? Hogy te, a kitűnő tanuló otthagyod az iskolát? — kérdeztem tőle. — Apád előtt nem is szólunk erről. Nem is szóltunk. S ezt követően Miklós becsülettel végezte az iskolát, színjeles eredménnyel.

— Az előbb az unokákat említették. András bátyám, hány unokájuk van?

— Előbb kezdem a gyerekekkel. Nekünk három gyermekünk van. Miklós a legidősebb, 1948. január 24- ém .született, öt követte András, ő ötvenes születésű, ő a családjával Mályiban él, s Miskolcon a 114-es szakmunkásképzőben szakoktató. A legfiatalabb gyermekünk Mária, ő ötvenhatos. Szerencsen él a családjával, s a Taktaközi Vízműtársulatnál pénztáros-könyvelő. Nékik egy gyermekük van, Mária, ő harmadik osztályos, András {lámáknál két unoka van, két leány. S végül Miklóséknál van két fiú, Gsongor és Bálint. Csongor már gimnazista, Bálint pedig hetedik osztályos.

— Az unokák gyakran megforfailnak itt Monokon?

— Nyáron általában mind az öt unoka jön. Szeretnek itt lenni — sorolja Margit néni. — Képzeljék, a Miklós két fia, amilkor jön, megölelnek és azt mondják: De örülünk nagymama, hogy a te főztöd ehetjük. Mert a manóki nagy,mama húslevesénél nincs jobb.

— Megkérdezhetjük, hogy a Miklós felesége mivel foglalkozik?

— Ugyanúgy mint Miklós, közgazdasági egyetemet vég. zett. Egyébként a menyünknek szép történelmi neve van, Szilágyi Erzsébetnek hívják.

— András bácsi, a négy, gyermekkorban áhított foglalkozás közül végül is az intézőséghez közel álló foglalkozást választotta.

— Hát igen. Intéző ugyan nem lettem, de áz életem mind a mai napig a földhöz kapcsolódik. Kezdetben egyénileg gazdálkodtunk, tíz hold saját, és másik tíz hold bérelt földön. Nagyon sokat dolgoztunk. Gyakorta, szó szerint éjjel-nappal. Ahhoz, hogy jó minőségű lucernaszénát nyerjünk, a rendet hajtani, például holdvilágnál kellett, hogy ne peregjen a levél. S így ment a betakarítás a többi pergőbb terméknél, a tavaszi árpánál, a borsánál is. Aztán ’61-től mi is beálltunk a téeszbe. Először hrágádvezető voltam, majd ’70-től az ágazati rendszerben megkaptam a háztáji cukorrépa ágazat irányítását. Ahogy engemet munkára neveltek már kora gyermekkoromban, ugyanúgy dologra neveltük mi is már egészen korán a gyerekeinket. Jószágot legeltettek, kapálták, a fiúk középiskolás korukra megtanulták kaszálni, metszették, permeteztek. Miklós még osztályvezető korában is évente legalább kétszer megpermetezte a szőlőt.

— Most már erre nem jut ideje — veszi át a szét a mama —, de ha idehaza van, ma is mindjárt szalad a kertbe, nézi a jószágot, érdeklődik a szőlő után.

— Hogyan fogadták annak idején Miklós kormányfővé való kinevezését?

A két öreg egymásra néz. — A szemünkbe könny szökött, az öröm és a féltés könnye. Aggódunk érte. S nagyon köszönjük mindazoknak a levelét — sókan vannak ilyenek —, akik jó szóval, jókívánsággal megemlékeztek a fiamról. Ez nekünk nagyon jólesik.

Margit néni elsírja magát.

— Ne sírjál már — parancsol rá András bátyám, ám látom, ez a kemény ember sem tudja visszatartani könnyeit.

H&jdu Imre

Fotó: Fojtó® László