Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
1989. december 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 i .m Válta&ztástörténelem A koalíció partjai mindenekelőtt a két munkáspárt között a csatározásokat a választói névjegyzékek összeállitására. hivatott összeíróbizottságok összetételének a megállapítása is kiélezte. 1947-ben Borsod megyében az c célra összehívott pártközi értekezlet előtt az MKP és az SZDP megegyezett ugyan a pártok képviseleti arányában (a szakszervezeti szakmaközi bizottságot pedig felkérték arra. hogy a szak- szervezetek képviseletét minden járásban 60 százalék MKP-tag, 40 százalék SZDP- tag megbízásával láttassák el) a megállapodást azonban nehezen tudták betartani. Például Mezőcsáton az alsóbb funkcionáriusok egyszerűen nem vették ezt figyelembe, Ózdon pedig a közben az HÍKP-ba átlépettek miatt támadt zavar. Akadályozta az együttműködést, hogy az SZDP képviseletében sokszor olyanokat küldtek a bizottságokba, akik személyi ellentétek miatt váltak ki az MKP-ból, de ez bizonyára éppen fordítva is előfordulhatott. ßl es összeütközésekhez vezetett a választójogból való kizárások ügye, ugyanis — mint azt már említettem — a munkáspártok az 1945. évi, várakozásunkon aluli eredményeket főiképpen arra vezették vissza, hogy akikor csaknem mindenki szavazhatott. Ez alkalommal a választójogi törvény módosítása lehetővé tette a kizárásokat. Már Abaúj megyével kapcsolatosan is szóltam róla. (de ez vonatkozott az egész országra). különösen az MKP követelte, hogy szerezzenek érvényt ennek. Ami persze nem egyszer iaz SZDP választóit is érintette. Noha, az összekötő bizottságban megállapodták abban, hogy a munkáspártok valamelyikébe beiratkozottakat is kizárják, ha vélhetően a jobboldalra szavaz (ennek a megítélése természetesen meglehetősen szubjektív volt), az SZDP mentette tagjait a több szavazat reményében. Eközben súlyos ellentétek támadtak. Miskolcon a két pártlap hasábjain nyílt polémia kezdődött az MKP és az SZDP között. Marosán György és Parkas Mihály együtt járták a megyei pártbizottságokat. hogy kiküszöböljék a zavarokat és a félreértéseket. Az MKP titkársága azt az útmutatást adta a megyei bizottságoknak, hogy harcoljanak a reakciósok kizárásáért, de egyeztessék a névsort az SZDP-vel. A névjegyzékek lezárása előtti napokban azonban arra az értesülésre hivatkozva —, hogy az SZDP agitátorai felkeresik a névjegyzékből törölteket. és kizárásukat az MKP-ra hárítják —, arra szólította fel a megyei titkárságokat, próbáljanak továbbra is megegyezni az SZDP-vel, de ha nem sikerül, akkor leplezzék le őket, és vigyék keresztül a törléseket. Joggal állapították meg a Központi Összeíró Bizottság ülésén: „a névjegyzékek összeállítása során a vetélkedő az ellenségnek használt." A kizárások persze nemcsak az SZDP-t érintették, sőt. a kisgazda és az újonnan szerveződött ellenzéki pártok szavazatarányát csökkentette elsősorban. A Zempléni Kis Újság (a kisgazdák lapja) a választások napján, augusztus 31-én a következő információt hozta olvasói tudomására. „Csütörtökön. 28-án az egész országban nyilvánosságra hozták a választó- polgárok helyesbített, véglegessé vált névjegyzékét. . . Sátoraljaújhelyen 7968 jogos szavazó van. akik közül 3498 férfi, és 4470 nő. Ezzel szemben 728 férfi és 838 nő, tehát összesen 1566 polgárt fosztottak meg szavazati jogától. A helyesbítés előtt 1341 polgártól vonták meg a szavazati jogot. A helyesbítés tehát csak azt eredményezte Sátoraljaújhelyben. hogy 225-tel kevesebben szavazhatnak, mint a helyesbítés előtt." Az imént ismertetett tényeket a választások után — nyilván a kisgazdák kudarcnak nevezhető választási eredménye hatásaként — újabb adatokkal kiegészítve felháborodva kommentálta a kisgazda- párti lap. Írásának címe: A felszólamlási határidő lejárta után fosztották meg a polgárok százezreit szavazati jogaiktól. íMár a választások után az MKP Zemplén Megyei Bizottsága is foglalkozott — az eredményeket elemző írásaiban — a kizárásokkal. A szerencsi járás eredményeiről szólva például a következőket állapította meg ............ A szer encsi járásban — számítva a hatásra — csak a választás előtti utolsó napon, szombaton küldte ki a központi bizottság a végleges névjegyzéket. úgy, hogy csak szombat délután kezdett hangulat keletkezni a községekben és a reakciónak már nem volt ideje a kommunistákra kenni a dolgot. Igen sokan csak vasárnap tudták meg. hogy nincsen szavazati joguk — sokszor csak olyankor, amikor a szavazóhelyiségben közölte velük a bizottság, hogy nem szavazhatnak. Minthogy nem volt elég idő arra, hogy ezek mozgósítsák a reakció erőit az MKP ellen, a zavarodottság azt eredményezte, hogy sokan ezek után már nem mentek el szavazni. Persze, annál nagyobb volt azután a választás után a reakció dühe. Még Tlégy héttel, augusztus 31-e után is járták ügynökeik a falvakat, hogy nyomtatott blankettákon feljelentéseket gyűjtsenek a névjegyzékből való törlés miatt." Az értékelőből persze az is kiderül, hogy a kizárások miatt az MKP szavazatainak száma is csökkent, ugyanis „a kizárás ott okozott elsősorban kárt nekünk, ahol nem egész családokat zártak ki, hanem egy-egy családtagot. Ilyen helyeken még a szimpatizáns családtagok és a rokonság sem szavazott reánk, még olyanok sem, akik pedig egyébként biztos szavazóink lettek volna." Hajdú Imre A kisgazdapárt választási plakátja 1947-ből Nézem az arcukat, s elhiszem édesanyámnak, aki a szatmári zárdában nevelkedett, hogy ők is szépek voltak. Nézem nyílt tekintetüket, s szinte alig akarom hinni édesapám szavait, aki a piarista gimnáziumban kamaszkorú társaival szándékkal provokáltak szóváltást, hogy az apácák mindig lesütött szemmel válaszoltak a félig- férfiúi kérdésekre. Pedig az idő nagy úr'Kemény ba 1 ta csap ásókkal vési, formálja át az arcokat. Ide, egy-egy redőt vág, oda, mélyebbre ülő szemeket. A bőr színe pergamentszerűvé válik, elvéknyul, fénye megtompul. Csoszogó léptéket hallok. Lám, félettük sem múlt el nyomtalanul az idő. Kaján- kodiik lelkem. De tekintetük nyílt, mint a tiszta vizű patak, melynek csobogásán a forrásig juthatott el, s zavarba jövök. Inkább arcukra réved nézésem, amely öreges, mégi« hiába számlálom a redőket. Mély barázdák ninosenek rajtuk, miközben bemutatkoznak, halkan, szinte szégyellősen sorolják, ilyen és ilyen nővér vagyok, ebből és ebből a rendből származom. És 195 .. .-tői, 196 ... -tói, 197...- től, 1980 ... -tói, tavalytól, tavalyelőttől, azelőttől, szóval tíz éve, tizenöt éve, húsz éve, harminchét éve élek a hejcei szociális otthonban. Ebben a copf-stúlusú kastélyban, mely kívülről hívo- gatóan sárga, zöld palettás ablakai kitárva várnak. Az ajtón belül azonban hideg van, a folyosón rideg sorban szekrényék, a szekrények között egyszínű és egyforma kofferek. Melegséget maguk körül, ezek a nyolc- vanvalahány éves apácák teremtenek. Magyarországon a második világháború után. negyvenegy női rendközösséget tartottak számon. Ruházatuk — bár minden világi hiúságtól és pompától mentes volt —, mégis nagy eltérést mutatott attól függően, hogy ki-ki melyik rendhez tartozott. A magyarországi rendek zömmel oktatói, nevelői, szociális, gondozói-ápolói és lelkipásztori munkát végeztek. Azt, hogy kiből milyen rendbéli lett, a jelölt lelki habitusa döntötte el, hiszen minden szerzetes- rendnek saját lelkisége, s e lelkiség feltöltődéséhez saját eszköztára volt. A háború alatt felekezeti és világnézeti hovatartozás nélkül segítették, bújtatták az üldözötteket. Ám az 1950-ben meghozott pártrendelkezés nyomán géppisztolyos katonák lepték el egyetlen éjszaka a rendházak kapuit, s vitték gyűjtő táborokba a nép ellenségeként számon tartott, valójában azonban senkinek nem ártó apácákat. Gyönge nőket, és magatehetetlen öregeket. Szerzetes- rendeket persze, megszüntetni csak a Szentszéknek van joga, feloszlatni pedig az alapítónak. A magyar jogalkotás kiskapuja, hogy e rendeket nem feloszlatták, csupán papíron működtetésüket szüneteltette, házaikat: kolostoraikat, iskoláikat, kórházaikat, árvaházaikat államosította. A közel negyvenesztendős rendelkezés nyomán ma már ki tudná megmondani, hogy hány szerzetes találta katonák segédletével egyik napról a másikra házon kívül, közösségen kívül magát. Ki tudja, hány szerzetes és apáca vált földönfutóvá, hány tanító, szociális gondozó, kórházi ápoló lett egyik napról a másikra feleslegessé! Nincs pótolhatatlan ember — mondjuk oly' gyakorta —, s helyettesítették a szakképzetteket szakképzetlenekkel, az elhavatotta- kat a hivatástudat nélküliekkel! S ki látta kárát annak, hogy a kórházba bújtatott beteg testről durva parasztkéz törölte le a láz verejtékét?! S ki látta kárát annak, hogy szakképzettek, fizikatanárok, történelem szaikosök, nyelvtanárok, esztergályosként, raktárosként, könyvelőként, háztartási alkalmazottként, s ki tudja, hányféle — képesítésüknek meg nem felelő helyen — dolgozhattak. S miiként lehetett pótolni a munkaidőt, munkabért nem ismerő apácákat a kórházakban? Mert ők betegápolás! munkájukat, szociális-gondozói tevékenységüket nem pénzért tették jól és lelkiismeretesen, hanem belső tűz okán, a hit miatt, hogy ezáltal is kedvesebbek legyenek túlvilág! „vőlegényüknek”. Az apácarendeket, férfi- szerzeteket meg lehel fosztani otthonuktól — akik bár megalázóttan. de emelt fővel igyekeztek beilleszkedni a civil társadalomba — fogadalmukat azonban meg nem történtté tenni nem lehet. Élték hát mindennapjaikat. miközben a megelégedésre vártak. A megöre- gedésre, s általa egy helyre, valamely egyházi gondozásban levő szociális otthonba. Ilyen szociális otthon a hejcei is, ahol 1952, azaz a működtetés megindítása óta összesen 220 apáca talált szó szerint menedéket. Ma ötvenen élnek itt. tízféle rendbéliek, a legnagyobb békében, szeretetben és szigorú szábályok szerint. Reggel fél hatkor ébresztő, s a délelőtt imával, szentmisével, szentkönyvek olvasásával telik. A két és fél órás csendespihenő után újra és újra ima, együtt, vagy :kü- lön-külön, elmélyülés, felkészülés. Mert halálukra készülnek, a túlvilágra. Ki-ki dobozban őrzi rendbéli ruháját, hogy még egyszer magára öltve, induljon a végső útra, a menyegzőre. Hiszen mindannyian Jézus eljegyzett menyasszonyai ők. A hejcei temetőben ma 170 apáca találta meg végső nyughelyét. Ott fekszenek egymás mellett és mögött, szinte katonás rendben. Volt létüket kőkereszt jelzi, kereszten felirat: rajta nevük, születés-, felszenteléskori. Klementina, Auguszta élt ennyi és ennyi évet. A hantokat egy-egy fdkvő tuja borítja. A temető melletti szociális otthonban az élő apácák nagy lemondások közepette töltik mindennapjaikat. A legöregebb 94 éves, a legfiatalabb alig múlt hatvan. Fogadalmuk szerint zömmel szociális gondozók, betegápolók voltak. Reggeltől estig imádkoznak, hogy a hosszú földi megpróbáltatás után, tiszta lélekkel induljanak hitük szerinti leghosszabb és örök útra. S békét visznek magukkal oda, ahol már a megnyugvás vár rájuk. Tudják, nekik, akiknek nyakúkban függő ezüst kereszt, vagy kezüket körbe fonó rózsafüzér a legértékesebb vagyontárgyuk, nagy a gazdagságuk. S tudják, a magyar társadalom nemcsak attól szegény, hogy annyira el van adósodva ... Szomorú szemmel néznek ránk, világiakra, fiatalokra. Ök, akik életükben tán' színes tévét és videót sem láttak még. ök, akik számára egy zongora is elérhetetlen vágy sóhaja, ők, akik egyszerűségben élnek, mégis ismerik a béke boldogságát. S nem kívánnak mást másnak sem. mert tudják: minden aranynál többet ér ez az érték. S kívánják hát, legyen — bár szegénység, de telepedjen a világra béke. Balogh Andrea
